Az 1709. évi hadjárat haditervének Erdélyre vonatkozó részét a Bécsben május végén megtartott haditanács állapította meg. E szerint Kriechbaumnak, mihelyt Heister a Dunántúlról a Felvidékre visszaérkezik, a Szamos völgyén át Magyarországba betörve, a továbbiakban a Heisterrel való együttműködés céljából, Felső-Magyarország felé kellett előnyomulnia. Eddig az időpontig Erdély a hadjárati tervben jelentős szerepet nem játszott s ehhez képest a március 1.-én megtartott bécsi titkos tanácskozáson Kriechbaumnak valami különösen említésre méltó szerepet és feladatot nem is szántak.[1] Ezért ő az év első felében semmi különöset nem próbált, főleg miután a tartomány belsejében még csak félig-meddig egyenértékű ellenfele nem is akadt neki. Mindazonáltal csapatok leadásáról hallani sem akart. A május végi haditanács határozatával Kriechbaum szintén nem sokat törődött, amennyiben a magyarországi területre átterjedő komolyabb színezetű offenzívát még meggondolás tárgyává sem tette, pedig, ha előbb nem, kármásodik eltávozása alkalmával a felvidéki kurucok megsegítése céljából, kedvező alkalom kínálkozott volna a Bécsből elrendelt offenzíva megkezdésére. E helyett Erdély főhadparancsnoka más, könnyebb és kevésbbé kockázatos feladatot keresett és talált magának: Nagyvárad megsegítését. És e hadművelettel kapcsolatos hadvezetői tevékenysége és körültekintő, helyes és elszánt magatartása mindenesetre elismerésre méltó.

Kuruc részről az 1708-ban elvesztett Erdély visszahódítására egyelőre nem igen gondolhattak. Amikor pedig január közepe után Károlyit serege java részével Bottyán, illetve Érsekújvár megsegítésére a Nyitra mellé kellett rendelni, az Erdéllyel szemben visszamaradt kuruc erők létszáma annyira megfogyott, hogy azok nemcsak hogy támadásra nem gondolhattak, de még eredményes védekezésre sem voltak elegendők. Károlyinak a Tisza mentére történt visszatérése után pedig a Patakon megtartott haditanács, mint tudjuk, mindkét hadiszíntéren, a magyarországin és az erdélyin is, várakozó védekező magatartást határozott el.[2]

Amikor Pálffy augusztus közepén Gács felé kitört, majd később, augusztus 22.-én Ocskay által Füleket is felprédáltatta,[3] az erről szóló hírre Rákóczi tulajdonképpen már most megint arra gondolt, hogy Károlyi seregéből három ezredet olyszín alatt, mintha azokat a rácok ellen akarná küldeni, voltaképpen Bercsényi megerősítésére használja fel, mivel „nem szereti az odafent levő állapotokat.” Mert ha Pálffy 3–4 ezreddel is boldogul, mit remélhetnek ezután. A tábornagy Füleket nem ereje, hanem a szívevesztett kuruchad boldogtalansága következtében foglalta el.[4] Azonban úgy vélte, hogy Károlyinak valóban lehetetlen Erdélyt is megtartania (azaz, hogy azt előbb vissza is kellett volna hódítania) s Magyarországon is működnie. Ezért most még nem intézkedett Károlyi és csapatjai egy részének Bercsényihez leendő elindulása iránt. Erre, mint tudjuk, csak október 18.-án került a sor, amikor már a Felvidéken nagyon is rosszul állottak a dolgok.[5] Különben azok a hírek is elég lesújtók voltak, amelyeket a fejedelem augusztus derekán az erdélyi hadiszíntéren, illetve a Károlyi seregénél lezajlott eseményekről magától Károlyitól kapott, amint az Rákóczinak augusztus 19.-én Bercsényihez intézett leveléből egészen világosan kitűnik.[6] Erre való tekintettel Rákóczi első tekintetre azt vélte legjobbnak, ha összeszedi erejét s egyben azt remélte, hogyha ő nem bántja a németet, az sem fogja őt bántani. „Mert bizony – írja szeptember 1.-én kelt levelében[7] – úgy vagyunk mi a némettel, mint a két fogát vicsorgató, de marakodni nem merő kuvasz; őtölük sem lehet s mitőlünk sem. Mind a ketten untig eleget hadakoztunk s becsülettel örömest válnánk el egymástól: amint most Pálffy csak morogva vált el Bercsényitől.” Egyébként a hadihelyzetnek mindkét hadiszíntéren bekövetkezett rosszabbodása a fejedelmet meglehetősen lehangolta. Ezért szeptember 4-iki levelében[8] a következő töprengésszerű tűnődéseket találjuk: Ha igaz, hogy az ellenség, mint Károlyi mondja, Szatmárra vagy Máramarosra akar törni,[9] akkor a császáriak valószínűleg kétfelől akarják támadni Munkácsot. Ennek új városát ő időközben már körülkerítette; szeptember 7.-én annak bástyáira is fölállíttatja a strázsát, ő maga pedig fölmegy a várba, melynek őrségét (már csak a felettébb sok rab miatt is) 400 hajdúval növeli. Károlyi támogatására is számít[10] s majd meglátja, csakugyan elment-e az ellenség esze, elég vakmerő-e őt megostromolni? Egyben bevallotta a fejedelem, hogy a Patakon megállapított védekező haditervtől a nép türelmetlensége térítette el, s az kényszerítette a liptói hadjáratra. Most visszatérhetnek az eredeti tervre, mert Liptószentmiklóst és a többiszenteket visszanyerték s Fülek alól Pálffy is visszavonult.[11] Látjuk tehát, mint himbálódzik és nem ok nélkül a fejedelem ide-oda gondterhelten a kétségbeesés és a remény szirtjei között. A Bercsényitől és Károlyitól vett jelentések nyomán a kuruc ügyet Liptóban és a Királyhágónál majdnem egyidőben ért két nagy csapást amott méltán a parancsnok teljesen elhibázott, lelkiismeretlen és büntetésreméltó rendelkezéseinek és magatartásának, emitt pedig a csapatok megbízhatatlanságának és hasznavehetetlenségének tulajdonította.[12] Mert az bizonyos, hogy Károlyi a királyhágói lesállásra és támadásra vonatkozólag mind hadvezető általában véve helyesen cselekedett. Mindenekelőtt nagyon helyes volt az az elhatározása, hogy Kriechbaumot visszavonulása közben a lesállásra és ellenállás kifejtésére kiválóan alkalmas királyhágói területen támadja meg lehetőleg meglepően. Ennek a támadásnak a terve is nagyon jónak mondható. Helyes volt, hogy Károlyi az eltorlaszolt és megerődített királyhágói állásba gyalogságát helyezte el, lovasságát pedig az ellenség oldala és háta ellen irányította. Csak az volt a nagy baj, hogy a lovasság, valószínűleg a nagyon nehézkes terep folytán túlkésőn avatkozott be a harcba, amikor az ellenállást alig kifejtő és zavarodottan hátráló gyalogság már régen árkon-bokron túl volt. Ugyanezt a gyenge erőtlen ellenállást tanusította a Babócsay-csoport is a pestesi ütközetben. Hogy ez alkalommal maga a parancsnok hogyan viselkedett és miként intézkedett arra nézve nincsenek adataink. Hogy ő is rajtaütésszerűen akarta ellenfelét megtámadni, az mindenesetre jó volt.

Károlyi lovassága a királyhágói ütközetben, ellentétben a gyalogság lanyha magatartásával, igen derekasan viselkedett, ami abból is kitűnik, hogy teljes négy óra hosszat viaskodott ellenfelével s csak az est beálltakor hagyta abba a küzdelmet.

Most pedig az 1709. évi hadjárat eseményeit és eredményeit is összefoglalva, azt látjuk, hogy bár Heisternek sikerült a Dunántúlt elfoglalnia és a Felvidéken a demarkacionális vonalat jóval előbbre tolnia, azért a császáriak döntő eredményeket ez évben sem értek el; Erdélyben is meg kellett elégedniök azzal, hogy a status quo-t továbbra is fenntartották.

Még sokkal rosszabbul festett a kurucok mérlege. Ők az erdélyi és a hozzá közeleső hadiszíntéren egyáltalában nem tudtak eredményt elérni s elvesztették a Dunántúlt, a Felvidéken pedig annyira visszaszorultak, hogy ottani bázisuk immár annyira összezsugorodott, hogy abból a további ellenálláshoz szükséges erkölcsi és anyagi eszközöket már nem igen lehetett előteremteni. Ami pedig a külpolitikai helyzet alakulását illeti, az már nemcsak felhősnek, hanem határozottan sötétnek volt mondható. Rákóczinak a francia segítség sorsdöntő hatalmához fűzött reménye már jó ideje megingott, most pedig a szeptember 11.-én vívott malplaqueti csata, – bár az tulajdonképpen eldöntetlen maradt, de mivel a franciák fővezére a harcteret odahagyta, ez a körülmény mégis rásütötte a franciákra a vereség bélyegét,[13] – végleg tönkretette Rákóczinak a mindenhatónak vélt napkirályba, XIV. Lajosba vetett nemcsak bizalmát, hanem utóbb fokozatosan kevesbedő reményének úgyszólván utolsó foszlányait is.[14] És a rekompenzációnak ama reménye, amelyet Rákóczi az oroszok, vagy a svédek uralkodóinak révén felcsillanni vélt, hamarosan szintén teljesen bizonytalan ködfátyolképpé változott át.[15]

[1] Lásd az 588. oldalon.

[2] Lásd az 594. oldalon.

[3] Lásd a 666. és 669. oldalon.

[4] Rákóczi aug. 22. és 26.-án kelt levelei a Károlyi-levéltárban.

[5] Lásd a 690. oldalon.

[6] Lásd a 661. oldalon.

[7] Archiv. Rákóczian. II, 526.

[8] Archiv. Rákócz. II, 534–535.

[9] Ezt, amint látjuk, Rákóczi nagyon helyesen nem vette mindjárt készpénznek és tudjuk, hogy Kriechbaumnak, bár parancsa volt rá, esze-ágában sem volt csapatjait Erdély határain túl támadólagos szándékkal előrevezetni.

[10] Akinek már szept. 7.-én megköszönte, hogy Istenhez való fohászkodásai után első feladatának az ő (a fejedelem) személyére való gondviselést tartja. (Archiv. Rákócz., II, 540.).

[11] Dr. Márki Sándor id. m. III, 51.

[12] Lásd Rákóczinak felette érdekes és találó megállapítását augusztus 19-iki levelében a 661. oldalon.

[13] Lásd a 16. oldalon.

[14] Hiába kiáltott fel a fejedelem szeptember 20.-án a vészhír hallatára: „Sed si fractus illabatur orbis – semmit sem teszen!” (Archiv. Rákócz. II, 548–549.). Ez csak külső és belső megnyugtatásra szánt önámítás volt.

[15] Nem egészen fedi tehát a valóságot az, amit Dr. Márki Sándor id. m. III, 53. oldalán a következő szellemes szójátékkal fejez ki: „S ha szeptember 11.-én Malplaquetnál leáldozott is a nap, melynek királya XIV. Lajos volt: az északi fény, mely a szövetséges czár birodalma felől jött, a választott utat eléggé megvilágította. Poltava vigaszt nyújthatott Malplaquetért; de a czárban sem bízott teljesen; mert kishitűségből s nem nemeslelkűségből keresi a békét, aki nem tud élni a győzelemmel.” És hogy Rákóczi bizalmatlansága a cár ellen mennyire indokolt volt, az legjobban az 564. oldalon foglaltakból tűnik ki.