| « 5. A hadművészet állapota és fejlődése a spanyol örökösödési háború és II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése idején. | KEZDŐLAP | b) Kurucok. » |
Montecuccoli tudálékos, mindent szűk korlátok közé szorító methodizmusa után az őt a magyarországi hadiszíntéren a császári fővezérségben követő Badeni Lajos sokat lendített ugyan az utóbbi időben meglehetősen aláhanyatlott osztrák katonai állapotokon, de tulajdonképpen Savoyai Jenő herceg volt az a nagy lángész, aki a nehézkes, poshadt osztrák hadművészetnek új, friss szellemet és lüktető erőt kölcsönzött. Ez a férfiú egyaránt nagy és kiváló volt mint seregszervező és egyúttal mint korának egyik legkitűnőbb hadvezére is. Majd utóbb, 1703-tól kezdve, mint a bécsi udvari haditanács elnöke gyökeres reformokat léptetett életbe a császári hadsereg minden intézménye terén, úgy hogy ez a hadsereg hovatovább mintául kezdett szolgálni az összes akkori európai hadsereg számára. Egyébként a hadügy a harmincéves háború után mindenütt erőteljes haladásnak indult, amihez a legfontosabb lépést az állandó hadseregek bevezetése képezte. E téren a legnagyobb tevékenységet Franciaország és Brandenburg (Poroszország) fejtették ki. Mindkét állam, s később a többiek is, a svédek mintájára az önkéntesek toborzásának fenntartása mellett az összeíró-rendszert (Conscriptions-System) léptette életbe, oly módon, hogy minden községre a lakosság számarányához képest bizonyos jutalékot (Contingent) vetettek ki. Brandenburg, illetve Poroszország azonkívül még egy lépéssel tovább ment, aidőn I. Frigyes Vilmos az országot hadkiegészítő kerületekre osztotta, melyek mindegyikének egy-egy erzedet kellett kiállítania s így ezáltal a területi hadkiegészítő rendszert léptette életbe.
Hadkiegészítés, Gyalogság. Ausztriában, ahol a hadügyeket még mindig az udvari haditanács, a Hofkriegsrath intézete, a hadkiegészítés szintén részben toborzás, részint összeírás útján történt. Itt az 1682-től 1689-ig tartott úgynevezett hosszú török háború előtt és annak folyamán is sok új ezredet állítottak fel, úgy hogy azok száma a háború vége felé, 1698-ban már 36-ra ment fel. Az újonnan felállított ezredek között 3 hajdú-ezredet is találunk. 1688. szeptember 1.-én kelt szabadalmilevéllel gróf Pálffy Miklós ezredest bízta meg a császár egy 300 főből álló hajdó-ezred felállításával. Ez 1690-ben hősiesen harcolt Belgrádnál, 1691-ben a szalánkeméni csatában, 1694-ben Titelnél, ahol nagy veszteséget szenvedett, 1696-ban pedig Zentánál harcolt, de állománya most már annyira megfogyatkozott, hogy magát az ezredet feloszlatták s megmaradt legénységét 3 más ezredbe osztották be. A másik hajdú-ezredet Tunyogy ezredes toborozta, melynek tulajdonosa Molnár János ezredes volt. Ez 1692–93-ban Nagyvárad ostrománál, a következő évben pedig Savoyában működött, de a következő évben állománya szintén annyira lecsökkent, hogy azt is fel kellett oszlatni. A harmadik, 1000 főből álló hajdúezredet az 1696 szeptember 1.-én kelt megbízás alapján báró Praschinsky Péter György ezredes állította fel. „Az ezredet 1696-ban a Rajna mellett alkalmazták, de a szittya hajdúkat annyira megszállotta a honvágy, hogy csapatostól szökdöstek meg s 1697-ben az ezredet fel kellett oszlatni.”[1]
A karlovici békekötés után, 1700-ban a hadsereg létszámát tetemesen leszállították, úgy hogy a spanyol örökösödési háború kezdetén a császári ezredek száma 29 volt, de az említett háború első éveiben újabb 9 ezredet kellett felállítani s ezek között ismét 3 hajdúezred volt. Ezek egyikéből, a Bagossy hajdú-ezredből később az 51. gyalog ezred alakult, a másik kettőt, – báró Andrássy Pálét, aki 1703-ban a kuruczokhoz pártolt át, és Batthyányi Ádámét 1708-ban feloszlatták.
A gyalog ezredek szervezeténél fontos újítás volt, hogy eleinte 5 vagy több századot zászlóaljjá egyesítettek, 1695-től kezdve azonban a gyalogezredek egyöntetűen három, 4–4 százados zászlóaljba voltak beosztva s a századok létszáma 150 fő volt. 1701-ben a spanyol örökösödési háború kezdetén ezredenként még egy negyedik zászlóaljat állítottak fel s így az ezred 16 rendes és 1 gránátos századból állott. 1673-ban ugyanis századonként 8 gránátost rendszeresítettek,[2] akik 1700-ig a századok kötelékében maradtak, akkor azonban az ezred összes gránátosait egy külön gránátos századba egyesítették.[3]
A gyalogság felfegyverzése terén igen nagyfontosságú változások mentek végbe. Most már általánossá vált úgyszólván az összes államokban a szuronnyal[4] és kovás lobbantyúval ellátott puska. A szuronyt magyar földön Buda 1686. évi ostrománál használták először. Kezdetben fa-nyele volt, melyet a puska csövébe dugtak, ha a szuronyt feltűzni akarták.[5] A szurony feltalálásának nagy hordereje abban állott, hogy szuronyos fegyverével a gyalogság úgy a távoli, mint a közeli harc vívására alkalmassá vált; támadását ugyanis tüzelés által előkészíthette s a döntést a szálfegyverrel intézett roham útján idézhette elő, vagyis ekként meglehetősen önállóvá vált. Ilyenformán a kopja, lándzsa, pika, dárda csakhamar feleslegessé s a gyalogság fölfegyverzése meglehetősen egyöntetűvé vált. A fusilier és muskétás elnevezés ugyan továbbra is megmaradt, de most már csak mint hagyomány. A szuronyos puska minden méretében könnyebb volt az azelőtti muskétánál; ezáltal a meglehetősen nehéz felszerelési cikket képező alátámasztó villa feleslegessé vált. A további tökéletesbítések – papírtöltény,[6] vastöltővessző,[7] jól működő lobbantyú, tölténytáska, stb. – a fegyver tüzelési gyorsaságát is fokozták s így a gyalogság csakhamar a fegyvernemek közt első helyre emelkedett.[8]
A gránátosok fegyverzete a szuronyos puskából és a kézi gránátokból állott. Minden gránátos 2 tölténytáskával volt fölszerelve; 1 naggyal a kézigránátok és a pléh-kanóctartó, és 1 kicsivel a puskatöltények számára.[9] Az akkori kézigránátok 1 1/2–2 kg. súlyú, 8 cm. átmérőjű üres öntöttvas-golyók voltak, melyek gyujtó csatornával és robbanó töltettel voltak ellátva.
A gyalogság fegyverzetéhez tartozott a muskétát alátámasztó villa kiküszöbölése óta az úgynevezett spanyoltövis is. Ez kb. 170 cm. hosszú, felső végén hosszú tövisszerű vasnyulvánnyal, alsó végén rövid vasheggyel ellátott rúd volt, melyre felső harmadában horog, közepe táján pedig rövid vascsap volt erősítve. A horogra esetleg a puskát lehetett feltámasztani, a vascsapra pedig akkor volt szükség, ha a spanyoltövisekből „spanyol-rohamgát”-nak (spanyol lovas nyársbaknak) nevezett hordható akadályt akartak készíteni, amikor 9, 11, vagy még ennél is több spanyoltövist a kocsin szállított gerendák megfelelő nyilásaiba dugdostak.[10] A spanyol-rohamgátat a császári gyalogság ellenséges lovasság elleni védelemre használta s táborát is egymás mellé állított spanyol-rohamgátakkal zárta körül.[11]
Az egyenruhát hivatalosan 1690 körül I. Lipót rendszeresítette a császári hadsereg csapatjai számára. Az ezredeken belül ruházat dolgában most már teljes egyöntetűség uralkodott, az ezredeket pedig különféle, az ezredtulajdonos által megállapított színű hajtókákkal különböztették meg. A kabát a mai köpenyt helyettesítette s ennek megfelelően olyan bőnek kellett lennie, hogy vele a katona fegyverét is betakarhassa.[12] A kabát alatt térdig érő ujjast (Camisol) viseltek. Szűk, fehér posztóból vagy bőrből készült nadrág, fehér harisnyák és félcipők egészítették ki az öltözetet. A gránátosok öltözete hasonló volt, de kalap helyett medveprémes sapkát viseltek.[13]
Lovasság. A karlovici béke után a gyalogsággal egyidejűleg több lovas ezredet is feloszlattak, ellenben a spanyol örökösödési háború első éveiben újabb 3 vértes, 1 dragonyos és 5 huszárezredet állítottak fel, úgy hogy a császári lovasság I Lipót halálakor 20 vértes, 10 dragonyos és 8 huszárezredből állott. Egy-egy 5 svadronból álló lovas ezred állománya 800 és 1000 lovas között váltakozott.
A német lovasság szálfegyvere a pallos, a huszároké a görbekard, a szablya volt. Lővegyvertül a vértesek és huszárok karabélyt és 1–1 pár pisztolyt, a dragonyosok szuronyos puskát és pisztolyokat hordtak.[14]
„A nehéz lovasság – írja Újhelyi id. m. 145. old. – még I. Lipót uralkodásának elején is viselt mellvértet, kar-, lábszár-sínt és vassisakot védőfegyverzet gyanánt. Ettől az időtől kezdve azonban egyiket a másik után kiküszöbölik, s csak a mellvért (Kürass) és a sisak marad meg, de ezeket is ahol csak lehet vas helyett bőrből készítik. Az is előfordult immár, hogy a nehéz lovasság kalapot visel, melyen a kardvágások ellen vasabroncsok vannak alkalmazva. A lovas felszerelési tárgyaihoz tartoztak: tiszteknél és altiszteknél a bot, a legénységnél a 4–5 emberre való sátrak, a főző üstök és a takarmányozó szerszámok (kasza, kötelek, stb.), a vértesek és huszárok üstdobot és meglehetősen nagy trombitát, a dragonyosok kétfenekű dobot használtak. A hangászok tarka-barka, felcicomázott öltözetet viseltek. A lószerelvény a kantárból (csikó- és feszítő zablával), szügyellőből és farmatringból, a csótárból (lótakaró) és a német vagy magyar nyeregből állott. Vonat gyanánt 2 század számára 1 eleség-kocsi és minden század számára 2–2 előfogat volt rendszeresítve.
„Öltözet tekintetében a XVII. század utolsó évei óta a lovasságnál is az egyöntetűségre való törekvést látjuk. A kor vége felé a lovas öltözete a következő volt: Vértesek: barna testhezálló, rövid bőrkabát, később fehér (gyöngyszürke) posztóból való színes hajtókájú kabát, alacsony álló gallérral. A régebbi nehéz sisak helyett lassanként könnyű bőrsisakot kezdtek használni, ennek helyét pedig rövidesen a kalap foglalta el. A nadrág vörös, a köpeny fehér, a csizma térdenfelülérő volt. – Dragonyosok: ezüst-, vagy aranyzsinórós kalap, kék vagy vörös kabát színes hajtókával, hozzá lelógó vállzsinór fehér vagy vörös pamutzsinórból. Többnyire fehér vagy kék csizmanadrág s a vértesekénél valamivel rövidebb csizma. – A huszárok: fehér vagy barna szőrméből való kucsmát vagy kalpagot, vörös, zöld, kék vagy barna aba-posztóból való, nemzetiszabású és gazdagon zsinórozott, prémmel bélelt mentét, hasonlószínű, gazdag zsinórozású attilát, sötétkék magyar nadrágot, s eleinte sárga, később fekete bőrből készült magyar csizmát viseltek.”
Tűzérség. A tűzérség tulajdonképpen csak ebben az időszakban válik valóságos fegyvernemmé. Eddig évről-évre újból kellett a hadjárati év végével leszerelt tűzérséget felállítani. 1700-tól kezdve ellenben a hadseregnek tűzérséggel való ellátása már nem egy hadjárati évre, hanem az egész háború tartamára történik. A spanyol örökösödési háború kezdetén – írja Újhelyi id. m. 154. oldalán – az olaszországi hadiszíntér tűzérségét 58 háromfontos ezredlövegből 6 hatfontos gyorstüzelő tábori ágyúból állították össze, mely utóbbi lövegnemet állítólag Trompeter György császári tűzmester találta fel s most próbálták ki először. Az ágyú több levehető lőporkamrával volt felszerelve, melyek közül egyet-egyet készen megtöltve hátulról a csőbe tettek és ott ékkel rögzítették…[15] A többi hadiszíntereken külön-külön tűzérség működött. A Német Birodalomban 1701 elején 30 ezredlövegből, 30 falkonyból, 6 sugárágyúból, 2 mozsárból és 2 petárdából, Magyarországon, Rákóczi ellenében 17 tábori ágyúból és 14 mozsárból, Bajorországan 8 tábori ágyúból és 12 mozsárból álló tűzérséggel találkozunk.” Amint ebből kitűnik, a lövegek számát az előző hadjáratokhoz képest jelentékenyen megszaporították, a tábori tűzérség lövegeit megkönnyítették s kezelésük az iránygép, a papír- és vászontöltény, célszerűbb fogatolás és könnyebb lövegállványok rendszeresítése által sokkal egyszerűbbé és könnyebbé vált, hatásuk pedig tudományos alapra fektetett lőszabályok alkalmazása folytán tetemesen emelkedett. „Nagyon fontos eredménye ezen kornak, – írja Ujhelyi id. m. 156. oldalán – hogy az ágyútypúsok tömkelegében némi rendet teremtett és a használt ágyúfajták számát némiképpen csökkentette. Ezáltal nemcsak a pattantyúsok és segédmunkások kiképzését könnyítette meg, hanem a tűzérségi lőszer sokféleségét is korlátozta. Szabványos öb gyanánt most már a következő lövegnemeket rendszeresítették:
| egész kartány, (öregágyú, Karthauner) | 48 fontos | |
| fél kartány | 24 fontos | |
| negyed kartány | 12 fontos | |
| nyolcad kartány | 6 fontos | |
| sugárágyú (Schlange) | 16 fontos | |
| félsugárágyú | 8 fontos | |
| negyedsugárágyú | 4 fontos | |
| falkonéta | 2 fontos | |
| mozsár | 100 fontos | |
| mozsár | 6 fontos |
„A lövegek közepes hordtávolsága a 30 éves háborúbeli ágyúkkal szemben jelentékenyen növekedett. A nagyobb ágyúk a korábbi 400 lépés helyett immár 900–1000 lépésig, sőt azonfelül is tüzelhettek. – A felsorolt ágyúkon kívül voltak még hajító lövegek is. Lövedékek gyanánt ágyúgolyók, láncosgolyók, gránát és kartács; a hajító lövegek részére: robbantó, gyujtó és világító golyók voltak alkalmazásban.
„A XVII. század vége felé a tűzérek térdig érő hosszú kabátot széles hajtókával, de keskeny gallérral, majdnem térdig érő, szűk újjú ujjast, rövid bőrnadrágot, háromszögletes kalapot, a legénység tőrkardot, a tisztek partisánt viselték.
„A tábori tűzérségnél különbséget tettek az ezredlövegek és a nehéz tábori ágyúk között. Az ezredlövegek 2–3 fontos ágyúk voltak, melyeket 2 vagy csak 1 ló húzott, a harcvonalban pedig maga a legénység is könnyen húzhatta őket.[16] Elvileg 3 ilyen löveget osztottak be a gyalogezredekhez, melyek aztán állandóan a gyalogsággal meneteltek és táboroztak s a harc alatt is a gyalog zászlóaljak közti térközökben vagy az arcvonal előtt voltak beosztva. A harcvonal mentén történt ily szétforgácsolás mellett nagyobb eredményt természetesen nem érhettek el. Mihelyt a lövegek helyeiket elfoglalták, a lovakat a tűzkörleten kívüli helyekre vagy fedezékek mögé vezették vissza. Az ezredlövegek a tüzet már akkor megkezdték, amikor a gyalogság még nem tüzelhetett s ilyenformán ők vezették be a harcot. A gyalogság előnyomulásakor ők is előnyomultak, azzal együtt ismét megállottak, 2–3 sorozatot kilőttek s aztán újból ütegekbe egyesítve a hadsereg szárnyain, vagy közepén alkalmazták. Az ilyen ütegekben néha 80 löveget is egyesítettek.[17] Az ütegágyúk az egész csata folyamán rendszerint egy helyben maradtak. Visszavonuláskor is nehezen sikerült a nehéz ágyúkat elvinni.*
Műszaki csapatok. Az erődítés művészetének fokozatos emelkedésével kapcsolatban, mely téren Vauban, Coëhorn és más kiváló mesterek újításai nyomán főleg a németalföldi erődítő és várépítő rendszer mutatott nagy, korszakalkotó haladást, mint új különálló tényezők bukkantak fel ebben az időszakban az eddig a tűzérség kötelékéhez tartozó műszaki csapatok, nevezetesen az árkász-, hidász- és hadmérnökcsapatok, habár eleinte még mindig igen szerény keretek között. Az erődítés és a várharc művészetének fokozatos emelkedésével természetesen ezek a csapatok is tovább fejlődtek.
A hadsereg mozgékonyságát felette kedvezőtlenül befolyásoló túlságosan nagy podgyászt és vonatot csökkenteni igyekeztek ugyan, de vajmi kevés eredménnyel. Az udvari haditanács 1701 április 13.-án új málharendet (Bagageordnung) adott ki, mellyel különösen a tisztek lovainak és kocsijainak számát lejjebbítette, de gyökeres változást ez nem eredményezett.
Nagy bajok mutatkoztak a csapatok ellátása és élelmezése terén. A csapatoknak sem a raktárak, sem a szállítók útján való élelmezése nem vált be s főoka a rossz élelmezésnek az állandó pénzhiány volt. „Az állam a pénzszerzésnél – írja Ujhelyi id. m. 163. oldalán – különféle bankárok, szállítók és közvetítők kezébe került, kiknek haszonlesése az állami pénzügy teljes züllését vonta maga után. Oppenheimer Sámuel udvari zsidó halála 1703-ban formális pénzválságot idézett elő, úgy a Németbirodalomban, mint az osztrák örökös tartományokban.[18] Az állam nem tudván a szállítókat fizetni, nem is igen mert azokkal szemben követelőleg fellépni s így azok sem a kikötött szállítási határidőt, sem a szállítandó cikkek mennyiségét és minőségét nem tartották be.”
A tábori egészségügy még mindig igen gyenge lábon állott. Orvos nagyon kevés állott rendelkezésre. A csapatoknál az orvosi és egészségügyi szolgálatot a felette alacsony műveltségi fokon álló és az orvosi tudománnyal meglehetősen hadilábon álló tábori sebészek (felcserek) látták el. A betegápolást a hadseregnél főleg az „Irgalmas rend” látta el, de az sem tudott feladatának eléggé eleget tenni. Rendes tábori kórházak felállításáról még szó sem volt.
A hadműveletek és azok keretén belül a hadmozdulatok terén ebben az időszakban még mindig nagy a sablónszerűség. A seregek rendszerint három vagy öt egymás mellett haladó és oly összetételű oszlopokban meneteltek, hogy azokból a harcászati hármas tagozást, egy közép- és két szárnyhaddal könnyen és gyorsan megalakítani lehessen. A harchoz való felfejlődésnél a középre a gyalogság, a két szárnyra a lovasság jutott, míg a tűzérséget rendszerint az egész vonalra majdnem egyenletesen osztották el. A döntést még mindig inkább ügyes hadmozdulatok, manövrírozások útján szerették elérni s így a nagy és döntő csaták sokszor csak a véletlen találkozás következményei voltak.
Ismeretlen területen a menetek végrehajtása meglehetős gondosságot és előrelátást igényelt. „Mivel az akkori térképek – írja Ujhelyi id. m. 179. oldalán – az útak és a terep járhatóságáról csak nagyon hiányos adatokat tartalmaztak, a menetterület előzetes szemrevételezése annyira fontos volt, hogy azt többnyire a vezérszállásmester, a főhadsegéd vagy maga a hadvezér hajtotta végre… Különösen fontos szerep jutott a kalauzoknak (vezetőknek, útnyitó kisérőknek, elüljáróknak) nálunk Magyarországon, mivel végtelen rossz útaink voltak; vízein, sártengeren keresztül kellett gázlókat keresni a csapatok előrejutására. Ezernyi malomgát, zsalló, szegye s más okozta a folyóvízek kiöntéseit.[19] A terep képe az időjárás szerint változott. Nem lehetett itt térképek után eligazodni… A folyóvízeken a gázló helyeket, a mocsarakon, a lápokon és a nádasokon az átjárót ismerni kellett. Ilyesmihez azonban csak a jó kalauz értett. Ezért a kalauz a menetek, a portyázás és csatázás közben is nélkülözhetetlen ember volt… Tagadhatatlanul érdekes és ügyes emberek voltak ezek. Ők pótolták a térképeket, ők szolgáltak tolmácsul s igen gyakran kémekül is…[20] A módszeres hadviselés mellett a hadihelyzetek, különösen a nyugati hadiszíntereken, nagyon ritkán változtak. Az élénk és folytonos hírszerzőszolgálatra sem volt tehát olyan nagy szükség, mint gyors, céltudatos hadvezetés mellett. A kiküldött portyázó különítményeknek nem a felderítés és biztosítás, hanem az ellenség zavarása, hadifoglyok és ellenséges lovak szerzése, ellenséges vonatokon való rajtaütés (kapdosás), takarmányozó és harácsoló források felkérése, az ellenségnek szolgáló segélyforrások elpusztítása, stb. volt a feladatuk. Kivált a magyar huszárok, de a többi könnyű csapatok is (hajdúk, pandúrok, horvátok) voltak ennek a portyázó háborúnak kiváló eszközei.[21] Az ő élénk tevékenységük zavarta meg a nagy hadseregeknek a methodizmus fonákságai által okozott, tétlen, unalmas csendjét… A német vértesek és dragonyosok a gyors és mindig tevékeny kuruc lovassággal szemben teljességgel tehetetlenek voltak… Csak a magyar huszár volt az, aki szilaj és nyílsebes paripájában és harcedzett, acélos karjában bízva, még túlerejű ellenséges lovassággal is bátran szembeszállott… Savoyai Jenő felléptével, az ő erélyes és gyors hadviselési módja következtében a felderítő szolgálat is nagyobb fontossághoz jutott. A portyázó különítmények tevékenysége a lehető legnagyobb mértékre fokozódott, s immár a hírszerzőszolgálatot, s az ellenség hírszerzőszolgálatának megakadályozását is szolgálta. A herceg az összes századok legalkalmasabb tisztjeiből és legénységéből minden ezrednél egy svadron erejű felderítő osztagot (Tripp) alakított, mely a hírszerző és portyázó szolgálatra volt hivatva.[22] Mikor azután ezek az osztagok az ellenség hasonló osztagait szétverték, a felderítés az ellenség egyszerű megfigyelésévé alakult át. Utóbbi célra, a herceg több ezred felderítő osztagából az egyik tábornok vezetése alatt nagy különítményt alakított, mely az ellenséges tábor közelében kedvező állásban magát befészkelve, az ellenség minden felderítő kisérletét csírájában elfojtotta, s az ellenséges tábort is több ízben felriasztotta.” Ez azonban csak a nyugati hadiszíntéren volt így, a magyarországi hadiszíntéren a felderítés és hírszerzés tekintetében mindvégig a kurucok voltak előnyben. „A titkos hírszerzőszolgálatot – írja Ujhelyi id. m. 1878. oldalán – kémek látták el. Dacára annak a borzasztó kegyetlenségnek, amelyben a kézrekerült kémeket részesítették, elegen vállalkoztak erre a veszélyes szolgálatra is.” Igen számosan közülük egy és ugyanabban az időben mindkét hadakozó fél szolgálatában állottak, illetve busás pénzért mindkét félnek vittek híreket.
A rendszeres előőrsi szolgálat is ebben az időszakban vette kezdetét.
A csapatok felállítását és harcmódját a változott felfogások, de kivált a lőtechnika fejlődése, szintén nagy mértékben befolyásolták. A kézilőfegyverek jobb érvényesülhetése céljából a gyalogságnál az addigi hatsoros felállításból a négysoros, a gránátosoknál pedig a háromsoros alakzatra tértek át. A sorokban az emberek oly messze állottak egymástól, hogy kinyújtott karral szomszédjaik vállát még éppen érinthették, a sortávolság pedig a rövid fegyver (flinta) hosszúságával, azaz 3 lépéssel volt egyenlő. Ez a felállítási mód a tűzharcra jóval alkalmasabb fejlődött vonalakat eredményezett. A tüzelés rendszerint a fejlődött zászlóalj egész soraival egyszerre történt, de lehetett a sorok felével, negyedével, sőt még kisebbrészével is tüzelni. Ha mindnégy sorral akartak tüzeltetni, akkor a „negyedik sor cél!” vezényszóra a három első sor letérdelt. A tüzelés megtörténte és az ezt követő „vissza!” vezényszóra a hátulró lkövetkező sor emelkedett fel és tüzelt és így tovább, míg újból a negyedikre került a sor, mely az előtte levő sorok tüzelése alatt puskáját újból megtöltötte… A gránátosok gyakorlatai természetesen a kézigránátok kezelésére is kiterjedtek. Ehhez a gránátos puskáját a szíjjal a jobb vállon át a hátára erősítette. A kanóc meggyujtása, a gránát elővevése, kinyítása, meggyujtása és hajítása mind külön-külön vezényszóra történt. Mindig csak ez előllevő sor hajított gránátot.
Az oszlop, a négyszög és több más új alakzat keletkezése folytán a gyalogság mozgékonyságban sokat nyert.
A lovasságnál a felállítás háromsoros volt. A sorköz 5 lépésnek felelt meg. A vadronok 10–40 lépés széles térközökkel és az arcvonal szélességének megfelelő távközökkel állítottak fel.
A különféle lovasnemek kiképzése és harcászati alkalmazása más és más volt. „A vértesek – írja Ujhelyi id. m. 146. oldalán – képezték a lovasság zömét s mint csatalovasság főleg a zártrendben való lovasharcra voltak hivatva. A dragonyosok, származásuknak és eredeti rendeltetésüknek megfelelően, gyalogharcra voltak hivatva s feladatuk az volt, hogy messzefekvő, a gyalogság által idejekorán el nem érhető fontos pontokat megszálljanak, vagy megtámadjanak. A huszárság (és másfajta könnyű lovasság) végre, mint a hadsereg könnyű lovassága a mozgékonyságot, merészséget és gyorsaságot igénylő feladatokra volt hivatva s nem zárt rendben, hanem rajcsoportokban harcolt… A lovaglásban való kiképzés a német lovasságnál kevésbbé a mozgékonyság elérésére, mint arra irányult, hogy a lovakat a lövéshez hozzászoktassák, nehogy a tüzelés a harcászati rendet megbontsa… A fegyverrel való gyakorlatok a vérteseknél és huszároknál a kard és pisztoly használatára, a dragonyosoknál ezenkívül a szuronyos puska kezelésére és kiterjedtek. A tüzelést vagy önállóan, vagy a lovas rohammal összekapcsolva alkalmazták… A franciák és más reguláris ellenség ellen a szálfegyverrel a kézben kellett rohamozni. A tűzről itt sem tudtak lemondani. A rohamot úgy hajtották végre, hogy az ellenségtől 4–500 lépésnyire ügetésbe mentek át, mindkét sor kardot rántott s az első a pisztolyt is elővette. 2–300 lépésre az ellenségtől vágtába mentek át. Összecsapás előtt az első sor pisztolyát kisütötte és elrejtette, azután az egész az ellenségre rohant. A tűzharc lassanként annyira lábrakapott, hogy reguláris ellenséggel szemben is a legtöbb ezred kizárólagosan tűzharcot kezdett alkalmazni. A gyalogtűzharc is túlságosan kezdett elharapózni. Ahol a legcsekélyebb terepakadály zavarta a lovasság szabad mozgását, ott a vértesek a dragonyosokhoz hasonlóan azonnal készek voltak lóról szállani és a gyalogsághoz hasonlóan harcolni…[23] Savoyai Jenő növekedő befolyásának sikerült a lovasságot ebből a természetellenes harcmódból kiragadni s ezt a fegyvernemet a további süllyedésben megállítani. Ő a tüzelésnélküli és a lehetőségig fokozott gyorsasággal végrehajtott rohamot követelte a lovasságtól és az összecsapás erejétől (Choc) várta az eredményt.”
[1] Ezekre és a továbbiakra nézve lásd részletesebben: Ujhelyi Péter. Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig.
[2] A gránátos csapatot 1671-ben Franciaországban szervezték először s rendeltetése várostromoknál kézigránátok dobása volt.
[3] Meynert, Geschichte der k. k. öst. Armee, III, 156.
[4] 1640-ben Bayonneban találták fel; innen a neve: Bajonnet.
[5] Szendrei János, Magyar történelmi emlékek sz ezredéves országos kiállításon, 300.
[6] A papírtöltények egyelőre csak a lőportöltetet foglalták magukban s a lövedéket csak később szorították a hüvelybe. (Marschner Eduard, Lehrbuch der Waffenlehre zum Gebrauche an den K. u. K. Militär-Akademien, II. 3.).
[7] A töltővesszőt eleinte fából készítették és vastömővel látták el.
[8] Rónai Horváth Jenő, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, 138.
[9] Freiherr von Wrede Alphons, Geschichte der K. u. K. Wehrmacht, II, 269. – Kézi gránátokat legelőször a XVI. század elején szerkesztettek. – A Baptista della Valle 1524-ben Velencében megjelent művében elsőnek tesz róluk említést. A kézigránátok eleinte agyagból, később mindenféle formájú üvegből, öntöttvasból és ólomtartókból készültek. (Geschichte der Handgranaten a Vedette 1912. évi márc. 20-iki számában).
[10] A spanyoltövis és spanyol-rohamgát képét lásd Ujhelyi id. m. 131. oldalán.
[11] Rüstov, Geschichte der Infanterie, II, 186.
[12] Wrede id. m. I, 37.
[13] Ujhelyi id. m. 132–133.
[14] Meynert id. m. III, 157–158. – Wrede id. m. III, 14.
[15] Dolleczek Anton, Geschichte der österreichischen Artillerie von den frühesten Zeiten bis zur Gegenwart (1887), 202.
[16] Dolleczek id. m. 222.
[17] Feldzüge… I, 399.
[18] Die Ernährung und Leistungsfähigkeit der k. k. Truppen, 264.
[19] Takáts Sándor, A kalauzok és kémek a török világban. Századok, 1913. évf., 264.
[20] Takáts id. m. 280.
[21] A császári hadvezérek gyakran panaszkodtak, hogy nincs elegendő számú könnyű lovasságuk.
[22] Feldzüge… I, 422.
[23] Feldzüge… I, 396.
| « 5. A hadművészet állapota és fejlődése a spanyol örökösödési háború és II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése idején. | KEZDŐLAP | b) Kurucok. » |