| « a) Császáriak. | KEZDŐLAP | Források. » |
Rákóczi is a kurucok hadművészetével elég bőven és kimerítően foglalkozik Thaly Kálmán, de főkép Markó Árpád a Rákóczi-korra vonatkozó számos tanulmányaikban és nagyobb munkáikban.[1] Nagyobbára ezekből vannak átvéve az alábbi fejtegetések, amelyekhez a szükséghez képest a magam megjegyzéseit is hozzáfűztem.
Rákóczinak mint hadvezetőnek jellemzése. „Annak a férfiúnak, – írja Markó id. m. 21. oldalán – aki tömegek vezetésére van hivatva, igen sok olyan jellemtulajdonsággal kell bírnia, amelyek őt az emberek fölé emelik s a vezetői szerepre predesztinálják. Az akarat, értelem, érzelem és itélőképesség mellett olyan tulajdonságokkal is kell bírnia, amelyek vele születnek s amelyeknek hiányát sem a gyakorlat, sem a tanulás nem pótolhatja. Ezek az intuitio, inspiratio és a fantázia… Rákóczi nem volt a szó szoros értelmében vett „született” hadvezér. Nem tartozott azok közé, akik mint Hunyadi János, Savoyai Eugen vagy Napoleon, – a hadvezéri jellemtulajdonságoknak jóformán összeségét már bölcsőjükből hozták magukkal. De megvolt benne a kellékek legfontosabbika, a helyes ítélőképesség, azután a céltudatos és okosan megfontolt tervezésekre való alkalmasság, higgadtság, helyes szervezési érzék és a nagyobbvonalú stratégiai elgondolások iránti fogékonyság.[2] – Minden hadműveleti rendelkezését alapos megfontolás után adta ki, hamar felismerte azt, hogy csapataitól mit követelhet. Nem volt egyoldalú. A kuruc fővezérek között ő volt az egyedüli, aki már akkor (vagyis már abban az időszakban) felismerte a gyalogság fontosságát[3] és aki kellően értékelni tudta a várvívás és védelem jelentőségét.[4] Bár a kuruc vérmérsékletnek legjobban megfelelő portyázó, aprólék-harcmodor helyességét szívesen elismerte, meggyőződéses híve volt a nyugati, módszeres harceljárásoknak.[5] Az erőket összefogva szerette alkalmazni s ellensége volt a csapatok szétdarabolásának…
„Az óvatosság – folytatja Markó id. m. 23. oldalán – lehet hadvezéri erény, de annak ellenkezője is, hiszen a csaták eredménye igen sokszor a fővezér hatalmán kívül eső imponderabiliákon fordul meg. Rákóczi tudta azt, hogy mit követelhet seregétől, de hogy mit várhat, azt előre sohasem láthatta, mert a kuruc sereg sajátságos lelki, kiképzési és felszerelési adottságainál fogva, ugyanaz a csapat, teljesen azonos helyzetben és teljesen azonos körülmények között egyszer győzött, máskor vesztett. Ez a tapasztalat volt az oka annak, hogy Rákóczi minden kockázatos vállalkozást került…[6] Rákóczi legfőbb jellemtulajdonságai: a legmagasabbfokú felelősségérzet, komolyság és kötelességtudás voltak. Ezért, amikor alig 27 éves korában haditapasztalatok és előképzettség nélkül kellett hadseregét felállítani, és gyakorlott reguláris ellenség ellen vezetnie, tőle telhetőleg igyekezett elméleti tudását fejleszteni. Tanulmányozta az akkori korban ismert stratégiai munkákat, szívesen meghallgatta és elfogadta a nálánál tapasztaltabbak tanácsát… A felkelés első évében, még kizárólag Bercsényi és mások tanácsai után indult a hadviselés terén is. De már 1704 nyarán – függetleníti magát, s Bercsényi tanácsa ellenére hajtja végre első önálló hadműveletét, – a Szeged ostromával végződő hadjáratát – s ezután már mindent maga tervez.[7] – Gyakorlati érzéke is volt a hadvezetés különféle ágazatai iránt. Bizonyítják ezt reánk maradt szabályzatai, szolgálati utasításai. Attól az időtől kezdve, amikor serege már szilárdabb keretek között kezd kristályozódni, igen sok hadi articulus, edictum, hadiutasítás, regulamentum került ki a fejedelem és titkárainak tolla alól s ezeket jórészt a fejedelem maga fogalmazta… A hadsereg szervezésének minden ágazatával körültekintő gondoskodással törődött és legfőbb törekvése az volt, hogy néphadseregét minél előbb reguláris, nyugateurópai minta szerint összeállított és vezetett sereggé alakítsa át.”
Thaly Kálmán erről a kérdésről id. m. 12–13. oldalán a következőket írja: „A kurucok fegyvereinek eleinte a szerencse rendkívül kedvezett. Rákóczi bölcsessége azonban belátta idejekorán, hogy ez állandóul nem fog így maradni; hogy a háborút kedvezőtlenebb viszonyok között is kell majd folytatnia, és akkor, a tanulatlan tisztekkel és rakoncátan néphaddal, a jól vezérlett s kitűnően fegyelmezett, gyakorlott császári sorezredekkel nem fog sokáig megmérkőzhetni. Teljes eréllyel látott tehát, – benső hívének, barátának, Bercsényi grófnak fényes szervező talentumát felhasználva, – csapatainak katonai szervezéséhez, begyakorlásához: egy szóval a néphadnak rendes hadsereggé átalakításához. Nagy munkájában súlyos akadályokkal (a hosszas török háborúk tartama alatt szabad zsákmányoláshoz szokott katonaelemek rakonczátlanságával, a szoros fegyelmet tűrni nem akaró volt Thököly-féle, különben népszerű tisztek ellenálló makacsságával, stb.) kellett küzdenie; – de tekintélye, szilárd akaratereje, csüggedhetetlen kitartása elvégre is legyőzte ezeket, és Rákóczinak, évek nehéz munkájával, sikerült egy teljesen nemzeti alapon szervezett s magyarul vezényelt oly tekintélyes hadsereget megalkotnia, melynek legalább rendes ezredeiben a fegyelem erős lábon állott; mely vitézségének, elpusztíthatatlan győzősségének a fáradalmak s veszedelmek viselésében, annyi kitűnő példáját adta, és amely ifjú, nemzeti hadsereg, zivataros 8 éven át dicsőséggel küzdött meg Európa akkori legelső katonai hatalmával, a császári sorhaddal.”[8]
„A magyar történet kevés vezéralakja dicsekedhetik – írja Markó id. m. 27. oldalán – olyan nagy személyi tisztelettel, amilyennel a hadsereg Rákóczit körülvette.[9] Egyéni varázsa kétségkívül igen nagy lehetett, amit nem csupán jellemtulajdonságának, hanem talán nem utolsó sorban méltóságos, megnyerő fellépésének is köszönhetett…
„E sok szép katonai, vezéri és emberi erény fénye mögött azonban – írja Markó id. m. 27. oldalán – árnyoldalakat is találunk. Rákóczi rossz emberismerő volt s ezért katonai környezetének megválasztásában sem szerencsés. Egyeneslelkű, minden fondorkodástól távolálló, jóhiszemű természetével jobban bízott alantasaiban mint azok megérdemelték. Bercsényi erőszakos egyéniségével nem tűrt meg maga mellett Rákóczi közvetlen tanácsadói között mást, katonai téren tanultabb tábornokot. Ezért szorult háttérbe Forgách Simon gróf, a kuruc tábornoki karnak elméletileg is legképzettebb stratégája, aki a mai értelemben vett hadsereg vezérkari főnöki állásra lett volna hivatott. Ezért nem vitte Bottyán János, a gyakorlati, erélyes vezér, seregprancsnokságnál magasabbra. – Rákóczinak kevés önbizalma volt. Sohasem kérkedett államférfiúi vagy hadvezéri dicsőségével[10] s elsősorban önmaga iránt volt az elfogultságig tárgyilagos … Rákóczi legnagyobb hibája azonban erélytelensége, tartózkodó egyéniségéből kilépni nem akaró zárkózottsága volt. Fölényes szemlélőképességével a bajokat, hibákat felismerte, de nem volt erélye azok kiküszöböléséhez. Lármás haditanácsokon megyőződése ellenére fogadta el alantasainak oktalan, tolakodó tanácsait (Nagyszombat, Pudmericz, Trencsén) s elejtette igen kitűnő (?), jól megfontolt terveit.[11] – A fejedelem megjelenésével, méltóságteljes felépítésével, nagy műveltségével, megközelíthetetlenségével hatott, de hiányzott belőle a szuggesztivítás tevékenyen ható tehetsége…, azaz nem volt képes meggyőződését, akaratát környezetére, – elsősorban alvezéreire – átvinni, ha kell, reájuk erőszakolni éppen a legválságosabb pillanatokban … Amikor fiatal korában egy olyan hadsereg élére került, amelyet neki kellett semmiből létrehozni, minden kertelés nélkül és mindenki előtt hangoztatta, hogy a hadakozásban újonc, tanulatlan, tehát szívesen fogadja el tapasztaltabbak tanácsait, sőt örült, ha olyanoktól kérhet tanácsokat, akik azt hitték, hogy értenek hozzá.[12] Igy nőttek a feje fölé a hadvezetés terén olyanok, akik csak annyival tudtak többet nála, hogy a török háborúkban csatákban részt vettek, de a hadvezetéshez, a magasabb kötelékek, seregek vezetéséhez szükséges elméleti és gyakorlati tudásuk nem volt. Amikor pedig Rákóczi a hadjárat későbbi éveiben már minden bizonnyal többet tudott és magas intelligenciájánál és műveltségénél fogva az összefüggéseket jobban ismerte és megértette, mint azok, akiknek tanácsával kezdetben élt, – túlságosan szerény volt ahhoz, hogy a már tanácsadáshoz szokott környezetét leintse és szertehúzó haditanácsok helyett egyedül határozzon és intézkedjék… Rákóczi jóformán minden tábornokát, főtisztjét, legtöbb ezredparancsnokát, személyesen ismerte és képességeiket helyesen ítélte meg. Hibáik iránt azonban igen elnéző volt. Tisztjei, katonái rajongtak érte, az önfeláldozásig menő szeretettel és tisztelettel vették körül, de – nem féltek tőle. A fejedelem valódi nagyságát nem hadidicsősége, nem is hadvezéri működése alapozta meg, hanem fennkölt lényének erkölcsi tartalma, megalkuvást nem ismerő hazafiassága és önfeláldozásig menő önzetlensége. Az a helyzet, amibe ő mint hadvezér a felkelé kezdetén belekerült s amelyben az egész hadjárat alatt működni volt kénytelen, rendkívül fonák, zűrzavaros és egészen különleges volt. Ezen csak olyan lángész lett volna képes uralkodni, aki egyesíti magában a savoyai herceg tervező- és szervezőképességét, a svéd király céltudatos hadvezetési ügyességét és az orosz cár, minden akadályon könyörtelenül keresztültörő akaratát… Rákóczi hadvezetésének szomorú eredménye az, hogy seregével sohasem tudott döntő győzelmeket kivívni és hogy a vereségeknek sohasem ő volt az okozója. Ez a fejedelem hadvezéri tragikuma.[13]
Rákóczi vezérei. Rákóczi vezéreiről Thaly az id. h., a 14. és a 21–22. oldalon a következőket mondja:„A fejedelem vezérei, akik vele a hadszervezés (és seregvezetés) munkáját végrehajtották, legnagyobbrészt a cs. és kir. hadseregben viseltek azelőtt magas katonai rangokat, s szakismereteiket ott sajátították el. Igy Bercsényi egykor kir. ezredes és érsekújvári helyettes tábornok; ő volt a fővezér, a hadviselés intéző lelke, aki már 21 éves korában Buda ostrománál, maga Lotharingiai Károly tanúsága szerint, fényesen kitünt; Bercsényi kiváló katonai szervező és tervező tehetség,[14] s a magyar faj hadi lényének éleselméjű ismerője volt. De a végrehajtásban, bő tanácsa mellett, vagy talán épp azért, nem ritkán habozó. Haditervei rendesen jobban sikerültek, ha a valósítást a harc mezején másokra bízá.[15] – Gróf Forgách Simon volt osztrák tábornok maga a megtestesült regularitás; a hadtudomány merev szabályaitól hajszárnyira sem tért el. Szerette a tűzharcot és maga is keményen állta. Zsibónál 3 lovat lőttek ki alóla. – Bottyán János, e Savoyai Eugen által különösen kedvelt régi vitéz katona, a kurucvilág leghatározottabb vezéri tehetsége, a császári hadseregben kir. huszárezredes volt. Utóbb a kuruc tábornokok legnépszerűbbike. Személyére nézve vakmerően bátor, örökké éber, serény, vigyázó. Sohasem lepték meg. A positiók megválasztásában, hadfelállításában (cselvetésekben) kifogyhatatlan, találékony. Az ellenség szándékait éles szemmel kilátó. Amellett fáradhatatlan, és hadainak atyai gondozója; a fegyelemben kérlelhetetlen. Csaták hevében a vért nem kímélé, sem a magáét, sem a másét. – A két gróf Eszterházy, Antal és Dániel, ezredes volt a császári hadseregben; előbbeni vitéz, de önállótlan, mások tanácsán járó. – Gróf Pekry Lőrinc lovastábornok, Erdélyben gyakran szerencsés, Magyarországban szerencsétlen; bátor, ámde fondorkodó. – Des Alleurs őrgróf, ki Zsibónál a kurucok jobbszárnyát vezényelte, mint XIV. Lajos francia király altábornagya jött át Rákóczihoz. – A főbbek közül egyedül báró Károlyi Sándor szolgált előbb a polgári pályán; meg is tartá ebbeli provementiáját: éleslátású, higgadt, ravasz politikus volt; mint katona, körültekintő, óvatos; titkon szőtt terveit gyorsan, ügyesen végrehajtani tudó; leginkább gyors mozdulataival jeleskedett, – de az ő, különben igen harcias (tiszavidéki) elemekből álló hadtestében volt a fegyelem a leglazább, mert alárendeltjei iránt nem volt elég erélyes. – A később kitűnt dandárparancsnokok s ezredesek is többnyire mint tisztek szolgáltak már előbb a kir. csapatok között. Pl. a két Bagossy cs. kir. ezredesi, Ebeczky István alezredesi ranggal bírt. A dandárnokok közül leghíresebbek: a kalandos életű Ocskay László, Ausztria, Morva kegyetlen pusztítója, „Rákóczi villáma”; a kuruc sereg legkitűnőbb bajvívója: a tragikus sorsú Bezerédy Imre; a nagyon ügyes hadvezető s elszánt hős Balogh Ádám; a beteg testben is erőslelkű Berthóti István; a tanult, vitéz Csajághy János; a hű Czelder Orbán, Fodor László, stb. – Amint a kuruc fegyverek előnyomulásával a nemesség úgyszólván általában s a főurak nagyrészben Rákóczi hűségére állának: a fejedelem a portyázó, kalandozó hadakozáshoz szokott s szoros katonai fegyelmet nem tartó, régi, Thököly-féle főtiszteket mindinkább mellőzni, háttérbe szorítani kezdte, s a fő- és középnemességnek, vitézlő rendnek a reguláris hadviselésben jártas, különösen fiatalabb tagjait állítá ezredei élére.
A kuruc sereg keletkezése és fejlődése. A kuruc sereg megalkotására és megszervezésére vonatkozó megállapításait Markó id. m. 37. oldalán akövetkező helyes és találó megjegyzéssel vezeti be: „Rákóczi 1703 június 16.-án honfoglaló Árpád vezér útján jött a Vereckei-hágón Magyarországba egy újabb honfoglalásra. De Árpád vezér, kíméletlen fegyelemhez szoktatott, törzsekre tagolt, harcedzett lovas csapatot vezetett hazánk mai földjére, míg Rákóczit a magyar határon alig néhány száz nyomorúságosan felfegyverzett szegénylegény várta. Ebből a kezdetleges magból fejlődött, kimondhatatlan erőfeszítéssel a kuruc hadsereg, s ennek olyan ellenféllel kellett hadakozni, amely a kuruc kor eseményeinek legrajongóbb tolmácsolója, Thaly Kálmán szerint is „sohasem volt harcedzettebb, fegelmezettebb, sohasem volt jobban szervezve, jobban vezetve”, – mint ezekben az években.[16] – Gyakran előfordult, hogy a magyar történet nemzeti felkeléseinek tárgyalásainál a kuruc hadsereget és az 1848/49-es szabadságharc hovédségét mint teljesen rokonintézeményeket szokták emlegetni. Ez az összehasonlítás nem egészen helyes… A 48-as honvédség első szervezői, Mészáros Lázár, Vetter, Görgey, Klapka, Bem sokkal könnyebb feladatok előtt állottak, mint Rákóczi, Bercsényi és segítő társaik. A Magyarországon, a szabadságharc kitörésekor elhelyezett magyar ezredek vagy ezredrészek tisztjeikkel együtt, úgyszólván zárt egységekben esküdtek fel a szabadságharc zászlójára, sőt a magyar határon túl állomásozó ezredekből is több osztag zárt rendben szökött haza. Megvolt tehát az az alap, és az a keret, amelyre támaszkodva jól vezetett és kiképzett ezredekből reguláris sereget lehetett, szinte máról holnapra felállítani. Rákóczi feladata sokkal nehezebb volt. A Magyarországról toborzott kevésszámú ezred, s spanyol örökösödési haború olasz és bajor haszinterein harcolt akkor, amikor ő bejött. Zárt egységeket, fegyelmezett csapatokat nem talált itthon és a 8 éves hadjárat során ilyenek később sem csatlakoztak hozzá. A hadsereget tehát neki kellett semmiből megteremtenie, s az ország állapota – a 48-as időktől eltérően – a teljes belpolitikai anarchia képét mutatta, olyan országét, amelyet a 150 éves török hódoltság utolsó segélyforrásaitól is megfosztott. – II. Rákóczi Ferencnek sem a hadvezetés, sem a szervezés terén nem volt tapasztalata és gyakorlata. Ezért fenntartás nélkül ajándékozta meg bizalmával az első szervezéseknél Bercsényi Miklós grófot, aki – bár szintén nem volt született hadvezér – de rendkívül nagy áttekintőképességénél, erélyénél, éles eszénél fogva, erre a feladatra annál is inkább alkalmas volt, mert kettőjük közül ő ismerte jobban a magyar ember sajátos tulajdonságait s Magyarország akkori zilált közigazgatási helyzetét. Tekintélyt parancsoló fellépése miatt kezdetben az ő neve szerepelt mindenütt inkább, mint Rákóczié, sőt a későbbi századok történetírói s a magyar közvélemény jórésze még ma is Bercsényit tartja a felkelés lelkének s a kuruc hadsereg megteremtőjének. Ez a megállapítás, ha az ember figyelemmel kíséri Rákóczi szerepét és működését az egész felkelés alatt, semmiképpen sem helyes, főleg nem a katonai szervezés terén… Rákóczi nem szeretett előtérbe tolakodni. Annál többet fáradozott azonban a seregszervezés minden ágazatában. A kuruc hadsereg szervezésében a csendes szervező hálátlan szerepét vállalta, de korántsem mint olyan csendes társ, aki a szervezésnek csak felületes irányításával vagy részletkérdéseinek lebonyolításával foglalkozott, hanem olyan, döntő hatáskörű és legfőbb fórumként szereplő egyéniségét, akinek agyából indult ki minden szervezési gondolat,[17] s akinek kezébe futott össze a szervezési kérdésnek minden szála. De mindezt csendesen s azzal az előkelő tartózkodással végezte, amely lelki alkatát jellemzi. Rákóczi a magyar történet egyik legnagyobb szervezője. S hogy életének legnagyobb alkotása, a kuruc hadsereg, a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be, azért alkotója nem felelős.”[18]
Szervezés. A seregszervezési és szervezési munkálatokat Rákóczi és Bercsényi, mint tudjuk, már Lengyelországban kezdték meg, azonban úgyszólván semmitmondó eredménnyel. Azt is tudjuk, hogy az országba való bevonulás mily keveset igérő, szinte szánalmas auspiciumok között történt meg az 1703. év júniusában. Mint Markó írja id. m. 46. oldalán: „magára hagyatva, tarsolyában csak szép igéreteket, sok biztatást hozott; a franciák, lengyelek támogatásának csak reményét, de még kézzel nem fogható valóságát… Hadvezéri és szervezői tapasztalatlanságának tudatában vegyes érzelmekkel lépte át szülőföldjének határát…” Június 23.-án már 4000 emberre felszaporodott hadával Munkács alá ért, de itt embereit szétverték s ismét a lengyel határra kellett visszavonulnia. Annak mentén, a zavadkai táborban aztán újból előlről kellett kezdeni a sysifuszi munkához, a sereg megszervezéséhez, melynél nagy segítségére volt báró Sennyey István tábornok. Ez volt az első magasabbrangú tiszt, aki a magasabb egységekkel való rendelkezésben járatos volt s ezért Rákóczi szívesen hallgatott tanácsára nemcsak szervezési ügyekben, hanem a hadműveletek tervének megállapításánál is.
A császáriak készületlensége folytán Rákóczi néphadserege nem várt, szinte bámulatra méltó sikereket ért el. „1708 október vége felé – írja Markó id. m. 49. oldalán – Rákóczi hadserege kezd rendszeresebbkeretek közé kristályozódni. Volt császári tisztek már szép számban jelentkeztek Rákóczinál, úgyhogy a gyülevész pórhadat legalább is ezredekbe lehetett tagolni és többé-kevésbbé rendes szabályok szerint számbavenni. Egyelőre csak ezredekről volt szó. A magasabbkötelékekbe való összevonást a fejedelem még nem hajthatta végre, mert ilyen állásokra alkalmas vezérei még alig voltak. A felkelés első éveiben Rákóczi rendes sorozást vagy toborzást még nem rendelt el. A sereg csakis a fejedelem mozgalmának hírére önként történt csatlakozások révén szaporodott és fejlődött tovább. A rendesebb szervezés csak 1705-ben kezdődött, annak jelentős határköve az 1706-ban foganatosított úgynevezett „ezredreductió” volt, amikor az országot toborzókerületekre osztották, elrendelték a létszámok kiegyenlítését és hadrendi táblázatok kötelező összeállítását.[19] Ezt megelőzően a szervezés terén egyöntetű központi vezetésről szó sem lehetett. A Rákóczi felkelésnek egyik igen érdekes és nagyon jellemző sajátsága ugyanis, hogy a felkelésnek nem volt állandó földrajzi központja, s annak megtestesítője, a fejedelem, mint államfő és hadvezér a hadihelyzetnek megfelelően állandóan vándorolt az ország egyik részéről a másikra. Az első években még jóformán titkári hivatala sem volt kellően megszervezve, a mai értelemben vett vezérkara pedig egyáltalában sohasem volt… A szervezés részletkérdéseit ilyenformán minden seregcsoport[20] s talán minden ezredparancsnok is a maga belátása szerint végezte.”
1704-től kezdve Rákóczi mindinkább azon fáradozott, hogy a maga hadseregét is a császári hadsereg mintájára a nyugati felfogás elvei szerint szervezi meg és képezteti ki. Ebbe a csapatok sehogy sem akartak belenyugodni; azt kezdték szemére vetni a fejedelemnek, hogy a „franciák tanácsán indul”, a francia hadakozási módot akarja ráerőszakolni a magyarokra és nem akar beletörődni abba, hogy a magyar az idegen szokást nem veszi át, hanem csak ősei harcmodora szerint akar és tud verekedni. Ez a vád igaztalan és alaptalan volt. Nem felelt meg a valóságnak, hogy Rákóczi seregét francia mintára szervezte volna, mert „a kuruc sereg ezredei általában a Savoyai Jenő seregében dívó szokások és gyakorlat szerint alakultak, ami természetes is. Rákóczi tisztjeinek jórésze, főleg sok ezredparancsnoka onnan lépett át hozzá, azt a rendszert, amelyben ott nevelődtek, természetesen átültették a kuruc hadseregbe. Szervezési téren csupán egy olyan intézményt látunk, amely határozottan francia eredetű, még pedig a dandár (brigáda) rendszert, melyet Rákóczi 1705-ben honosított meg. Egy dandár 2 vagy 3 lovas vagy gyalogos ezredből állott s mint gyalogos vagy lovas brigáda, harcegységenként az ezred és hadosztály közé sorolt… Ami pedig a csapatok vagy seregek harceljárásait illeti, Rákóczi szintén a Savoyai Eugen-féle kötött harcvezetésnek volt a híve. Csupán a várvívás és a várvédelem kérdéseinél, tűzérségi és műszaki ügyekben intézkedett francia szaktanácsadói javaslatai szerint.[21]
A csapatok célirányos szervezése és kiképzése érdekében Rákóczi számos utasítást és szabályzatot adott ki, amelyekkel itt bővebben nem foglalkozhatunk.[22]
1707-ben Rákóczi az ónodi országgyűlés elé terjesztette és azon el is fogadtatta „Regulamentum Universale” című általános katonai szabályzatát, mely az országot 5 generalatusra (kapitányságra), a kassaira, érsekújvárira, dunántúlira, tisztántúlira és erdélyire osztotta. Ez a szabályzat két részből áll. Az első rész az általános hadi és fegyelmi szabályokat és a fizetési táblázatokat foglalja magában; meghatározza ez ezredek, századok létszámát; megállapítja a tiszti kinevezések, elmozdítások, hadiszemlék és a tábori ellátásra vonatkozó utasításokat; részletesen körvonalazza a hadbiztosi szolgálatot, az újoncozás, fegyver- és ruhaszolgáltatás kötelezettségeit, stb. A második rész a Haditörvénytár.
Ebben az időben, 1707 végén a kuruc sereg 40 lovas- és 24 hajdú-ezredből állott. „A fegyvernemek ilyen egyensúlyaránya a gyalogság előnyére – fűzi hozzá Markó id. m. 66. oldalán – nagy haladást mutat, ha figyelembe vesszük, hogy 1703 végén a kuruc sereg túlnyomó része még lovasságból állott s néhány hajdúezrede még csak alráendelt szerepet játszott.”
Az idők folyamán mindig több és több tiszt pártolt át a császári seregből Rákóczihoz, úgy hogy idővel tisztek dolgában elég jól állott a kuruc sereg, ellenben megfelelően képzett, kellő tekintéllyel bíró és fegyelmet tartani tudó altisztekben a kuruc sereg mindvégig nagy hiányt szenvedett.
Miután a tűzérség és a műszaki csapatok ebben az időben mindenütt, tehát a magyarországi császári hadseregnél is fokozatosan mindig nagyobb fejlődést és haladást mutattak fel, elvégre Rákóczi sem zárkózhatott el e fegyvernemek korszerűbb alapokra való fektetése elől. E tekintetben különben a kiséretében lévő francia tűzér- és hadmérnök-tisztek (La Mothe, Le Maire, Rivière, Damoiseau) nagy segítségére voltak. Hogy ezeket a szolgálatokat és az azokban való kiképzést még biztosabb alapokra fektesse, 1705 november 23.-án Szandai Sréter János brigadérost a hasereg tűzérségi felügyelőjévé nevezte ki, alája rendelvén La Mothe tűzérezredest tűzérségi, Le Maire hadmérnökezredest pedig műszaki parancsnokká.[23]
Ellentétben a Magyarországon tapasztalt nagy áldozatkészséggel és lelkesedéssel, Erdélyt és annak lakosságát Rákóczi sohasem tudta megfelelően magához láncolni és a szükséges támogatás megadására rábírni.
Kiegészítés, csapatnemek. „A kuruc hadsereg – írja Markó id. m. 103. oldalán – felállításától feloszlatásáig, kizárólag önkéntes toborzás útján alakult és fejlődött. A toborzás kezdetben ötletszerűen, teljesen decentralizálva történt, 1705-ben Rákóczi már mindenütt megszüntette az önálló, önhatalmú toborzásokat és toborzókapitányokra bízta a hadsereg kiegészítését. De erőszakkal ezeknek sem volt szabad senkit sem betoborozni, csak az önként jelentkezőket fogadhatták el… Ezekkel a lelkesedésből összegyülekezett és adott esetekben s megfelelő vezérek alatt egész jól használható csapatokkal azonban rendszeresebb hadműveleteket, stratégiai célok után igazodó hadmozdulatokat nem lehetett végezni. Ezért szervezte Rákóczi seregének reguláris katonaságát. A reguláris és irreguláris hadak közötti különbség abban is megnyilvánult, hogy az irreguláris hadban szolgálók lovai, ruhái a katonák magántulajdonai voltak, míg a reguláris sereg szükségleteit a confoederatió költségére és Rákóczi pénztárából fedezték. Az udvari hadak és az idegen csapatok toborzása külön utasítások szerint történt…
„A tűzérség és műszaki csapatok számára rendszeres kiegészítésről nem beszélhetünk. Ezek a fegyvernemek, illetve ágazatok abban az időben még oly kis számban s korlátolt működő képességű osztagok alakjában szerepeltek Rákóczi seregében, hogy azok szervezetéről csak kevés adatunk van. A tisztikar majdnem kizárólag idegenekből állott, úgyszintén a legénység túlnyomó része is.
„Rákóczi hadseregét általában 4 kategóriába oszthatjuk: 1. Udvari hadak. Rákóczi elite csapatjai. 2. Reguláris hadak. A sereg értékes, fegyelmezettebb és használhatóbb része, amelynek harcértéke és megbízhatósága igen sokszor kitűnő volt. 3. Mezei hadak. A hadsereg irreguláris része, amely nagy csatákban kevésbbé használható, de megfelelő vezetés mellett, rövid lélegzetű portyázó, üldöző, harácsoló, rajtaütésszerű guerilla-hadviselésre igen alkalmas volt… 4. Idegen hadak. Rákóczi zsoldjában harcoltak francia, lengyel, német, svéd katonák s rövid ideig egy kis tatár csapat.[24] Utóbbit kivéve, valamennyien Rákóczi legjobb csapatai közé sorolhatók. A francia és német zsoldosok ezért Rákóczi udvari hadaihoz tartoztak.
Legfőbb vezetés. Elméleti és gyakorlati előképzettség híjján Rákóczi a szervezési és vezetési kérdésekben eleinte a nálánál sokkal gyakorlottabb Bercsényinek igen bő hatáskört engedett, de azért a főbb kérdésekben a döntés jogát magának tartotta fenn. Nem sokat változott a helyzet e tekintetben, amikor az 1705. évi szécsényi országgyűlés Rákóczit vezérlő fejedelemmé, Bercsényit pedig főtábornokká, generalissimussá választotta meg. „Bercsényiben – írja Markó id. m. 107. oldalán – határozottan igen sok a szervezési képesség, de hiányzott belőle a kitartó következetesség és a szervezést rendszerbe foglaló készség. Zseniális ötletei voltak, haditervek, helyezetbírálatok pillanatok alatt születtek meg agyában… amikor azonban valamelyik haditerv kivitelére került a sor, a legkisebb akadály előtt megtorpant, szükség nélkül tervet változtatott, tétovázni kezdett, különösen a csaták forgatagában. Rákóczi legbizalmasabb emberét és leghívebb barátját jól ismerte s talán ez a magyarázata annak, hogy Bercsényi sohasem vezette az egész hadsereget mint hadműveletben tejhatalmú Generalissimus, s nem is volt állandóan a fejedelem oldala mellett, mint annak – mondjuk vezérkari főnöke, – hanem a hadjárat egyes szakaszaiban önálló seregcsoportokat vezetett, legtöbbször a többi hadseregcsoportoktól függetlenül. Vagyis (seregvezetés szempontjából) ugyanazt a hatáskört töltötte csak be, mint a kuruc sereg többi tábornagya. A különbség csak az volt, hogy Rákóczi minden fontosabb diplomáciai, hadügyi, vagy belpolitikai kérdésben egészen 1709 végéig mindig meghallgatta és kérte Bercsényi véleményét. Csak a felkelés legutolsó két évében távolodott el tőle lelkileg, amikor betegeskedése és összeférhetetlen természete miatt a fejedelem terhére vált s ezért főhadiszállásától távolabbi külpolitikai ügyek lebonyolításával bízta meg s küldte Lengyelországba és az orosz cárhoz. 1710-ben azután a főgenerálisi méltóságot Károlyira ruházta, aki már ilyen minőségben vezette a szatmári kibékülést megelőző tárgyalásokat és hadmozdulatokat.
„A magasabb kötelékek tagozódása gyakran változott. A hadszínterekhez, célokhoz és rendelkezésre álló erőkhöz mérten alakult ki jóformán minden év tavaszán a kuruc hadsereg hadrendje… Az akkori hadiszokások és katonai terminológia szerint a hadcsoportokat (hadtest, hadosztály) nem számokkal jelölték, hanem a parancsnok nevével. Mivel pedig nemcsak az egész kuruc sereg létszáma, hanem az ezredek állománya is folytonosan hullámzott, egy és ugyanaz a seregcsoport egyszer alig volt dandár, – máskor hadtest erősségű. Azért a kuruc levelekben használatos kifejezéseket, mint corpus, hadtest, hadosztály, sereg sohasem szabad mai értelemben venni, mert egy corpusnak mondott seregtest sokszor alig volt párezer embernél népesebb. Viszont sokszor olvasunk hadosztályokról olyankor, amikor az a hadosztály erősebb volt, mint az ország már részén operáló, s több hadosztályból álló seregcsoport.
„A legmagasabb seregvezetési egység általában véve a hadosztály volt… A hadosztályokból állították össze a seregeket vagy seregcsoportokat. A tulajdonképeni harcászati egység rendszerint az ezred volt minden időben… 1704 végén… Rákóczi, mint már említettük, francia mintára a hadosztály és ezred közé egy újabb egységet iktatott, a brigádát, mely csak egy fegyvernemből, gyalogságból vagy lovasság állott. A hadseregcsoportokat és hadseregeket a hadműveleti tervek szerint már különböző fegyvernemekből állították össze s látták el tűzérséggel s műszaki csapatokkal. – Bár a fejedelem az egész sereg legfőbb vezére volt, a háború során többször vezetett kisebb kötelékeket is, önálló célokkal…
Tiszti rendfokozatok. „A tiszti rendfokozatok elnevezésében a kuruc sereg nem ragaszkodott nagyon a formákhoz… Főtisztek alatt általában a mai törzstiszteket értették. A hadnagy elnevezés megfelel a mai századparancsnoki, századosi rendfokozatnak, míg a kapitány megjelölés tulajdonképpen egy csapat, vagy várőrség fejét, parancsnokát jelentette és kb. a mai ezredesnek felelt meg, de sokszor a századparancsnokot is kompániás kapitánynak hívták. A főkapitány nem annyira rendfokozati, mint inkább szolgálati megnevezésszámba ment… A vicekapitány főstrázsamester, őrnagy, – a hadnagy és a kapitány közötti rendfokozatok voltak… A vicehadnagy megfelelt a mai alantos tiszti foknak…
A szolgálati nyelv az egész kuruc hadseregben általában a magyar volt. Az idegen nemzetiségű hadak tisztjeivel Rákóczi hivatalosan latin nyelven érintkezett, de sűrűn találunk német, francia és tót nyelvű utasításokat is.…
A parancsadás, parancsközvetítés technikája nagyon kezdetleges volt…
Állományviszonyok. A hadsereg létszámáról csak a felkelés bizonyos időszakaiból vannak pontosabb adataink. A rendszertelen toborzás és a csapatok laza fegyelme miatt állandó létszámokról nem is igen beszélhetünk. Csaták után a sereg nagy része, főleg a mezei hadak, elszéledtek. De tömegesen hazamentek egyidőre akkor is, ha otthonukat közvetlen veszély fenyegette, vagy mezőgazdasági munkák ürügye alatt… Rákóczi, mint tudjuk, pár száz lengyel zsoldossal és Ocskay huszárszázadával kezdte hadjáratát 1703 nyarán. Ez a kis létszám pár hét alatt ezekre és az évvégéig közel 30.000 főre szaporodott…1703 után a létszám egészen 1706-ig folytonosan növekedett, de közben, csaták után ősszel sokszor a felére is leapadt. Volt azonban időszak, amikor igen tekintélyes haderő állott Rákóczi rendelkezésére.[25]
„A császári sereg létszáma a magyar hadszíntéren a kuruc felkelés ideje alatt állandóan lényegesen kevesebb volt a kurucokénál. Láttuk, hogy a nagy csatákban a kurucok két, sőt többszörös túlerővel vívták harcaikat a sokkal gyengébb császáriakkal. Az arányszám a trencséni csata után megváltozik. A kurucok fogynak, a császári sereg szaporodik, mert a spanyol örökösödési háború lanyhulása után az udvari haditanács már több csapatot tud a magyar hadszíntérre küldeni. A trencséni csatában kereken 53.000 kuruc állott 27.000 császári katonával szemben. 1709-ben a pestis dühöngése már érezhető, a kurucok 30.000 főre apadnak, a császáriak 30.000 szaporodnak. 1710-ben a romhányi csata után, amikor a lengyel-svéd segédcsapatok már elszéledtek, kb. 20.000 kuruc maradt fegyver alatt s a császári sereg 36.000 főre emelkedett. A felkelés befejezésekor a majthényi síkon a fegyverletételhez kivonult és az ország már részén még viaskodó vagy tengődő kuruc katonák száma már csak valami 18.000 lehetett. Ekkor már 52.000 császári katona volt az országban.
Fegyvernemek, tagozás, létszámviszonyok. A kurucok főfegyverneme a lovasság volt.… a gyalogság a második helyet foglalta el… Főleg a reguláris ezredek tagozódása osztályok és alosztályok tekintetében fokozatosan teljesen a császári seregnél bevált rendszer szerint történt.” A rendszeresebb szervezés 1705-ben vette kezdetét s annak jelentős határköve az 1706-ban foganatosított „ezred-reductio” volt, amikor az országot toborzókerületekre osztották; egyben elrendelték a létszámok kiegyenlítését és hadrendi táblázatok kötelező összeállítását.[26] Ez alkalommal a fejedelem magokat az ezredeket lehetőleg egyarányú tagozással és egyenlő létszámmal igyekezett szervezni, s tekintettel volt a hadkiegészítő területekre, hogy az elemek azonossága a csapattest összetartozóságának tudatát fokozza. Ehhez képest az ezredeket illető vármegyéik, vidékeik szerint reducáltattak, – ami az eleinte zagyván alakult néphadnál nem csekély munka volt. Ám a kitűnő hadszervező Bercsényi lankadatlan tettereje sikeresen birkózott meg vele.[27]
Ennél az átszervezésnél a csapattest-részek elnevezéseit csak részében vették át a németektől, részben azok lefordították, leginkább pedig új, magyaros megjelöléseket használtak helyettük. „A legkisebb egység – írja Markó id. m. 117. oldalán – a „tizedalja” volt. Azután következett a „sereg”, „kompánia”, mely a gyalogos; – és a „zászló”, „svadron”, mely a lovas századnak felelt meg. A következő magasabb egység a „bataljon” volt, azután következett az „ezred”, melyet a reguláris csapatoknál „regiment”-nek, a mezei hadaknál „ezer”-nek hívtak. A tizedaljánál, vagyis a mai hadseregekben szakasznak mondott egységnél alacsonyabb tagozódás nem volt. A ma használatos raj, járőr, stb. kifejezésnek legjobban a „porta” néven nevezett kis harccsoport felelt meg. De használták ezt a portyázás szóból származó kifejezést nemcsak a kis járőrökre, hanem „portára menés” alatt általában azt értették, hogy az alkalomnak megfelelő létszámú, – sokszor zászlóalj-, sőt ezrederősségű – csapat végzett el bizonyos feladatot…
„A reguláris lovasságnál dragonyosok és huszárok voltak. A dragonyosok gyalog harcra is ki voltak képezve és ilyen minőségben gyakran harcoltak is. A lovas ezredek létszáma 500–1000 fő között, a reguláris gyalog ezredeké 400–600 között. Utóbbiak tagozódása teljesen azonos volt császári gyalogezredekével. Még a gránátos század sem hiányzott nálunk.
„Az irreguláris csapatok zömét a mezei hadak alkották. Szervezésük amennyire lehetett, alkalmazkodott a reguláris csapatok szervezetéhez, de sem tagozódásukban, sem külső megjelenésükben nem érték el azt a fokot. A legszembetűnőbb különbség az volt közöttük, hogy a mezei hadak fizetést nem kaptak. Saját lovukon szálltak hadba s élelmezésükről harácsolás, zsákmányolás útján jórészt maguk gondoskodtak. Ezért olyan időszakban, amikor a hadműveletekben nyugalom következett be (fegyverszünetek, téli időjárás), a mezei hadak legnagyobbrészt elszéledtek…
„Rákóczi tűzérsége akkor, amikor a kuruc sereg fejlődésének csúcspontjára érkezett (1706–7.), 6 ütegből (akkor századnak nevezték), 4 puskás századból és 1 munkás századból állott. Létszáma 674 ember volt… Rákóczi tűzérségében mindazok az ágyútipúsokat – régi elnevezéseikkel – megtaláljuk, amelyek akkor a nyugateurópai, közelebbről a császári seregekben előfordultak (haubitz, karthun, falkonett, mozsár, stb.). De voltak különleges magyar elnevezésű ágyuk is, a seregbontó és szakállas ágyúk.[28] Itthon is készültek ágyúk. Az első ágyúöntőműhelyt Sréter állította fel 1703 őszén Besztercebányán. A legtöbb ágyú azonban a császáriaktól visszafoglalt magyar várakból jutott a kurucok birtokába.”
A várépítést és műszaki szolgálatot is kellő figyelemben részesítette Rákóczi, kinek tűzérsége és műszaki berendezései nagyrészt jeles francia tisztek gondjaira voltak bízva. A legjelentősebb és műszaki szempontból is legjobban kiépített vár Érsekújvár volt, melyet Rivière ezredes az akkori minden kívánalmainak megfelelően tökéletesen és pompásan épített ki.
Fegyverzet, felszerelés.[29] „A kuruc sereg fegyverei túlnyomó részben a felvidéki, iparűző bányavárosokban készültek. Lengyelországból is kaptak a kurucok fegyvereket, de nem annyit, mint Rákóczi remélte… A szakállas és kanócos muskéták nagyon nehezek voltak, ezért a gyalogságot inkább úgynevezett tercsényi (tescheni), pulhák, (polyák, lengyel) és az itthon, Krompachon készült, kompák puskával szerelték fel, főleg pedig a francia formájú, újmódi, kovás szerkezetű flintával. A rövid pisztolyt mordálynak, a barázdált csövű karabélyt stutz-nak nevezték. Az ütőfegyverek közül a buzogány a magasabb parancsnokok kitüntető jelvénye volt. A balta, csákány, fokos, a hajdúság rendes felszereléséhez tartozott. A kuruc hadseregben különféle kardtípúsokat találunk, a széles palostól egészen a 2 méter hosszú páncélszúró koszperdig (hegyes tőr). A szálfegyverek között szerepelt a lándzsa és a lobogós kopja is, de ezek 1707. felé mindjobban kiszorultak a használatból s a szurony lép helyükbe…[30]
Ruházat. A fegyverbeszerzéshez hasonló igen nehéz probléma volt Rákóczi és alvezérei számára a hadsereg felruházása. A fejedelem rendszerető és külsőségekre is nagy súlyt helyező természete miatt nem szívesen látta maga körül a szedett-vedett ruhájú csapatokat s ezért különös gondot fordított elsősorban udvari hadainak felruházására. De ugyanannyira szívén feküdt hadserege többi részének sorsa is, mert érezte és tapasztalta, hogy milyen hatással van a csapat egységére, fegyelmére, a rendes, egyöntetű és tetszetős egyenruha… A fejedelem és munkatársainak, elsősorban Lónyai Ferenc és Beniczky Márton ruházati főbiztosoknak, elévülhetetlen érdeme hogy elő tudták teremteni a pénzt és rengeteg anyagot, meg tudták szervezni a ruhakészítés iparát annyira, hogy az udvari és reguláris hadak már a felkelés második, harmadik évétől kezdve, külsőleg is elérték az akkori európai seregek színvonalát s a mezek hadak nagy részének ruházása is az adott viszonyoknak megfelelően kielégítő volt.”
Zászlók, lobogók. A sorakozás megkönnyítésére, akkori szokás szerint, minden századnak különböző színű, vagy különféleképp csíkozott lobogója volt s az első századhoz volt beosztva ezenkívül a díszes ezredzászló is, melyet a lovasságnál „standár”-nak (étandarte) neveztek.[31]
Hangszerek. A Rákóczi-kor jellegzetes hangszere a tárogató volt. Azonkívül a reguláris ezredeknél trombitások, a mezeieknél síposok (török síp, tárogató síp) voltak beosztva, századonként 1–1. A lovasságnál rézdobokat is használtak; ezek párosak, félfenekűek voltak.
Élelmezés, ellátás. „A hadsereg élelmezése az elnéptelenedett s koldussá lett országban – írja Markó id. m. 137. oldalán – igen nagy nehézségekben ütközött. Ezért Rákóczi már 1704-ben az országot élelmezési kerületekre osztotta, azok élére kerületi kommisszáriusokat állított, akiknek kötelessége volt a hozzájuk utalt ezredek élelmezéséről gondoskodni…” A hadak fizetése is sok gondot okozott.
Egészségügy. A többi seregekhez hasonlóan, a kor szokásaihoz képest, valami nagy gondoskodás a kurucoknál sem történt a sebesültek és betegek ápolása tekintetében, azért minden ezrednél volt 1–2 felcser, borbély, akik pénzt kaptak gyógyszerek bevásárlására.
Harctevékenység. „A XVII. század végén s a XVIII. század első felében – írja Markó id. m. 140. oldalán – harcászati téren két iránnyal találkozunk. Az egyik, a nyugati harcmodor, sajátsága az volt, hogy a hadvezetést elméleti és gyakorlati tapasztalatok alapján tudománnyá, sőt művészetté fejlesztették azok a hadvezérek, akik a spanyol örökösödési háborúban s az azt megelőző európai bonyodalmakban reguláris seregeket vezettek. E harceljárásokat bizonyos rendszer, methodikus megfontolás s az ebből következő szabványos felvonulás jellemzi, mely után a küzdelem szinte sémák szerint kötött alakzatban, a fővezér személyes irányítása szerint zajlott le. Az így vezetett sereg feltétlenül előnyben volt olyan sereg felett, mely a keleti, irreguláris harceljárást szerette, vagy ahhoz több volt a hajlandósága. A keleti harcmodor, melyet a magyar nemzet az évszázados török hódoltság alatti harcokban sajátított el, abban nyílvánult, hogy a methodika és a zárt rendekben való felvonulás, formákhoz kötött harc helyett, a kötetlen, szabadon csapongó, gyorsan kereső harcmodort követte. Ennek előnye kétségkívül az volt, hogy az előbbinél könnyebben elsajátítható, kevesebb fegyelmezettséget, tanultságot kívánó harcmodor volt és az élénkebb vérmérsékletű emberek egyéniségének jobban megfelelt, mint a nehézkes, formaszerinti hadakozás. A harceljárások e kétféleségének tanulságos példáit láthatjuk a kuruc felkelés egész ideje alatt. A császári sereget Savoyai Eugen szellemében, nyugateurópai módon vezették az előbbi évtizedek török háborúiban sok tapasztalatot szerzett tábornokok, akik mint hivatásos katonák, l'art pour l'art verekedtek. Rákóczi hadseregét jórészt autodidakta, a polgári életből egyesen magasabb vezető állásokba helyezett tisztek vezették s a legénység az elmúlt évtizedben a török végvári harcokban megszokta a kis kötelékekben rendetlenül verekedő portyázó guerilla-harcot s természete szerint is ezt vallotta egyedül üdvözítőnek. A császári seregből átjött főtisztek leginkább lovas tisztek, huszárezredesek voltak, akik ismerték ugyan a nyugati harcmódot, de mint a könnyű lovasságban felnevelkedett vérbeli huszárok, inkább a keleti harcmodort kívánták. Rákóczi tábornoki karában talán egyedül Forgách Simon tábornagy volt az, aki minden alkalommal a nyugateurópai harcmodor mellett tört lándzsát. Legfőbb támasza maga Rákóczi volt, akinek leveleiből és emlékirataiból lépten-nyomon kitűnik az, hogy mennyire szeretné hadseregét a nyugati harcformákra megtanítani, mert csak annak segítségével reméli győzelmét. Bercsényi s a többi kuruc tábornokok elismerték ugyan Forgách tudását és fejtegetéseinek helyességét, de haditanácsokon a reguláris és irreguláris harcmodor feletti vitákban rendesen Forgách maradt alul.[32]
„Az tagadhatatlan, hogy egy olyan tömegű hadsereget, mint Rákóczié mindjárt kezdetben volt, máról holnapra átformálni nem lehet, különösen akkor nem, ha a tisztikar maga sem híve az újításnak. Minél tovább tartott a háború, annál jobban láthatták Rákóczi alvezérei, hogy a fejedelemnek és Forgáchnak igaza van, hiszen minden nagy csatában tapasztalhatták a császári sereg harcászati és vezetésbeli fölényét. Bizonyos fokig sikerült is Rákóczinak seregét a regularitás elvének megfelelően csoportosítani és csatára vezetni olyankor, amikor udvari hadaival, reguláris ezredeivel, előre felkészülve szállott csatába. Mihelyt azonban az összecsapás után a kötelékek szétszakadtak, s a kurucoknak nem sikerült rövid idő alatt a döntést kierőszakolni, a császári sereg mindig felocsúdott első meglepetéséből és a rendetlen kötelékekben harcoló vagy fosztogató sereget elűzte a harcmezőről. A kuruc seregnek egyik igen nagy orvosolhatatlan s Rákóczitól is folyton ostorozott hibája volt, hogy nem várta be a teljes döntést, hanem az első sikerek után, nem törődve többé a harccal, a zsákmányoláshoz kezdett, s ezzel vesztette el a csatát (Nagyszombat, Romhány). – A kuruc sereg ellenben másféle harcokban határozottan felülmúlta a császáriakat, olyanokban, ahol nem a feszes kötelékek vezetésén van a hangsúly, hanem ahol gyors elhatározás, éles szem, erős kar és fürgeség kell. Gyors megrohanások, rajtaütésszerű támadások, gyanútlanul menetelő császári osztagok tőrbecsalása, raktárak megrohanása, nagy területek rémítése, mind olyan feladatok voltak, amelyekben határozottan felismerhetjük a kuruc sereg főlényét. (Szombathely, Győrvár–Egervár, Szentgotthárd, Kölesd, Tavarnok és Nyitraegerszeg.)
„Rákóczi katonaságának ezzel a sajátságával magyarázható az is, hogy nem szívesen vállalkozott várak ostromára, mert az ilyen hadműveletekkel kapcsolatos, látszólag tétlen, de annál több passzív hősiességet kívánó harchoz nem volt türelme. Várak megvívásánál rendszerint csak akkor értek el eredményeket, ha annak megrohanása csellel vagy váratlan meglepetéssel hirtelen sikerült. Ilyen alkalmakkor azonban bámulatraméltó hősiességgel rohamoztak és másztak fel a falakra hajdúk, huszárok egyaránt. (Szolnok, Nyitra, Érsekújvár, Sopron, stb.). Ugyancsak a személyes bátorság és vitéz nekilendülés példáit látjuk sok tábori erődítmény, földvár, hídfő megrohanásánál és megvételénél is. (Tiszabecs, Guta, Karva, Dunaföldvár, stb.). Bár a kuruc kézbe került várak felszerelése sokszor nagyon hiányos volt, mégis tudunk olyan eseteket, amikor rendszeres ostromzár és ostrom alatt szívósan és eredményesen védekezett a vár, sokszor igen csekélyszámú őrsége, különösen erős szívű, ügyes parancsnok keze alatt. (Görgény, Csobánc, Érsekújvár).
„A hadjárat vége felé már az irreguláris harcmodor leghívebb szószólói is kezdték belátni, hogy ezzel az eljárással csak helyi győzelmeket arathatnak és a kuruc sereg lassanként kezdett eltérni ettől, de a reguláris harcmodort már nem tudta teljesen megtanulni.
Rákóczi alvezéreinek értékelése. „Rákóczi hadvezérei életét nem kisérte hadiszerencse. Ennek oka azonban az is volt, hogy nem voltak valódi hadvezérei. Bottyán János talán az egyedüli, aki minden tekintetben kivételt képezett, ízig-vérig katona és csak katona volt, önzetlen, fegyelmezett és fegyelmet tartani tudó. A tábornagyok közül Károlyi, bár gyors elhatározású és éleseszű ember, de könnyen befolyásolható s mint nem hivatásos katona, csak a portyázó harcok híve volt. Eszterházy Antal lelkes hazafi, inkább kitűnő administrator, mint hadvezér. Pekry Lőrinc fondorkodó, nem őszinte, egyénileg vitéz, de állhatatlan. Sennyei István és idősebb Barkóczy Ferenc valamikor jeles katonák, Rákóczi korában már elöregedett emberek voltak. Vay Ádám udvari főkapitány inkább nagy tekintélye, tudása s politikai ügyekben való jártassága miatt lett tábornagy. Mint hadvezér alig szerepelt. A főgenerális Bercsényi, szintén nem volt született hadvezér. Rákóczi hadseregében ezeknek a magas méltóságoknak a kezében volt letéve a kuruc hadsereg sorsa. Az alsóbbrangú tábornokok, ezredesek voltak ugyan olyanok, akik vagy katonai múltjuk vagy egyéni rátermettségük révén megérdemelték és alkalmasak lettek volna arra, hogy magasabb vezéri polcokra kerüljenek. (Bottyán, Bagossy Pál, Ebeczky István, Béri Balogh Ádám), de ezek a korszellem és Rákóczi feudális világnézete miatt magasabb vezető katonai szerephez nem juthattak.
„A végső kudarc okai. Ha a kuruc felkelés hadieseményeit végig tanulmányozzuk, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Rákóczi hadseregével a felkelést korábban és még a szatmári kiegyezésnél is kedvezőbben lehetett volna befejezni, ha sikerül neki és tisztikarának a csapatokat nagyobb fegyelemre, engedelmességre szoktatni. Ez a háború valóban az elmulasztott alkalmak háborúja volt. 1703 decemberétől kezdve, amikor Bercsényi az első, ellene küldött császári sereget tönkre verte s a, szinte védtelen Bécs kapui előtt állott, egészen a trencséni csata időszakáig, számtalan olyan helyzetet találunk, amikor a döntés, a császári sereg teljes megsemmisítése csak azért nem volt lehetséges, mert a sereg fegyelmezetlenül szétszaladt, vagy az alvezérek saját fejük szerint, sőt Rákóczi utasításaival ellentétben intézkedtek.
„Rákóczi hadvezéreit és seregének magatartását általában nagyon szigorúan – mondhatnók lemondó pesszimizmussal ítélte meg. Ennek főokát a sereg sok kudarcos szereplésén kívül, a fejedelem érdekes lelki diszpozíciójában is kell keresni. Helyzetek, teljesítményének megítélésében s a jövőt illető kombinációkban Rákóczi lelkében csodálatos és következetes ellentéteket észlelhetünk. Külpolitikai tervezgetéseiben élete végéig álmodozó, jóhiszemű, csak a szépet és jót kereső, reménykedő és könnyenhivő ember volt. Annál különösebb tehát, hogy hadseregének megitélésében ennek ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Erről nagyon sokszor szinte fagyosan hűvös, tárgyilagos s nagyon bizalmatlan hangon nyilatkozik. – 1704 őszén, egyévi hadakozás után már megismerte hadait, akik szívesebben követték a Thököly alatt szolgált martalóc tisztek tanácsait, mint a Forgáchhoz hasonló, fegyelmet és rendet kívánó tisztekéit. Emlékiratainak ezzel az idővel foglalkozó lapjain a fejedelem igen sok önkritikáról tanúskodó, bölcs megállapítását olvashatjuk. Seregét általában így jellemzi: A katonák legszívesebben az ellenségtől mentől távolabb szerettek minden elővigyázat nélkül táborozni, jól enni, inni. Ha kipihenték magukat, gyorsan az ellenség után eredtek, ha az megfutott, üldözték, ha az fordult meg, akkor elfutottak. Ütközetek után nehéz volt a sereg szétoszlását megakadályozni. Ha győztek, a zsákmányt vitték haza, ha vesztettek, hazaszéledtek családjaikhoz. A katonaságban meg lett volna ugyan a készség ahhoz, hogy tanuljanak és megszokják a rendszeres hadakozás módját, de kevés olyan tiszt volt, aki képes lett volna őket a haditudományokra oktatni. Rákóczi mind e bajoknak eredetét nagyon helyesen az akkori tisztikar fogyatékos képzettségének és fegyelmezetlen voltának tulajdonította. – Nem olvashatjuk megilletődés nélkül Rákóczi szigorú, de az akkori kuruc seregre nagyon találó megállapításait. Ez a néhány – röviden idevetett – gondolat mindennél meggyőzőbben magyarázza azt a sok baklövést, tévedést, ügyetlenséget, katonai szemszögből mért mulasztást, vétket, a sok megmagyarázhatatlannak tetsző csatavesztést, amit a 8 évi hadakozás alatt a sereg terhére kell elkönyvelnünk. A magyar ember veleszületett katonai tehetsége, harckészsége, a kuruc seregnek egyes osztagait, ezredeit kisebb-nagyobb vitézi cselekedetek végrehajtására kétségkívül alkalmassá tette, sőt volt Rákóczinak sok olyan főtisztje és tábornoka, akikre megbélyegző véleménye nem illett. De az egész kuruc sereg összességében, az egész háború tartama alatt, sohasem tudott felemelkedni, éppen a fejedelem által elismert és nemzetünk lélektanában gyökerező fogyatkozások miatt, arra a fokra, amelyre hivatva lett volna.”
Igy vélekedik Markó. Oldalszámra szívesen szószerint közöltem illusztris katonaírónk legtöbbször igen találó, bő és alapos tanulmányozáson alapuló megállapításait, de sajnos, ebben a végkonklúzióban foglalt Rákóczi- és Markó-féle megállapításokkal nem tudok egyetérteni, nem tudok azokba beletörődni. Mindenekelőtt és legfőképpen le kell szögeznem, hogy azokat a csapatokat s azokat a tiszteket, amelyek, illetve akik, sokszor a legnehezebb viszonyok között, 8 éven át életök és vérök spontán feláldozásával mindig újra és újra sorakoztak hőn szeretett fővezérük és fejedelmük zászlói alá, nem lehet, nem szabad egyesegyedül a végső bukás okai és okozóiként a történelem itélőszéke elé állítani. Ezeknek az örökös kudarcoknak, ennek a végső bukásnak sokkal inkább volt igazi oka és okozója a kuruc legfelsőbb vezetésnek következetesen megnyilvánult gyarlóságra, sőt legtöbbször teljes hiánya. Elsősorban ez okozta a sorozatos csatavesztéseket s végeredményben a nemzeti fölkelés teljes bukását. Bizony, csak némikép az átlagon felül emelkedő, helyüket derekasan megálló és szerepüket jól betöltő fővezérek mellett, a többi tisztek és a csapatok fentebb felsorolt fogyatékossága mellett is, Rákóczi nemzeti fölkelése remek, vagy legalább is teljes sikerrel végződhetett volna. Legjobban meggyőződhetünk erről, ha a kuruc állandóan sántikáló legfelsőbb vezetéssel az időnként császári fővezéreknek, sokszor a pillanatnyi benyomás céltudatos kiaknázásán alapuló helyes magatartását és csatavezetési tevékenységét állítjuk szembe. Tudjuk, hogy a nagyszombati csatában Heister első harcvonala már át volt törve, amikor a császári fővezér a Scharudi kuruc zászlóalj átpártolásának kedvező monumentumát ügyesen kihasználva s egyik vértes ezredének élére állva, villámgyorsan ellentámadó lökemet intéz s ezzel úgyszólván pillanatok alatt magához ragadja a győzelem pálmáját. Ennél szemfülesebb, tevékenyebb, helyesebb csatavezetést a legfőbb parancsnok részéről képzelni is alig lehet. – A trencsényi csatában kivált Pálffy ügyessége billentette a császáriak javára a mérleg serpenyőjét. Pedig, ha Rákóczi és Bercsényi az eleinte szörnyen ügyetlenül viselkedő császáriak ellen a legpasszívabb magatartás helyett idejekorán támadásba mentek volna át, úgy Heisternek váratlanul és meglepően oldalba fogott seregét könnyen a legválságosabb helyzetbe hozhatták volna. – Pudmericnél megint Pálffy volt az, aki okos tanácsával a könnyen befolyásolható és a jó szóra hallgató Herbeville-t a helyes útra terelte, amitől aztán a kurucokra nézve oly veszélyessé váló oldaltámadás fejlődött ki. Hogy ezzel szemben Pudmericnél a kurucok részén a vezetés körül minő kaotikus és botrányos állapotok uralkodtak és hogy ott minő baklövések történtek, azt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Azt is tudjuk, hogy itt a tulajdonképpeni fővezetésre hivatott Bercsényi szinte függelemsértően megtagadta a fejedelemtől kapott parancs teljesítését, de viszont azt a sajnálatos dolgot is újból fel kell említenünk, hogy Rákóczi eléggé gyenge volt ahhoz, hogy meggyőződése ellenére végeredményben mégis csak azt tegye, amit alárendelt tisztikara erőszakoskodásával úgyszólván rákényszerített. – Hogy a koronczói és zsibói csata Károlyinak, ha talán nem rossz indulata, de legalább botrányos önfejűsége miatt veszett el, arra szintén élénken emlékezhetünk; ép így arra is, hogy Romhánynál mind Károlyi, mind Rákóczi mindvégig tétlenül nézték az események folyását és hogy a fejedelem még akkor sem volt támadólagos visszavágásra rábírható, amikor kiderült, hogy Saint-Croix tábornok tulajdonképpen végső kétségbeesésében a még rendelkezésre álló maréknyi haddal szinte hihetetlen, hogy nem mondjuk szemtelen vakmerőséggel indult neki a kilátástalan rohamnak, amely a fennforgó viszonyok között hervadhatatlan babért font feje fölé.
Ez nagy vonásokban a Rákóczi-korszakban egymással szemben álló felek csatavezetési tevékenységének rövid néhány sorba foglalt igaz tükre, mely az elég szép és döntő sikerek mellett, – a kurucok javára, sajnos, egyetlen eredmény-pontot sem mutat fel.
Hátha még a császári fővezérek a hadműveletek vezetése terén is céltudatos, erélyes lendületben, nyert csaták után pedig könyörtelen, hathatós üldözésben kifejezésre jutó s a fentiekhez hasonlóan helyes magatartást követtek volna, akkor a Rákóczi-felkelés ügye bizonyára már a háború első éveinek egyikén alighanem teljes fegyveres letöréssel végződött volna. Ezt azonban a magyarok istene, úgylátszik még sem akarta és mivel a mérlegelésnél nemcsak a tisztán katonai, hanem a többi fontos szempontokat is tekintetbe vette, mint a pártatlan igazságosztás őre és legfőbb fóruma nem is tudta megengedni. Ebben is irányunkban megnyilvánult kitüntető jóságodért hála legyen neked mennybéli jó Atyánk!
[1] A kuruc hadművészet megismerésére ezek közül legfontosabbak: Thaly Kálmán, II, Rákóczi Ferencz hadserege. Hadtört. Közlem. 1888. évf. 12–23. old. és Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc a hadvezér című munkájának idevonatkozó fejezetei.
[2] Én a magam részéről Rákócziban az „okosan megfontolt tervezésekre való alkalmasság”-ot és „a nagyobbvonalú stratégiai elgondolások iránti fogékonyság”-ot és képességet nem tudtam felfedezni. Jó nagy fokban hiányzott nála e két tulajdonság, eleinte a kellő katonai előképzettség és gyakorlat, utóbb, mert nélkülözte azt a bizonyos hadvezéri vénát. Hogy a nagyszabású hadműveletek tervezése és vezetése tekintetében az átlagon sohasem tudott magasabb színvonalra emelkedni, azt sokszor volt alkalmam megbeszélés tárgyává tenni, hogy pedig mint csatavezető egyáltalában nem állott a helyzet magaslatán, az legjobban romhányi működéséből és magatartásából tűnik ki.
[3] Ezt ily határozottan nem mondhatjuk. Bercsényi is sokszor panaszkodik, hogy kevés a gyalogosa, az öreg Bottyán pedig nagyon is tudta értékelni a hajdúságban rejlő kitűnő kvalitásokat.
[4] Ennek felismerése azonban nála is csak a kuruc háború végén, 1710-ben tört magának utat.
[5] Sajnos, sem benne, sem a többi kuruc vezérekben nem volt meg a kellő képesség arra nézve, hogy a két harcmodorban, a nyugatiban és a keletiben egyformán rejlő nagy előnyöket, amelyek egyikére a reguláris, másikára a mezei hadak voltak jobban felhasználhatók, nagyobb arányban egyidejűleg és kombinálva használták volna ki kellőképpen.
[6] Az utóvégre még nem lett volna nagy baj, ha csak a kockázatos vállalatokat kerülte volna, csakhogy egész magatartásán és ténykedésén elejétől úgyszólván az utolsó pillanatig igen nagyfokú passzívitás húzódik végig.
[7] De nem önállóan, hanem Bercsényi, Károlyi, az Eszterházyak, Andrássyak, stb. véleményének előzetes meghallgatása után és valamelyiknek nézetéhez csatlakozva.
[8] Ez az átformálási törekvés azonban sajnos nagyrészt csak papírra vetett óhaj maradt. Bár ennek a célnak az elérése határozottan igen sokféle, az utolsó időben főleg pénzügyi nehézségekbe ütközött, nagyobb eréllyel és nyomatékkal mégis jóval többet lehetett volna e téren produkálni.
[9] Ez feltétlenül nemcsak igaz, hanem szinte bámulatraméltó dolog. Hogy a hadsereg és a nép 8 hosszú éven át ily törhetetlen ragaszkodással viseltessék oly vezére és fejedelme iránt, aki e hosszú idő alatt egyetlen nagyobbszabású ütközetet, egyetlen csatát sem tudott megnyerni, ez olyan jelenség, aminőt talán egyetlen nemzet hadtörténelme sem tud felmutatni. Rákóczi rajongói, sőt a történet- és hadtörténeti írók legnagyobb része, hogy ne mondjuk kivétel nélkül valamennyien, ennek az örökös kudarcnak és megveretésnek szomorú tényét a kuruc csapatok és alparancsnokok rovására írja. Alább, más helyen lesz még alkalmunk ezt a tévhitet megfelelően helyreigazítani.
[10] Hiszen sajnos, főleg utóbbi tekintetben jogosan ezt nem is tehette volna.
[11] Lásd azok bírálatát az illető helyeken.
[12] Rákóczi emlékiratai, 187.
[13] Ezzel némileg ellenkező véleményemet az események megbeszélése folyamán már ismételten volt, és alább újból lesz alkalmam kifejteni. S én e helyütt, mint már, ismételten megtettem, újból hangsúlyozni kívánom, hogy Rákóczi, mint ember a legnagyobbak egyike, minden tekintetben megérdemli, hogy őt, az igazi nagy magyart és drága emlékét nemzete apraja-nagyja állandóan rajongó tisztelettel és szeretettel övezze körül, de ne akarjunk minden áron homloka köré dicsfényt árasztó hadvezéri glóriát és nagy érdemeket és eredményeket hirdető babérkoszorút fonni, amire ő, a mindig reálisan és józanul gondolkozó, az érdemeket mindig szigorú pártatlansággal mérlegelő és egyébként is szerény és puritán jellemű fejedelem soha nem is számított.
[14] Mint tervező tehetség éppen nem mondható valami kiválónak s nem követünk el hibát, ha a kiváló helyett „közepes” jelzőt használunk.
[15] Hogy mint seregvezető gyakran még a közepes jelzőt sem érdemelte meg, azt volt alkalmunk ismételten kimutatni.
[16] Thaly az id. h. a 12. oldalon. Azonban Thalynak ez a megállapitása nem mindenben és nem egészen helytálló. Az eseményekhez fűzött megjegyzéseimben gyakran volt alkalmam rámutatni, hogy a magyarországi hadiszintér császári fővezérei bizony alig emelkedtek fölül a közepes átlagon és meglehetősen sok hibát és baklövést is követtek el; igazi előretörő szellem és a feltétlen győzniakarás vágya egyiket sem hatotta át. Egészen másképpen nézett volna ki a dolog, ha mint eredetileg tervezték, Savoyai Jenő herceg került volna a magyarországi császári hadak élére, mely esetben a fölkelésnek alighanem már az első néhány év alatt fegyverrel való letörés alakjában vége szakadt volna. Csakhogy az ép oly éleseszű, mint vasakaratú herceg kipróbált teljesítőképességére a nyugati, mint főhadiszintereken volt szükség s így az elejétől végig csak mellékhadiszintérként tekintetbe jövő magyarországi területen lejátszódó hadműveletek élére csak jóval kisebb kaliberű vezetőket tudtak állítani.
[17] Ez mindenesetre túlzás!
[18] Nézetem szerint Rákóczit a végső kudarc felelőssége alól ennyire kivonni még sem lehet. Erre vonatkozó indokaimat lesz még alkalmam kifejteni.
[19] Thaly Kálmán, Tényleges létszámok és felszerelés Rákóczi ezredeiben. Hadtört. Közl. 1891. évf. 9. – Lásd ezenkívül a 872. oldalon foglaltakat is.
[20] Az 1703. év végén három ilyen működött: Bercsényié és Károlyié a Felvidéken, Sennyeyé az erdélyi határszélen.
[21] Markó id. m. 55.
[22] Ezeket Markó kimerítően tárgyalja id. m. 56–63. old.
[23] Thaly, Adalékok Rákóczi tűzérségi történetéhez. Századok, 1898. évf. 813.
[24] Utóbbi Andrássy Miklós páter krími tatárjaiból állott. Andrássy Miklós – István, György és Pál bárók fivére – minorita szerzetes, lelkesedéssel csatlakozott a nemzeti ügyhöz. De mivel Rákóczi serege túlnyomórészben felvidéki protestánsokból állott, akik őt, a szerzetest, nem jó szemmel nézték, Miklós páter a tatárok élén akart hadibabérokat szerezni. – Egy Rákóczi táborában élő – francia tiszt leírása szerint Miklós páter, a kuruc sereg „dervis generálisa” igen jó megjelenésű, kitűnő lovas, értékes ember, bölcs theológus és kitűnő szónok volt. Szerzetesi ruháját a hadjárat alatt sem vetette le; bogláros tatár kucsmát, csizmát viselt, csuhájára kardot kötött s karabéllyal kezében vezette szabadcsapatát, (Fiedler, Aktenstücke, II, 465.). Ezt a csapatot a kurucok inkább csak a lakosság, a morvamenti és ausztriai határszél rémítésére, erőszakos zsákmányolásra, gyujtogatásra használták. 1704–5-ben néhány ütközetben is részt vettek, hanem azután letűntek a cselekvés színpadáról. (Markó id. m. 124–125.).
[25] Thaly Kálmán az id. h. a 16. oldalon a következőket írja: „Rákóczi a zsoldjában állott hadak számát az 1705. évben 75.000-re teszi. Az akkori fogalmak szerint tekintélyes haderő. Ebbe azonban az Erdélyben működött csapatok aligha voltak beleértve, – az irreguláris szabadcsapatok pedig, s úgy némely, csak helyőrségi szolgálatra kötelezettek semmiképpen nem. Számításaink szerint az összes kuruc haderő a háború fénykorában (1704–1707.) több mint 100 ezredben meghaladá a 100.000-et, a nemesi bandériumokon kívül, melyek egyébként csak koronként, egyes vidékek szerint, és rövid tartamra vétettek – vesztett csaták után, vagy ostromzárlatokra – igénybe. – Egy másik feljegyzés szerint (Hadtört. Közl. 1896. évf. 10.) 1706 augusztusában Rákóczinak 116.700 katonáját kellett élelmezni.
[26] Thaly Kálmán, Tényleges létszámok és felszerelés Rákóczi ezredeiben. (Hadtört. Közl. 1891. évf. 9.).
[27] Thaly, II. Rákóczi Ferenc hadserege, Hadtört. Közl. 1888. évf. 14.
[28] Thaly az id. h. 21. oldalán: „Használtak a kurucok mindenféle ágyúkat: carthaun, félcarthaun, haubitz, falconette, sugár-ágyú, sugár-taraczk, stb. ércből és vasból. (Érsekújvár, Munkács, Kassa erődítései egyenként mintegy 100 ágyúval voltak fölszerelve). Bombavető mozsaraik 20 fontostól egészen 200 fontosig való bombákat szórtanak. Ismerték a gránátokat, kartácsot és petárdát. Voltak olyan szórólövegféle, orgonaszerű lövőszerszámaik is, melyeket „seregbontó”-nak neveztek (Orgelgeschütz), és a várormokról messzehordó, hosszúcsövű „szakállas-puskáik” (Doppelhacken). A török-tatár csapat pedig tüzesített nyilakat szórt a háztetőkre. A tűzérség is gyakran lőtt az ostromlott várakra izzóvá hevített tömörgolyókat. Voltak végre forgó tarackjaik, a dunai fegyveres sajkákon, melyekből Bottyán tábornok szervezett egy osztályt 1705-ben, vízi harcra, hídak s átkelők védelmére.”
[29] Czuberka Alfréd, Kuruczkori fegyverek.
[30] Thaly az id. h. 15. oldalán: „A lovasság fringia-kardokkal – gyakran még szúrásra való, háromélű, hosszú keskeny „hegyes tőrökkel” (dragon) is, – továbbá pár pisztollyal s telhetőleg karabélyokkal (a jelesebb ezredeknél) volt fölszerelve. Kopjás huszárok is valának, kivált Erdélyben. A gyalogság fegyverzete: lengyelországi, sziléziai, vagy Felső-Magyarországban gyártott hosszú puska volt („tersényi, muskéta, flinta”), 1705 óta szuronnyal („Szent-Péter kése”), vagy a mezeieknél öblös, kurta hajdúpuska, ú. n. „pulhák”; továbbá oldalukon kis görbe kard, s övük karikájába dugott balta. Voltak a várkapuk védcölöpzetek bevágásra szekerczéseik is, és az ostromoknál előlmenő gránátosoknak kanócos kézigránátjaik, robbanó szerkezettel.”
[31] Thaly az id. h. 15. old.
[32] De már csak inkább a háború második felében.
| « a) Császáriak. | KEZDŐLAP | Források. » |