A zsibói csata után Rákóczi, hogy az erdélyieket amennyire lehet a csüggedéstől megóvja, Bethlenig nyomúlt a tartományba, ahol néhány napot töltött hadaival s aztán Kőváron át Ecsed felé indult. Említettük, hogy Károlyi Sándor nem szívesen vett át az Erdélyben visszamaradó kuruc hadak főparancsnokságát,[1] hanem végre mégis meghajolt a fejedelem kivánsága előtt s annak intencióihoz képest hamarosan Déstől Tasnádig terjedő őrvonalat létesített.

A tél folyamán Erdélyben és annak nyugati szélein csak alárendeltebb jelentőségű események történtek. Dévát 1705. november 5-ike óta Tige császári ezredes ostromolta, de annak parancsnoka, Csáky András, szívósan ellenállt és csak 1706. február 22-én adta meg magát. Nemsokára ezután, a jobb idő beálltával Károlyi a Dés és Tasnád között létesített szamosmenti őrvonal védelmét Orosz Pálra bízván, ő maga hadainak zömével a Sebes Kőrös völgyén át Erdélybe betörvén, Bánffy- Hunyad, Gyalu és Kolozsvár környékét lepte el, majd elfoglalta Tordát és Thorockót, s aztán hadait március 26-án Abrudbányánál egyesítette, 31-én pedig Zalatnát szállotta meg. Egyik különítménye április 6-án a Tövistől nyugatra fekvő Benedekben felverte az ott szállásoló dánokat, tetemes veszteségeket okozván nekik.[2] Április 9-én körülfogta az erődített Halmágyot, melyet május 18.-án alkúpontok mellett hatalmába kerített, de már a következő napon földig leromboltatott. Ezalatt Sennyey Jenő és Arad ellen működött, Déva volt parancsnoka, Csáky András pedig fogságából megszökvén, és Esze Tamással szövetkezvén, a Karánsebesnél gyüjtött kuruc csapatokkal elfoglalta a Vaskapu-szorost, a Dobra melletti sáncokat. Az ekként oldalában és hátában fenyegetett Tige ezredes Gyulafehérvár felé vonúlt vissza, melyet a kurucok április 28-án éjjel szintén megtámadtak, anélkül, hogy ezúttal nagyobb sikert érhettek volna el.[3]

Tige ezredest és Gyulafehérvárt megsegítendő, Bussy-Rabutin a már életbelépett fegyvernyugvás ellenére báró Virmond tábornokot két vértes ezreddel és néhány száz ráccal odarendelvén, ez a Tigevel való egyesülés után megkezdte előnyomulását a Maros mentén lefelé s június 2-án délben Vajda-Hunyadot érte el, ahol megtudta, hogy Csáky a Hátszegtől északra fekvő Alsó-Szilvásnál táborozik hadával. Erre Virmond éjjel 11 órakor hadait felriasztván, nyomban elindult, hogy Csákyt meglepőleg megtámadja. Alsó-Szilvás közelébe érve, Virmond gyalogságát a helységtől nyugatra, Tige-t a lovasság egy részével az attól keletre fekvő magaslatokra rendelte támadásra előre, míg ő maga lovassága zömével az út mentén nyomult előre.

A kuruc előörsök megtámadtatván, Csáky gyorsan föllármázott hadát a helységtől délre fekvő, erdős magaslat megszállására rendelte, de ott sem sokáig tarthatván magát, csakhamar megkezdte visszavonúlását Hátszeg felé. ahonnan június 4-én, mellékutakon újból a Maros északi partjára húzódott vissza hadával.[4]

Ettől eltekintve más hadiesemény nem igen zavarta meg az április 14-én megkötött előleges fegyverszünetet, melyet a május 8-án létrejött, június végéig tartandó s útóbb július közepéig meghosszabbított fegyvernyugvás követett. Ennek határozványai szerint a császári hadaknak általában a határ mentére kellett visszahúzódniok. A Fertő- és Duna mentén Sopron–Ruszt–Nezsider–Magyaróvár s innen a Duna mentén Pozsonyig terjedt a demarkációs vonal. A Dunán inneni részekben Ausztria, Morvaország és Szilézia felé mindkét fél katonáinak a jelen határok között s a hadi ügyeknek a jelen állapotban kellett maradniok. Ugyanez vonatkozott az erdélyi seregekre is az úti possidetis fenntartása mellett.[5]

A fegyvernyugvás alatt a béketárgyalások Nagyszombatban tovább folytak, de eredményre nem vezettek s így a nyár derekán mindkét fél ismét hozzálátott a hadműveletek folytatásához.

[1] Lásd a 323. oldalon.

[2] Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 423.): „Die Aufständischen beunruhigten wiederholt die Winterquartiere der Dänen. Bei einem derartigen Ueberfalle – Anfangs März – verloren die Dänen allein an Todten mehrere Officiere und 80 Mann.”

[3] Károlyi Sándor naplója.

[4] Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII.), 415-416.

[5] Miller id. m. II., 332.