A császári főseregnek Erdélybe vonulása folytán az 1705. év végén, illetve az 1706. év elején a nyugat-magyarországi hadiszíntéren a hadászati helyzet határozottan a kurucoknak kedvezett, amennyiben ők több mint kétszeres, sőt majdnem háromszoros túlerő felett rendelkeztek, amellyel lehetett, sőt kellett volna is akár a Dunától északra, akár attól délre az egész háborúskodásnak véget vető, döntő hadműveletekbe belefogni. Ez Bercsényinek, mint főgenerálisnak lett volna a feladata. Ehelyett ő a rendelkezésre álló csapatok zömével a Vág mentén megmaradván, továbbra is, egyes, időről időre elrendelt nagyobbszabású portyázó vállalatoktól eltekintve, nem annyira támadólagos, mint inkább védőleges magatartást tanusított, a Dunától délre pedig Bottyán Sopronnak az egész háború szempontjából semmitmondónak mondható ostromával foglalatoskodott, azonban pozitív eredményt egyikük sem ért el. Utóbb a hadműveleti célok és feladatok még további felaprózása következett be, amikor Bottyán a rácok ellen vonult, azonban itt nem csak hogy pozitív eredményt nem ért el, sőt ugyancsak erejének nagyarányú szétforgácsolása folytán Igalnál határozott vereséget szenvedett.

Érdekes, hogy Bercsényi 1706 február 25.-iki alábbi levelében erősen kifogásolja Bottyánnak ezt az erőszétforgácsolását, holott tulajdonképpen, úgyszólván elejétől végig, ő se csinált egyebet. Habár nyilvánvaló volt, hogy a császáriak a Morva mentén tisztán védőleg fognak viselkedni, Bercsényi az erő legnagyobb részét mégis állandóan a Dunától északra tartotta meg s csak időről időre küldött a Csallóközbe s azon által a Dunántúlra egyes csapattesteket a dunántúli csoport erősbítésére. Hogy ez a toldozgató-foltozgató eljárás mit sem ért s célirányosnak egyáltalában nem mondható, ahhoz nem kell bővebb magyarázat. Bercsényinek fentemlített levele következőképpen hangzik: „Nem tudom, miért kellett annyira szélthányni (szétszórni) neki (t. i. Bottyánnak) az hadat s oly kevéssel indulni? Mert hiszem, ha azon haladékot, az mellyeket keze alá rendeltem, mind csoportra vette volna: nem esett volna ez” (t. i. az igali megveretés). (Arch. Rákóczi, V. 19.).

A császáriak részén legalább a szándék megvolt erőteljes koncentrikus offenziva megindítására, mely azonban egyrészt az erők elégtelensége, s másrészt a rácok megbízhatatlansága és fegyelmetlensége folytán, mely annyira ment, hogy a főparancsnokot egy szép napon egyszerűen a faképnél hagyták, csakhamar szintén csődöt mondott. És sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az udvari köröknek az egyszer kivételesen magyar fővezérrel, Pálffyval tett kisérlete elég gyengén vált be, mert ő még az előtte való főparancsnoknak, az öregebb Heiternek, Herbevillenek és Bussy-Rabutinnak mértékét sem ütötte meg a hadműveletek irányítása és vezetése tekintetében. Ezért hamarosan el is határozták a főparancsnokságtól való elmozdítását.

Heister Hannibal a Levélnél lezajlott események folyamán igen ügyes csapatvezetőnek bizonyult, de mint seregvezető még a középszerűség mértékét sem igen haladta meg.

Habár Bottyánnak, az öreg, vak, kimondhatatlan tetterővel rendelkező generálisnak ezúttal sem Sopronnál, sem a Duna és Balaton közötti területen nem a megszokott módon kedvezett a szerencse, azért az ő itteni tevékenysége és teljesítményei is teljes elismerést érdemelnek. Érdekes, hogy Sopronnál nem is a védőrség szívós ellenállásán, hanem a lelkes polgármestere által a végsőkig feltüzelt polgárság elszánt magatartásán tört meg az eddig minden várral szemben fölényesen győzedelmeskedő kuruc generális igazi vas akarata.

Különösen elismerésre méltó Bottyánnak december 26-ik ama elhatározása és annak következetes és erőteljes végrehajtása, hogy az ostromolt város felmentésére készült Pálffyt megelőzte eme szándékában és rajta jó messze a vártól a nála megszokott erős akarattal fényes diadalt is aratott. Az ezután a vár ostromának folytatására tett intézkedései is mind egytől-egyig kifogástalanok és a legnagyobb mértékben célszerűek voltak. Mindez azonban nem pótolhatta a várak ostrománál feltétlenül szükséges tényezőnek, a falbontó nehéz tűzérségnek teljes hiányát. Hogy a rohamlétrák rövideknek bizonyúltak, az nem az ő, hanem a műszaki tisztek hibája volt.

A magyar csapatoknak s főleg a lovasságnak fitogtató virtusos magatartása elismerésre méltó, ez bizonyítja legjobban, hogy Bottyán seregében minő egészséges támadó s minden körülmények között dicséretes vállalkozási szellem uralkodott. Ez elsősorban magának a tábornoknak az érdeme volt, aki mindenütt és minden alkalommal a legjobb példával legelől járt s örömmel szegezhetjük le azt a tényt, hogy az öreg Bottyán nemcsak mint csapat-, hanem mint seregvezető is a lehető legjobb tábornokok közé tartozott.

Ami a vitézséget illeti, Horváth Mihály ezredes előljáró parancsnokának méltó párja volt. Igaz, magyar katonás szellemével és rettenthetetlen bátorságával időtlen időkig példányképül szolgálhat minden rangú és rendű csapatvezető számára. Az ily lelkes parancsnokok kezében természetesen rendszerint a csapatok is a legelismerésre méltóbb tevékenységet fejtik ki.

Ám kemény s átvitt értelemben bátran mondhatjuk: kuruc legény volt a maga nemében Dobner Ferdinánd polgármester is; ezt az elismerést még ellenfelei sem vonhatják meg tőle.

Bercsényinek a 349. oldalon kifejtett hadműveleti terve nem egyéb, mint a már meglévő, nem éppen rózsás állapotnak új pontozatokba való foglalása. Az eddigitől eltérő, új alapgondolat nem nyilvánul meg ebben a hadműveleti tervben; az továbbra is meglehetősen nagyfokú passzivitáson nyugvó szándékot árul el, mely mint már fentebb említettük, semmikép sem felelt meg az adott kölcsönös helyzetnek és viszonyoknak. Hogy Bercsényi minden nagyobb arányú offenzív fellépéstől idegenkedett, annak legjobb bizonyítéka az, hogy bár eredetileg Forgáchot azért állította a dunántúli hadak élére, hogy ott valami kézzelfogható döntő eredményt produkáljon, ezért mintha hamarosan megbánta volna tettét, szükségesnek látta újabb személyes megbeszélés révén az új dunántúli parancsnokot az általa hangoztatott támadólagos döntő fellépés szándékáról lebeszélni. Vagyis egy szóval Bercsényi továbbra is kerülni akart minden döntő összeütközést az ellenséggel, egyedüli üdvét a nagyarányú portyázó hadviselésben keresvén. Hogy ez nem volt helyes alapelv, azt hosszasabban bizonyítani sem kell. Az egész háború sorsára döntő befolyást gyakorló pozitív eredményt ily módon elérni nem lehetett. S miután a magasabbrendű hadvezetés terén Rákóczi még mindig Bercsényit tartotta nemcsak többi tábornokainál, hanem saját magánál is jóval nagyobb kapacitásnak, egyelőre még mindig rendszerint az történt, amit Bercsényi jónak látott. Csakhogy sajnos, az ő mentalitása és tervezgetése szerint döntő csatát, hadjáratot illetve az egész háborút megnyerni nem igen lehetett. Pedig a magyar nemzet és a magyar csapatok nagyarányú áldozatkészsége és kitartó, lelkes hadakozási készsége mellett egy igazi hadvezéri képességgel rendelkező egyén csakhamar igen kedvező fordulatot és végleges befejezést adhatott, illetve biztosíthatott volna a magyar nemzeti fölkelés már régen vajúdó ügyének. Alkalom ily kedvező fordulatok és végleges győzelem előidézésére az évek óta tartó háború folyamán sokszor, és többek között most is kinálkozott. Egyébre se kell gondolnunk, mint, hogy a legújabb ausztriai és stájerországi nagyarányú perzselés nyomán és azt közvetlenül követve, a Duna akármelyik partján egyesített kuruc haderők rendszeres és erőteljes offenzivába mentek volna át a már is erősen megfélemlített s úgyszólván majdnem kishitűvé vált Bécs felé s ki kételkedhetnék benne, hogy ennek hamarosan meg lett, vagy legalább is meg lehetett volna a háború végleges megnyerésében megnyilvánuló igazi döntő eredménye.

Ily végleges döntés kierőszakolására most annál kedvezőbb volt az alkalom, mert a császári haderő zöme és hadratermettség tekintetében is legkiválóbb része a magyarországi hadszíntérről 500 km.-nyi távolságra, Erdélyben volt. Ezt a kiválóan kedvező alkalmat igazán nem lett volna szabad kihasználatlanúl elmúlni engedni.