A már 1705. ősz óta húzódó békealkudozások alatt a hadműveletek eleinte megszakítás nélkül tovább folytak. A szemben álló erők kölcsönös helyzete 1705. végén illetve 1706. elején a következő képet mutatta: a Dunától északra a Vág és a Morva határ között Bercsényi hada állott, akinek megbízásából Ocskay állandóan nyugtalanította a szemben álló ellenséget. A Dunától délre, az osztrák határ mentén Bottyán hadai tevékenykedtek, míg a Dráva–Mura menti vidék illetve a stájer határ megfigyelésével gróf Csáky Mihály volt megbízva. Ezeknek az erőknek az összege legalább 20–25.000 főre tehető. A császáriak részén a sziléziai határt 5 szabad századdal és néhány száz népfölkelővel (Land-Wibranzen) Welczek tábornok tartotta megszállva. A morva határt báró Ritschan védelmezte 8 gyalog századdal, 700 Montecuccoli-vértessel és 300 dragonyossal. Alsó-Ausztriában a Morva, Duna- és Lajta mentén 17 gyalog század, 2 vértes ezred és 300 dragonyos állott őrt. A Dunától északra báró Dilherr ezredes, attól délre gróf Pálffy János lovassági tábornok, horvát bán volt a főparancsnok. A stájer határ védelme gróf Heister Hannibal tábornokra volt bízva, aki magyar területen Körmendet és Szent-Gotthárdot tartotta megszállva. Ez erők összege a várak védőrségén kivül mintegy 10.000 főre rúghatott, míg a tulajdonképpeni császári főerő, mintegy 20.000 főnyi létszámmal tudvalévően Erdélyben állott.[1]

Bottyán a ruszti határozat értelmében[2] 1705. december 24-én 6 gyalog és 2 lovas ezreddel megkezdte Sopron ostromát, amelyet Weitersheimb alezredes mintegy 400 német gyalogossal és némi rác haddal védett s akit Dobner Ferdinánd polgármester néhány ezer felfegyverzett német polgárral alaposan támogatott.[3] Bottyán gyalogságát a várost környező hegyek kővágásaiban oly ügyesen helyezte el, hogy annak a várból jövő lövések alig árthattak, tűzérségét pedig a róla és hadairól utóbb Kuruchegynek, akkor pedig Lénárthegynek nevezett magaslaton helyezte el s másnap egész éjjel lövette a várost. Ennek hatásáról Bottyán Károlyihoz intézett levelében következőleg számol be: „Sopronyt megszállván, mind külső s belső városát tűzzel meg emésztettem, bombával penig nagyobb részit a házaknak öszverontattam; holott is egész éjjel közöttek nagy sírások s kiáltások voltanak.” Ezt a német krónikák is igazolják.[4] A városban nagy volt a veszély, de még nagyobb a kár. „Alig maradt egy-két ház épen, – írja Thaly, Bottyán János, 99. oldalán – fedett állapotban egy sem, mert a tetőket a le nem égettekről magok verték le, 185-öt pedig a tűz, a bombák romba döntének. Csak a jezsuiták templomának boltozatát több mint 13 bomba vágta keresztül.[5] Emberélet mindazonáltal nem sok esett áldozatul, mivel a lakosság nagy része a pincékbe költözött, de a gazdag város elhamvadása által okozott kár kimondhatatlan vala. Eleség is nagy mennyiségben ége porrá s így a bennmaradtak egy része szükséget szenvede. Mindazonáltal Soprony, dacára összeromboltatásának, nem hajolt meg, mert a védfalak, bástyák sértetlenül álltak – nem lévén Bottyánnak faltörő ágyúi. Rohamra készült tehát itt is, bár ez résbontás nélkül, a falak magassága s a védők sokasága miatt fölötte veszélyes feladat, túlmerész vállalkozás vala.”

December 26-án hajnalban azt a hírt vette Bottyán, hogy Pálffy Sopron fölmentésére készül, ami arra bírta a kuruc tábornokot, hogy az említett vár ostromának folytatása mellett megfelelő haddal a Brucknál álló Pálffyra vesse rá magát. Itt „mind ágyúval, mind puskatűzzel sokáig dolgozván, végre Pálffy véres roham által tetemes veszteséggel visszaveretett Bruck falai közé. Kivált rácai közül sok maradt a csatatéren. Továbbá egész künnlévő táborát, Sopronyba szánt élelmi szereit, társzekereit elnyerték Bottyán kurucai, kiknek nagy zsákmány juta ott.[6] Ezek után Pálffynak nem volt többé kedve Bruckból kijönni, Bottyán pedig december 31-ikétől kezdve nyugodtan folytathatta Sopron ostromát. Január 2-ikától kezdve a tábornok a lövetést 6 bombavető mozsárból és 8 nagyobb tábori ágyúból folytatta, az utóbbiakból többnyire izzó golyókkal s a két első napon nem kevesebb mint 170 bombát és 1000 tömör izzó golyót dobatott a városra, melynek főleg külvárosi házai majd mind égtek. Egyúttal – mint Thaly írja Bottyán János című műve 103. oldalán – „merész lovasságát a védők riogatására minduntalan a falak alá nyargaltatá, akik is magyar bátorságu mutogatásával, avagy kiváncsiságból egészen a bástyák tövébe ugrattak, s karabélyaikat, pisztolyaikat a védők közé tüzelve, megint tova iramodának sebes lovaikon… Eleget lőttek utánuk, – de mindig sikertelenül… Míg a bombázás és ostrom néhány napon át eképpen folyt, Bottyán aknákat és víárkokat nyittatott s amennyire csak lehetett, előre vivé a falak közelébe. Meg akará kisérelni a rohamot a bástyák ellen résbontás nélkül is. Jó eleve több mint 100 ostromlétrát szerzett s 1706. január 5-én este kiosztatá a hadak között. Egyszersmind a rohamra menendő hajdúcsapatokat még ez nap este jól elrendezé a víárkokba, mély hegyi útakba, és futó-sáncok mögé s hogy annál bátrabban küzdjenek, száz forintot igért mindenkinek, aki a falra felhatol és egész éjjel küldözgette számukra a boros, pálinkás hordókat. Hogy a vakmerő vállalat lehető legkevesebb vérontással menjen végbe, úgy rendelé a dolgot, hogy a hajdúk az előretolt víárkokból oly gyorsan a falak alá érhessenek, miszerint a védőknek ne legyen idejük közéjök kartácsolni. Továbbá, hogy ha már kell vérnek hullani, legalább a magyar vér lehetőleg kiméltessék, a rohamoszlopok élére a szökevény németeket, Fodor László regimentjének századait rendelé, aminthogy jobára ezek is vesztek. Január 6-án azért, szokása szerint hajnal hasadtakor, három ágyúlövéssel és hármas trombitaszóval jelt adván, a kurucok három oldalról egyszerre, nagy riadással megrohanták a várost. Az egyik rohamoszlopot maga Bottyán, a másikat Ocskay, a harmadikát Bezredéy Imre gyalog ezredes vezénylé. – A vakmerő nép oly hihetetlen gyorsasággal rohant a falak alá, hogy mire a németek őrhelyeikre futhattak volna, ők már a falakhoz támogatták lábtóikat s felkúszván rajtok, a lőréseken belövöldöztek a védőkre; ilymódon többeket meglövének közülök.[7] Majd a létrákon és falpárkányokon a puska-, kard-, fokos- és kopja-harc kezdődött, miután elébb kézi gránátjaikat a védők közé bedobálták. A támadás amily dühös, a védelem ép oly elkeseredett vala. Mindazonáltal a kurucoknak több helyütt sikerült a falakra felhatolniok úgy, hogy itt-amott már a bástyatetőkön harcolának.[8] Sőt az úgynevezett Scharfen-Eck-nél már a magyarok zászlója is fenn lobogott a falon. Mert Horváth Mihály ezredes, aki ott az ostromot vezénylé s a Ritter-Krónika szerint a hajdúságot erővel is nekihajtotta, baljában zászlóval, jobbjában kivont karddal maga rohant legelől s egyik létrán felhatolván, elszánt vitézséggel vágott be az ellenség közé fegyverével; majd bevétette magát az őrség kopjái közé, a hajdúság utána és Horváth önkezével kitűzte a kuruc zászlót a fokra.[9] De a következő pillanatban halálra találtan bukott alá a hős a sánc árkába.[10] Eleste az addig oroszlán-módra küzdő kurucok bátorságát megingatta s a pillanat első zavarában, miután az ott álló ágyútelep lövegeit beszögezték, ismét leszorítottattak a bástyákról. – Bottyán látván, hogy az ellentállás erősebb mint hitte s nem akarván több vért veszteni: visszára fuvatott, s a rohamoszlopok mind a három helyen egyszerre – azon módon amint jöttek volt – vissza vonulának. A roham fél óra hosszat tartott, mely idő alatt a kurucok folyvást a legnagyobb bátorsággal állották a várbeliek szakadatlan tüzelését.[11] A visszavonulás is – dacára az őrség sűrű lövöldözésének – a legnagyobb rendben ment végbe és oly lassan, hogy nemcsak sebesültjeiket, de még halottjaikat is (5–6 kivételével, akiket a sáncokban észre nem vettek) ráértek összeszedni és magokkal elvinni.[12]

A Theatrum Europaeum a kurucok veszteségét e rohamnál holtakban és sebesültekben néhány százra teszi;[13] Kolinovics ellenben, bizonyára nagyitva, 760-ra. Egy egykorú magyar levél[14] 300-at említ.

„Sopron dolga – írja folyta folytatólag Thaly – a kemény töretés és ostrom alatt már annyira jutott volt, hogy Weitersheimb, a parancsnok, nem bírván többé az ellenállást, éjjel-nappali fáradalmat, nyughatatlanságokat és az elpusztított városban a téli hideg által okozott iszonyú nyomort, végkép elcsüggedett s feladásra határozá el magát. Már indulókészen kiállítá katonaságát, maga is lóra ült; a kapu előtt a polgárokhoz búcsúszavakat intézvén, az ágyúkat beszegezni s a telepből a sáncárkokba aláhajigálni parancsolá, azzal ki akara vonulni a városból. Azonban a Dobner Ferdinánd polgármester által fanatizált német polgárok, akik vagyonuk elhamvadásán mód fölött elkeseredtek, s érezvén, hogy immár nincs többé mit veszteniök, végső védelemre készülének: visszatartóztatták őt s kitartásra inték. Megszégyenlé magát s visszafordula.”[15]

A várost még ugyanaznap, január 6.-án Bercsényi nevében felkérték, mire a védők 2–3 napi meggondolási időt és ezalatt fegyvernyugvást kértek, amit Bottyán nagy örömükre megadott nekik. 7.-én folytak az alkudozások, de 8.-án a várbeliek Dobner biztatására a további ellenállást határozták el. Január 9.-én Bottyán újra riadót veretett; a sikátor-kapun (Schlipper-Thor) kívül álló malmot, mely már előbb le volt töretve a tűzérség által, felgyújtatta s a bástyák közelébe nyomulván, az említett kapunál még egyszer rálövetett az őrségre s egyidejűleg a hajdúkat rohamoszlopokba állította fel, mintha ismét rohamra akarna indulni. De a várt hatás elmaradt. A várbeliek most sem tűzték ki a fehér zászlót. Ezek szerint Bottyán a további küzdelem és vérontás sikertelenségét látva s mivel már lőszere is fogytán volt, január 10.-én a vár ostromát beszüntette és azt ezentúl csakis szoros ostromzár alatt tartotta, míg csapatjainak zömét a közelfekvő falvakban téli szállásokba helyezte el.

Azonban a kuruc hadak most sem adták át magukat a nyugalomnak; azoknak kisebb-nagyobb portyázó hadai Andrássy, Csáky és Ebeczky alatt elözönlötték Ausztriát, sőt január közepén a Lajta-vonalat Hainburgtól Bécsujhelyig egyszerre 8000 emberrel átlépve nyomultak be Ausztriába s így Pálffyt, aki január 20.-án már Laa-ig volt kénytelen visszavonulni, és Bécset mind nagyobb veszedelemmel fenyegették.[16] Sőt Ebeczky csakhamar Laa-ból is kiugratta Pálffyt, aki a kurucok által üldözve, egészen Bécs erődvonaláig húzódott vissza, úgy hogy a Szent-István tornyáról ismét egészen jól lehetett látni a szerte nyargalódzó kurucokat. Erre Bécsben nagy riadalom és fejetlenség kapott lábra s hogy Pálffy a Lajta-vonalat újból visszavehesse, erősbítésére a Morva mentén álló erők egy része, valamint a bajor hadiszíntérről két vértes ezred gyors menetekben Bécsbe irányíttatott s végül Pétervárad parancsnoka, báró Nehem táborszernagy, parancsot kapott, hogy néhány ezer szlavon milic-katonát a Dráván át Pécs–Simontornya irányában a Sió-vonal felé indítson útba, hogy ezáltal a kurucok figyelme oda tereltessék, illetve hogy jókora kuruc erők a Lajta mellől odavonassanak. Egyúttal sürgősen szükségesnek látszott a már ismét nagy szükséget szenvedő Trencsén várának friss élelemmel és hadiszerekkel való ellátása is, ami kétszeri hiú próbálkozás után végre harmadszor mégis sikerült. Ezt a vállalatot gróf Montecuccoli tábornok és báró Veterani ezredes hajtották végre 600 vértes lovas és 400 reguláris gyalogos, valamint egy több ezer főnyi népfölkelő dandár fedezete alatt s ilyen módon január 25.-én mintegy 200 szekérnyi élelem és hadianyag bejutott Trencsénbe. A várat körülzáró Luzsinszky megpróbálta ugyan az elsáncolt hegyszorosokban az ellenállást, azonban siker nélkül s így néhány főnyi veszteséggel visszahúzódott.[17]

A morva csőcselék ezután nekiesett a Vág-melléki falvaknak s azokat irgalmatlanul dúlta, fosztogatta és fölégette, a gyorsan segítségül jött kuruc hadak elől Montecuccoliék sietve visszahúzódtak anélkül, hogy egyúttal a már szintén nagyon is szűkölködő Lipótvárt is megsegíthették volna.

A császáriaknak eme, csak toldozgatáson, foltozgatáson alapuló kisérletei nem sokat használtak, sőt ellenkezőleg részben balul ütöttek ki, mert a kurucok észrevevén a morvamenti császári őrvonal gyengítését, Ocskay alatt néhány ezer főnyi had nyomban Morvaországba tódult be, ott szokása szerint dúlva, fosztogatva és mindent felperzselve.

A február 18.-án Miskolcról Nagyszombatba visszatért Bercsényi, a morvák garázdálkodásáról tudomást szerevén, nyomban intézkedett a megtorlás iránt. Mint Thaly írja, A gróf Bercsényi család, III., 528. oldalán: „Azonnal parancsot küldött „Rákóczi villámára”, a Fehérhegyeken túl, Sasvárban pihenő Ocskay Lászlóra, Bokros Pálra, Réthey Jánosra és a Detrekő várában tanyázó Bertóthy Zsigmondra: csoportozzanak össze s az egész hegyentúli dandárral, lovassal-gyaloggal, ágyúkkal, üssenek be Morvába – szabad most a vásár, raboljanak, égessenek, adják vissza a kölcsönt! (s egyben akadályozzák meg, hogy a Morva mellől csapatok Pálffy megerősítésére menjenek). Bercsényinek nagyszombati február 21.-iki levele szerint e napon kellett „tüzelniök” a Fehérhegyeken túli kurucoknak az örökös tartományokban. Tüzeltek is, ugyan derekasan; a szilaj Ocskaynak az efféle vállalatok voltak kedvére. A fővezér rendeletének vételével csakhamar összevonta Sasvárra dandárát s a mondott nap reggelén 3–4000 emberrel, 4 ágyúval, a Morva jegén a Thaya vize torkolatánál átköltözvén, Landshut kerített várost izzó golyókkal fölgyujtatva, a lángok alatt rohammal bevevé; báró Rosenkranz dragonyos alezredes vala benne 300 újonccal; az alezredes ott égett, a 300 katonát a kurucok halomba vágták, – azután a várost, Drősing, Sirndorf, Waltesdorf, stb. helyiségekkel egyetemben kirabolván, porrá égették s tömérdek nyereségüket lerakandók, hazatértek Sasvárra. De február 25.-én Bercsényi ismételteté a betörést s ezúttal a bécsi hídak felé, hogy Pálffy célzatait zavarja. Ily gyorsan megtermette a trencséntáji égetés a császáriaknak a maga keserű gyümölcsét!”[18] Ezért a február 13.-án Bécsben megtartott tanácskozáson a Lajta, Mura, Dráva mellől kiinduló erőteljes koncentrikus offenzivát határoztak el a Dunántúl visszafoglalása, valamint a határok és Bécs hathatósabb védelmezése céljából. Ehhez képest Pálffynak 1500 gyalogosra, 3000 lovasra felemelendő s tűzérséggel kellően ellátandó s a pozsonyi várőrségből báró Sickingen tábornok által is erősbítendő, illetve támogatandó hadával a Lajta mellől egyelőre Sopron felmentésére, ezzel egyidejűleg Heister tábornoknak 3000 főnyi hadával az előbbivel való egyesülés céljából Fürstendfeldből Sümeg vagy Sárvár felé kellett előnyomulnia s végül Herberstein ezredesnek meghagyatott, hogy Pécsről Simontornyán át a Duna és a Balaton között a Rábaközbe előnyomulva, a kuruc főerő hátába igyekezzék kerülni.[19]

[1] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen (báró Mayerhofer Emil és báró Komers Camillo vezérkari alezredesek feldolgozásában), VIII., 404–405.

[2] Lásd a 332. oldalon.

[3] Ritter krónikája: „Unter Leitung des Bürgermeisters Ferdinand Dobner eilte „Alles, was Gewehr, Morgenstern oder Kolben regieren konnte” auf die Mauern.”

[4] Ritter soproni krónikája. – Theatrum Europaeum XVII., 1706. 59.

[5] Ritter krónikája.

[6] Bottyán Táczon 1706 február 3.-ikáról kelt levele Károlyihoz: „Prucknál oda fel Pálfinak az ráczait fölverettem, holott is feles nyereségek voltanak az katonáknak.”

[7] Ritter krónikája.

[8] Thaly, A gróf Bercsényi család III., 495. oldalán a rohamnak ezt a részletét kissé másképpen s némi fontos részletekkel kiegészítve következőképpen adja elő: „Amint 6.-án hajnalban a rohamjel fölhangzott: nagy serénységgel törtek elő s kézi gránátjaikat a mellvédekre fölhajigálva, nekitámaszták a lábtókat a falaknak. Csak itt-ott a kiállított őrök puskáztak le reájok, – a cs. katonaság, a fegyveres polgárság zöme meglepetve, csak a rohamjel hallatára futott föl a védpadokra, bástyákra. Ekkép a városnak okvetlen el kellett volna esnie, ha a hadmérnökök a falak magasságára nézve el nem számítják magokat. Kiderült, ugyanis, hogy az ostromlétrák a legtöbb helyütt pár lábbal kurtára voltak szabva: a szegény kuruc hajdú halált megvetve fölfutott rajtuk, azonban a mellvédek párkányát el nem érhetvén, föl nem kapaszkodhattak és szorultságukban ezek lőrésein lövöldözének be s a bástyákra sietők közül számos polgárnak a lábait sebesíték meg. E calamitás dacára, a falak több pontján – különösen a Sikátor-kapunál – valahogyan, egymás vállain mégis meghágták a mellvédeket s a kézi harc a bástyákon folyt, – sőt a Scharfen-Ecken, Bezerédynek egy vitéz századosa, Horváth Mihály, az első kurucz zászlót is feltűzé már, harcosai pedig az ottlevő ágyúkat hirtelen beszegezték. Azonban akkor már csak úgy özönlött a sok ezer védő a falakra, s mivel a kurucokat kívülről nem támogathatták: a tusa egyenetlenné vált; Horváthot a zászló mellett lelőtték és küzdő vitézeit a bástyáról lenyomták. Igy történt a többi helyeken is; úgy, hogy Bottyán a félóráig tartott heves roham véráldozatait megelégelvén, – visszavonulót fuvatott.”

[9] Theatrum Europaeum, XVII., 1706. 60: „… den 5. dito … gegen Abend hatten die Rebellen Mine gemacht, als ob sie die Belagerung auffheben sollten, in deme sich die auff dem Leonards-Berg postirte Fahnen in etwas zurückgezogen… allein es hat sich den 6. dito frühe nach 5. Uhr bald geäussert, hidem die Rebellen, durch Beyhülffe der Nacht, an drey sehr vortheilhafftige Orthe, als in die sogenannte Kramerische Mühl, in tieffen Weg und nächst der Sorreichhauserischen Mühl auf die Spitel-Wiesen im Graben, mit 6000 Mann zu Fuss and 2000 zu Pferde, so abgestiegen, sich postirt, und bey anbrechendem Tag, nach von aussen beschehenen dreyfachen Trompeten Stoss und darauff zur Losung in die Stadt geworffenen zweyen Bomben, mit Anwerffung bei 100, zu dem End bey sich gehabten Sturm-Leitern, auff einmal und zu gleicher Zeit an drey verschiedenen Orthen, als nahe am Schliper-Thor, bey der einen am Balogischen Garten auffgeworffenen Schantz; welchen Angriff der Vak-Bottyan selbsten, mehr an dem sogenannten scharfen Eck oder Rundel am Fodorischen Haus, den ein unbekannter Rebellischer Obrister (ez Horváth Mihály volt) und dann am Eck-Rundel, nächst dem Wiener Thor, so der Ocskay angeführet, mit erschrecklichem Geschrey und Einwerffung unzählicher Handgranaten, zu stürmen angefangen, und zwar mit solchem Gewalt und Eyfer, dass bereits an ein und anderem Orthe die Mauern erstiegen, auch am scharffen Eck würcklich ein Rebellischer Fahn auff der Mauer auffgestecket ware; es hatte aber… die im Gewehr stehende Bürgerschaft den Muth nicht sincken lassen, sondern mit grosser Hertz- und Standhafftigkeit die Rebellen, so sich auff denen Leitern und Mauern befunden, häuffig hinuntergeworffen…”

[10] Ritter krónika.

[11] Theatrum Europaeum u. o.

[12] Ritter krónika.

[13] Theatr. Europ., XVII., 1706., 61.: „Nachdem derselben in solchem Sturmb etliche 100 getődtet und verwundet worden.”

[14] Tóth György levele Festetich Krisztina, Sándor István kapitánynéhoz.

[15] Teljesen egyezően a Ritter-krónikával.

[16] Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 408.): „Schon am 19. Jänner kam die Schreckensbotschaft nach Wien, dass Pálffy sich an der Leitha nicht mehr behaupten könne, und um nicht vollends von der Hauptstadt abgedrängt zu werden, zurückweichen müsse. In der ersten Bestürzung… (következnek az említett elhamarkodott, ideges rendelkezések).

[17] Stepney január 30.-án Bécsben kelt levele Harley miniszterhez: „General Montecuccoli with a detachment of 600 horse and 400 regular foot, besides a strong party of peasant from Moravia, relieved Trenschin on the 25-th with 200 waggons of provisions, of which that place was in extreme want. A few malcontents offered at first to disput, a passage over the mountains but after the loss of 5 men they retired. The imperialists had 2 killed and 18 wounded. The garrison of Leopoldstadt being also of great necessity, car will shortly behad of refreshing it in like manner.” (Archiv. Rákócz. II. o. II., 386–387.).

[18] A hivatalos osztrák Feldzüge… (Mayerhofer-Komers id. m. VIII., 409. old.) alighanem tendenciózusan azt írja, hogy: „Ocskay… liess den krank in Gefangenschaft gefallenen kaiserlichen Obristleutenant Baron Rosenkranz bei langsamen Feuer verbrennen.”

[19] Feldzüge… (Mayerhofer–Komers id. m. VIII., 409.).