A két fél hadműveleti tervei közül Rákóczié elég szegényesnek mondható. Nagy, döntő hadművelet helyett a fejedelem megint csak alárendelt jelentőségű feladat megoldását tűzte ki maga elé. Szó sincs róla: Esztergom megvétele fontos volt azért, mivel ezáltal a budai császári csoportnak Dunán való közvetlen összeköttetése a komáromi és pozsonyi csoporttal megszakadt, de azért az egész hadjárat sorsára Esztergom kézrekerítése befolyást úgyszólván alig gyakorolt. Az általa elért eredmény inkább erkölcsi téren éreztette kedvező hatását. Rákóczi szempontjából még egy fontos oldala volt ennek a sikeres várostromnak: végre elmondhatta magáról, hogy ez az általa kieszelt és személyesen vezetett hadivállalat sikerrel, győzelemmel végződött. Azért is fájt neki és haragudott meg annyira, hogy rövid idő mulva fáradozásának ez a féltve őrzött gyümölcse ismét veszendőbe ment, minek megtörténtéért szinte keresve keresett egy megfelelő bűnbakot és azt Forgách személyében vélte feltalálhatni. Igaz, hogy ez a tábornok könnyen túltette magát Rákóczi parancsának ama részén, mely mindenekelőtt Pozsonynak rajtaütésszerű megtámadását ajánlotta alvezérének, de a parancs szövegezéséből határozottan ki lehetett és ki lehet érezni, hogy maga Rákóczi sem igen hitte, hogy ez a puccsszerű támadás sikerülni is fog. Forgách csak azáltal követett el hibát, hogy ezt az általa talán már a priori lehetetlennek látszó támadást meg sem kisérelte s mindjárt a kapott parancsban foglalt többi feladatok megoldásához fogott. Ezért Rákóczi eljárását szerencsétlen tábornokával szemben túlszigorúnak kell minősítenünk. A szóban forgó parancs különben annyira hosszadalmas, körülményes, sok tekintetben kicsinyeskedő és határozatlan, hogy nem csoda, hogy a parancsvevő nem hámozhatta ki belőle, hogy a fejedelem melyik részét tartja és miért legfontosabbnak.

Mindenesetre jobb lett volna, ha Rákóczi Esztergom elfoglalásának gondolata helyett a rendelkezésre álló erőket összegyűjtve, azokat döntő csapásra használta volna fel a még készületlen s nyert feladata elé nem valami nagy bizodalommal néző új császári fővezér ellen.

A császáriak ismét az összes erőkkel koncentrikus támadást terveztek, az egyszer Bercsényi ellen. Ez elvben jónak mondható. De mit ér a jó gondolat, a még oly jó hadműveleti terv, ha nincs arra való ember, aki azt sikeresen végrehajtsa. Starhemberg Guido és Bussy-Rabutin egyenként kétségkívül igen jeles hadvezetők voltak, de amikor arról volt szó, hogy együtt működjenek, egyikük sem felelt meg a beléjük helyezett várakozásnak. Starhemberg nagyon sokáig készülődött s meglehetősen tartózkodó és bizalmatlan volt a bécsi körökkel szemben; a hadműveletek tervét nem ő állítván össze, annak végrehajtása körül nem fejtette ki azt a nagyfokú energiát, amelyről a hadvezérek leginkább akkor szoktak tanuságot tenni, amikor saját tervük, saját nézeteik végrehajtásáról van szó, mert ez esetben a siker vagy balsiker tekintetében a felelősség elsősorban őket terheli. Részben az a magyarázata annak, hogy Starhemberg, aki eddig a különböző hadiszíntereken alvezéri minőségben kiválóan bevált, most egyszerre még a közepes mértéket sem ütötte meg. Pedig a szerencse itt sem volt hűtlen hozzá. Azt, hogy a karvai hidfőt és utána Esztergomot is oly hihetetlenül gyorsan és könnyen hatalmába ejtenie sikerüljön, talán még legmerészebb álmában sem merte volna gondolni és bátran mondhatjuk, hogy ő nagyon hálátlan volt a sors iránt, amikor esztergomi győzelme után, ahelyett, hogy tovább verte volna a vasat, kishitűen újból eredeti kiinduló helyzetébe húzódott vissza. Pedig a kuruc fővezérlet ép abban az időben meglehetősen gondterhes napjait élte; Rákóczi most már nem annyira az oly sokáig tétlenkedő Starhembergtől, mint inkább a hátában megjelenő Bussy-Rabutintól tartott; ennek fogadására és feltartóztatására sietett, a bevett Esztergomot sorsára hagyván, ő maga is a Tiszához, hogy az ott levő és az ugyancsak odarendelt Bercsényivel egyesülve, együttes erővel szálljanak szembe az eddig oly vállalkozó szelleműnek és a vakmerőségig merésznek bizonyult Bussy-Rabutinnal. Ez a tulságos, mint utóbb kiderült, teljesen indokolatlan aggodalmaskodás a felvidéki kuruc haderők lényeges apasztása révén nagyon is a császáriak malmára hajtotta a vizet és ha Starhemberg Esztergom megvétele után nemcsak Lipótvár megsegítésének, hanem a Felvidék meghódításának gondolatával ment volna, legjobban mindjárt Esztergom visszafoglalása, avagy akár később is a Csallóközbe való visszatérése után a Vág, Nyitra, Garam mentén előre, úgy majdnem biztosra vehető, hogy a számára kitűzött feladatot, a Felvidék meghódítását, az erdélyi hadak közreműködése nélkül is elég gyorsan és sikeresen oldhatta volna meg, ami a kurucok ügyére meglehetősen nagy csapást jelentett volna.

Amit pedig ebben a hadjáratban Bussy-Rabutin művelt önfejűségével, rakoncátlanságával és a Bécsből vett utasítások fitymálásával, azt alig tudjuk kellőképpen megbélyegezni. Haragudtak is rá és alaposan fel voltak bőszülve ellene, és nem ok nélkül, az udvari haditanács tagjai és a császár egyaránt.[1]

Hogy mi lehetett Bussy-Rabutin Kassa felé való kitérésének oka, azt ő őszintén soha sem vallotta be, de nagyon valószínű a föltevés, hogy az eddigi működésre büszke és önmagával különben is eltelt tábornagy minden áron ki akarta kerülni a Starhemberghez való csatlakozást, mert biztosan attól tartott és ez nagy mértékben derogált neki, hogy a további hadműveleteknél Starhemberg fog az összes császári haderők főparancsnoka gyanánt szerepelni, akinek alighanem még őt is alárendelik. Ezek a személyes érdekek és tekintetek, ez a féltékenykedés volt tehát alighanem elsősorban oka, hogy a császári fővezetőség nagyvonalú haditerve kártyavár módjára összeomlott s hogy az 1706. év végén a császáriak ügye jóval rosszabbul állott, mint az ezévi hadjárat kezdetén.[2]

Mindazonáltal az 1706. évi hadjárat a kurucok helyzetén se sokat lendített. Döntő sikert Rákócziék ezúttal sem mutattak s az általuk követett magatartás mellett nem is mutathattak fel. Esztergom megvétele és az egervár-győrvári szép siker, bár alapjában véve remek, de azért mégis csak muló epizódok színében tűnnek fel. Pedig volt alkalom döntő sikerek kivívására is. Hogy egyebet ne említsünk: amikor Bercsényi és Károlyi Szolnok előtt egyesültek, méltán el lehetett volna tőlük várni, hogy Bussy-Rabutinnak akkor már felette rossz lábon álló és siralmas állapotban levő, kiéhezett, fáradt, kimerült seregére reávessék magukat, de ők továbbra is fegyver helyett a drága magyar vidékek következetes elpusztítását, ami sok helyütt a lakosság koldusbotra jutását jelentette, vetették latba s az ily, a döntő összecsapásokat következetesen kerülő s elejétől végig csupán portyázó módon, csipkedésszerűen folytatott hadviselés még a legszerencsésebb esetben is csupán negatív, nem pedig pozitív eredményeket érlelhetett meg.

[1] Világosan kitűnik ez a Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 448.) oldalán foglalt következő szavaikból: „Erklärlicher Weise war man in Wien, wo vom 12. September bis 24. November nicht ein Bericht Rabutins's, wohl aber zahlreiche Gerüchte über dessen Zug nach Norden einliefen, in grosser Aufregung. Auch konnte die dort allmälig sich Bahn brechende Überzeugung, dass Rabutin's Nichterscheinen bei Ofen alle Anstrengungen Starhemberg's zu Nichte machen müsste, die Unzufriedenheit mit dem Benehmen des als ungehorsam angesehenen Generals nur steigern. Diese Stimmung fand in einem von 14. November datirten Handschreiben des Kaisers Ausdruck, in dem dieser dem Feldmarschall sein Befremden über den Zug nach Norden und dessen langes Stillschweigen ausspricht. (Eredetije a nagyszebeni hadparancsnokság levéltárában).

[2] Maga a hivatalos vezérkari munka (Feldzüge… VIII). a 450. oldalon ezt a hadjáratot a császár eredménytelen hadjáratának (dieser für die Sache des Kaisers ergebnisslosen Feldzug) nevezi, sőt alább azt „als einen für den Kaiser verlorenen Feldzug”-nak, vagyis a császár számára vesztett hadjáratnak bélyegzi.