XVIII/8. számú melléklet.

Rákóczi, alig hogy a pudmerici csata után a Vág mögé visszatért, nyomban intézkedett, hogy a kuruc hadak újból felvegyék a támadólagos fellépésnek időlegesen félbemaradt fonalát. Már augusztus 15.-én reggel írásbeli utasítást küldött az akkor a Duna–Tisza közén tartózkodó Károlyi Sándornak, hogy küldjön át azonnal vagy 1000 dunántúli lovast, sőt, ha lehet, többet a Dunántúlra, míg Bercsényi egyidejűleg a morva és osztrák határszéleket fogja nyugtalanítani. Károlyi gyorsan össze is állított egy erős portyázó hadat Balogh Ádám parancsnoksága alatt, melléje adván Szekeres István ezredest, majd utóbb Bezerédy Imrét is utána küldvén. Ez a had Fehér- és Veszprém vármegyéken a Rábáig nyomult előre, úgy, hogy Herbeville szükségesnek látta, miszerint Pálffy János lovassági tábornokot és horvát bánt 2000 lovassal a Csallóközből szintén a Dunántúlra irányítsa, de jelentősebb összeütközésekre ezúttal itt nem került sor.

Sokkal nagyobb és hatékonyabb volt a Bercsényi által Morvaország és Ausztria ellen vezetett expedició, melyet Rákóczi nemcsak katonai, hanem politikai okokból is jónak látott megindítani. A morva néplázadás[1] hírére ugyanis, az ottani lakosság elégedetlenségét felhasználandó, ezt a népmozgalmat, melynek gyors levezetéséről tudomása nem volt, országossá akarta fokozni s annak révén a többi örökös tartományokat is a császár ellen föllázítani. Azonkívül Morvaország és Ausztria fellázítása révén Herbevillet, illetve a bécsi köröket a szándékolt erdélyi hadjárat abbahagyására akarta rábírni. Evégből augusztus 19.-én személyesen is átment Nyitrára Széchenyi érsekhez, felszólítván őt, bírja rá az udvart, hogy az erdélyi hadjárat felfüggesztése mellett egyezzék bele az ellenségeskedések azonnali megszüntetésébe s küldje le mielőbb úgy a maga, mint a közbenjáró hatalmak megbizottait a szeptember 1.-ére Szécsénybe hírdetett országgyűlésre.

Egyrészt, hogy a bécsieknek megmutassa, hogy ha sikerül is a császári seregnek az ő seregét átmenetileg megzavarni és megverni, de azért ezt végleg legyőzni és letörni még sem képes, – s másrészt; hogy az udvart mégis hajlandóvá tegye a megbékülésre, ezért utasította Bercsényit a Morvaországba és Ausztriába való betörésre, meghagyván neki, hogy ez alkalommal „e tartományok lakosságát nyilt levelekkel fegyverfogásra s együttműködésre hívja fel; azonkívül, hogy őket magához édesgesse: az égetést – amelyre ugyan Herbeville Galgócz elhamvasztásával okot és példát adott – ezúttal szigorúan tiltsa meg. A gróf a pátenseket latin és cseh nyelven („Datum ex castris ad Szakolczam positis, die 18. Aug. 1705.”) ki is bocsátá, azonban, a Ranow kemény fellépésének ijedelme alatt nem lőn kivánt hatásuk.” – E politikai főok mellett katonai czélja is vala az expeditiónak: megmutatni a bécsi udvarnak, hogy Pudmericznél csapataik szét nem verettek, továbbá Herbevillet az örökös tartományok fenyegetésével elvonni Érsek-Újvártól, melynek ő szándékolt ostrom alá vételét hiresztelteté.”[2]

A vett parancs folytán Bercsényi augusztus 15.-én reggel mintegy 12.000 emberrel indult el a vág-vecsei táborból mindenekelőtt Szakolcára s útközben nehány ezer puskás, fejszés hegyi tót lakos is csatlakozott hozzá. Ő maga hadának zömével augusztus 22.-én ért Szakolcára, mialatt katonaságának egy része kisebb-nagyobb csapatokban Morvaországban Brünnig és a Thaya folyóig, Ausztriában pedig a bécsi hidakig barangolt, „rettentő bódulást, félelmet gerjesztve.”

A morva határon ezidőtájt Montecuccoli alatt 4000 katona őrködött Göding, Strassnitz, Wessely és Ostra várakban, a határsáncokat Rohatetznél és egyebütt pedig Grumbahc ezredes alatt néhány száz sorgyalogos és mintegy 3000 főnyi népfölkelés tartotta megszállva.

Augusztus 17.-én Bercsényi jabloncai táborában haditanácsot tartott. Eredetileg az volt a szándéka, hogy hadával egyenesen a morva zendülés színhelyére, Znaim tájékára megy, de bosszúságára sehogy sem tudott az e vidéket ismerő kalauzokra szert tenni s emiatt nagy töprengés fogta el a tábornokot, amint az még aznap Rákóczihoz intézett alábbi levele következő részéből világosan kitűnik: „Egyszóval nem lehet az Dia (Thaya) vize környékére még kalauzom. Znaymot nem is tudták: merre van? Minden kalaúzságok: Szakolcátúl bé, – ott is erővel az passusokon, – és Veszele (Wessely) vagy Osztró táján ki; az csak semmi, – mint sem tesz két mérföldnyi distantiát.” „Egész hadtesttel, gyalogsággal, ágyúkkal – fűzi hozzá Thaly id. m. III., 410. old. – hogyan bóduljon be most már csak így vaktában egy ismeretlen ellenséges országba messzire?” „Mert bémennem – írja Bercsényi – és hátra nem tudni gyünni, nem jó. Mind könnyű annak, az ki az föld csínyját tudja: de békötött szemmel pályát futni, nem okosnak való. Igaz, Kegyelmes Uram, bécsapni, prédálni meglehet akármely passuson, – ki Strazsniczára (Strassnitz), ki Hodolinra (Göding), ki Brodszkira (Brod) javallja, – az pedig csak szokás szerént: nyerni; de országot hódoltatni más munka! Nincs az jó híre is itt (Morvaországban) sohult (sehol) az revoltának, vagy (magyar) segítségkívánásnak. Erővel sincs haszna, jó szántával nem akarja. Ha béütök, tudom: szétszalad s puskázni fog (a nép); ki tartja meg ezt az szófogadatlan hadat (a prédálástól), az ki már is széltfogott? Hé bé nem ütök, az időt vesztem. Ha kelletlen országon általmegyek s messze megyek: hová? minek? kihez? … Mikor sohult nincs híre (a zendülésnek); kibül megtetszik; vagy messzi van, vagy nem derék historia volt. Ha parancsolá Ngod: Prágáig is elmennék, csak tudhatná az ember: ad quem finem certum? Ha volna ott kivel conjungálni magát embernek!… Immár Isten neki: én elkövetek mindent, az mi lehet.”

„Ilyen töprengések közt volt a kellemetlen viszonyok közepette a fővezér – fűzi hozzá Thaly id. m. III., 411. old. – aki röstellte, hogy prédáló, perzselő hadat kelljen vezérelnie. Mivel pedig a Znaym vidékét annyira amennyire ismerni vélők azt állították, hogy a tavas-mocsaras folyású Thaya vize miatt visszatérőben az ágyúkkal és gyalogokkal majdnem Olmüczig föl kellend kerülniök: Bercsényi, a haditanács véleményét meghallgatva, letett a Znaymig nyomulásról, melynek táján úgy sem volt már zendülés; hanem hadtestét két részre osztván, balszárnyát gróf Csáky Mihály alatt, Bóné András, Gencsy Zsigmond, Majos Jánossal 4000 lovast, még azon nap (aug. 17.) beindította Bokros Pálék rendes gázlóin és kalaúzkodásuk alatt Ausztriába, szigorú meghagyással: ne égessenek, ne raboljanak, sőt – a velök adott német és latin pátenseket szétosztogatva, – édesgessék maguk mellé a lakosságot, s majd bent a tartományban egyesüljenek a fősereggel. Ez (t. i. a fősereget), amelynél az összes gyalogság vala, maga Bercsényi és alatta Ocskay vezénylé.”

Bercsényi a fősereggel Rohatetznek vett irányt s augusztus 18.-án este Szalay és Kaszás Pál lovas ezredeit s a hajdúság egy részét Göding alá küldte, hogy Grumbach lovas századait a vártól elszorítsák. Azonban „észrevették őket, – nem sikerült: a német behuzódott a védfalak mögé. Augusztus 19.-én megjött Ausztriából Csáky jelentése; ők messze benyomultak, széltjárnak az országon, nem égetnek, nem dúlnak, sőt hizelkednek a lakosságnak, mindazonáltal nincsen láttatja: az osztrák nép nem hajlandó a behódolására. Ilyen hajlam Morva felől is gyöngén mutatkozék; itt-ott váltott ugyan némely határszéli község protectionális - levelet: de melléjök állásról, fegyverfogásról szó sem volt. Erre István király napján (aug. 20.) Bercsényi átlépett Morvába; az egy kis sánczczal gyengécskén födözött rohatetzi gázlón átvezényli összes gyalogságát és Ocskayval 4000 lovast, hogy a révet védő nagyobb, erősebb sánczot lődöztesse s megrohantassa. Montecuccoli mindjárt mutatkozni kezdett a hátuk mögött Strassnitz felől, délről pedig Gödin városából Grumbach vezette ki reájok lovas századait. Ezekkel hosszasabban csatázván, este felé Bercsényi személyesen általjött, – beűzeté őket a vár alá s tűzes golyókkal nyakokba gyujtatá a várost. E csatában (azaz csak kisebbszerű ütközetben, puskázásban) Ocskaynak czombját puskagolyó járta át: ápolás végett Szakolcza városába kellett a dandárnokot küldeni. A fővezér éjszakára Rohatetz előtt ütött tábort… Táborából a zabolátlan alföldi had, tilalom ellenére, eleség szerzés ürügye alatt két mérföldnyire is bebarangolt a falukba zsákmányolni, marhákat hajtani, – hiába szídta, verte, buzogányolta, kardlapozta őket még maga is a főtábornagy. – Augusztus 21.-én virradóra Bercsényi az éj folyamán rohamoszlopokba állított gyalogságának jelt fuvatva, megostromoltatá a rév- és hídfő redoute-okat. Ezekben 200 főnyi német őrség volt, kik is egy darabig való puskázás” és ostromlás után – mint Bercsényi írja – „kitették az fehér zászlót, grátiát kértek, rabságra adták fel magokat tisztestül. Voltak 140 közlegény, vagy mennyi, kiket lefegyvereztetvén, elküldtem kis sereg (a. m. század) hajdú által ingyenesen Jabloncza, Szomolyán, Sempte felé, – Nagod disponálhat felőlök.” Amint a hídfősánc s vele a szabad átjárás kézrekerült, a prédavágyó katonaság, hajdúság csak neki vágott Morvaországnak és Bercsényi kemény parancsai ellenére elkezdett szanaszéjjel féktelenül zsákmányolni, égetni, mint Ocskay, Károlyi alatt már megszokta. A főtábornagyot majd megette a méreg. „Ez meglévén – írja Rákóczinak ugyanaznap este Szakolczáról, – addig, míg azokkal (a hadifoglyok lefegyverzésével és elkisértetésével) bajoskodtam: rettenetes erős tilalom ellen, katona, paraszt, tatár, mint az hangya széltment az országon, – egy-két mérföldnyire is csak az sok tűz látszik!… Majd eszem kezemet-lábomat: verem, vágom az katonát, tisztet. Temérdek marhát, juhot, szélthajtja, minthogy az passusokat mind elhagyta ma az ellenség. Szedetem, fogatom, már csak hallom: hátam mögött széltmegy (a zsákmányt szerzett katona). Tudom, ha nyér: elszökik; ha nem nyér: megúnja; ha hírt hall: itt hagy. Lelkemet, életemet elvesztem az átkozottak miatt: pedig Hodolin (Göding) egy taraczklövés túl az táboromhoz, innen Strázsnicza (Strassnitz) sem messzebb: belélátok mindazkettőben. – Mint az bolond nyargalódzom egyedül. Most túl líneákban állítottam az hadat; kenyeret osztanak. Portákat (járőröket) küldtem, kik híresítsék az falukon az hódolást; azt üzenik: nincs kivel szólni, mert előttök széltéget az katona, paraszt. Utánam van Montecuccoli; ha elveszi passusomat: hátulmaradok, ha visszajövök, – odavész az lézengő. (Szerencsére – teszi hozzá Thaly – Montecuccoli a nagy rémülés alatt nem mert kimozdulni fészkeiből.) Sohult az Dia (Thaya) vize környékeire egyéb úton járó kalaúzra nem találok; az idevaló tisztek csak nem tudom-mal felelnek. Immár, valamit ad Isten, nincs mit tennem: hanem az passust nem hagyom, és portát bocsátok Ngod parancsolatja szerint az Dia (Thaya) vize felé. Pátenst bocsátok, hogy megszántam félelmét az szegénységnek, kit pátensem ellen való égetés okozott: azért nyugodalmat adok egy nap nekik, – hódoljanak!… Az Dia környéke 5 mérföld, ha vissza nem gyühet az passusra: 10–12 s több is lesz megtérni; az lovatlanja nem győzi. Már Ocskay itt hever az sebben, az többi (nem ismervén a tájat), nem tud menni. Ausztriába (újra) küldtem; Bokros levele megmutatja: mint fogtok járni. Már innen (Morva felé az egyesülésre) eleikben küldök. Az katona már is széltmegy az nyereséggel; majd fáradt lesz a ló. – Most examináltam az (elfogott német) tiszteket, kik rabok; mondják: 4000 ember van elhányva Morvában, én 18.000 vagyok, – rettenetes az confusió ott benn, az magam hírire. Volt valami támadás Nikolspurg táján: de megszünt. – Még holnap fölverem vagy Oshtrót (Ostrau), vagy Hodolint (Gőding), vagy valamely városkát.” – A nekibőszült, szófagadatlan had úgy szétnyargalt a zsákmányolásra, hogy augusztus 22.-én a rohatetzi táborban a fővezér mellett alig maradt 2–3000 katona. „Valakinek lova birta, mind elment. Többet láttam csak magam 30 füstnél. S olyan átkozott kutyák: az nagy gazdag helyeket csak fölégett, – nem is próbálták.” Messze túl jártak, csapataink Wesselyn, Osztrón; Kremsier, Austerlitz, Brünn felé, e tájakon 40–50, beljebb a Thaya vize mellett pedig 20–25 községet fölperzselvén. Értette ezt jól a kuruc és tatár! A morvai és ausztriai nép országos rémülésbe esve, erdőkbe menekült előlük. Rettenetes riadalom s futás volt. „Én hitemre – írja Bercsényi, – nem hiszem: Bécsig ember legyen falun; Prága tartóztatta némellyiket.” A katonák sok hadifoglyot hozva, számtalan marhát hajtva, töméntelen zsákmánnyal megrakodva érkeznének vissza a táborba 22., 23.-ikán, „de rettenetes hajtottan s bágyadt lóval.” A hajdú pedig s a fehérhegybeli tót pórság a prédával csak hazaoszlott, ha szerét ejthette, Bercsényi hadvonalai mögött: nehogy zsákmányát közre kelljen bocsátania. De tömérdeket bocsátottak közre is, melyből a fővezér néhány szekér lőfegyvert, hadiszerelvényt, 500 vágómarhát s 1000 juhot indított útnak Rohatetztől Sellyére, a fejedelem tábora szükségére. A magáénak bőven volt. – Azután, midőn a had a prédálásból már visszaérkezett s egy kissé megpihent, a fővezér a rohatetzi sáncokat levonatva, s a hídat elégetve, 24.-én megindult hadával a Morva víze mentén Sasvárra, Gajárra és innen újból – most már teljes erejével – Ausztriába üttetvén, a hódolni vonakodó tartományt 5–6 napon át egész a bécsi hidakig dúlatá. Egy lovas ezrede e hidak előtt gróf Engelfortnak 2 dragonyos és 2 gyalog századát megrohanta, s az alezredessel együtt halomba vagdalá, részint foglyul ejté. Ekkép a riadalom Bécs kapuiig ért. Ebeczky István vitéz kapitánya, Borbély Fridrik pedig augusztus 29.-én nyolc huszárja elesésével Donau–Orthot vette be s égeté fel. Ugyane nap tudósítást kapott malackai főhadiszállásán Bercsényi a Stomfától Pozsony alá vigyázó Szalay Pál ezredes és Jeszenszky alezredestől, hogy Herbeville a Csallóközből a püspöki hídon 4000 lovast költöztet által ellene, Pozsonyhoz. Másnap (aug. 30.) Rákóczi levele is érkezék, melyben sürgetőleg hívja vissza immár a grófot, hogy vele együtt a szécsényi országgyűlésre induljon.”[3]

A vett parancsból kifolyólag Bercsényi a morva és osztrák határszéleken Ocskay vezénylete alatt 3000 gyalogost és ugyanannyi lovast, megfelelő számú tűzérséggel, azzal az utasítással hagyott vissza, hogy Dévény várát birtokba ejte, a dunai közlekedést elzárja. Hadteste többi részével, 500 hadifogollyal s tömérdek zsákmánnyal Bercsényi augusztus 31.-én Malackáról útra kelt Jabloncán, Szomolányon, Szereden át Nyitrára, ahova szeptember 2.-án érkezett meg s itt a parancsnokságot Bottyán tábornoknak átadván, a fejedelemmel együtt Szécsénybe utazott, ahova szeptember 6.-án érkeztek meg. Az itt szeptember 12.-ikétől október 2.-ikáig megtartott tábori országgyűlésen, amelyen Bercsényi meggyőző ékesszólásával hangadó szerepet játszott, Rákóczit „a haza szabadságááért összeszövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelmévé” választották, felhatalmazván őt, hogy a nemzet jogainak és szabadságának visszaszerzésére ezután is mindazt megtegye, amit szükségesnek tart.

Épp e gyűlés második napján, szeptember 13.-án Thököly Imre, távol hazájától, török földön, Nicodemiában (Izmid) örökre lehunyta szemét. Hőslelkű neje, Zrinyi Ilona, „nemének és századának dicsőségére,” az önfeláldozó, szerető hitves, a fenkölt, férfias lelkű nő, már 1703. február 18.-án halt meg ugyanott: azaz, mint írva vagyon róla: „leszakasztá a halál a virágok mezejéről ezt a legnemesebb virágot.”

[1] Lásd a 272. oldalon.

[2] Thaly, A gróf Bercsényi család, III. 408.

[3] A fejedelem visszahívó levele augusztus 29.-én Nyitrán kelt. (Archiv. Rákóczi. I. 209.)