| « l.) Az erdélyi események. | KEZDŐLAP | 4. Az 1711. évi hadjárat. » |
A romhányi csata utóhatása főleg erkölcsi téren nyilvánult meg Hiába akarta Rákóczi saját magának, alárendelt tisztikarának, csapatjainak és a lakosság nagy tömegének utólag mesterségesen bebeszélni és szuggerálni, hogy a csata eldöntetlen maradt, majd utóbb, hogy Romhánynál tulajdonképpen a kurucok győztek, csak „nem verhették meg tökéletesen az ellenséget”, Isten igazában azt a meggyőződést sehogysem lehetett a köztudatból kiküszöbölni, hogy ezúttal az elég nagy és hatalmasnak tartott kuruc sereget egy mindössze maréknyi ellenséges lovas csapat részéről csúfondáros vereség érte. Rákóczi a csatavesztés ódiumát alárendelt tisztikarára akarta áthárítani, melyet helytelen magatartásáért az általa kiadott hadiparanccsal akart a méltó elégedetlenség és jogos felháborodás hangján megrendszabályozni, de viszont a tisztek és a csapatok is egyaránt tudták, érezték és meg voltak róla győződve, hogy a legfelsőbb vezetés, mely e napon Károlyi és Rákóczi kezében összpontosult, ép oly mértékben csütörtököt mondott, mint az utóbbi által annyira kifogásolt és korholt alsóbbrendű vezetés. A fejedelem által ilyenformán alkalmazott szembetűnően igazságtalan mértékkel való mérés a csapatok, de főleg a tisztikar körében kétségkívül rossz vért és nagyfokú elkedvetlenedést szült, ami aztán hamarosan a már úgyis agyonzaklatott, agyonkínzott és végkép reményét vesztett lakosságra is átterjedt. Most már úgyszólván mindenki lehorgasztott fővel, reménytelenül járt körül, csak az egyetlen Rákóczi tudta csodálatos módon mindvégig legnagyobbfokú optimizmusát megőrizni. Ennek aztán az lett a tragikus vége, hogy tábornokai egymásután sorjában vagy elpártoltak tőle, vagy félreálltak mellőle, úgy, hogy végül a külföldi missziót végző Bercsényin kivül már csak Károlyi Sándor tartott ki mellette, bár az ő mentalitása is sokban homlokegyenest ellenkezett a fejedelmével, akit hiába igyekezett befolyásolni és rábírni, hogy a helyzet szomorú, sőt majdnem kétségbeejtő kialakulásával számolva, igyekezzék a Pálffy által ajánlott modalitások mellett a Habsburg-házzal a megegyezést keresni. Ámde Rákóczi hajthatatlan maradt és ezzel kétségkívül megalkuvást nem ismerő erős, igazi kuruc jellemének félreismerhetetlen jelét és bizonyítékát adta. És ahhoz nem férhet kétség, hogy az ily nagyfokú akaraterő és jellemszilárdság mint nagy isteni adomány csak valóban nagy emberek epithetonja szokott lenni.
Rákóczi említett hadiparancsa mindenekelőtt drákói szigora által vonja magára figyelmüket. Sajnos, de úgy látszik, hogy ezzel a szedett-vedett népséggel másképpen zöld ágra vergődni nem lehetett. A parancsban foglalt taktikai vonatkozású kioktatások sem valami újat, sem a már megszokottaktól eltérő és különösen célszerű dolgokat és eszméket nem mutatnak fel. A harcfelállításnak a legkisebb részletességig menő szabályozásának ily laza összetételű és nagyon is heterogén elemekből álló seregnél a rend és fegyelem szempontjából minden esetre sok előnye lehetett, de ezáltal a harczhoz felfejlődött sereg bizonyosfokú merevséget nyert, ami aztán a hasonló béklyók közé szorított harctevékenységet nem a legelőnyösebben befolyásolta.
Hogy sok évi kellemetlen tapasztalatok után Rákóczi végre rájött, hogy a mezei hadak komoly, súlyos és nehéz harcok vívására teljesen alkalmatlanok, azon nem csodálkozhatunk. Ámde a seregnek teljesen új alapokon nyugvó megszervezése most már, amikor a tömegeken annyira erőt vett az elkeseredés, a közöny és nembánomság, menthetetlenül elkésett dolognak volt tekinthető. Ilyesmihez néhány évvel előbb kellett volna komolyan hozzáforni.
Ami Rákóczinak a további hadműveletekre vonatkozó terveit illeti, azok meglehetősen passzív alapokon nyugodtak. Maga is bevallotta, hogy ő nem támad, de ha őt megtámadják, állja a harcot. Ám meg lehetünk róla győződve, hogy ezzel a sereggel ő, kivált félig-meddig egyenlőerejű ellenséggel nem tartotta volna tanácsosnak és nem is vette volna fel a küzdelmet, hanem következetesen kitért volna előle, amint azt később, egészen az év végéig következetesen meg is tette. Ez teszi érthetővé, hogy nagyon rossz néven vette Eszterházy Antaltól, hogy Érsekújvárnak élelemmel való ellátásával kapcsolatban ereje nagy részét az ellenséggel való összeütközés lehetőségének kitette és a vártól egy időre eltávolodván, azt is ellenséges támadás lehetőségének tette ki.
Egyébként is különös és furcsa dolog, hogy ily alárendelt cél érdekében mint aminőnek Érsekújvárnak élelemmel való ellátását tekintenünk kell, az egész sereget tartotta szükségesnek sorompóba állítani, sőt annak egy jelentékeny részével még egy külön dunántúli hadműveletet is felvett programjába. Igaz, hogy ez az Érsekújvár fölsegítését célzó terv nem is az ő, hanem Károlyi Sándor portáján termett, aki most már, Bercsényinek fokozatosan mindig nagyobb és feltűnőbb mellőzése mellett, mindenben legbizalmasabb és legmeghittebb tanácsadója lett. Hogy Károlyinak sem volt valami nagyfokú hadvezéri tehetsége és rutinja, azt már gyakrabban volt alkalmunk tapasztalni és kimutatni.
Érdekes jelenség, hogy Eszterházy Antal és főbb tisztjei az élelemszerzés dolgában a fejedelmétől egészen eltérő módot eszeltek ki, amiért ez utóbbi nagyon megneheztelt. Pedig alapjában véve a dolgot, nem volt rossz gondolat, az eleséget nem a már amúgy is agyonsanyargatott lakosságtól, hanem ellenség megtöltött raktáraiból megszerezni, ami az utóbbinak okozott károsodást is figyelembe véve, kettős előnyt jelentett a kurucokra nézve. Azt is helyeselhetjük, hogy Eszterházy a tervezett vállalathoz aránylag oly nagyszámú csapatokat rendelt ki, biztos lévén arról, hogy a császáriak összes közelben lévő csapatjaikat latba fogják vetni az elvitt készletek visszaszerzése érdekében. Az aránylag ily nagyszámú haddal való útrakelésnek azonban meg volt az a nagy hátránya, hogy annak menetét eltitkolni bajos volt, főleg ha ez a menet világos nappal hajtatik végre. Legalább is az ellenség által erősen megszállt Nyitra környékén igyekezni kellett volna megfelelő kerülővel az éj sötétjében elosonva, a várbeliek figyelmét elkerülni, ami azonban nem történt meg s ehhez sokban hozzájárult a szemes Dillherr, illetve embereinek ébersége is. Nem mindennapi azonkívül az a gyorsaság is, amellyel egyrészt Heister, másrészt Hochberg tábornok mindent elkövetett, hogy az egyelőre még ismeretlen vállalatra megindult ellenséges csoport leküzdésére minél több csapat az előrelátható küzdelem színhelyén összpontosíttassék. Ehhez persze idő kellett s ennek, valamint a tavarnoki császári parancsnoknak veszett módon való begyulladásának volt köszönhető, hogy a vállalat első része, a császári raktár kézrekerítése minden nehézség nélkül teljesedésbe ment. Most már csak arról volt szó, hogy a felette könnyen szerzett zsákmányt minél gyorsabban Újvárba beszállítsák és Eszterházy nagyon helyesen cselekedett, amikor éjjel-nappal egyfolytában igyekezett hazajutni. Ellenben a menetoszlop megalakításának módjával nem érthetünk teljesen egyet. Ő bizonyára tudta azt, hogy a Dillherr-csoport mindenütt a nyomában van, valamint azt is, hogy előtte, vagyis Nyitra tájékán tetemes ellenségek erők állanak. Erre való tekintettel lovasságának egy részét gyors hírszerzés és felderítés céljából a menetoszlop előtt, s csak a fennmaradó nagyobb részt kellett volna hátul meneteltetnie. A menetoszlopnak két, egymástól egy óra járásnyira eső csoportra való szétszakítását szintén nem helyeselhetjük. Ezáltal lehetővé tette az ellenségnek, hogy a két csoportot egymás után viszonylagos túlerővel – anélkül, hogy egymást támogathatták volna – egymás után megverje, tönkretegye.
Feltűnő, hogy a Tavarnok felé való előnyomuláskor Eszterházyékat nyomon követő Dillherr nyugodtan és közbevágás nélkül tűrte, hogy a kurucok a tavarnoki és a bossányi raktárt is bántatlanul kifosszák és a szerzett zsákmányt nyugodtan szekerekre rakják. Nem egészen érthető, vagy legalább is különös, hogy Hochberg tábornok, aki egészen tisztán látta és áttekintette a helyzetet, egész erejével, a Dillherr-csoportot is magához vonva, csak a hátsó, tisztán lovasságból álló ellenséges csoportra vetette magát. Bizonyára nagyon jó lett volna, ha egyidejűleg legalább némi lovasságot ráuszít az előllevő ellenséges szekeres csoportra, hogy annak körében rendetlenséget, s ha lehet pánikot okozva, annak folyékony továbbvonulását megakadályozza. Érdekes és különös további, hogy Hochberg tábornok, ahelyett, hogy már kezdettől fogva a két kuruc csoport közé igyekezett volna kerülni, hogy így azokat mára priori elszigetelje, elválassza egymástól, előbb meglehetős kerülővel az Eszterházy-vezette lovascsoport hátában jelent meg, majd onnan, a Dillherr-csoporttal való egyesülés céljából az utat nyugatról kisérő magaslatokra vágtatott előre, hogy úgy kerüljön szembe a megtámadandó kuruc lovassággal, amelyet hátulról megtámadni valószínűleg épp ezért nem akart, mert ezáltal alkalmat adott volna ennek a csoportnak, hogy eleinte a harc elől kitérve, a másik, vagyis a gyalogos- és szekeres-csoportra húzódjék vissza s így egyesült erővel vegye fel a harcot a támadó császári lovassággal, ami utóbbira nézve mindenesetre hátrányos lett volna.
Az Egerszegnél kifejlődött lovasharcnál a következő érdekesebb részletek érdemelnek figyelmet: Hochberg tábornok két csoportját egymás mellett egy, Eszterházy ellenben a maga erejét három harcvonalban vonultatta fel a harchoz s azonkívül egy kisebb csoportot, a Horváth ezredesét, egy jól leplezett helyen lesbe állította, mely utóbbi rendelkezés igen célszerű intézkedésnek bizonyult, ellenben a három harcvonalban való felállítás ezúttal azért nem bizonyult jónak, mert amikor az ellenség viszonylagos túlerővel a lengyelek által képezett első harcvonalra vetette magát, a második harcvonal csak hatástalan tüzeléssel lépett segítőleg közbe, míg a harmadik harcvonal egyáltalában nem tett semmit. Ezt a hibát gyorsan jóvátette Horváth ezredes villámgyors és meglepő oldalazó előretörése, miáltal az ellenség egyik ezrede, az Eszterházy-féle labanc huszárezred, meglepően oldalba fogva, teljesen szétugrasztatott és harcon kívül helyeztetett. Eszterházy Antal két hátsó harcvonala úgylátszik nem tudta ezt a reájuk nézve kiválóan kedvező helyzetet kiaknázni, mert csak jóval később, és akkor sem egyszerre, hanem egymásután, még pedig jó nagy időbeli különbséggel indultak rohamra, amelyet az ekként túlerőben lévő ellenség annál is inkább eredményesen vissza tudott volna verni, mert közben Ghillányi őrnagy az előbb visszavert labanc huszárezred jó részét újból sorakoztatván és rendezvén, elszántan rávetette magát, állítólag Dillherr parancsára, a rohamozó ellenség oldalára, ami aztán a harcot végkép a császáriak javára döntötte el. Ime megint bebizonyult, hogy lovasharcoknál mily kiválóan fontos szerepet játszanak a harc folyamán, lehetőleg az ellenség oldala és háta ellen fellépő új és friss osztagok. Ha Eszterházy Antal lovasságát három harcvonal helyett csak kettőbe, egy aránylag erős elsőbe és egy mögötte levő, tartalékul szolgáló másodikba vonultatta volna fel és ezzel az erős első harcvonallal egyszerre és a csak egy harcvonalba alakult ellenséget átkarolólag és részben túlszárnyalva támadta volna meg, miközben aztán nemsokára Horváth ezredes csoportja és a második harcvonal is közbevágott volna, úgy szinte lehetetlen elképzelni, hogy a győzelem pálmáját ne a kurucok nyerjék el. Ily eljárás mellett a döntés oly gyorsan következett volna be, hogy Ghillányi őrnagynak nem lett volna elég ideje és alkalma visszavert és szétszórt embereinek java részét ismét a mérleg serpenyőjébe, még pedig döntő módon beledobni.
Hogy a győztes császári lovasság a visszavonuló kuruc lovasságot nyomon követte és Eszterházynak Üzbégnél újból harchoz csoportosult egész erejét is megtámadta, az mindenesetre helyes volt, de döntő sikert itt már nem sikerült kivívnia, ami pedig határozott mulasztás számba ment, az az volt, hogy az ellenség zaklatását, üldözését Nyitrán túl már nem folytatta. Csakis ezáltal vált lehetségessé, hogy a kurucok zsákmányuk egy részét, sőt még megrekedt ágyúikat is teljes számban vissza és bántatlanul bevihették Érsekújvárba.
A Lőcse ostromával kapcsolatos dolgok felette érdekesek, kivált a főbb szereplő személyek: Andrássy István, Czelder Orbán, Trautson, Duprès, valamint a lőcsei fehér asszonyhoz fűződő monda szempontjából. Hogy a január 24-iki ellenség rohamig kifogástalanul viselkedő Andrássyt, annak a császáriak által megnyert szeretője bírta rá a kuruc ügytől való elpártolára, azt könnyen elhihetjük, de hogy ugyanaz a rossz szellem és rosszlelkű asszony lett légyen az, aki a német katonaságot a titkos ajtón éjnek idején a várba bebocsátotta, ezt csak Thaly Kálmán és Jókai csapongó képzelete és fantáziája emelte ki a rege és monda köréből, hogy azt mint történelmi tényt állítsa oda a hiszékeny nagyközönség elé. Löffelholtz szószerint közölt jelentése nem hagyhat fenn kétséget aziránt, hogy a városba túszként beküldött Trautson, illetve a császári pátenssel oda visszatért Duprès alezredesek voltak azok, akik ügyes mesterkedéssel a parancsnokságot magukhoz ragadva, az addig oly kiválóan viselkedő védőrséget a további becsületes kötelességteljesítéstől eltántorították és hogy Trautson volt az, aki a kapukat Löffelholtzék számára kinyította.
Amily mértékben Andrássy köpönyegforgató és rút árulással végződő viselkedése megrovást és szigorú elítélést érdemel, ép oly elismerésre tarthat számot Czelder Orbánnak ezúttal is tanúsított férfias és vitéz magatartása és a legvéksőkig való hűséges kitartása az egyszer magáévá tett nemzeti ügy mellett.
Maga az ostrom lefolyása egyébként a kurucok különösen hősies és önfeláldozó magatartásán kívül semmi különös jelenséget sem mutat fel. Löffelholtz maga bevallja, hogy a rendelkezésre álló csekély erőkkel és kivált a kellő tűzérség híjján, más úton-módon, mint Andrássy árulása útján a várat megvenni nem lett volna képes.
Miután Rákóczi a romhányi csata után is magának tartotta fenn a hadműveletek vezetését, szükségesnek tartottam, hogy erre vonatkozó levelezéseinek legalább a hadműveletekkel kapcsolatos részét szószerint leközöljem. Tagadhatatlan, hogy ezekben a levelekben sok érdekes is van, de általában véve ezek a levélrészletek nem valami kedvező világításban mutatják be a fejedelmet mint a hadműveletek és egyéb hadi dolgok legfőbb intézőjét. Leveleiben hol oroszlánszívű bátor, hol minden falevél rezgésétől is nyugtalanná váló embernek mutatja magát. Azonkívül rendelkezéseiben rettenetesen kicsinyes, határozatlan, amelyekből sokszor csak nehezen lehet kihámozni, hogy tulajdonképpen mit is akar. Családias jellegű levelezésekben az általa használt stílus még megjárná, de komoly katonai ügyek elintézésénél csak a rövid, határozott, parancsszerű, nem pedig az általa sokszor használt enyelgésszerű és bácsiskodó kifejezésmód van a helyén, bár le kell szegeznünk, hogy a parancstechnika akkoriban még a kiválóan képzett császári vezetőknél is sokszor hasonló fogyatékosságokat mutat fel. Azonkívül leveleiben Rákóczi nagyfokú önállótlanságot is árul el; kínzó tépelődését, tanácstalan voltát sokszor maga is felpanaszolja leveleiben. A speciális feladattal megbízott s a Tiszántúlra kirendelt Károlyit alig bírja visszavárni, mert most már ez vált legmeghittebb tanácsadójává, de amellett Bercsényit is minden legkisebb csekélységről is állandóan értesíti, tájékoztatja.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy Rákóczi helyzete az általánossá vált tespedés, nembánomság és a pestis okozta nagy veszedelem miatt most már felette kedvezőtlenné vált s ez a helyzet napról-napra nem hogy javult, hanem inkább rosszabbodott. Hátha még a császáriak vállalkozóbb szelleműek lettek volna s a hónapokig tartó stagnálás helyett friss lüktető erőt tudtak volna hadműveleteiknek kölcsönözni! Alig férhet hozzá kétség, hogy ily helyes és célszerű eljárás mellett már ez évben teljesen le lehetett volna törni Rákócziék ellenállását. De hát Heisternek az udvari haditanáccsal való ujjhúzása és hónapokig tartó, szinte megfoghatatlan teljes tétlenségbe merülése lehetővé tette Rákóczinak és hadainak a talán még általuk sem remélt hosszú ideig való helybenmaradását, aminek azonban nyomban vége szakadt, mihelyt a császáriak előnyomulása megkezdődött.
Rákóczi ívekre terjedő, hosszú lére eresztett levelezésének két legfigyelemreméltóbb pontja, hogy immár végleg rájött arra, hogy a selejtes mezei hadakkal eredményes hadműködésre nem számíthat, miért is a még meglevő ilynemű hadak szélnekeresztésével reguláris csendes hadak felállításán és megszervezésén kezdte törni a fejét, csakhogy ezzel most már elkésett és azonkívül ehhez rengeteg pénz is kellett, amelynek azonban ő most máris szűkiben volt. Másodszor mindinkább rájött arra, hogy épúgy mint az ellenség, neki is nagyobb súlyt kell helyezni a mesterséges erődítésekre. Ámde ő a hadsereg üdvét nem összefüggő, őrállásszerű megerődített vonal létesítésében, hanem egyes kiválóan fontos pontok, városok technikai kiépítésében, megerődítésében látta, habár csakhamar azokban is csalatkozott, mert még az állandóbb jellegű várak: Érsekújvár, Eperjes, Lőcsce, Szepesvár, Murány, Eger, Szolnok, stb., igen gyakran a parancsnokok és a védőrség kishitűsége, sőt nem ritkán árulása folytán aránylag igen gyorsan ellenséges kézre kerültek. Nagy baj és hátrány volt, hogy ezen erődített helyek megvédésére kellőszámú és megfelelő gyalogság sem állott rendelkezésére, s ezért most már folyton panaszkodik a hajdúkban mutatkozó nagy hiányok miatt. De úgy látszik, hogy most már erre se jutott se pénz, se posztó. Ilyenformán az az eszméje, hogy ezentúl terveinek megalkotásánál a váraknak nagyobb és fontosabb szerepet juttat, szintén nem juttathatott neki biztatóbb reménysugárt.
A dunántúli hadműveletek terve elég gyengének s elég komplikáltnak mondható. Eredetileg Rákóczi az egész vállalatot Érsekújvár megsegítése érdekében eszelte ki. De most már a romhányi tövissel a szívében, nem akart és nem mert egyenes irányban és úton a vár felé közeledni, hanem úgy gondolta, hogy Károlyit, majd utóbb csak Palocsayt, a Dunántúlra átküldvén, ezáltal az Érsekújvár körül táborozó császári erők nagy részét szintén oda sikerül majd átvonnia, mely kedvező alkalmat felhasználva, ő a hadak nagy részével az ellenség tévútra vezetése céljából a Duna mellől ismét Szolnokra, illetve ott a Tisza mögé húzódik vissza, hogy aztán hirtelen macskaugrással Érsekújvárnál teremhessen s annak védőrségével egyesülhessen. Ennek az egész vállalatnak ily módon való megtervelése határozottan nagyfokú naívság bélyegét viseli magán. Igy ide-oda ugrándozni szakaszokkal, századokkal, zászlóaljakkal, sőt talán még ezredekkel is lehet, de egész seregtestekkel és seregekkel bajosan. Ahhoz a vezetőség részéről nagy rutin, s azonkívül kiválóan fegyelmezett és a hadviselésben és harcban jártas, ügyes tisztek és csapatok kellenek. Ilyenek felett pedig Rákóczi most már, saját bevallása szerint sem rendelkezett. Nem csoda tehát, hogy ebből az egész vállalatból, legalább úgy, ahogy az eredetileg tervezve volt, semmi se lett.
Jellemző Rákóczi nagyfokú optimizmusára, hogy a Súgó által július második felében hozott és az ellenség szándékait meglehetős találóan és pontosan kifejezésre juttatott híreket egyáltalában nem akarta elhinni; nem tételezte fel Heisterről, hogy ez, miután az egész első félévet majdnem teljes tétlenségben töltötte, most egyszerre tértnyerő, nagyszabású offenzívára határozhassa el magát. Pedig az ellenség előrelátható szándékainak és cselekedeteinek mérlegelésénél sohasem szabad a ránk nézve legjobbat, hanem inkább a legrosszabbat feltételezni. Ez esetben ritkán érhet bennünket nagy csalódás, vagy meglepetés.
Hogy a hadműveletek vezetése terén a császáriak oldalán is súlyos hibák történtek, azt már volt alkalmuk leszögezni. Szinte hihetetlen, hogy Heister mennyire mert packázni az udvari haditanáccsal, Savoyai Jenővel, sőt még magával a császárral is, mindezek parancsaival hónapokon át mit sem törődve. Ha ilyesmi az akkoriban fegyelmezettségéről és kiválóságáról híres császári hadseregben is megtörténhetett, szinte csodálkoznunk kell, hogy a meglehetősen vegyes összetételű kuruc hadseregben az alparancsnokok még ennyire is szótfogadtak előljáróiknak.
A császári hadjárati tervben a tavasszal eszközölt módosítások nem voltak lényegbevágók, de különben is most már csak arról volt szó, hogy az offenzíva végre-valahára megkezdődhessék. Érsekújvárnak ezzel az offenzívával való kapcsolatba hozatala inkább hátrányosnak mint előnyösnek mondható, pláne olyan formában, hogy eleinte mind a két tábornagy, Heister és Pálffy, heteken át oda hagyta magát láncolni. Egyébként maga az ostrom is, főleg eleinte, a szükséges erő és tűzérségi anyag hiányában, elég lanyhán, sőt mondhatni botrányos lassúsággal folyt, pedig volt elég ideje Heisternek, hogy az ostromra kellőképpen és idejekorán felkészüljön.
Még jobban fokozta az érsekújvári huzavonát a kurucok dunántúli betöréséről szóló hír, mely az ostromolt vár körletéből is jelentékeny császári erők elvonását és a császári fővezér figyelmének más irányba való terelését vonta maga után. No meg aztán nemsokára megjött a császárnak a hadműveletek beszüntetésére vonatkozó, teljesen hamis híreken alapuló parancsa, mely ugyan az Érsekújvár előtti tevékenységre nem vonatkozott, de azért természetesen bizonyos fokig azt is kedvezőtlenül befolyásolta. Különben is a császáriak itt is, épúgy mint a többi erődített helyek ostrománál, inkább a kuruc védőrség kebelében szítandó elégületlenségtől, annak kiéheztetésétől és lázongásától, mint a fegyver erejétől várták a vár megadására vonatkozó reményeik mielőbbi teljesülését és ebben nem is calatkoztak. A demoralizáció a kurucoknál most már mindenütt, a mezei hadaknál épúgy, mint a várőrségeknél rohamosan terjedt tovább és öltött aggasztó tüneteket. A bomlás processzusa Érsekújvárban különféle mellékkörülmények folytán véletlenül ismételten megakasztatott s így aránylag valamivel hosszabb ideig tartott, sőt közben a komoly ostrommal való fenyegetést is meg kellett ismételni, de azért a körülzárás komoly foganatosításának első percétől kezdve a komédiának a kurucokra nézve gyászos vége itt sem volt akárcsak egy pillanatra is kétséges. Akárcsak Lőcse eseténél, itt is a császáriak ravaszsága és furfangja játszotta a főszerepet az erősség kézrekerítésénél. Heister és Pálffy tábornagyoknak ezúttal is megnyílvánult rivalizálása és egymást ócsárló kifakadásai nem valami dicső fényt vetnek a magyarországi magasabb császári hadvezetőség kebelében uralkodó hangulatra és bajtársias együttérzésre és egyetértésre.
Érsekújvár megvétele igen kedvező alapot teremtett a szándékolt császári offenzíva megkezdésére, de most újból Heister volt a józan ész által parancsolt további hadműveletek folytatásának kerékkötője, de az egyszer a fölötte álló hatóságok hamar kibabráltak vele; hagyták nyugodtan Grácba visszahúzódni s aztán helyettesével mégis csak azt tétették folyamatba, amit ők helyesnek tartottak s utóbb a Heister nyomába lépő Pálffy is ezen a nyomdokon járt.
A dunántúli események, bár azok a kurucok s kivált Béri Balogh Ádám friss és huszáros vállalkozószelleméről és elszántságáról tanúskodnak, azonban maradandó eredményeket nem mutathatván fel, az egész hadjárat menetére és sorsára alig gyakoroltak befolyást.
A bécsi körök által Heister ellenkező véleménye ellenére megindított offenzíva hamarosan a legszebb sikereket mutatta fel. A kurucok most már annyira le voltak mind anyagilag, mind erkölcsileg törve, hogy erőteljes, szívós ellenállásra már sehol sem gondoltak s Rákóczi vérző szívvel tapasztalhatta, hogy immár az erődített helyek is, amelyeket pedig egészen biztos és az ellenség erőlködéseivel szemben sokáig dacolni tudó mentsváraknak tekitnett, kisebb-nagyobb ellenállás után megadták magukat s ezáltal a kurucság helyzete csakhamar teljesen reménytelenné vált, kivált miután a mezei hadak még megmaradt részét von der Lancken tábornoknak sikerült Olasz-Liszkánál tönkretenni.
De talán a legdöntöbb csapást a bécsi körök azzal mérték a kurucok ügyére, hogy végre Savoyai Jenő herceg únszolására mégis elhatározták, hogy a magyarországi hadak élére Pálffy személyében magyar embert állítottak, aki nem annyira a fegyver, mint a rábeszélés és a szép szó erejével igyekezett a még Rákóczi mellett kitartó magyarokat az ellentáborba való átlépésre, illetve a császár-király hűségére rábírni, mely igyekezetét végül siker is koronázta.[1]
Az ezévi erdélyi események annyira jelentéktelenek voltak, hogy velük behatóbban foglalkozni nem érdemes. Szinte kár volt ott annyi császári haderőt lekötve tartani, holott, ha Steinville eleget tesz a Bécsből vett meghagyásnak és legalább ereje jórészével megcsinálja az exkurziót a felső Tiszához, úgy ezzel egyrészt nagy fejtörést okozott volna a kurucoknak s másrészt a magyarországi császári hadak működését jelentékenyen elősegítette és megkönnyítette volna.
[1] Rónai Horváth írja a Magyar Hadi Krónika II, 383. oldalán: „Pálffy János, midőn a fővezérletet átvette, ellentétben a lelketlen Heisterrel, ki a fölkelést vérbe fojtani óhajtotta volna, rábeszélés által igyekezett a fölkelés ügyét gyöngíteni s a főbb vezéreknek a császár mellé visszahajlítása által a fölkelést támaszaitól megfosztani és e fáradozása meglehetősen sikerült is.”
| « l.) Az erdélyi események. | KEZDŐLAP | 4. Az 1711. évi hadjárat. » |