Bottyán már január végén értesítést kapott a rácok megfigyelésére visszahagyott Hellepronttól,[1] hogy az ellenség nagyobb erőkkel átcsapni készül a Dráván. Ezt a tábornok Bercsényinek megjelentvén, tőle felhatalmazást kapott, induljon néhány ezreddel a rácok megfékezésére. Sopron körülzárásának, illetve esetleg újra megkezdendő ostromának vezetését maga Bercsényi vette át, majd amikor neki Rákóczi meghagyásából a miskolci tárgyalásokra kellett utaznia, ezt a feladatot Csákyra és Andrássyra bízta.

„Bottyán – írja Thaly id. m. 110. oldalán – a rácokat általában véréből, lelkéből gyűlölte; most azonban újabb nyugtalankodásaik hírére, úgylátszik, különösen fölgerjede rájok. Mert meg sem várá, hogy alá érhessen, hogy saját fészkökben kezdje meg a visszatorlást: hanem útjaközben Székes-Fehérvár alatt megállapodván, ennek mocsároktól környezett, kőbástyák és falak által védett rácvárosát február 1.-én éjtszakának idején megrohanta, bevette és prédára veté. A védőket, akik a belvárba idejekorán be nem menekülhetének, kardélre hányták. A várbeli német és rác katonaság kitört az ostromlottak segélyére; most Bottyán az éj sötétében ezekkel öldöklő utcai harcot kezdett, mígnem sűrű puskaropogás és rohamok között visszaverte őket a belső várba… A következő napon ott pihenteté seregét a vár ágyúi alatt, a rácok házaiban. A császáriak nem mertek többé kiütni rá, felgyújtani pedig sajnálták a várost, mely a rácoké vala.” A vár körül formaszerű ostromzárlatot hagyván, hadának zömével Fejér, Tolna és Baranya megyén át a Dráva felé folytatta útját. Mindenekelőtt Földvárra készült, hogy most – a Dunáról a jég már eltakarodván – régi terve szerint az állandó hídat megépíttesse és berakassa. Egyben dráva felé való továbbvonulásra s esetleg az azon való átkelésre is előkészületeket tett. „A tábornok – írja Thaly, A gróf Bercsényi család III., 353. oldalán, – a Dráván való átkelésre és hídkötésre szükséges hajók, kompok, gerendák, deszkák, stb. fölhajtására a Balaton mellékére tiszteket, commissáriusokat s karhatalmul huszár-szakaszokat küldözött, a vármegyéktől előfogatokat, élelmiszereket s a Pécs felé vívő útak és hídak kijavítására munkásokat rendelt, – szóval a szlavoniai expeditióhoz kivántató előkészületeket serényen megtevé. Míg mindezek végbe menendnek, Bottyán a Somogyság egy alkalmas pontján, a Balaton és Pécs közt fekvő Igal nagyközségben telepedék meg s az alatt folyó malmos patak mocsarai mellett ágyúi, málhája és a vele levő csekélyszámú gyalogság biztosítására – szokás szerint – mindjárt sáncot, egy igen célszerűen épült redoutet vettetett. Ezen óvatosság nem bizonyult feleslegesnek, mert ámbár a tábornoknak február 2.-án, 3.-án visszaérkezett kémei azt jelentették, hogy a Dráva mellett minden csöndes, néhány nap mulva a helyzet már megváltozott. Gróf Herberstein Ernő ezredes ugyanis a Nehem tábornagytól vett parancsra február elején mintegy 3000 szlavónnal felkerekedvén, 4–5.-én Eszéknél szép csendben átkelt a Dráván és Siklóson át előnyomulva, február 7.-én Pécset szállotta meg. Mind a két hely leszerelve lévén s az ott-hagyott zabolátlan hajdúk szanaszét faluzván, azok megszállása semmiféle nehézségbe nem ütközött. Pécsett Herberstein 3 napi pihenőt tartott, mely idő alatt kimerítő jelentéseket kapott Bottyánék helyzetéről, erejéről, sőt még szándékairól is. Meghallván, hogy Bottyán jókora erővel Igalnál áll, haditanácsot tartott főtisztjeivel, amelyen elhatározták, hogy Simontornya helyett Igalra nyomulnak előre. „Célszerűbbnek mutatkozott ugyanis – írja Thaly, A gróf Bercsényi család, III., 356. oldalán – Bottyánt – mielőtt csapatait összegyüjthetné – Igalnál megelőzni, mintsem… Simontornya fenyegetésével őt oldalukba vonni. Ehhez képest, háromnapi eleséggel megrakodva, 10–11.-ikén kiindulának Pécsről s a Bottyán által már járhatóvá tétetett útakon, kemény faggyal nyomulának a Kapos vize felé. Persze, hogy útjok közben a magyar községeket, szokásuk szerint, pusztították, rabolták, égették s a lakosságot rác kínzásokkal öldösték.”

Bottyán a rácok előnyomulásának hírére a mocsaras Kapos folyón Berkinél vert hídja oltalmára Séllyey Gergely ezredest küldte ki 300 hajdúval. Február 13.-án e híd felé előnyomulva, Herberstein parasztoktól megtudta, hogy annak tájékán a berkekben sok hajdú vár elrejtve a császáriakra. „Herberstein tehát fölkészülten, csatarendben menetelt tovább a híd felé, melynek mellékein csakugyan 300 kuruc volt fölállítva. De mivel a befagyott mocsár mindenütt járható volt, az ellenállást – 300-an 3000 ellen – meg sem kísérelték; csak a puskáikat lőtték ki a rácokra s azzal eltűntek az erdőkben, miközben a császáriak Séllyeinek málháját, szekereit, kenyeret és abrakot nyertek el.” Az üldözés közben foglyul ejtett és vallatóra fogott kuruc tiszttől Herberstein megtudta, hogy Bottyán Igalnál mintegy 1800 lovas és 4–500 gyalogos, vagyis összesen 2200–2300 ember állott.[2]

„Herberstein a fontos értesülést felhasználandó, – írja Thaly, A gróf Bercsényi család, III., 538. oldalán – hogy időt nyerjen, mindjárt másnap, 14.-én kora reggel megindult a Kapos vizétől, s bár az egész napon át vad hózivatar dühöngött, folyton nyomakodott Igal felé, ahová mégis jó későcskén, d. u. 4 órakor érkezett meg. A császári vezér – mint a kegyetlen időben tett ezen erőszakolt menete mutatja – arra számított, hogy a magyar tábornokot készületlenül fogja találni és meglepni. Azonban csalódott; a régi, tapasztalt katonával, Bottyánnal vala dolga, akinek egyéb jeles hadvezéri tulajdonai között maga Rákóczi emeli ki mint egyiket, éppen azt, hogy „mindig józan s éber figyelmű” volt. Az öreg Bottyán hosszú katonai pályáján egyetlen példa sincs rá, hogy meg tudták volna őt lepni valaha. Ezúttal is… amikor Herberstein előcsapatai Igal előtt az erdőkből kibontakozának: a császári tábornok nem kis meglepetéssel látta, hogy nem készületlen ellenféllel van dolga, – hanem a kemény vihar és csikorgó hideg dacára az egész kurucság fegyvernemek szerint sorakozott csapatokban csatarendbe állítva, készen fogadja őt, még pedig két mocsár, a falu és sánc között, – igen előnyös hadállásban.[3] Két szárnya szélén jobbra s balra, a falu mellett párhuzamosan húzódó két dombsoron valának fölállítva ágyúi: 7 tábori tarack s a sáncban két seregbontó (Orgel-Geschütz). E lövegek is lemozdonyozva, készen, megtöltve, és égő kanóccal mellettök a tűzérek, a császáriak lőtávolba érkezésére várván.

„Herberstein, aki Bottyán erejét Igalnál, erősen túlozva, 3500 főre becsüli, – amint az ellenséget így hadrendben, harcra készen felállítva meglátta, ő is a szemben levő magaslaton rendes, kétvonalas csatarendbe sorakoztatá hadoszlopait; szárnyait gyalogságal, hátulját pedig társzekereivel igyekvék biztosítani. Ezzel, minthogy az idő már késő vala, azonnal támadásra vezette seregét. Most félóráig tartó heves ágyúharc kezdődött. Bottyán ágyúi – maga a császári tábornok megvallja, – sikerrel dolgozának; levágódó golyóik a császáriak soraiból embereket, lovakat hordtak el vagy sebeztek meg. Herberstein is a maga 3 ágyújával jó eredménnyel[4] feleltetett vissza. Ámde a kurucok 7 tarackjukkal túlsúlyban lévén, a császári tábornok csapattámadásba törekedett átmenni; mivel azonban nem tudhatta bizonnyal: vajjon a völgyfenéken a kuruc hajdúság arcvonalát védő mocsár be van-e fagyva elég szilárdul? ennek kikémlelésére a második vonalból néhány zászló rác gyalogot rendelt oda, alá – s előnyomulni zárt sorokban. E csapatok nyomulását Bottyán meglátván, három zászló hajdút indított azon mocsáron át vezető út védelmére. A két gyalog-oszlop (jobbanmondva csoport) azután sortűzekkel erősen lövöldözött egymásra, s Herberstein vezénylő kapitánya kuruc golyótól halálosan sebezve elesett.[5] Ekkor a rác gyalogság megingott és hátrálni kezd vala, s üldözésükre a magyarok a mocsáron átrohanván, a császári tábornok ebből láthatta, hogy az ingovány keményre fagyott, járható. Most tehát Herberstein a futó rác talpasok (gyalogosok) segélyére egész haderejét zárt oszlopokban, nagy ágyúlövések alatt rohamra vezérlé, le a völgybe. S minthogy a mocsár – a magyarok szerencsétlenségére – csakugyan egészen be volt fagyva: széltében keresztülhatolhattak rajta az oszlopok, melyek oly hévvel rohanának, hogy a három zászló Séllyey-hajdút kinyomták a helyéből s megfutamíták. Ezek segítségére Bottyán okvetlenül bevágatott a lovassággal; azonban Herberstein jelentése a lovas-rohamokat nem említi, magyar forrásunk pedig ez ütközetről nem maradt fönn.[6] A tábornok csak azt írja, hogy a visszanyomott kuruc hajdúság az ágyúkat is odahagyván, megfutott s nagyobb részben levágatott, kis része pedig a redouteba menekült és futása a lovasságét is maga után voná. A lovas rácok állítólag két óra hosszat üldözték a menekülőket, akikből – ismét a császári tábornok jelentése szerint – „1000-ig való esett volna el: ami kétségtelenül roppant nagyítás, mert hajdú 4–500 lévén jelen, abból a sáncban százon fölül megmaradt, legalább ugyanannyi el is menekült az erdőkbe, az esthomályban; a lovasságból pedig csak igen kevés veszhetett el, mint Herberstein jelentése is sejteti, amely leginkább a gyalogságot mondja elhullottnak. Egyébként is, mint Bottyán írá Bercsényinek: „inkább oszlott, mint veszett ott a had.”[7] Ekképpen alig esett el több 250–300-nál. Legérzékenyebb veszteség az vala, hogy az elhagyott ágyúk: 7 darab mezei tarack és 2 seregbontó odamaradtak s Bottyánnak összes tábori málhája, társzekereivel, hintaja – s konyhakocsijával a sáncban a császáriak kezébe került, kik azonfelül 8 zászlót s egypár rézdobot elnyertek.[8] Saját veszteségéről Herberstein bölcsen hallgat.”

A harc befejezése után a császári tábornok a sáncot megadásra szólította fel, de annak őrsége tagadó választ adott, mire Herberstein azt tűzérségi tűz alá vétette. Éjjel a védők kapitulálni kívántak s másnap, február 15.-én reggel, miután szabad elvonulást nem nyertek, megadták magukat. Mindössze 118-an voltak; köztük Séllyeynek hadnagy fia. A sáncba menekült falu népét, az aggokat, nőket és gyermekeket is, a rácok kegyetlenül legyilkolták.[9] Herberstein ezután a sáncot lehúzatván, vérszomjas rácaival Igal községet fölprédáltatta és tőből leégette.[10]

Ezek után Herberstein, hadával dúlva, fosztogatva, még egészen Simontornyáig nyomult elő, de itt a kurucokat erős állásban találván, új harcot nem kockáztatott. Egyébként a rácok, zsákmányukat biztosítandók, a tábornokot tovább követni nem voltak hajlandók, mire az, Bottyán lovassága által üldözve, ismét a Dráva mögé vonult s február 26.-án Brodba érkezvén, martalóc hada ott teljesen széjjeloszlott.[11]

Bottyán az igali küzdelem után történt eseményekről következő leveleiben számol be: Február 19.-én Földvárról ezt írta Kecskemét városának: „Én ide Földvárban érkeztem; az hadaimat penig az Sió vize mentében, Simontornyátúl folyvást Balatonig dislocáltam; az ellenség penig az Sió vizén által nem mert jünni, hanem visszafordult, – azért nem kell semmit is tartani.” – Február 24.-én pedig ugyancsak Földvárról Rákóczinak: „Itten, Kegyelmes Uram, mostan nem szükség az segítség, mivel az minémű rácság az Dráván általcsapott volt reám: az a Sió vizén által nem mervén gyünni, újonnan visszafordult s az Dráván általment. Én az magam 19 zászlóbul álló regimentemmel, együtt Balogh Ádám kapitány uramat két zászlójával – mivel az többi zászlóit Mgos Fő-Generalis Berchényi Miklós Uram ő Nga odafel Austriában parancsolta maradni, – Balaton táján dislocáltam, magam penig ide Földvárra gyüttem, az várnak és hídnak reparatiójára nézve. Szintén tegnap praesieáltam jobban Simontornyát, több hajdúságot küldvén belé; Pécs és Szigetvár felé penig két rendbéli portát küldöttem, hogy hasonlót kövessenek el rajtok, valamint az odavaló ráczság az idevaló helységeken.”[12]

Ezek szerint a bécsi udvari haditanács kombinált támadási terve kudarcot vallott, amennyiben Herberstein nem jutott el a Rábáig, ahol a kurucok hátába kerülve, Pálffyval és Heister Hanniballal egyesülnie kellett volna, hanem offenzivája már a Sió-vonalon teljesen összeomlott. Báró Nehem, Pétervárad parancsnoka, Bécsből vett parancsra márciusban a betörést Herbersteinnal meg akarta ismételtetni, azonban Bottyán Pécs vidékén oly erélyes ellenintézkedéseket tett és Péterváradot is annyira fenyegette, hogy Nehem kénytelen volt a rácokat az említett vár biztosítására maga mellett megtartani.[13]

[1] Lásd a 328. oldalon.

[2] Az egykorú Mercure Historique et Politique című császárpárti folyóirat 1706. évf. márciusi füzetében azt írja, hogy Bottyán tábornok „au nombre d'environs deux mille hommes” állott Igalnál.

[3] Herberstein jelentés a bécsi hadilevéltárban: „sebr vortheilhaftig gesetzet.”

[4] Herberstein jelentése: „mit gueten Effect.”

[5] Herbstein jelentése: „…und unter diesen beeder Theilen der Schargieren stark angangen, wobey gleich der Capitain von mir tödtlich blessiert worden.”

[6] Bottyán jelentése Rákóczihoz, melyet ez Bercsényinek megküldött s amelyről az utóbbi febr. 25.-iki levelében megemlékezik, elveszett.

[7] Archiv. Rákóczi, I. o. V. K., 19.

[8] Herberstein jelentése: V. ö. Bottyánnak Dunaföldvárról 1706. febr. 19. Kecskemét városhoz irott levelével. Arch. Rákócz. IX. 285. – A Feldzüge (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 411.) csak azt mondja: „Herberstein … hatte am 14. Febr. bei Igal nach Ersteigung der feindlichen Linien Bottyán geschlagen, ihm 110 Gefangene, alle Geschütze und die ganze Bagage abgenommen.”

[9] Theatrum Europaeum, XVII., 1706. 62: „Die zwey Commendanten gaben mit der Reuterey die Flucht: das Fussvolck musste bleiben, und wurde mit Wein und Kind, biss auff einen Hadnack oder Lieutenant und 50 Gefangene darnieder gebauen… darbey viel armes, zum Theil unschuldiges Menschen-Blut vergossen wurde.”

[10] Herberstein jelentése: „Die Schantz und den Ort habe rasiren und totaliter verbrennen lassen.”

[11] Herberstein febr. 26.-iki jelentése Brodból: „Sodann bin ich denen Rebellen gegen Simonthorna mit der sämtlichen Miliz nachgefolget, wie auch eine Meill von bemeldten Ort bereits ankommen, und meine Intention war gar dahin zu gehen; allein aus Mangel des Brods und da die Razen wegen vieler bey sich gehabten Wagen nicht widerumb über Fünfkirchen und Siglosch anhero and die Drau begeben und also hier den 26-ten wiederumb angelanget; die samtliche Miliz aber mit ihrer gemachten Beute nacher Haus gegangen.”

[12] Archiv, Rákócz. IV., 285–286.

[13] Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 411.): „Damit (t. i. az igali győzelemmel) fand diese viel verheissende Offensive aber ihr Ende, indem die slavonischen Milizen unmittelbar nach dem Gefechte Beute suchend, sich zerstreuten und Herberstein glücklich sein musste, den Rest seines Corps unbehelligt über die Drau bringen zu können. Auch die Abschicht, diese Leute Anfangs März nochmals über die Drau zu führen, musste aufgegeben werden, als die Aufständischen drohende Bewegungen gegen Fünfkirchen und Peterwardein machten und F Z M. Nehem zwangen, die Milizen bei sich zu behalten.”