Bottyán duna-tiszaközi meglehetősen lanyha tevékenységével élénk ellentétben áll annak a dunántúli, tetterőtől és mindenáron győzni akarástól duzzadó hadművelete.

Miután a császáriaknak a Dunántúl, a Rába-Duna vonalától délkeletre tábori csapatjait egyáltalában nem voltak, hanem csak az egyes várakat tartották kisebb-nagyobb védőrségekkel megszállva, Pálffy és Heister pedig támadó műveletekre, illetve arra, hogy a Dunántúlra benyomúló Bottyánnal szemben ellenoffenzivába menjenek át, egyáltalában még csak nem is gondoltak,[1] utóbbinak aránylag nagyon meg volt könnyítve a kapott feladat végrehajtása, csak az volt a bökkenő, hogy megfelelő erejű és hatásképességű nehéz tűzérséggel nem rendelkezvén, az útba eső várakkal való leszámolás elvileg meglehetősen nagy akadályokba látszott ütközni. És ép ebben nyilvánult meg az öreg, vak Bottyánnak kiváló hadvezető képessége, hogy módot talált ennek a nehézségnek megfelelő ellensúlyozására illetve kiküszöbölésére az által, hogy a megostromlandó erősségeket és várakat meglepően gyors, lelkes és mindent letipró nekirohanással igyekezett és sikerült is neki máról holnapra hatalmába ejtenie. Erre vonatkozólag kiadott intézkedései és előzetesen megtett előkészületei, valamint a támadásoknak, rohamoknak végrehajtása, miközben veszéllyel, nehézségekkel csöppet sem törődve, rendszerint maga Bottyán állott halált megveteően rohamozó csapatjainak élére, valóban mintaszerűeknek mondhatók s igazán nincs benne semmi túlzás, ha ezt a jó, öreg lelkes katonát ép úgy az ellenséges erők, mint az erődített helyek ellen végrehajtott rohamtámadások nagymestereként állítjuk az utókor álmélkodó és egyben hálálkodó szemei elé.

A Dunántúl meghódításának illetve megszállásának tervét, melyet minden valószínűség szerint Bercsényi elgondolása szerint állapítottak meg Zsitvatorokon, valamint annak végrehajtását is, ami viszont elsősorban Bottyánnak érdeme, minden tekintetben helyesnek, célszerűnek és megfelelően deklarálhatjuk. Nevezetesen helyes volt a három különálló csoportban való előnyomúlás s azoknak az akció végén a Duna–Rába mentén való egyesítése, ahol már számottevő ellenséges ellenállással kellett számolni. Ezt az ellenállást a kurucokat eleinte szintén sikeresen sikerült leküzdeniök, de az őrsége és polgársága által szívósan védett Sopron, amint az 1706. évi események tárgyalásánál bővebben látjuk majd, gátat vetett Bottyán szédületes iramú sikeres offenzivája további folytatásának s így a helyzet egyidőre ehelyütt is újból megmerevedett. Markó úgy találja, hogy a hadihelyzet 1705. végén még mindig Rákóczinak kedvezett. Erdélyt ugyan elveszítette, de Bercsényi a Morva mellett szilárdan állott, Bottyán pedig visszafoglalta az egész Dunántúlt. Bekövetkezett – írja Markó id. m. 177. oldalán folytatólag – az a hadászatilag érdekes helyzet, hogy a kuruc seregcsoportok Bécs közvetlen közelében voltak, míg a császári fősereg ugyanakkor Bécstől legtávolabb, Erdélyben időzött. „Rákóczi, amint a XIV. Lajoshoz intézett leveléből kivehető, szintén, ha nem is rózsásnak, de elég tűrhetőnek találta évvégi helyzetét s a Bottyán által kivívott sikerek, illetve az azok állandóságába vetett hite, újabb messzemenő tervek szövésére késztették. Azt kivánta a francia királytól, hogy Olaszországban küzdő seregének egy részét irányíttassa a magyarországi, Bottyán által oly gyorsan és sikeresen kézrekerített dunántúli hadiszintér felé, hogy ily módon az eredetileg Bécs tájékán tervezett kézfogás immár itt, a Dráva–Száva környékén történjen meg, amitől Rákóczi ama kedvenc eszméjének megvalósulását remélte, hogy a horvátok s esetleg a szerbek is, a fenti kapcsolat megtörténtének láttára felbátorodván, végre mégis az ő zászlói mellé állanak majd,[2] ámde a francia diplomaták ezt a tervet még kevésbbé megfelelően és kivihetőnek tartották, mint a dunántúli egyesülést s így azt egyáltalában nem is tették komoly megfontolás tárgyává.

[1] Pálffyék nagyfokú tétlenségét a Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 468.) következőképpen indokolja: „…die böhmische Hofkanzlei wollte keinen Mann aus Mähren abziehen lassen, und die niederösterreichischen Landstände vereinigten nebst den Remonten auch die Vernflegung, so dass Pálffy, zur Unthätigkeit verurtheilt den Rebellen die- und jenseits der Donau den freiesten Spielraum gönnen musste.”

[2] Fiedler, Actenstücke, II., 445.