| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | n) Az erdélyi hadjárat. » |
1704. november végétől kezdve a magyarországi hadiszíntéren a Heister tábornagy parancsnoksága alatt álló császári haderők következőleg voltak csoportosítva: A Morva mentén, Alsó-Ausztriában és Morvaország keleti szélén Heister közvetlen parancsnoksága alatt 6517 gyalogos és 5000 lovas állott. A Lajta-mentén Viard ezredes alatt, Győrben, valamint Stájerország határszélén gróf Eszterházy Gáspár alatt összesen 1020 gyalogos és 977 lovas állott s végül Pozsonyt 2078 gyalogos és 800 lovas tartotta megszállva. E haderők összege 9615 gyalogost és 6777 lovast, vagyis együttvéve 16.392 embert tett ki.[1] További, bár nem számottevő erősbítések útban voltak még.
Bercsényi élénk mozgolódása, főkép azonban Bottyán lázas tevékenysége a bécsi köröket s főleg a Bécset féltő beteg császárt erősen nyugtalanította, miértis Heister ismételten kapott parancsot, kezdje már meg a Lipótvár felszabadítását célzó hadműveleteit, amit ez folyton-folyvást halogatott.[2] Végre december 18-án Dürnkrutnál a Morván átkelvén, 19-én Gajárig, 20-án pedig Stomfáig jutott előre.[3] A vele volt haderő létszámát az osztrák forrás,[4] szándékosan kisebbítve, mintegy 3000 főnyi gyalogosra, 4000 lovasra és néhány tábori ágyúra teszi, holott más egykorú források, mint alább bővebben látjuk majd, az offenzivába átment császáriak létszámát 19–20.000 emberre és 24 ágyúra teszik.
Bercsényi a Rákóczitól vett felszólításra[5] december 13-án indúlt el ennek galgóci főhadiszállására, ahol a nyomban megtartott értekezleten Bercsényi a következőképpen fejtette ki a maga nézetét és álláspontját a további teendőkre nézve.:[6] „Heister, – ha jő, három úton jöhet; de bármerre mozdúljon: én minden mozdulatát idejekorán meg fogom minden bizonnyaltudni, s az utak irányához képest intézkedvén ellene, Ngodat mindenről tudósítom. Ha ismét Búr-Szent-György felé próbál s így Szeniczének és a jabloncai szorosnak, – avagy ha Malackáról Perneknek és által a hegyen Modor felé igekszik: akkor Ngod csak folytassa nyugton a lipótvári ostromot, mitsem tartva Heistertől, akit én ide nem eresztek, mert olyan szoros helyek vannak e két útirányban, hogy csak 600 jó hajdúval is megállítom egész armadáját, s Ricsán módjára jár. Egyedüli prakticabilis útja a Malackától Stomfának s úgy Pozsonynak és Récsének, avagy a Stomfától Mária-Talon át Récsének vezető. Ezen út nyíltabb vidékeken halad, hol nehezebb őt feltartóztatni; és a mellett erdős lévén a környék, nagyobb lovas osztályok kibontakozására alkalmatlan. Mivel pedig a mi főerőnk éppen a lovasságban áll: ha ezen az úton jő, – szabadabb helyet kell ellene keressünk, hogy sikerrel vívhassunk meg vele. Ily tágabb tér kettő kínálkozik: a Szered előtti sík mező, ha t. i. Lipótvárt délről kívánná megsegíteni, s a második Nagyszombat alatt, a Tirnava és Parna patakok közti tér, ha Modorból Szombat s Karkócz felé igyekeznék Leopoldvárhoz nyomúlni. Hogyha tehát Heister a stomfai irányt választja: akkor mi, – Ngod Lipótvárból s én a Fehérhegyeken túlról Heistert Bazinnál megelőzve, Sennyey pedig ez utóbbi városból és Récséről, gyűljünk mindnyájan a Dudvág mellett, Nagy-Szombat és Szered között központban fekvő Farkashidához: onnét, akár Szombat, akár Szered felé forduljon, idejében reáérkezhetünk „cum gentibus”, és térhelyen megharcolhatunk. Hogy pedig mennél nagyobb erővel szállhassunk síkra ellene: Ngod Lipótvár alatt a bombázás folytatására hagyja ott De ta Motte-ot tűzérségével, s az ágyúk mellett és viárkokban vagy 500 német gyalogot, Szálé András és Nyáray László környékbeli hajdú ezereit, elég lesz, – a többi hadat hozza el magával.”
„Ez a hősünk hadvezéri geniejét magánviselő terv – fűzi hozzá Thaly – a lehető legjobban vala kieszelve, annyira, hogy mind Rákóczi, mind tábornokai és francia tisztei kifogás nélkül helyeslék s egyértelműleg elfogadták. Eszerint igazodott azután minden; Bercsényi ezután visszaindulhatott hadai közé” s december 17-én este már ismét Szomolányban volt s december 18-án már azt is tudta, hogy Herberstein köpcsényi táborában szokatlan mozgás észlelhető, valószínűleg egyesülni akar Heisterrel, aki az elfogott császári kapitány vallomása szerint „Pozsony felé fog menni” s ez meg is felelt a valóságnak, mert mint tudjuk, december 20.-án Stomfára menetelt hadával. Bercsényi tehát erről Rákóczinak jelentést téve, nyomban megtette ehhez képest intézkedéseit. „A gyalogságot (Bokros Pál, Farkas Sándor, Thúróczy ezereit s a fegyvert fogott földnép) – írja Thaly, A Bercsényi család, III., 287. oldalán, – elindítá, hogy az éjtszaka egymással megegyezve és egyesülvén, lesbe álljanak a fenyvesben, Stomfán túl a pozsonyi útban és Mária-Thalnál, Récse felé, a szorosokban. „Az lovashadak hasonlóképen lesben álljanak – hangzott Bercsényi parancsa illetve Rákóczihoz küldött jelentése – két-három felől, és az gyalogot mikor mellőzi; akkor csapjanak neki. Én pedig az hódvilággal megindulok (Lieszkóról) s megyek egyenesen az erdőkön Stomfa felé. Az hadnak ugyan örömit, kedvit látom, Isten kezében minden, – légyen szent akaratja!” Ha sikerül feltartóztatni, – jó; hogyha pedig általveri magát, megírtam Sennyeynek: vigyázásban legyen, s apróbb ellenkezést tehet, de Szent-György és Bazin városok védelmére vért ne pazaroljon, mert e helyek úgy sem tarthatók; hanem rendben kivonúlván, velem fog egyesülni és Ngoddal. „Magam pedig sietek hátrább (széleskút–ompitali hegyiúton), vissza Ngod felé. Itt (a Fehér hegységen túl) is hagyok azonban valamely hadat, (Thúróczy hajdúit), az ki becsapjon Ausztriába háta megett, ha az víz árja engedi.”
„Heister, – írja Thaly említett munkája 287. oldalán, – miután december 21-ikére virradó éjszaka, Deák Ferencék Stomfa alá ütöttek s őrseivel, fennálló seregeivel összepuskázának, a lármára riadót fúvatván, még virradat előtt felkészült s nagy vigyázattal megindúlt. Egész nap tartott a csatározás, de a derék harc délután, a szorosokban, Mária-Thalnál volt, ahol főként a kuruc gyalogságnak jutott szerepe. Bercsényi, – aki a császári hadsereg kivonúlását Stomfáról, vezérkarával a borostyánkői várhegy oldaláról szemlélé, – udvari kapitányát, báró Perényi Farkas ezredest nyargaltatá el üzenettel Rákóczihoz… Heister Mária-Thalban érvén, zsoldosai kirabolták a klastromot, templomot. A szorosban Farkas Sándor és Bokros Pál hajdúi két oldalt az erdőkből órák hosszat sűrűn puskázták vonúló hadoszlopát, a tót parasztság pedig társzekereit fosztogatta. Harcolva kellett minden lépést tovább hatolnia; – utócsapatait Deák Ferencz s az ónodiak csapdozták.”
Ezalatt Bercsényi Pernekre visszamenve, ott megtette intézkedéseit, „hogy melyik hadak, mely úton nyomúljanak át a hegységen, s hol egyesüljenek vele és egymással a Kis-Kárpátok déli oldalaiban, és melyek oldalazzák az ellenséget. Az egyik hadoszlopot Buday tábornokkal a legközelebbi szorosan indítá meg a holdvilágnál. Pernekről át Bazinba; ágyúit a jobb út kedvéért Jabloncának kerülteté: maga pedig a másik hadoszloppal Széleskútra, s onnan 22-ike reggelén, a nagy, meredek hegyszorosokon át, Nagyszombaton belől Ompitálra ereszkedett le s onnan Hosszúfaluig (Dluháig) nyomúlt előre. E helységből írja 22-én este 5 órakor a fejedelemnek: „Általköltözém az átkozott passuson az hadakkal.”
Ezalatt Heister hada „december 21-én sok puskázás közt átvergődvén a mária-thali szoroson, este felé Récsére ért s itt egyesült aztán vele gróf Herbersteinnek Pozsonyból ez nap délután kiindúlt 4000 főnyi hada,” miről Sigray Pozsonyból írt alábbi levele számol be bővebben. „Generál Herberstein uram – így szól a levél, – az egész német infantériával, vagy 200 lovas némettel és gróf Nádasdy Ferenc urammal lévő circiter 150 (dunántúli) magyarral, – kik mindenestől… in circa 4000 ember számot tettenek, – az artigleriával együtt, ú. m. 16 súgár-ágyúval, sok puskával, golyóbissal és három 1/4 carthaunnal (12 fontos ágyú) innét tegnap (21-én) délután megindulván, … Récsére érkezett és Maresallus Heister urammal conjungálta magát, kinek… 83 zászló alatt szép lovassága vagyon.”
„E tudósítás – írja Thaly, id. m. 290. oldalán – különösen azért nevezetes, mert Herberstein hadosztályának számerejét s Heister lovasszázadának számát pozitive megtudjuk belőle és pedig hitelesen. Kolinovics szerint Heister Dürnkrutnál 16.000 emberrel költözött át: Herbersteiné im 4000 vala: egészen egybevág tehát a nagy-szombati harcban résztvett gr. Eszterházy Ferenc cs. k. ezredesnek azon, becsületszavával, hitével erősített nyilatkozatával, hogy a császári hadsereg 20.000 emberrel vívta ama csatát. Ami pedig a tűzérséget illeti: egykoru kútfők szerint Nagy-Szombatnál Heisternek 24 ágyúja működött.”
Galánthai Balogh István kuruc dandárnok, a Pozsony tájékán lévő lovas csapatok parancsnoka, Sennyey és Bercsényi parancsára a császáriak elől Récséről lassan Szent-György felé húzódott vissza, honnan másnap egy kis hevesebb összecsapás után Bazinon ét Modorig hátrált. A kurucok elvonúlása után Szent-György kitűzte a fehér zászlót.[7] December 23-án a kiürített Bazin is a császáriak kezére került, ahol irgalmatlan rablást és pusztítást vittek véghez. December 24-én reggel Modorig nyomúlt előre Heister, ahol a garázda had a karácsonyest örömére vad dorbézolás közben másfél nap alatt 2000 akó bort fogyasztott el.[8]
Bercsényi, miután Heisternek Bazinon át Modor felé vett menetirányából immár bizonyossá vált, hogy a vele való szembenállás a megbeszéltek szerint nem Szered, hanem Nagyszombat tájékán fog megtörténni, december 23-ikán éjjelén Hosszúfalut elhagyva, 24.-én Selpiere vonúlt hadával. Ugyane napon Rákóczi a maga csapatjait Farkashidára indította útnak, miután málhavonatát a Vág mögé, Galgóczra rendelte vissza. A közben beérkezett kassai nehéz ágyúk hatásos tüze folytán 2–3 nap múlva már bátran megrohanható Lipótvár ostromának folytatását pedig[9] az előzetes megállapodás szerint De la Motte ezredesre bízta, neki csupán a Szálé-, Nyáray- és Lóczy-féle néhány ezer gyalogost hagyván vissza, míg ellenben Bercsényi tanácsa ellenére, a Scharudi János és Bremer Antal szökevény németekből alakúlt zászlóaljait is Farkashidára indította el, ami, mint utóbb látni fogjuk, végzetes módon megbosszúlta magát.
Karácsony első napján, december 25-én reggel Heister Modorból elindulva, e napon Rosindolig (Rózsavölgyig) nyomúlt előre.[10] Mihelyt Bercsényi ennek hírét vette, két legjobb huszárezredét, Ebeczkyét és Ocskayét, Rosindol alá küldte azzal az utasítással, hogy a helység körül egész éjjel őrködjenek, híreket sürűn küldözzenek s mihelyt a német sereg megindul, az egyik jobbról, a másik balról folyton oldalozza, csapdozza. Ebből kifolyólag december 25.-én este Rosindol környékén már sűrün történtek összecsapások.[11] Közben Bercsényi hadának fennmaradó részét Farkashidára vezette, ahol Rákóczi is beérkezvén, az egész sereg egyesülése immár a megállapított terv szerint megtörtént. Erre a fejedelem összes tábornokainak, vagyis Bercsényinek, Eszterházy Antalnak, Sennyeynek, Budaynak, Andrássy Györgynek és Vay Ádámnak részvétele mellett haditanácsot tartott. „Mindnyájan megegyeztünk abban, – írja Rákóczi emlékirataiban (V., 187.), – hogy (a hadak nagyobb része lovasságból állván) nyílt terepet szűkséges keresnünk, hogy az ellenséggel megütközhessünk, s azért Nagy-Szombathoz kell szállanunk”. Egyben elhatározták, hogy Heistert az említett várostól nyugatra a Trnava és Parna patakok között fekvő nyílt terepen fogják harcra kényszeríteni, olyanformán, hogy Nagy-Szombatra támaszkodva, ők kezdik meg a támadást. Rákóczi, mint emlékirataiból kitűnik, örült annak, hogy első nagy csatája előtt a haditanácsban „olyanoktól kérhetett tanácsot, akikről azt hitte, hogy értenek hozzá, mert a hadviselésben újoncnak érezte magát”. Mindazonáltal a fejedelmet nem valami bizakodó hangulat hatotta át, mert maga is ezt mondja emlékirataiban: „Bensőmben némileg irtóztam csatába vezetni e rosszul fegyverzett hadsereget: de más menekvés nem volt,[12] mert ha abbanhagyom valaha Leopoldvár ostromát, ezen országrészt egészen lehangolom; az ellenség pedig nyomni kezdett volna, s a hátrálásban (kedvét vesztve) hihetőleg feloszlott volna egész seregem. Beleegyeztem tehát, s elkezdtem saját tervem szerint csatarendbe állítani ezredeimet: de nagy munkámba került ezt, mielőtt besötétedett volna, végrehajtanom.”[13]
A haditanácson a szerepeket is kiosztották. E szerint a gyalogságból megalakuló középhad vezetése Rákóczinak jutott osztályrészül; melléje Sennyey, Vay és Fierville nyertek beosztást. A jobbszárny vezetését Bercsényi, a balét pedig Eszterházy vette át, utóbbihoz még Buday és Andrássy tábornokok is beosztatván.[14] Elhatározták továbbá, hogy Ebeczky hadával a jobb-, Ocskay pedig a balszárny széléhez fog csatlakozni, mihelyt oldalazási feladatuk véget ér. Ezek szerint az egész gyalogság és a rendelkezésre álló 6 ágyú – mert csak Bercsényinek ebből álló tűzérsége volt jelen – a középhadhoz nyertek beosztást, míg a lovasság a két szárnyra került. Rákóczi nyomban hozzáfogott seregének csatarendbe állításához, de ez az időközben beállt setétségben elég nehezen ment. Rákóczi ugyanis azt szerette volna, hogy az előre kijelölt csatateret, a Nagyszombattól nyugatra fekvő területet, még az éj leple alatt, legkésőbb hajnalhasadtáig biztosan elérje, s ezért még éjfél előtt szándékozott csatarendbe állított seregével Farkashidáról elindulni. Már mindenki helyén volt s a dobosok elkészülésre s indulásra szóló jelet (la génerale) már elverték, amidőn Ebeczky futárja újabb, úgy látszik megnyugtató híreket hozott Bercsényinek az ellenségről, amelyekből kiderült, hogy ez még mindig Rosindolnál áll. Ezeket a híreket Bercsényi nyomban közölte a fejedelemmel, megjegyezvén, hogy mivel Heister nagy tűzérségi és podgyászvonatos seregével csak igen lassan tud haladni s tegnap is rövid menetet hajtott végre, s így a legújabb hírek szerint is van még elég idő, ennélfogva tanácsosabbnak tartaná, ha az elindulással hajnalhasadtáig várnának. Különben is, folytatta Bercsényi, jól megfontolva a dolgokat, különösen pedig, hogy mily nehéz a hadi rendben még nem eléggé gyakorolt csapatokat az éj sötétjében csatarendben meneteltetni, attól tart, hogy az éjjeli menetközben rendetlenség keletkezhetnék, annál is inkább, mivel a kiszemelt csatatér szélénél szoros úton kell áthaladni, mielőtt a csapatok a nyílt, sík térre kijutnának. Ellenben, ha csak 26.-án hajnalban indulnak, még mindig előbb érkeznek Nagyszombat alá, mint a császári sereg s világos nappal legalább rendben tarthatják csapatjaikat. Rákóczi magáévá tette Bercsényi érveléseit, a csapatokat, úgy ahogy voltak, csatarendbe alakulva lepihentette s csak másnap hajnalban indult el Nagyszombat felé. De – amint írja – csakhamar megbánta, mert csak reggel elindulva, nem maradt ideje a szemrevételezésre.
A kuruc sereg december 26.-án virradatkor száraz időben, de csikorgó hidegben indult el a farkashidai táborból és bár mindössze mintegy 10 km.-nyi útról volt szó, csak a délelőtt folyamánért Nagyszombat alá. A városhoz közel érve, a derűs tiszta időben már messziről láthatóvá vált a csázsáriaknak a csatamezőre előnyomuló, két oldalt Ocskay és Ebeczky ezredei által kisért serge.[15]
Heister már december 25.-én tudomást szerzett arról, hogy Bercsényi és Rákóczi hadai a farkashidai táborban egyesültek. Kolinovics szerint a tábornagy a karácsony másodünnepére forduló éjszakát Rosindolban nagy aggodalmak, töprengések között virrasztotta át. Kiküldött kémei a Bercsényitől szándékosan terjesztett nagyító híreknek felülve, az egyesült kuruc sereg erejét 30, 40, 60 ezerre becsülték,[16] úgy, hogy Heister már-már azon tünődött, nem-e volna tanácsosabb e roppant túlerő elől harc nélkül a Fehérhegyek mögé visszavonulni? Azonban tudván azt, hogy Bécsben mily fontosnak tartják Lipótvár fölmentését, a visszavonulás csak végső szükség esetén jöhetett szóba.[17]
Gondterhes tépelődései közben december 26.-án hajnalban[18] kellemes meglepetés érte Heister tábornagyot. Öccse gróf Heister Hannibal tábornok ugyanis ekkor „egy szökevény tisztet vezetett hozzá, ki azelőtt a császáriaknál mint zászlótartó szolgálván, kuruc kézbe esett s ott századossá lőn, most pedig a két tábor közeledésekor, mint az áruló Scharudi híradója, módot keresett a visszaszökésre, s Hannibal gróf egyik kapitányának, Scherer Dánielnek kezébe akadt”. Ehhez kiegészítőleg ugyancsak Thaly, A gróf Bercsényi család, III., 294–296. oldalán a következőket fűzi hozzá: „(A szökevény) a tábornagy elé vezettetve, igazolá magát, mint az áruló Scharudi alezredes küldöttje. Scharudi árulási szándéka régiebb keletű; tudjuk, hogy ez a császáriaktól átpártolt német tiszt zászlóaljával huzamosabb ideig Nyitra alatt feküdt, mint a zárlat parancsnoka. Mikor azután a Bercsényitől bombáztatni kezdett vár augusztus 25.-én capitulála: Scharudi igényt tart vala arra, hogy ő neveztessék ki annak parancsnokává. A fővezér azonban a Lipótvár és Érsek-Újvár közötti fekvésénél fogva reájuk nézve különös fontossággal bíró erősséget, mely a bányavárosoknak is egyik védbástyája volt, nem akarván idegen nemzetbelire bízni: nyitrai várparancsokká Réthey Ferenc alezredest, a volt szécsényi kapitányt nevezte ki. Scharudi ezt mellőztetésnek vette, – fölbosszankodék, s egykorú kútfő szerint, ekkor tökélé el magát a császáriakhoz visszapártolásra.[19] Hogy ezt bizton tehesse s mint hadiszökevény, büntetés-elengedés, sőt zászlóaljának is átpártolásáért jutalmat várhasson: kicserélt hadifoglyok útján kegyelmet kért és eziránt biztosítást is nyert Savoyai Eugen hercegtől. Most ezt tudatván Heister tábornaggyal, megbízottja által megüzente Rákóczi és Bercsényi egyesült hadseregének valódi létszámát, az éjjel megállapított hadrendjét, különösen, hogy mely ponton fog ő, Scharudi, 500 főnyi német zászlóaljával állani, amely vele az átszökésére nézve már egészen egyetért;[20] végre, hogy ezen átpártolást a csataközben miképen szándékozik végrehajtani, olymódon, hogy ezáltal a kurucok csatarendében minél nagyobb zűrzavart, bomlást idézzen elő.[21] A bús tépelődések közt borongó tábornagy arca e váratlan, nagyfontosságú örvendetes üzenet hallatára egyszerre kiderült; s most már ekként valódilag és részletesen informálva lévén mindenről és a bejelentett árulástól harc közben a legbiztosabb fordulatot remélvén, – tovább egy percig sem habozott, elhatározá a szembeszállást s készülőt veretett.[22] December 26.-án délelőtt megindula Rozsindolról,[23] tömérdek társzekeret, podgyász- és Lipótvárban szánt éléstár-szállító vonatot magával hurcoló, nehézkes mozgású táborával, s ezt a közeli – Nagy-Szombattól már csak félórányira, a Parna patakon túl (azaz, hogy innen) fekvő – Fehéregyház falu erdeje mellett, déltájban, borult, zordon hóförgetegre változó időben csatarendbe állítá.[24]
„Csapatai az osztrák a módszeres hadrend szerint, – lovast, gyalogot váltakozva, – mind a négy oldalán zárt, keskeny, hossznégyszögű alakzatba rendelé, a bal- és jobbszárny arcvonala előtt 8–8, a közép előtt szintén 8 és 3 tartalékágyúval; s a lőszer-, podgyász- és élelmi-vonat szekereit, mindenfelől biztosítsa, első és második hadvonala közé állítá, közbülső belső vonalul. (Ez rettenetes taktikai hiba volt: mert első és második hadvonala egymást, a csataközben, a köztük levő több sorsú szekérvonat miatt meg nem segítheté). Végre, a második[25] hadvonal mögött 10 lovas-századot (közöttük a 3 magyar-labanc sereget) tartalékul helyezett el.[26]
Itt kell megjegyeznünk, hogy Heister ekként felvonult seregét, hogy ezt lovas támadások ellen jobban biztosítsa, hevenyészett sáncvonallal vette körül s azokat rövid lándzsákból készített akadályokkal is ellátta.[27] Ezt a tábornagy alighanem még abban a hiszemben is tette, hogy a kurucok támadása hamarosan bekövetkezik. Látván azonban, hogy seregét ezt megelőzően a Parna-patak tulső oldalára is áttolhatja, gyors elhatározással ezt a szándékát végre is hajtotta,[28] főleg azért, hogy hátát és nagyszámú podgyászvonatát a mögéje kerülő Parna patak által jobban fedezve és védve tudja, ahogyan az Thaly alábbi elbeszéléséből is kivehető.
„A császári tábornak Fehéregyháza és Gerencsér faluk közt végbement e csatarendbe sorakozásakor – írja Thaly folytatólag – a kuruc haderők már kibontakoztak a Nagy-Szombat alatt nyugatra, a két patak közt elterülő sík téren.[29] Az ároknélküli, egyszerű, ódon kőfalakkal kerített városban vagy 200 főnyi honti hajdú-őrség feküdt, Dúló Ádám ezredes parancsnokkal, kikre szerep a csatában nem várt.[30]
Amikor Rákóczi és tábornokai a délelőtt folyamán Nagyszombatba értek, heves vitatkozás fejlődött ki a sereg felállításának módjára nézve. Ezt a vitatkozást Thaly, A nagy-szombati harc 29. oldalán következőleg adja elő: „Bercsényi és több főtisztek, kik a hadászatban az ifjú fejedelemnél magoknak nagyobb jártasságot igényeltek, azt akarták, hogy a várostól keletre elterülő, illetve annak keleti széle mentén északnyugat-délkeleti irányban tovahúzódó) magaslaton, annak hosszában foglaljanak állást: középre vévén a gyalogsággal megrakandó várost. És ez, kivált egyenlő erejű tűzérség mellett, kétségkívül a legerősebb s legelőnyösebb védelmi állás leendett, – ha Heister támadólag lép föl; azonban erről előre föltehető volt, hogy egyedüli célja Lipótvár megsegítése lévén, ha ehhez harc nélkül hozzájuthat: a számszerint egy-két ezerrel erősebb kurucok ellen ütközetet kockáztatni nem fog. Rákóczi azért megkérdé az említett tiszteket, kik a tájat jobban ismerék: „Vajjon az ellenség nem vonulhat-e el a magaslat mentében, hadállásunkat elmellőzve, és így hátunk mögé kerülve, nem támadhatja-e meg egyenesen a De la Motte-tal Leopoldvár alatt hagyott ostromló tábort? Azt felelék, hogy ezt ugyan könnyen megtehetné, de hadaink az övénél sokkal gyorsabbak lévén, a legrosszabb esetben is megelőzhetjük őt.” A fejedelem azonban csakhamar meggyőzé őket a veszedelemről, amelybe e tett által sodortathatnának; mert akkor a Vág és Dudvág közé szorulva, lovasságnak nem való süppedékes téren s nagyon rövid arcállásban (un petit front) kellene megütközniük, mely miatt lovasságuk jól ki nem bontatkozhatnék s nem foghatná oldalba az ellenséget. „Ha tehát a dombtetőn foglalunk állást – végezé a fejedelem – szerencsétlenségünkre, csak védelemre szorítkozhatunk, mely esetben a németeknek a mienknél sokkal erősebb és rendezettebb tüzelése valószínűen győzni fogna!” Hogy Rákóczinak igaza van: tisztjei belátták. Elhatároztatott tehát, hogy leszállnak a síkra, a Tirnava patak jobb partjára.”
Ugyan e kérdésről Markó, a maga egyéni nézetének is hangsúlyozottan kifejezést adva, id. m. 222–223. oldalán következőleg emlékezik meg: „Rákóczit igen feszélyezte az a körülmény, hogy a várost, a környező terepet, főleg pedig a csatatér felé vezető mély utakat nem ismerte. De az az érzése volt, hogy a város, amely a völgyben fekszik s előtte patak folyik, nem alkalmas nagyobb sereg kibontakozására. Ezért ezt számításaiból ki akarta küszöbölni és a város falai előtt akart felvonulni úgy, hogy a Tirnava-patak seregének háta mögé kerüljön. Bercsényi és többen mások, akik, mint Rákóczi lemondó iróniával megjegyzi: „azt hitték, hogy többet tudnak nálam,” azt tanácsolták, hogy a várost rakják meg gyalogsággal és Rákóczi serege többi részével vonuljon fel a várost keletről szegélyező dombokra. Az adott helyzetben valóban érthetetlen és fölösleges terv és tanács volt ez. Egy, támadásra készülődő sereget minden ok nélkül megakadályozni abban, hogy a támadásra legelőnyösebb kiindulási helyzetben csoportosuljon és visszarendelni azt egy városba és a mögé, védelmi állásba, mikor még senki sem tudja, hogy az ellenség mit fog csinálni – olyan taktikai hiba, amelyet joggal itélhetünk el. Rákóczi nem akart engedni s felvetette azt a kérdést, hogy mi történik akkor, ha Heister ebben az esetben Nagyszombatot kikerülve, a kurucok háta mögött egyenesen Lipótvár felé vonul? Bercsényiék erre azt felelték, hogy ha valóban azt tenné Heister, akkor sem érheti el bántatlanul Lipótvárat, mert a kuruc lovasság gyorsabb, tehát megelőzheti őt. Rákóczi viszont ezzel szemben azt a helyes megjegyzést tette, hogy a mindenképpen elkerülhetetlen csatát ebben az esetben nem a már most kiszemelt kedvező helyen, hanem sokkal alkalmasabb térszínen, a Vág és Dudvág mocsarai közé szorítva kellene elfogadniok, ahol a lovasságnak nem lenne mozgási szabadsága. Ha tehát a kuruc sereget Rákóczi a Nagyszombat fölötti dombokon védelmi állásba kényszeríti, akkor ezzel már el is dőlt a csata sorsa, mert a reguláris császári sereg támadásának, főkép pedig sokkal erősebb és pontosabb ágyútűzének ellenállni nem lesznek képesek. Ezzel a nyomós érvvel azután Rákóczinak elhallgattatni sikerült tábornokait. Parancsot adott arra, hogy az időközben a városba érkezett kuruc sereg hagyja el azt és fejlődjön ki a Tirnava-pataktól nyugatra fekvő mezőkön.”[31]
A további eseményeket Thaly következőleg adja elő:[32] A farkashidai tábor a délelőtti órákban teljes rendben Nagy-Szombathoz érkezvén, a fejedelem Esterházy Antallal a balszárnyat s utána Fierville-el[33] a középet képezendő gyalogságot és ágyúkat a várostól délre leereszkedő mély úton, indítá meg a síkra, s a tábornokokat csapataik elrendezésére utasítá. Fierville a gyalogságot a Tirnava patakon túl, a városi kertek és majorok előtt, két, egyenes, párhuzamos vonalban helyező el,[34] az első hosszabb vonalban – mely elé később az ágyúk jutottak – jobbszélről a francia gránátos osztállyal egy csoportban Brémer, balszélről pedig Scharudi, német battailonjait állítván. A tartalékul szolgáló második vonalat az udvari palotás. Esze Tamás és Bokros Pál hajdú-ezredei képezték. Ezekkel egy vonalban, de kissé arrább északnak, már a jobbszárny belső-szélső két lovas ezrede: az udvari karabélyos és a Géczy Gábor-féle huszár-ezredek mögött, a város északkeleti (ez tévedés: északnyugati helyett) volt egy emelkedés, melyről az egész harctér végiglátható, – ezt szemelték ki a fejedelem s kisérete állóhelyéül.
„Bercsényi és Eszterházy a középtől számítva rézsutos irányú, hosszú, egyenes vonalban egyenközűleg állíták ki a szárnyakat, messze kiterjedőleg, hogy a lovasságnak elég tere legyen a kibontakozásra és az ellenséget mintegy körülölelve, oldalról is megtámadhassa.[35] A jobbszárnyon legbelől az Ordódy György vezette udvari karabélyosok, azután Géczy Gábor, a vármegyék huszárezrede, Sréter, János Somogyi Ferenc, Ónodi János Deák ezrede és a győriek, Deák Ferenc és Ilosvay Imre ezrede következtek, mely utóbbihoz legszélről, a Heister vonulását balról kísérő Ebeczky István, – míg a balszárny széléhez a cs. hadoszlopot jobbról oldalozó Ocskay László ezrede volt sorakozandó. Kevéssel déli 1 óra előtt, a mindinkább havazásra hajló időben, messziről megvillanának a Gerencsér falu felé lassan közeledő császári hadoszlop,[36] elején a vértes-lovasság rézsisakjai, kardjai; s előtűntek a velök jobbról-balról párhuzamosan menetelő – de a meneteket zárt vonalaik miatt nem háborgatható – Ebeczky és Ocskay lovas-ezredek körvonalai is. Ebeczky most ügetésbe csap át, s a cs. sereg élét jóval megelőzve, a Parna patakon áthatol és a kuruc hadrend jobbszárnyának külső szélén fog állást. Ugyanezt tevé kevés vártatva Ocskay is, akinek ugyan sokkal kurtább vonalat kelle áthaladnia, hogy a bal szárny széléhez csatlakozzék.[37] A fejedelem e mozdulatokat még a város déli végénél levő emelkedésről nézé: mert itt kívánta bevárni, míg az utolsó gyalog-zászlóalj is alányomul s kijelölt helyét a hadrendben elfoglalja.”
„Rákóczi – írja Markó id. m. 223. old. – vegyes érzelmekkel nézte csapatai felvonulását. Két tábornokának távoztával nem maradt környezetében szakavatott magasabbrangú tanácsadó, s a sereg alvezéreiben sem volt nagy bizalma, mert azt érezte, hogy azok sem harcedzett ügyes vezetők. Emlékirataiban (V., 191.) írja, hogy: „gyalogságnál igen kevés okos tisztem volt, a csapatokat az úgynevezett falu kolomposai („Les Coqs de Village”) vezették. Csak személyes jelenlétemmel tudtam megakadályozni azt, hogy a prédavágyó katonaság be ne törje a város kapuit.”
„Ugyanekkor – írja Thaly folytatólag – Heister is takarodni kezde már a Parna gerencséri hídján s keresztül e sekélyes, de itt-ott mocsaras, másutt meredek partú patakon, melyet hadoszlopai hátuljának s tartalék-csapatainak födözésére kívánt felhasználni.”[38]
Az ezek szerint egymással szemben felvonult seregek létszámát Thaly, A nagy-szombati harc 38–40. oldalán következőképpen állapítja meg: „Rákóczi részéről jelen volt a harctéren 17 ezred lovasság (Baloghé és Bossányié egynek vétetvén), 5 ezred és 5 bataillon, 11 lovas- összesen 15 bataillon gyalogság, s 6 ágyú. Császári részről: 11 lovas-, 9 gyalogezred, a tartalékot képező 10 lovasszázad és 24 ágyú. Vagyis, mivel némely ezred nem volt itt teljesen, összesen 66 század lovas és 23 bataillon gyalog. Lovassága tehát a kurucoknak volt számosabb, gyalogsága a németeknek, kiknek tűzéri ereje négyszer felülmúlá a magyarokét. Ami most már a magyar lovasezredek tényleges létszámát illeti: ezek a reductio (1707.) előtt igen különbözők valának. Bottyán regimentje 1706-ban fölment 1800 vitézre, Bóné Andrásé 1704-ben 1600-ra; ellenben az öreg Barkóczy Ferencé, Eszterházy Dánielé, Szabó Mátéé, Ilosvay Imréé, Sándor Lászlóé és sok másoké néha csak 2–300 emberből állának. A nagyszombati harcon jelen volt ezredek közül is Ocskay Lászlóé és Ebeczky Istváné fölmentek 1200–1300, az udvari karabélyos, Bercsényi és Buday István regimentjei 1000–1000 embere, míg Bossányié, Ilosvayé, Deák Ferencé, Godáé, Győry Nagy Jánosé – ki két, ki három, ki négy-ötszáz embert számlált. Ónady János Diákét is a győri századokkal kelle toldozni. Középszámul a 800-at vehetjük egy-egy lovas-ezredre, ami 17-tel sokszorozva tenne 13.600 embert. – A gyalogságot ami illeti: a kurucoknál csak az egyetlen udvari palotás ezred állott 3 bataillonból, összesen mintegy 1800 emberből; ebből 600 állandóan Munkács várában feküdt. A többi ezredek két bataillonból, illetőleg 1000–1200 emberből álltak, egy bataillonban akkor még 5–600, később csak 400 ember lévén. A Nagy-Szombatnál jelen volt gyalogság tehát 7–8000-re tehető. És így Rákóczi összes ereje ezen ütközetben 21–22.000 emberből állott.[39]
„Heister seregét Kolinovics 16.000, az ütközetben jelenlevő gróf Eszterházy Ferenc császári ezredes pedig, hitével is bizonyítva 20.000 emberre teszi. Az ezredesnek igaza lehetett. Egy császári gyalogezred azon időben complete 2.400 s egy lovasezred szintén teljes létszámban, 1000 főből állott. De Nagy-Szombatnál nem voltak íly teljes számúak, valamint általában a kuruc háború alatt ritkán. Némelyiket a franciák, másokat Rákóczi fürge lovasai rémségesen leolvasztották: a bécsi főhaditanács alig győzé – bár folyvást tette – újoncokkal toldozgatni őket. Tehát nem complet ezredeket, hanem azok tényleg jelen volt batallionjait számítva, s itt is, mint a kurucoknál, egy batallionra csak 5–600 főt véve: a 23 batallion 13–14.000 embert tesz ki. Ehhez járul a 66 lovas-század: annyi, mint 6600 ember. És így tisztán kiüti az Eszterházy Ferenc által mondott 20.000-et.[40] Rákóczi ereje ehhez képest csak egy-két ezer emberrel ment többre a császárénál, de viszont a császárnak különben is sokkal gyakorlottabb és fölszereltebb tűzérsége négyszer annyi volt, mint a fejedelemé. Tekintetbe kell még venni, hogy míg Rákóczi ezredei hiányosan voltak fegyverezve, a lovasság felében csak egy szál karddal, pisztolyok és kétharmadában karabély nélkül és a gyalogság rossz puskákkal, addig a császár regimentjei mindennel, az ausztriai főtisztek hagyományos pedantériájáig – bőven felszerelve, s az akkori legkitünőbb anyagú és művű fegyverekkel szabályszerűleg ellátva. Rákóczi serege továbbá, a szabadságért fölkelt néphadsereg, alig egy éves: tehát a hadi fegyelemben, rendtartásban, maneuvre-írozásokban igen újonc s gyakorlatlan volt, – melynek ebbeli fogyatkozásait csak lelkesültsége pótolá, amennyire t. i. pótolhatta. Ellenben a császár tábora reguláris, régi, harcban, hadmozdulatokban fegyelmezett ármádia. Egyébként is, történelmileg bebizonyítható tény, hogy az ausztriai hadsereg mióta a Habsburgok trónon ültek, – ekkor Savoyai Eugen idejében volt a legjobb, legvitézebb.”
„Egy óra tájban – folytatja Thaly, A gróf Bercsényi család III., 298. oldalán az események leírását – sűrűn kezdett szakadni a hó, melyet az északnyugati szél a kurucok szemei közé vagdalt. Rákóczi sarkantyúba kapva paripáját, kiséretével vágtatást igyekezett a várost keletről megkerülni, hogy az udvari karabélyos ezred mögötti dombra juthasson; azonban a sűrű hóviharban útat vesztvén, sebesen nyargal vissza, hogy tehát dél felől ereszkedjék le s kijelölt helyét a közép mögött áthaladva foglalja el. Midőn a déli lejtőre érkezék: a két ellenséges hadoszlop (jobban mondva csatarend) éppen lőtávolnyira érvén egymáshoz, – e percben mindkét részről megdördültek az ágyúk,[41] sőt a balszárny szélső ezredeinek fegyverropogása is sűrűn kezd vala már hallatszani. A mind hatalmasabbá váló ágyúdörgés (30 ágyú zengése) megreszkedteté a levegőt, s a hőfelhőket széjjeloszlatta: be lehetett látni a csatatért. A fejedelem megállott, feleúton a gyalogság vonalai mögött, azonban az ellenséghez annyira közel, hogy a lőtávlatba esvén, egy német ágyúgolyó a kiséretébe csapott s udvari bejáró ifjai egyikének lábát leszakítá. Mire környezetének kéréseire odábbnyargalt[42] s a kijelölt dombon állott fel, – mialatt a sortűzek az egész hadvonalakon végig megkezdődtek.”
Ekkor történt, hogy Heister, vagy azért, hogy balszárnyát az átkarolás veszélye alól kivonja, vagy pedig azért, mivel serege egy részét és a Lipótvárnak szán készleteket a Parna patak mentén e várhoz akarta eltolni, a balszárnyán álló csapatainak parancsot adott, hogy balra húzódva, tovább északnyugat felé terjeszkedjenek. Ezt a mozdulatot nemcsak Rákóczi, hanem a jobbszárny közepe mögött álló Bercsényi is észrevette, akinek az volt a véleménye a dologról, hogy Heister határozottan a döntő összeütközés elől kitérve, Lipótvár felé igyekszik eljutni. Ezért egyik hadsegédét, gróf Norwall, lotharingiai származású ezredest azzal a javaslattal küldte Rákóczihoz, hogy jó volna tán a császáriakat nyugodtan elvonulni hagyni. Rákóczi ezzel nem értett egyet és Norwall fejtegetéseire látható méltatlankodással azt válaszolta, illetve üzente Bercsényinek, hogy „nem mogyorót pattogtatni jöttek ide (nous n'étions pas venus pour croquer des noisettes)”. Ne tétovázzon tehát tovább, hanem rohanja meg haladéktalanul Heister balra terjeszkedő szárnyát.[43]
Bercsényinek sem kelle több – írja Thaly folytatólag. Parancsot ad Ebeczkynek: fuvasson rohamra; és mivel a németek zárt oszlopainak éle az ő vonaluk szélét már meghaladta: egy negyedkanyarulatot tegyen nyargalvást, s úgy forduljon eléje, csapja meg és térítse vissza! Ebeczky trombitái fölharsantak, és a vitéz dandárnok féljobbot vezényelve, a lévai, régi híres végbeli huszárokkal vágtatást gyönyörű negyedkanyarulatot tőn, s roppant tűzzel vágott bele Heister zárt oszlopai élébe. A csatarendben Ebeczky mellett álló Ilosvay Imrét harcvágya elragadta, és az hivén: őneki is a dandárok példáját kell követnie, – szintén riadót fúvatott, úgy Deák Ferenc, Somogyi, Sréter s a vármegyék ezerei hasonlag, és e hat ezred is reárohant az ellenségre.[44] Saját huszárezredét azonban Bercsényi még visszatartá s csak utóbb küldé rohamra, amazok támadását támogatandó.”
„Az Ebeczkynek adott parancs után – folytatja az események leirását Markó id. m. 230. oldalán – Bercsényi a derékhad felé vágtatott, hogy – mint Rákóczi írja – a gyalogságot harcba indítsa. Ez fölösleges volt, mert hiszen a derékhad nem állott Bercsényi parancsa alatt.[45] Annak, hogy ez a tábornok a csata e mozzanatában a legfontosabb seregcsoportnak – a jobbszárny-lovasságnak – vezetését kihagyta csúszni kezéből, hamarosan megvolt a káros következménye… amikor Ebeczky rohamra indult, az egész jobbszárny lovassága, az udvari karabélyosok kivételével, parancs nélkül utána vágtatott. Ezzel megszakadt az összeköttetés a jobbszárny lovassága és a derékhad gyalogsága között, amely ekkor már szintén harcba lépett.”
„Ebeczky lendületes rohamát siker koronázta. A németek beszüntették balrahúzódásukat és Heister hadtestének balszárnyán véres verekedés kezdődött. A Hasslingen, Virmond, De Vent gyalogos-, illetve gránátos ezredek, a Schlick, Darmstadt és Montecuccoli lovasezredek a mindent elseprő kuruc rohamnak sokáig nem állhattak ellent.[46] Heister balszárnya felbomlott a kuruc lovasság a két császári vonal között álló társzekerekre rontott s azokat fosztogatni kezdte.[47] Ez a majdnem minden kuruc csatában ismétlődő és meg nem akadályozható fegyelmezetlenség volt az oka annak, hogy a hátraszorított német ezredek a küzdelem színhelyétől kis távolságra aztán újból gyülekezni kezdtek.”
„Ocskay László – írja Thaly, A gróf Bercsényi család III., 299. oldalán – a jobbszárnynak harcbaelegyedését látván, szintén rohamot fuvatott, s a balszárny öt szélső lovas ezredével mindent elsodró hévvel veté magát a német hadrend oldalába s arcába … Ocskay, Andrássy György, Goda, Balogh és Buday István huszár ezredei a balszárnyon nem kevesebb bátorsággal s szerencsével törték át a német vonalakat: egész zászlóaljakat kaszabolának össze, ágyúkat s társzekereket foglaltak el ők is.[48]
Heister kimondhatatlan bajban volt: átvert, összezilált, ingadozó első hadvonalát a többszörös (helyesebben többsoros) szekérvonat miatt meg nem segítheté. Pedig ezalatt megindult a gyalog roham is a közepen. Fierville ugyanis, hogy a két szárny harcolását segítse: az odaérkező Bercsényi parancsára a gyalogságnak egész első vonalát támadásra vezénylé. Brémer német battaliónja s a pár száz főnyi francia gránátos-osztály – Fierville lovagról személyesen vezetve – szegzett szuronnyal, reguláris sorokban, biztos, keménytartással nyomult előre; míg a fővezér (azaz Bercsényi) udvari palotásai s a fürge miskolci gyalogság, Farkas Sándor barsi és Sréter nógrádi hajdúi, hogy annál gyorsabban rohanhassanak: köpenyeiket, tarisznyáikat halmokba hányva, egetrázó csatakiáltással iramodtak neki az ellenség ágyúinak, arcvonalának, s tiszteiktől előre betanítva, ahányszor a császári ágyúk öble megvillant, hirtelenül a földre vetették magukat, s a golyók kár nélkül zuhogtak el fölöttük. E strategemmát egypárszor nagy ügyességgel ismételve, közel jutottak az ágyúkhoz, s azokat megrohanván, elhallgattaták, vagy részben el is foglalták. Általtörték az első hadvonalat Heister tábora közepéig jutottak,[49] sőt némely zászlóaljak – név szerint a miskolci hajdúság, Farkas Sándor, Bercsényi hajdúi, a francia gránátosok és Brémer hada Fierville-l, – a császáriak második és harmadik vonalán, a tartalékon is túl keresztülvágták magukat. Hanem a többiek, – a jobb- és balszárny lovasságának nagy részével együtt, – amint a császári podgyászvonatig jutottak: mohó prédavágyuknak ellent nem állhatva s tiszteiknek tilalmára nem hajtva, elkezdették a társzekereket fosztogatni.
„Heister – aki utóbb megvallá, hogy gyalogságot vitézebbül harcolni még nem látott – a legnagyobb zavarba és veszedelembe jutott maga is; elannyira, hogy időn vezérkara tagjait megzavart csapatai rendezésére lázasan ide-oda küldözné: egy óriás alkatú vakmerő kuruc vitézt megpillantva, csak feje gyors félrekapásával menté meg életét. De az elszánt hajdú még ekkor sem tágított; keresztültört a tábornagy környezetén és Heisterre rohanván, még éppen halálos csapásra suhintja kardját a nagy magyargyűlölőnek nyakára – midőn a hős kuruc a tábornagy egyik hadsegédének, a (labanc párton levő) rossz magyar gróf Czobor Márknak pisztolyától szíven találva, elesik. Heister ettőlfogva a fiatal Czobort második apjának, élete visszaadójának nevezé. Bizonyos, hogy ha Czobor golyója nem talál: a híres Heister és vele az ütközet elveszett.”[50]
Ebben az időben, körülbelül fél 3–3 óra között érte el a csata krízispontját.[51] A kurucok ekkor úgyszólván az egész vonalon fölényben voltak, s miként Spangár krónikája helyesen állapítja meg: „a német sereg nem messze vala az utolsó veszedelemtől”. Ezt úgy látszik érezte Heister is, mert már a visszavonulás elrendelésének gondolatával foglalkozott, amikor két esemény egyszerre más fordulatot adott a dolgok további fejlődésének.[52]
Mindenekelőtt Heister a végső szükség pillanatában mégsem a visszavonulást rendelte el, hanem módot keresett, hogy a győzelem pálmáját mégis csak a maga zászlóihoz fűzhesse. Mint élesszemű, gyakorlott vezér, hamar észrevette, hogy az ellenség lovas jobbszárnya és gyalogos középhada között keletkezett fentebb említett elég tágas űr az a hely, ahol végső erőfeszítéssel kedvező fordulatot előidézni lehetne. Ezért a már ingadozó saját jobbszárnyán beosztott Neuburg-ezred támogatására a Cusani-ezredet kirendelvén,[53] ő maga a Fels draganyosezrednek a második harcvonalban álló osztagát az elsővonalbeli osztaghoz előrevezetve, azokkal bravúros ellentámadást hajtott végre, az említett hézagon át s aztán részben Bercsényi volt lovas csoportját, mely az ellenséges hadsorokba való betörés után, mint tudjuk főfeladatául a fosztogatást tekintette, oldalba és hátba fogta, részben a gyalogságból álló középhad mögé kerülve, ott igyekezett minél nagyobb rendetlenséget előidézni.[54]
Rákóczi az ellentámadásba átment császári lovasság e mozdulatát az álláspontjául szolgáló halomról elég közelről látta és rögtön felismerte az abból eredhető veszélyt. „Hogy tehát ennek elejét vegye: – írja Thaly, A gróf Bercsényi család III., 302. old. – kardot rántott, és testőrző karabélyos ezredének élére állván, ifjú tüzével, hősies bátorságával személyesen akart bevágni a nyomuló vértesek oldalába. Azonban Vay Ádám udv. marechal, Ottlyk György és más udvari nemesek a hőn szeretett fejedelem életét a veszedelem kockájára tenni nem engedvén, körülvették őt, megragadták lova kantárát, és erővel visszatartották. Az ezred nem tudta mit csináljon; ha azalatt, míg a fejedelemmel küzködének: Vay, Ordódy, vagy Ottlyk, karddal kezében élére állott volna ezen ezrednek, – a Fels-vasasokat visszavethetik. De az erre alkalmas pillanatok hamar elmúlván; Heister vértesei bántatlanul a kívánt helyre érkeztek s ezzel a magyar hadfelállítás szerves összefüggését kettévágták! Ez volt a fentemlített váratlan események egyike.
Nyomban utána következett a másik is. Amint Scharudiék a császári lovasság előretörését észrevették, azonnal végrehajtották áruló szándékukat,[55] melyről s ennek következményeiről Thaly. A nagyszombati harc, 46–48. oldalán a következőket írja: „Azonban, míg a centrum hat gyalog-dandára íly hősileg harcolt: ugyancsak a zömnek balján álló két szélső dandárral zavar történt. Mondottuk, hogy Rákóczi gyalogsága között két, szökevény németekből alakult battalion volt. Brémeré és Scharudié. Azaz, mely a centrum jobb szélét képezé, s – tán mert a francia gránátos-osztállyal egy csapatban, Fierville személyes vezetése alatt álla – itt még jól viselte magát, és a szomszéd magyar ezredekkel, úgymint Sréter János, Farkas Sándor, Bercsényi hajdúival, és a miskolci gyalogsággal bátran rohanná meg az ágyúkat s rombolá szét Heister hadsorait; – hanem a másik: a Scharudi csapatja, árulóul járt el, s éppen a legválságosabb pillanatban szomorú példáját adá a német szökevények hitetlenségének. Scharudi ugyanis – kire a centrum balszélén álló 500 főnyi battalionjával az ágyúk födözete vala bizva,[56] mikor a rohamdobot megütötték, szintén előre indult a többi ezredekkel, ott hagyván az ágyúkat, pusztán; midőn az ellenséghez közel értek: egyszerre fehér zászlót tűz ki, féljobb-ot vezényel, s neki fordulva a közvetlen szomszédságában rohanó Nyárády András ezredének és az ezzel egy tömegben lévő csallóközi hajdúknak, oldalba veszi őket, sortűzet adat rájok, – s azzal a kurucok arcvonalában tetemes űrt hagyva – egész battalionával átmegy a császáriakhoz.[57] Nyárády hajdúi e váratlan támadástól meglepetve, zavarba jőnek és hátrálni kezdenek. Futásuk zavarba hozza a tartalék-sereget – a palotásokat, Esze Tamás, Bokros Pál hajdúit – kik nem tudván, oda-elől mi történik? csak a pusztán hagyott ágyúkat és a Nyárády-s csallóközi gyalogság futását látván, – szintén felbomlanak, s hátrálnak. Megzavarodik és hátat fordít Scharudi árulására a balszárnynak közeli két lovas-ezrede is: a jászoké és a draganyos ezer. Valószínű azonban, hogy ezt utóbbit maga a parancsnoka, Győri Nagy János rendelé vissza: attól tartván, nehogy ez is – mível szintén németekből álla – a Scharudi példáját kövesse. A közelebb lévő ezerek közül csak az egy Eszterházy Antal regimentje nem hátrált, – de előre sem ment.[58]
Amikor ez történt, már csak a kurucoknak Eszterházy parancsnoksága alatt álló balszárnya folytatta a küzdelmet. Az itt beosztva volt ezredek vitézségükkel, mint azt Rákóczi emlékirataiban is elismeri, csodákat műveltek, de győzelmüket ők sem aknázták ki, hanem az ellenséges vonalak áttörése után ők is a társzekerek fosztogatását tartották előbbrevaló dolognak.
„Rákóczi hű kisérői – írja Markó id. m. 238. oldalán – csupán a harc forgatagából vezették ki, azután megálltak vele kissé hátrább, olyan ponton, ahonnan a csatateret még láthatta. Vigasztalan kép tárult a fejedelem szeme elé. Rákóczinak az volt a meggyőződése, hogy udvari karabélyosaival fel tudta volna még tartóztatni a felbomlást. Minthogy a pillanat, amelyben a bajt jóvá lehetett volna tenni, mint írja, már elmúlt, parancsot adott seregének az általános visszavonulásra, mert az „teljes felbomlásának oly képét nyújtotta, amelynél szánalmasabbat képzelni sem lehet”.[59] Udvari karabélyosaival megállt a dombtetőn, hogy a futókat maga köré gyűjtse. Bercsényi csatlakozott hozzá.[60] Sikerült nekik a város felé özönlő lovas- és gyalogostömegek egy részét feltartóztatni. A város falai előtt[61] néhány ezredet újból harcvonalba állítottak, hogy Heister esetleg előnyomulását, ha lehet, feltartsák, azután pedig a sereg körülöttük gyülekező roncsaival a késő esti órákban Szered felé vonultak el a csatatérről.[62] E vesztett csatával Lipótvár sorsa is eldőlt. Rákóczi parancsot küldött La Motte-hoz, hogy ha Heister a vár felé közeledik, hagyja abba annak ostromát s vonuljon vissza Nyitra várába… Azonban a tábornagy valószínűen maga sem volt tisztában győzelmének horderejével, vagy talán nem is tartotta azt a kezdetben oly kudarcos verekedést győzelemnek. Nem követte Rákóczit, hanem seregét a város falai alatt rendezte, azután gyalogsága élén bevonult Nagyszombatba, lovasságát pedig szétosztva, a környékbeli falvakban szállásolta el.[63] Az, amitől tehát Rákóczi tartott, hogy Heister rövidesen üldözni fogja, nem vált valóra.[64]
„December 26.-án este még nem lehetett Rákóczinak tiszta képe arról, hogy mennyi volt seregének vesztesége s hogy az elszéledtek közül hányan fognak újból csatlakozni hozzá… Lovassága – mint írja – csekély veszteséget szenvedett. Ez a seregrész a következő napokban lassanként gyülekezett. A csata súlyosabb részét végigkűzdött gyalogság azonban annyira szanaszét szóródott, hogy egyes osztagok csak nagy kerülők után, napok mulva találták meg újból a fejedelem táborát. A hajdúezredek az általános visszavonulási jel megadásakor már Heister hadtestének utolsó vonalán is átküzdötték volt magukat. Ha innen Nagyszombat felé akarnak visszavonulni, akkor újból csak a császári seregrészeken kellett volna útat vágniok Nagyszombat felé. A legtöbb hajdúezred tehát nem teljesítette szószerint a visszavonulási parancsot, hanem a beálló esti szürkületben, amikor a közdelem már az egész vonalon elült, különböző irányokban hagyta el a csatateret. Egy részük, közöttük Brémer német zsoldos zászlóalja, a fehéregyházai erdőben töltötte az éjjelt. Ez a német zászlóalj azután másnap, 27.-én elvált a kurucoktól és Heisterhez csatlakozott. Más hajdúezredek a Fehér hegyek és a Kiskárpátok felé mentek és csoportonként gyülekeztek Szolomány alatt. A miskolci hajdúezred volt az egyedüli gyalogcsapat, mely a Parna-patakon átgázolva, nagy kerülővel, még aznap este csatlakozott Rákóczi táborához.
„A felbomlás utolsó perceiben Ocskay a balszárnyon még egyszer megpróbálta a futókat visszafordítani és az ellenségre vinni, de nem sok eredménnyel. Viaskodás közben elszakadt ezredétől s a Heister tartalékát képező Simonyi és Badochay labancezredek felé vágtatott, abban a hitben, hogy ezek is kurucok, mivel magyar szabású ruhájuk volt. Utolsó percben észbekapva, kis csapatával keresztülvágta magát rajtuk báró Pongrác Gusztáv ezredes segítségével, aki valahol a Vág völgyén portyázva, a csata reggelén jól hallható ágyúdörgésre, a hang után vágtatott s akkor ért a csatamezőre, amikor Ocskayt a labancok már nagyon szorongatták. Ocskay Pongráccal egyesülve, azután összeszedte a Vág völgyében kóborló kurucokat (mintegy 200-at) és december 30.-án Radosnyáról jelentette a fejedelemnek, hogy közeledik táborához.[65]
„Ebben a nagy csatában csodálatosképpen egyik félnek sem volt olyan nagy vesztesége, mint amennyi íly, több óráig tartó kézitusában természetes lenne. Különösen feltűnő a kurucok csekély vesztesége. Mindössze 180 kuruc – főleg gyalogos hajdú és francia gránátos – halott maradt a csatatéren, amint azt a következő napokban az eltemettetést végző nagyszombati szerzetesek ismételten megállapították.[66] Csupán egyetlenegy kuruc tiszt esett el, s az sem tartozott voltaképpen a csatára felfejlődött sereghez. Dúló Ádám, a nagyszombati gyenge őrség parancsnoka ugyanis az ágyútűz hallatára felugrott ebédlőasztalától s azzal a kiáltással „majd hozok egynéhány német parókát” kinyargalt a városból. Alig ért a kertek közé, amikor egy ellenséges puskagolyó leterítette.[67] Elesésének hírére a várőrség szó nélkül kivonult a városból és a visszavonuló csapatokhoz csatlakozott, mire a lakosság békés szándékának jeléül a város tornyára kitűzte a fehér zászlót. A sebesültekről és hadifoglyokról pontos adataink nincsenek. A legközelebb járhat a valósághoz Sipeki Mihály pozsonyi alispán kijelentése, aki azt mondja, hogy 400 embernél több nem lehet a kurucok vesztesége. Érzékenyen sújtotta azonban Rákóczit legkitünőbb katonai tanácsadójának, Fierville lovagnak elveszte, aki hősies küzdelem után a császáriak hadifogságába került. – Igen nagy volt Rákóczi vesztesége anyagiakban. Összes ágyúi a csatatéren maradtak, társzekereinek ellenben csak kis része, mert a többit szerencsére Galgócon hagyta. A lipótvári ostromágyúk közül 6 nehezet és 7 mozsarat – lőporral és bombákkal együtt – szintén nem tudtak már elszállítani. Ezek is Heister kezében jutottak.
„A császáriak veszteségéről is elég pontos (?) adataink vannak. A Wienerisches Diarium 10 tiszt, 370 közlegény, halottról, 6 tiszt és 250 közlegény sebesültről, tehát összesen 636 főről beszél.[68] Lord Stepney bécsi angol követ pedig a császáriak veszteségét 5–600 főre becsüli.[69] Bár Heister nagyszombati csatáját bensejében őszintén nem könyvelhette el nagy győzelemnek, kifelé mégis azzá kürtölte. Hogy ennek külsőleg is kifejezést adjon, a csata utáni első jelentései után, néhány nap mulva öccsét, Hannibal tábornokot küldte fényes kisérettel a fogoly Fierville-lel és a többi kuruc fogollyal s 30 zsákmányolt zászlóval Bécsbe, hogy ezzel az ünnepélyes felvonulással is nagyobbítsák a csatanyerés hírét.[70] Heister Hannibal 1705. január 1.-én vonult a város kapujától kezdve folytonos zeneszó mellett, a nép újjongása közben a Burg felé, ahol őt Lipót császár ünnepélyesen fogadta. Fierville ezredest nyított kocsiban két óra hosszat hagyták vesztegelni a Burg udvarán, hogy a bécsi közönség megbámulhassa.
„De a bécsi ünnepség újjongó hangjai közé már alig néhány óra mulva egy nagyon is zavaró akkord vegyült. A morva határszélről menekült emberek rettegve hozták Bottyán előretörésének hírét. Az udvari haditanács ezután jogosan kezdett kételkedni a nagyszombati diadal valódiságában. Valóban nem lehetett diadalnak minősíteni az olyan csatát, amely után néhány nap mulva a tönkrevert ellenség a győző háta mögött bántatlanul tud szabadon operálni. Ez nemcsak annak bizonyítéka, hogy a legyőzött ellenség kezdeményező és vállalkozó szelleme nem szenvedett csorbát, hanem annak is, hogy a széjjelvert sereg csak veszteséget szenvedhetett és hamarosan rendbeszedte magát. A Heister-ellenes bécsi körök most már komolyan emlegették Heister elmozdításának szükségességét, úgy látszik nyíltan is, mert Lord Stepney angol követ 1705. január 24.-én már leplezetlenül tudatta kormányával, hogy Heister győzelme dacára kénytelen volt visszavonulni s egyáltalában nem alkalmas erre a parancsnokságra.[71]
Most pedig az eseményekhez általam hozzáfűzni szokott megjegyzések és elmélkedések előtt mindenekelőtt Markó s utána Thaly Kálmán biráló megjegyzéseit iktatom ide.
„A nagyszombati csata eredményét – írja Markó id. m. 243. oldalán – vagy – a győző fél szemszögéből nézve – eredménytelenségét könnyű áttekinteni. A csatát, azaz magát a harcot, küzdelmet, Heister nyerte meg, mert annak végén a kurucok futottak el a csatatérről és otthagyva ágyúikat, zászlóikat, azok császári birtokba kerültek. Stratégiai nyereségről, vagy a győzelem távolabb kiható gyümölcseiről azonban nem beszélhetünk. Heister egyedüli pozitív eredménye az volt, hogy Lipótvár a kurucok ostroma alól felszabadult. Mint másodrendű, vagy kisebb jelentőségű eredményt nevezhetjük még Nagyszombat behódolását és azt, hogy a császári seregnek most már módjában állott a vágvölgyi erősségeket, főleg Trencsént újból megsegíteni, élelmezni. De ennek az eredménynek nagy volt az ára. A császári sereg e harcban sokkal többet vesztett emberekben, mint Rákóczi serege. Tapasztalta azt is, hogy a kurucokat a csatamezőről elűzte ugyan, de Rákóczi seregét nem semmisítette meg. Látszólagos győzelmének csak néhány napig örvendhetett, mert Bottyánnak az a vakmerő elhatározása, hogy merészen Heister háta mögé kerülve, és a főseregtől elszakadt szomolányvidéki kuruc csapatrészt magához véve, újból Ausztria felé nyomul elő,[72] azt bizonyította, hogy a kuruc sereg támadó kedvét csorbítatlanul megőrizte. Vert seregnél ez lehetetlen. Heisternek ez a győzelme is, mint általában a kuruc felkelés legtöbb, – a császáriaknak kedvezően végződő ütközete, – csakis elszigeltelt, nagyobb stratégiai eredmény nélküli győzelme volt, és újból szemléletően bebizonyította azt, hogy a kuruc fölkelést tisztán fegyveres erővel legyőzni nem lehet. Még annyit sem ért el Heister győzelmével, hogy Rákóczi seregének Léva felé való visszavonulását megakadályozza, vagy pedig eléje kerülve, a kuruc sereget visszavonulás közben feltartóztassa, szétszórja, vagy lefegyverezze. Seregét a csata viszont annyira kimerítette, hogy csak két napi pihenő után indult Rákóczi után. Ez az idő pedig elég ahhoz, hogy egy visszavonuló seerg magát, úgy ahogy, rendbeszedje és azon a szakaszon várja üldözőit, ahol az a védelem szempontjából a legalkalmasabb. Ez így is történt, Rákóczinak a csata után mind stratégiailag, mint taktikailag szabad keze maradt. Magasabbrendű stratégiai tervezgetéseiről ugyan nincs adatunk (kivéve Bottyán ügyesen megindult raidjét a morva határszél ellen), de nagy taktikai eredmény az, hogy Rákóczi seregének ideje és alkalma volt a kiszemelt, alkalmas ellenállási vonalakat (Vág, Nyitra, Garam) zavartalanul megszállni.[73] Bercsényi ezirányú intézkedéseit teljes siker koronázta. – A csata alatt Rákóczi nehezebb helyzetben volt, mint Heister, mert tapasztalatlanságának érzetében mások tanácsára szorult s engedékeny, előzékeny egyéniségénél fogva még azokat a szándékait sem tudta végrehajtani, amelyeknek helyességéről pedig meg volt győződve. (A csatatér megközelítése a csata előtti éjjel, a sereg felállítása). Csupán egy alkalommal lépett ki e tekintetben a harc alatt zárkózottságából, akkor, amikor Norwall grófot paranccsal küldte vissza a tétovázó Bercsényihez. A kuruc sereg érezte fejedelmének jelenlétét. Ez tagadhatatlan, s azt hiszem, nem utolsó sorban ennek is tulajdoníthatjuk azt, hogy valamennyi csapat, de különösen a közvetlenül a fejedelem színe előtt harcoló gyalogság vitézül verekedett. De éppen úgy, mint ahogy a csata nem teljesen az ő szándéka szerint kezdődött, Rákóczi harcközben sem tudta fővezéri gondolatait kellően érvényesíteni és a küzdelem egyes mozzanataira befolyást gyakorolni. A három kuruc seregrész, azaz a két lovasszárny és a gyalogos derékhad, mindegyik parancsnokának első intézkedése szerint lépett ugyan harcba, de azután már úgyszólván minden ezred felsőbb vezetése nélkül, önállóan harcolt. A tartalék (palotások, Esze Tamás, Bokros Pál ezredei) harcbavetésére Rákóczi csak akkor gondolt, amikor Heister ellentámadása már közvetlenül érezhetővé vált. Ahhoz, hogy ez a tartalék Heistert megállítsa, az adott helyzetben már kevés remény volt, mert ez oly közel állott a küzdő harcvonal mögött, hogy kifejlődésére sem hely, sem idő nem nyílott. (?) A kuruc sereg már felbomló része, a tömegpánik meg nem akadályozható hatása alatt, ezt a tartalékot is okvetlenül magával rántotta volna, még akkor is, ha támad. Hogy a fejedelem példás bátorsággal és önfeláldozással vetette személyét latba a csata legveszélyesebb percében, ez kétségkívül tiszteletreméltó és férfias jellemhez illő elhatározás volt, de a helyzetet ez sem lett volna képes már helyreállítani. A visszazúduló tömeg feltétlenül magával ragadta volna őt, amint ez 3 1/2 év múlva a trencséni csatában, hasonló helyzetben megtörtént. Vay Ádám udvari marsall féltő gondoskodását tehát csak helyeselnünk kell.[74] Bercsényinek és Eszterházynak az az intézkedése, hogy a lovas harcvonalukat csupán egy csatasorban állították fel, szerencsétlen volt. Több harcsorban, védelemre felkészült és bőséges tűzérséggel rendelkező reguláris császári sereg ellen ilyen hajlékony vonallal eredményt nem lehet elérni. Az ilyen mozgékony, bármilyen vitéz lovas harcvonal csupán hajlékony vesszőhöz hasonlítható, amellyel suhintani, talán ütni is lehet, de az semmiképen sem változhatik a csata alatt olyan merev, kemény doronggá, amely már nemcsak ütni, de rombolni és képes. Egyvonalú lovassereg vitézül nekilendülhet s rendetlenséget okozhat a nála szorosabb kötelékekben harcoló ellenfél soraiban, de azt sohasem lesz képes teljesen megsemmisíteni. Ebeczky és szomszédos ezredei a kurucok jobbszárnyán hátraszorították a császáriak első vonalait, de már Heister ellentámadásának nem tudtak ellenállni. A balszárnyon Ocskayék győzelmesen aprították Heister lovasait, de nem volt elég erejük ahhoz, hogy azokat a Parna-patakon át kergessék s a gomolygó harc végén nekik kellett a harctérről elmenekülni.
„Nem ismerjük Rákóczi eredeti hadi (recte: csata-) tervét. Valószínű azonban, hogy Heisteréhez hasonló, az abban az időben általánosan szokásos, többvonalú négyszögű tagozódásban akarta a csatát arcvonalban vívni. Ez pedig az adott esetben nyílt mezőn nem lett volna célszerű… Rákóczi mindig igen szigorúan kritizálta tábornokait és csapatait. Következetesen megfigyelhetjük irásaiban, hogy sokszor túlzott pesszimizmussal, legtöbbször jogosan, de mindenkor hűvös tárgyilagossággal ítéli meg hadserege magatartását. Ezért is jellemzi a nagy-szombati harc eredményeit ezekkel a szavakkal: (itt következik emlékirataiból az az idézet, melyet alább a 206. oldalon talál meg az olvasó „Meg kellett volna nyernünk a csatát…” stb.
„A nagyszombati csata – így fejezi be szemlélődéseit Markó – hadtörténeti szempontból is rendkívül tanulságos. Egyike volt azoknak a ritkán előforduló eseteknek, amikor a csatát megnyerő fél voltaképen semmit se nyert győzelmével, a vesztes fél ellenben aránylag kis veszteséggel továbbra is biztosította hadászatilag kedvező helyzetét.”
Thaly, A nagyszombati harc 70–73. oldalán a következő megjegyzéseket fűzi az imént letárgyalt csata lefolyásához: „Ha az ütközetet harcászati szempontból vizsgáljuk: általában el kell ismerni, hogy ebben, a hiányosan fegyverzett s úgyszólván még újonc magyar hadsereg, szemben az akkori világ leggyakorlottabb s legjobban felszerelt hadaiból álló császári ármádával, kitünően viseli magát. Azon tény pedig, hogy gyalogsági ágyúkat nyilt téren sikerrel ataque-írozott: tán az összes hadtörténetben Nagy-Szombatnál fordult elő először, amit Rákóczi gyalogságának nem kis dicsőségére válik. E gyalogság magaviselése egészben véve is igen jeles, és hősi részletekkel tündöklő: minők például a magát az ellenségnek mind az öt vonalán keresztülvágó miskolci zászlóalj, továbbá amaz elszánt hajdú vitézsége, ki Heistert valódi oroszlán-bátorsággal s erővel rohaná meg. – Kiemelendő a lovasság tűzes rohama is, nevezetessen Ebeczky dandárának ama szép negyedkanyarulattal kivitt pusztító oldaltámadása, továbbá a balszárnyon az Ocskay László, Andrássy György, Goda István, Balogh István, Bossányi János és Buday István lovas ezredei ellenállhatatlan lovas rohama, mely legtartósb is volt s a németeknek legtöbb vérbe került. Dicsérendő a Bercsényi- és Rákóczi-karabélyos regimentek magatartása, kik helyeiket a sűrű ágyútűzben mind végig jól megállták, anélkül, hogy az Illosvay túlbúzgósága által keletkezett stratégiai (azaz, hogy taktikai) hibába, a jobb szárny többi ezredei példájára, belekeveredett volna. – Megrovandó másfelől Illosvaynak az imént említett heveskedése, mellyel az alárendelt Ebeczky-brigádát minden parancs nélkül követte, utánozva még öt lovas-dandár által, – minek folytán aztán a jobbszárny a közép közt a Heister által ügyesen felhasznált nyilás támadt, – mely körülmény, a Scharudi árulása okozta zavarral egyetemben, főoka lőn a visszavonulásnak. Hogy Nyárády hajdúi ezen árulás folytán zavarba jöttek és megfutottak: azon nem csodálkozhatunk; bármely ezredet támadjon meg roham közben váratlanul, saját felekezetű szomszédja, s lőjjön belé egyszerre tíz lépésről: bizony, a világ leghíresebb regimentje is zavarba fog jönni! Hanem, hogy a Nyárády-ezer futását a jászok és a dragonyos-regiment s különösen a tartalékban álló Esze Tamás, Bokros Pál és az udvari palotás hajdúk is követték – kivált a jól felfegyverzett, fegyelmezett, reguláris palotások, – azt valóban csak az első meglepetés okozta rémület, s a helyzet föl nem ismerése magyarázhatja meg. Sőt a vitéz palotás ezred hátrálását, még úgy is, megvalljuk, vezénylő ezredesük: Szent-Iványi János lágy magatartásának vagyunk hajlandók tulajdonítani. E főtiszt ugyanis, igen szép műveltségű, eszes, a fensőbb hadi tudományokban szakkönyvek olvasása által jártas, jó rendtartó s ügyes hadgyakorló volt; de kétes pillanatokban személyes bátorsága nem egyszer elhagyá; – így például Trencsénnél is, éppen a legválságosabb percben lóra kapva gyalázatosan otthagyta ezredét.[75] Hiába volt még kuruc részről a lovas-ezredek közlegénységének föltartóztathatatlan prédavágya, mellyel mind a bal-, mind a jobbszárnyon idő előtt az ellenséges podgyászszekerek zsákmányolásának estek, ahelyett, hogy a már megbomlott német hadsorokra mégegyszer visszacsapva, őket egészen semmivé tegyék. Hiba volt végre a balszárny ezredeinek egyetlen vonalba való felállítása. De, ha e stratégiai (azaz, hogy taktikai) vétségért nem hagyjuk megrovatlanul a vezérségben még újonc Eszterházy Antalt: mit szóljunk a veterán hadvezér, a tábornokságban megőszült császári marechal, Heister, még nagyobb harcrendelési hibájáról: aki t. i. podgyászszekereit hadvonalai közé, egész táborán végig oly botorul állítá fel, hogy miattok hátulsó hadvonalával az elsőt meg nem segíthette. Heister e semmikép sem menthető hibája került neki legtöbb véráldozatba s magában elégséges lesz vala az ütközet elvesztésére: ha a kurucok zsákmányolni nem kezdenek, vagy szemben Eszterházy is nem követ el hibát, az egyvonalas hadfelállítás által. Ide vonatkoztatva írja Rákóczi is memoirjaiban:[76] „Az ellenség hadserege hosszas négyszöget képezett megszakgatás nélkül, fedett oldallal; podgyászuk a két vonal közt volt felállítva, úgy, hogy a második vonal nem segíthette az elsőt. Meg kellett volna tehát nyernünk a csatát, ha a tábornok (Eszterházy) vagy a tisztek, az első hadvonalra, amely többhelyütt át volt törve, vetették volna újra erejüket. De meglévén a rés, senki nem gondolt másra, mint a társzekerek kizsákmányolására. E fegyelmezetlenségnek az altisztek is okai voltak, akik kötelességeiket nem ismerték és sem tapasztalatuk, sem tekintélyük nem volt, hogy katonáikat zárt rendben együtt és a prédálástól távoltarthatták volna.” Befejezésül lemondó önkritikával ezeket mondja Rákóczi: „Cette premiere Bataille m'apprit, que pas un de nous n'entendoit la Tactique.” (Megtanultam ebből az első csatámból, hogy egyikünk sem sajátította el a harcászat alapelveit.) De igazán szólva – jegyzi meg Rákóczi valamivel alább, – a császár tábornokai közt sem akadtam Julius Caesarokra. Megtanultam továbbá, hogy hadaim a legjobb akaratúak, de másrészről rosszúl fegyverzettek s rosszul fegyelmezettek lévén, tiszteim sem tudják őket vezetni. Megtanultam végre, hogy a szökevény németekre igen kell vigyázni.” Végül, hogy az 1704. év magyarországi eseményeivel végleg végezzünk, meg kell még említenünk, hogy a meghódolt Kassa lakosai november 2.-án letették a hűségi eskűt[77] s parancsnokává Rákóczi Radics Ferencet, Zrínyi Ilona mellett egykoron Munkács lelkes védőjét nevezte ki. Szendrőt Malvezzi Adolf adta át a kurucoknak; ennek kapitánya Szepessy István lett.[78] Eperjest az előzetes megállapodás szerint báró Wilson Ede adta át december 1.-én Forgách Simonnak, de kikötötte magának, hogy az őrség lobogós zászlóval és zeneszó mellett mehessen ki a várból.[79] 1704. december 25.-én Szatmár is megadta magát Forgáchnak. Glöckelsperg, a vár parancsnoka, Löwenburg és Sickingen főtisztjeivel és 1 zászlóalj gyalogsággal 600 lóval bántatlanul elvonulhatott Pestre.[80] A vár átvétele alkalmával 72 ágyú, 10 seregbontó (Orgel–Geschütz), 106 mázsa lőpor, 22 mázsa kanóc, 143 mázsa ón, 2 mázsa ólom-puskagolyó, 150 drb. 60 fontos bomba, 6570 ágyúgolyó, 436 tarackokhoz való kőgolyó, néhány száz gránát, 250 jó és 336 javítandó puska, 169 kartács, salétrom, kén, pallosok, sisakok, vasderekak, mindenféle sáncásó és várvédő eszközök, s egy egészen jól felszerelt lőporgyár került a kurucok kezébe.[81]
A Bécs biztonsága mitt aggodalmaskodó bécsi körök, de legfőkép a császár és magyarországi fővezére között már hosszabb idő óta megbomlott a jóviszony, mivel ez utóbbi a sok nógatás ellenére sem volt hajlandó aránylag csekély számú és rosszul ellátott hadakkal tevékenységének színterét újból a veszedelmes darázsfészeknek tartott Magyarországba áttenni. Heisternek feladatául Lipótvár fölmentését jelölték ki, tudván azt, hogy Rákóczi, akit elsősorban akartak tönkretenni, ereje zömével szintén ott tartózkodik. A kapott feladat végrehajtása sem egyszerű, sem könnyű nem volt, még pedig azért nem, mert a Kis-Kárpátok és a Morva folyó által határolt területen ott leselkedtek Bercsényi portyázó különítményei és maga Bercsényi hadainak zömével is, hogy akkor törjenek rá Dürnkrutból esetleg egyenes irányban Lipótvár felé előretörő Heisterre, amikor az a Kis-Kárpátok szoros jellegű útain áthaladva, igen könnyen a Ritscham tábornokéhoz hasonló katasztrófális helyzetbe volt sodorható. Bercsényi eleinte számított is a viszonyoknak ily kedvező alakulására, de Heister, a tapasztalt ravasz róka, ügyesen kikerülte a neki szánt kelepcét, amennyiben a Kis-Kárpátokon való átvonulását oly irányban vette tervbe, ahol ez a hegység aránylag sem túlszéles, sem túl nehezen áthatolható nem volt, s amellett oly messze távol feküdt Bercsényi zömének tartózkodási helyétől, hogy minden reménye meg lehetett arra nézve, hogy az előtte fekvő akadály-övön nagyobb veszély nélkül átvergődhetik. Hogy miért nem választotta Heister az amannál még sokkal járhatóbb lamács-pozsonyi átjárót, mely számottevően nagyobb kerülőt sem jelentett volna, annak plauzibilis magyarázatát bajos volna kitalálni. Heister hadainak a stomfa-máriavölgy-récsei irányban oly könnyű módon történt átkelésén valóban csodálkoznunk kell, annál is inkább, mert hiszen az, a zömével még idejekorán a helyszínre ért Bercsényi szemeláttára történt, aki szinte megfoghatatlan módon elmulasztotta, hogy kéznél levő összes csapatjaival a hegyszorosba bevonult császári had hátába támadjon, ami feltétlenül igen hatásosnak bizonyult volna. Ellenben az a nagyobb erély és nyomatékosság nélkül történt csipkedés, amiről a Bercsényit minden alkalommal a legkedvezőbb színben feltüntetni szerető Thaly, illetve Bercsényi is Perényi útján Rákóczinak említést tesz, semmiként sem volt alkalmas arra, hogy a császáriaknak a hegységen való átvonulását komolyabban hátráltassa. Erről maga Bercsényi meg volt győződve s ezért, alig hogy Heisterék az erdős hegységben eltűntek, ő maga csapatjai legnagyobb részével más úton igyekezett a hegységből kibontakozó császáriak elé kerülni, de a végrehajtott óriási kerülővel már csak akkor érhetett a Kis-Kárpátok délkeleti szegényére, amikor Heister hada már régen túl volt a veszedelmes hegyi átkelésen. Pedig hogy verte a kérkedő kuruc generális a mellét Rákóczihoz intézett leveleiben, illetve december 13.-án ennek galgóczi főhadiszállásán, hogy ő majd ellátja az újból magyar területre átlépni merészkedő Heisterék dolgát. És mi tagadás benne, ezt kevesebb szóval, de annál több eréllyel és célirányos intézkedésekkel és cselekedetekkel tényleg meg is lehetett volna tenni s el is lehetett volna érni. Bercsényi ugyanis abban a ritka szerencsés helyzetben volt, hogy már 18.-án reggel, amikor a császári sereg Dürnkrutnál még csak átkelőfélben volt a Morván át, máris tudta, hogy Heister Stomfának vesz irányt s így bőségesen volt ideje a szükséges ellenintézkedések megtételére s ő azokat meg is tette, hanem csapatjai saját magával együtt, ahelyett, hogy a hegységen átkelni készülő, illetve a szoros jellegű hegységbe bevonult ellenségre rávették volna magukat, valamennyien, Bercsényivel együtt, csupán a benevolus spectator szerepét játszották s nyugodtan hagyták a császári sereget a Kis-Kárpátokon átkelni. Ez bizony nagy mulasztás, sőt bátran mondhatjuk, vétkes hiba színében tűnik fel. Az, amit Bercsényi e mulasztás igazolására felhoz, egyáltalában el nem fogadható. Ha a szomolány–jablonicai események folyamán a kuruc lovasság az ottani még nehézkesebb terepen oly remekül tudott működni Ritschanékkal szemben, nem látjuk be mostani felett tartózkodó magatartásának és lovassága teljes passzivitásának jogosultságát s azt a legnagyobb mértékben el kell ítélnünk.
A Sennyeynek adott parancsát sem helyeselhetjük. Ez tette lehetővé egyrészt, hogy Herberstein pozsonyi hada minden nehézség nélkül egyesülhetett Récsén Heisterrel s másrészt, hogy utóbbinak további menete komolyabban már alig zavartatott meg.
Ami pedig „a hősünk hadvezéri zseníjét magán viselő terv”-ét illeti, nagyon sajnálom, hogy e tekintetben sem csatlakozhatom teljesen Thaly Kálmán felfogásához. Az ajánlott terv magva, hogy t. i. eléje kell menni a császáriaknak és velük nyilt téren megütközni, feltétlenül helyes volt. De kérdem, miért kellett az összes erőket előbb Farkashidára lesétáltatni s aztán ismét Nagyszombat felé előrevezetni, amikor ez nagy időveszteséget jelentett s a csapatok jelentékeny fárasztásával is járt. Az egyedüli helyes pont, ahova a rendelkezésre álló haderőket már a priori gyülekeztetni kellett volna, Nagyszombat tájéka volt s ez esetben bőségesen jutott volna idő a szemrevételezésre, a terepen itt-ott szükségessé váló javítgatásokra (útjavítások, útmeredélyek eltüntetése, sáncok ásása, akadályok készítése stb.), a csatarend nyugodt megalakítására és a harchoz való teljes felkészülésre. Nagyszombat jelezte azt a pontot, ahol a Lipótvár és Szered felől jövő útak összefutnak s így ez volt az a pont, ahonnan leggyorsabban, legkönnyebben és legcélszerűbben lehetett az akár Szered, akár Lipótvár felé törekvő ellenség előnyomulását kontrakarírozni. Ha tehát a december 13.-iki megbeszélésen résztvett főtisztek valamennyien szájtátott helyesléssel fogadták Bercsényi nagy expozéját, az csak arra vall, hogy ezek az urak még kevesebbet értettek a magasabb katonai alapvető fogalmakhoz és általános érvényű szabályokhoz és általánosan elfogadott sarktételekhez, mint a nagy „stratéga” hírében álló Bercsényi, aki pedig, miként arra ismételten rámutattunk, már eddig is jónéhányszor alaposan elvetette a súlykot. Nagy felelősséget és ódiumot vett magára Bercsényi azzal is, hogy a Rákóczi által már elrendelt farkashida–nagyszombati éjjeli menet végrehajtását megakadályozta. Az általa e tekintetben felhozott indokok sem voltak nagyon helytállók. És ha a kuruc sereg, mint eredetileg tervezve volt, már december 26.-án a kora reggeli órákban Nagyszombatba érkezik, valóban sok mindent másképpen lehetett volna elrendezni és a csak déltájban Gerencsérnél felbukkanó ellenséget teljes készenlétben fogadni.
A rendszeres s kivált tömör alakzatokban véghezviendő hadmozdulatokban járatlan kuruc sereg természetesen csak igen lassan tudott tért nyerni. S ennek volt tulajdonítható, hogy a farkashida–nagyszombati, mindössze alig 10 km.-nyi út megtevése a szokásos 2 1/2 óra helyett, legalább annak kétszeresét, sőt majdnem háromszorosát vette igénybe. Ez, valamint az a körülmény, hogy a Nagyszombat alá érkezéskor már a közeledő ellenség is láthatóvá vált, a sereg- és csapatvezetésben különben is járatlan és tapasztalatlan Rákóczit meglehetős izgalomba ejtette, amin utóvégre nem is csodálkozhatunk. Ily előzmények után indult meg a sereg csatarendbe állítása módjának és helyének kérdése tekintetében felvetődött vitatkozás s ne csodálkozzunk, hogy a sok szakács ezúttal is elsózta a levest. Bercsényiék, valószínűleg éppen arra való tekintettel, hogy már az ellenség a Parna-patakhoz ért, vélték legcélszerűbbnek a saját hadseregnek a Tirnava-pataktól keletre, Nagyszombattól kétoldalt elterülő dombokon való csatarendbe állítását és én a magam részéről ezt az eszmét annál is inkább teljes mértékben helyeselni vagyok kénytelen, mert nem volt kizárva, hogy az ügyesebb és gyakorlottabb ellenség sokkal gyorsabban elkészül a maga csatarendjének helyreállításával, mely esetben jobb, ha a kuruc sereg a Tirnava patakkal arcvonala előtt, jó magaslati állásban várja be az ellenség esetleges támadását, mintha ez a támadás a Nagyszombattól nyugatra még csak felvonulófélben levő kuruc sereget találja. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy a harcot ebben az eredetileg választott állásban kell elfogadni, hanem ha idő és alkalom nyílik, onnan, a már felvett csoportosításban bármikor támadólag is előre lehetett nyomulni. Hogy Heisterék is csigamódra végezzék a sereg felvonulása körül elintézni való dolgaikat, azt senki előre nem tudhatta. Ennek a késedelmeskedésnek legfőbb oka a császári sereg kétszeres, a Parna patakon innen s túlnan elrendelt felvonultatása volt. Az elsőt, vagyis a Parna patakkal az arcvonal előttit, valószínűleg azért rendelte el Heister, mert nem volt benne biztos, hogy a már szintén felvonulófélben levő ellenség időt enged neki az említett patakon való átkelésre és csatarendjének annak északkeleti oldalán való megalakítására. De amikor a kurucok tétovázó magatartását látta, haladék nélkül átkelt a tulsó oldalra, hogy ezáltal nagyszámú vonatát épp az említett patak mocsaras partjai által még jobban védve tudja. Podgyászvonatának aránytalanul nem kiterjedése abban leli magyarázatát, hogy neki Lipótvárnak szánt sok lőszer-, élelmi- és egyéb cikkeket megrakott társzekereket is magával kellett cipelnie; ezért vált az ő előnyomulása is oly vontatottá, amiről Bercsényi hírt véve, ezt nyomban megjelentette Rákóczinak, egyúttal az éjjeli menet mellőzését is javasolván. Vonatának ilynemű összetétele és egyrészének fentebb említett rendeltetése volt az oka annak is, hogy ő azt, Rákóczihoz hasonlóan, valahol hátul vissza nem hagyhatta s ismervén a kurucoknak a vonatokkal szemben táplált préda-éhségüket, nem volt más módja annak megfelelő biztosítására, mint hogy annak – a Parna patakot sem tartván elég biztosítéknak a minden oldalról be-betörő kurucokkal szemben – a harchoz fölvonult csapatok között jelölte ki a helyét. Ez semmi esetre se volt célszerű intézkedés; azt bizonyára maga a tábornagy is igen jól tudta, de erre a kényszerhelyzet vitte rá. Ehhez képest megfelelően módosítandónak vélem Thalynak erre vonatkozó igen éles kritikáját.
Nagyon érdekes jelenség, hogy ebben az időben az egymással szemben álló seregvezetők, nagyobbára kémek és szökevények, továbbá foglyok bemondása nyomán, mily jól voltak tájékozva, nemcsak a kölcsönös erőviszonyokról, hanem a seregvezetők szándékairól is. Rendszeres, előreküldött csapatok által végzett felderítő és hírszerző szolgálat ugyanis akkoriban még nem igen divatozott.
A szemben álló fővezérek csatatervét illetőleg nem lehet kétségünk az iránt, hogy Heister a küszöbön álló mérkőzést védelmileg, Rákóczi ellenben határozottan támadólag akarta vezetni. Heistert erre a harcformára főleg az ólomsúllyal ránehezedő nagy vonat kényszerítette, amely mellől a csapatok nem igen távolodhattak el s így azokat támadásra előrendelni nem igen lehetett. De a Heister által tervbevett védelem nem tiszta, hanem ellentámadással kapcsolatos védelem volt s ezt helyesnek kell elismernünk. Viszont Rákóczinak is igaza volt, amikor ő seregének támadólagos fellépése mellett döntött, mert ez a harcforma jobban megfelelt az ő emberei s egyáltalában a magyar csapatok mentalitásának. A támadást mint harcformát rendszerint az erkölcsileg, illetve számbelileg erősebb fél szokta választani. A jelen esetben ugyan az erők majdnem egyformák voltak, de azért a fenti indoknál fogva mégsem tehetünk kifogást a támadás elhatározása ellen. Ám ennek a harcformának több alfaja és fokozata van. Az akkori időkben a két szembekerülő fél rendszerint, a rendelkezésre álló csapatokat egy vagy több harcvonalban felállítva, párhuzamosan állott fel egymással szemben, amiből aztán nagyban véve a hadakozásnak legegyszerűbb és legprimitívebb formája, az arctámadás, illetve védelem fejlődött ki. Nagyobbarányú átkaroló-, oldal- és háttámadások igen ritkán fordultak elő. Ezt a nagy csata keretén belül alkalomadtán csak egyes kisebb részek gyakorolták, Rákócziék ezúttal nem ezt az akkoriban szokásos rendes sablónt használták. Ők már kezdettől fogva úgy vonultatták fel seregüket, hogy azzal kettős átkarolást hajtsanak végre Heisterék ellen. Rendszerint már az egyszerű, de még inkább a kettős átkarolás csak akkor jogosult, ha az ellenség erejéhez képest bizonyos számú erőtöbblet áll rendelkezésünkre, mert ellenkező esetben alkalmat adunk az ellenfélnek, hogy gyengére szabott arcvonalunkat az általa legmegfelelőbbnek vélt ponton áttörje, ahogyan ez a jelen esetben meg is történt. Ez a kettős átkarolási szándék vezetett ahhoz, hogy mind Bercsényi, mind Eszterházy, mindennemű tartalék visszatartása nélkül, csak egy-egy hosszú, sekély vonalban fejlődtették fel csapatjaikat, holott speciell Eszterházynak Rákóczi meghagyta, hogy csapatjait két harcvonalba alakítva vezesse az ellenség felé előre. Eszterházy ezt könnyen meg is tehette volna, mert vele szemben az ellenség jobbszárnya fix pont gyanánt mozdulatlanul állott. Nem így Heister balszárnya, mely csakhamar megkezdte bal felé való elhúzódását, ami arra késztette Bercsényiéket, hogy ők is mindig jobban jobb felé terjeszkedjenek, illetve jobbra húzódjanak, hogy végeredményben mégis túlszárnyalhassák az előttük levő ellenséget. S végeredményben ez okozta a nagy katasztrófát maga után vonó nagy hézagképződést a kuruc csatavonal jobbszárnyhada és középső harccsoportja között, amit aztán Heister igazi éles hadvezéri szemmel gyorsan a maga javára használt fel.[82] Nagy baj volt ez a magyarokra nézve, annál is inkább, mert itt senki sem volt, aki a csatavezetésben még csak félig-meddig is mesternek érezhette volna magát. Rákóczi legalább helyes intenciót mutatott, amikor egyik ezrede élén maga személyét is latba akarta vetni. De hol volt és mit művelt ugyanekkor Bercsényi, pláne ha igaz, hogy tulajdonképpen ő lett volna az egész ármádia fölött helyettes fővezéri hatalommal megbízva. Pedig a történtek és elmondottak szerint ő ezidő tájt szintén ama bizonyos hézag közelében tartózkodhatott.
A gyalogsági tartalék magatartása is felette különös és nem eléggé rosszalható. Amikor a középhad első vonala támadólagos előnyomulását megkezdte, ezeknek a másodvonalbeli csapatoknak, Bokroséknak, Esze Tamáséknak és Szent-Iványiéknak is feltétlenül előbbre kellett volna nyomulniok, hogy gyorsan kéznél legyenek, ahol szükség talál reájuk lenni. De ezek is nélkülözték a csata sorsát biztos kézzel irányító fővezérnek a kellő időben hozzájuk érkező megfelelő útmutatásait és parancsait. A legfelsőbb vezetésnek ily tökéletes hiánya mellett aztán nem csoda, hogy a már-már megvert Heister végül mégis győztesként került ki a számára nagyon kemény diót jelentő nagyszombati csata felette nehéz forgatagából. De ez a győzelem majdnem felért fél vereséggel. Utána a császári fővezér oly gyengének érezte magát és csapatjainak erőállapotát, hogy nemcsak hogy az ellenség üldözésére, hanem még annak nyomonkövetésére sem gondolt. Pedig igazi hadvezéri erős akarattal legalább némileg hatásos üldözés elrendelése által, amire lovasságának egyes részei feltétlenül képesek lettek volna még, csak ezután, a csata befejezése után avathatta volna nagyszombati csatanyerését igazi győzelemmé. Hogy ezt a tábornagy elmulasztotta, ezt a hibát, mint a katona és hadvezér követte el, de mint ember csakhamar még nagyobb bűnbe esett, ahogyan az Thaly (A nagyszombati harca, 61.) következő soraiból kitűnik: „A várőrség kimenetele után a szombatiak bezárták ugyan városuk kapuit, de Sipeky Mihály, pozsonyi alispán tanácsára mindaddig csendességben maradának, míg Heister a falak alá nem közeledett. Ekkor, megadásuk jeléül a fehér zászlót kitűzték a toronyra;[83] s miután Heister, harcban megfáradt, kiéhezett csapatainak jó szállásokkal, élelemmel ellátását követelve, – viszont mindenkinek személy- és vagyonbiztonságot igért:[84] felnyitották kapuikat. A lakosság azonban rettegvén a mord Heisternek a veszprémieken, pápaikon, stb. elkövetett iszonyú kegyetlenkedéseitől, s ismervén hada fegyelmetlenségét: nem hitt a császári tábornagy biztosításának; a bevonuló csapatok elől férfiak és nők, – kivált ez utóbbiak, nemi erényük meggyaláztatását féltve a garázda német hadtól – seregesen menekültek az egyházi épületekbe. A papnövelde, az iskolák, kolostorok, az akadémia temploma és jezsuiták collegiuma síró-rívó néppel teltenek meg.[85] Aggodalmuk nem is volt alapnélküli, mert alig ment be a császári sereg a városba, máris többhelyütt gyujtogatni kezdett s a házaiknál talált polgárokat mindenféleképpen zaklatta, míglen Heister – nem akarván leendő téli szállását elpusztítani – megtiltotta e kihágásokat. Igy sikerült aztán a papoknak és barátoknak, sok kérésök, biztatásaik után, már késő este, reá birni a szent épületekbe menekülteket a házaikba való visszatérésre. De a nők több napig ki nem mozdulának. – Heister a szemináriumokat több százra menő sebesültjei számára kórházakká alakíttat: így a Boldogságos Szűzről nevezett seminárium 300, a nemes ifjak kir. convictusa 130, Szent-Adalbert semináriuma 70 sebesültet fogadott be. Míg azonban a saját sebesültjeiről ily emberileg gondoskodék: kegyetlen természetét a hatalmába esett magyar sebesek és foglyok irányában nem birá megtagadni; e szerencsétleneket ugyanis – legtöbbnyire a gyalogságból valók voltak – midőn a gyujtogatást megtiltotta: tán hogy legyen bosszújokat kin kitölteniök, átengedi katonái dühének, s az utcákon irgalom nélkül összevagdaltatta. Barbárságát azzal is tetézé, hogy eltemetni sem engedte hulláikat; még másnap, harmadnap is ott hevertek mindenfelé a város utcáin e szegény kuruc rabok szétdarabolt, eléktelenített testei: hirdetőiül a fenséges német civilizátiónak.[86]
A kurucok két fővezére, Rákóczi és Bercsényi, a csata befejezése után minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a még nagyobb felbomlás révén a sereg teljesen szét ne zülljön. Ez iránti intézkedéseiket és fáradozásukat a teljes elismerés illeti meg. Nagyon helyes és üdvös rendszabálynak bizonyult Bottyánnak a csata után nemsokára véghezvitt előretörése, ami szinte szappanbuborékká változtatta át Heister nagyszombati győzelmét a bécsi körök szemében. Pedig őszintén megvallva, Heister ezt a lekicsinylést és a rajta elkövetett sérelmet nem érdemelte meg. Azt a feladatot, amit a bécsiek eléje tűztek, Lipótvár felmentését, ő teljes mértékben elérte; hogy rendelkezésre álló gyenge erőivel az egész kuruc sereget tönkre nem tehette, sőt az egész kuruc mozgalmat le nem szerelhette, annak nem ő volta az oka. Ő mint katona és mint a császári csapatok fővezére elég derekasan megállotta a helyét. Ezt az igazság érdekében leplezetlenül kötelességemnek tartom kijelenteni. Hogy mint ember a magyarokkal szemben elkövetett kegyetlenkedései révén ismételten súlyosan vétkezett az ethika szabályai ellen, az megint más lapra tartozik s ezért a tábornagy, kivált a magyarok részéről, mást, mint gyűlöletet és megvetést nem igen érdemel.
A hitszegő Scharudi is méltó büntetésben és sorsban részesült, átpártolt németjeivel együtt, akik e szolgálatukért persze nagy jutalmat vártak. „Heister ugyanis – írja Thaly, A nagy-szombati harc 64. oldalán Kolinovics nyomán – most már második urokat elárult szökevénycsapatot (büntetésül, hogy Rákóczi alatt szolgáltak) nagyobb részben lekoncoltatá. Scharidut pedig elfogatta, s Nagy-Szombatban Paksy János házánál őrizet alatt tartatá, mivel igen haraguvék reá, bizonyosan még valami előbbi dolgáért. Később ugyan (1705 elején) kénytelen volt őt szabadon bocsátani, mivelhogy Eugen herczeg előre biztosítá Scharudit a császár kegyelméről. De a remélt fényes jutalmak elmaradtak s az egykori német altisztből kuruc ezredessé emelkedett, majd árulóvá süllyedt ember, ezredességéből zászlótartóvá lefokoztatva, mint ilyen vétetett föl a franciák ellen hadakozó Splényi-féle császári ezredbe. Végre innen is elbocsátották s egészen 1730-ig tengette mindenkitől megvetve, nyomorult életét.[87]
Végül ideiktatjuk még Markónak az ez évi mérlegről szóló alábbi találó sorait: „Az 1704. év hadimérlege – írja id. m. 169. oldalán – azt mutatta, hogy Rákóczi felkelése, – több vesztett csata és sok kisebb-nagyobb kudarca ellenére is – mind jelentőségében, mint hatásában erősödött, gyarapodott. A császári sereg térfoglalása ezentúl Magyarország bármelyik területén már nem jelentett mást, mint katonai megszállást, az erősebb hadviselő fél helyi hatalmát, de csak földrajzilag, szűken körülhatárolt területeken. A nemzet mindenütt Rákóczit ismerte el urának, lélekben hozzá húzott. A Duna–Tisza közén, valamint Kelet-Magyarországon, úgy mint az elmúlt évben, a császári csapatok ez évben sem értek el eredményt; a Hofkriegsrat keze idáig nem érhetett el. Erdélyben pedig, már csak Nagyszeben és néhány más vár ormán lengett a császári zászló. A bécsi udvar most már teljesen tudatában volt tehetlenségének. Fegyveres erővel nem tudta a felkelést leverni s a béketárgyalások sem vezettek eredményre. A császári seregnek még legnagyobb győzelmei sem hozták meg a remélt stratégiai eredményt s a császári őrséggel megrakott várak sorozatos kapitulációja folytán Bécs hadiszerek tekintetében teljesen lehetetlen volt. A helyzet tehát mindenképpen Rákóczi előnyére alakult ebben az évben is. – Rákóczi e hadjárat alatt sok értékes hadászati és harcászati tapasztalatot gyűjtött. A koroncói s nagyszombati nagy csaták tanulságai a vezetés és harc szempontjából voltak fontosak. A hadsereg kezdett megbarátkozni a várharcokkal és megismerte a Dunának különös jelentőségét. Ezután mind Rákóczi, mind alvezérei, különösen Bottyán, már fokozottabb súlyt vetnek a Dunántúllal való összeköttetés biztosítására, azáltal, hogy alkalmas helyeken megerősített hídfőket, átkelési helyeket létesítettek. (Seprős, Karva, Nyergesújfalu, Dunaföldvár, Solt.)”
[1] Feldzüge… (Ratzenhofer id. m.) 194–196.
[2] Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 196.): Der Wiener Hof, besonders der kranke Kaiser, wünschte, dass die Operationen gegen die Waag bald beginnen würden; denn schon zeigten sich auch wieder rechts der Donau Rebellenhaufen. Graf Batthyányi (tévedés. Bottyán volt az) war mit 7000 Rebellen in die Schütt enigerückt und dessen Steifparteien übersetzten mehrfach die Donau… Anfangs Dezember tauchten im Eisenburger Comitat grosse Rebellenhaufen auf, so dass Heister erneuert 500 Reiter auf das rechte Donau-Ufer sandte. Die Schanze bei Duna-Földvár wurde weiderholt von 2000 Rebellen berannt. Alle diese Umständte rechtfertigten das Begehren, dass Feldmarschall Heister rasch vordringe, weil sonst die Operation zum Entsatze Leopoldstadts ebenso zu spät kommen musste, als die frühere den Fall von Neuhäusel nicht mehr verhindert hatte: ja, es war zu fürchten, dass der Kriegszug gegen die Waag wegen der Bedrohung der kaiserlichen Residenz unausführbar würde (sic!). Heister liess jedoch die Zeit mit nutzslosem Gezänke verstreichen. Er erklärte, erst vorzurücken, bis die Bedürfinisse seiner Truppen völlig befriedigt seien. Prinze Eugen war über Heister's Eigenwilligkeit aufgebracht.”
[3] A Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 198.) szerint a Morván való átkelés dec. 20-án történt volna s a sereg csak 21-én jutott volna Gajárra, 22-én pedig Stomfára.
[4] Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 198.)
[5] Lásd a 172. oldalon.
[6] Thaly, A gróf Bercsényi család. III. 283.
[7] Theatrum Europaeum, XVII. 69.
[8] Kolinovics, id. m. 391.
[9] Lord Stepney György angol nagykövet 1705. jan. 3-iki jelentése, (Archivum Rákócziánum, II. oszt. I. köt. 614.) „…The siege of Leopoldstadt, where the breach was ready made and all things preparad for an assault within 2 or 3 days, if it had not been prevented by this action.”
[10] Itt a császári és a magyar források között fennálló igen lényeges eltérésre kell rámutatnom: „Utóbbiak szerint Heister Modorból Rosindálon, ellenben az osztrák források szerint Cifferen át folytatta útját Nagyszombat felé. Igy a Kriegs-Chronik-Österreich-Ungarns III/1. 192. oldalán ez áll: Heister … rückte öber Stampfen. Modern und Ciffer gegen Leopoldstadt.” - A hivatalos jellegű Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 198–199.) pedig ezeket mondja: „Den 24. Dec. wurde nach Modern marschiert und die Orte St. Georgen und Bösing dem Kaiser unterworfen. – Der Entsatz von Leopoldstadt war vor Allem das Ziel des Feldmarschalls Heister, und das Corps setzte sich den 25. gegen Cyfer in Marsch, von allen Seiten von flüchtigen Reiterschaaren der Rebellen umschwärmt." Majd utóbb: "Das Corps Heister's war… benachrichtigt von dem Anmarsche Rákóczi's, in der Nacht von Cyfer aufgebrochen; es marschierte in vier Colonnen, die Bagage in die Mitte genommen, und wurde beiderseits von den Reiterschaaren der Rebellen-Capitaine Ocskay und Ebeczky begleitet, ohne dass sich diese in den Schussbereich der Kaiserlichen wagten." S végül még alább: "Das kaiserliche Corps hingegen marschierte an dem Parna-Bache in zwei Treffen auf, die Bagage hinter die Mitte nehmend."
A magyar kútforrásokba Ciffer helyett Rosindol valószínűleg Bél Mátyás. Notitia Hungariae Novae Historico Geographica című munkája II. 64. oldalán foglalt következő passzusa révén került: „Processit tamen Heisterus, atque in Tyrnauiensium fere conspectu, ad Rossandel, et Fejér-Egyház vicos, sub ipsum meridiei tempus, tantisper militem subsistere iussit, dum de hostium destinatione, fieret certor." - Azt azonban Bél Mátyás sem mondja, hogy Heister Modorból egyenesen, vagyis Pudmericen át menetelt volna Rosindol–Fehéregyháza környékére, csupán azt, hogy e helységeknél a helyzet tisztázásáig megállapodott seregével, ami nem zárja ki, hogy a ciffer–gerencséri menetvonalról kanyarodott le észak felé. Illés Istvánnak a következő jegyzetben foglalt leírása is arra enged következtetni, hogy eredetileg a császári seregnek csak egy kisebb része jelent meg Rosindolnál, akár Pudmeric, akár Ciffer felől jőve, s csak azután helyeztetett oda az egész tábor. Az ember valóban nehéz helyzetben van, hogy kinek adjon igazat, pedig ennek a kérdésnek az eldöntése elég fontos volna. Én a magam részéről inkább az utóbbi, cifferi menetvonallal kapcsolatos variációnak adnék hitelt, annál is inkább, mert az Thalynak alább közlendő csataleírásával is igen könnyen összeegyeztethető, bár leírása kezdetén ő is a rosindoli útirány alapján áll, amit aztán Markó végleg magáévá tett.[11] Illyés István diáriuma: „Die 25. Dec. natali Domini una parthia caesareorum pervenit ad Rosindol, prope Tyrnaviam, ubi hora vesperarum fuit velitatio cum illis (Ocskayval és Ebeczkyvel), quo demum ipsa quoque castra (Heisteriana) pervenerunt, ac ibidem noctem egerunt.”
[12] Rákóczi eredeti szövegezése: „Je sentois intérieurement quelque répugnance de mener au combat des Troupes si mal armées mais je ne voyait pas de remède.”
[13] Rákóczi emlékiratai az id. h.
[14] Nem tartom valószínűtlennek, hogy a fejedelem Bercsényit, a hadvezetésben való tapasztaltsága és gyakorlottsága miatt a jobb szárny vezetésén kivül a maga helyettese gyanánt az egész sereg vezetésével is megbízta. Kitűnik ez abból is, hogy, mint alább látni fogjuk, a közvtlen parancsnoksága alatt álló jobbszárny elindítása után nyomban a középhadhoz sietett, hogy ott is megtegye rendelkezéseit. – Fessler–Klein id. m. IV. 583. oldalán is ezeket olvassuk: „Bercsényi, der den Oberbefehl führte, hatte seinen Platz bei der Reiterei am rechten Flügel: er befahl Ebeczky, mit seinen sechs Schwadronen dem vorrückenden Feinde in die Flanke zu fallen, und eilte dann zum Fussvolk, um es ebenfalls in Bewegung zu setzen.”
[15] Thaly, A nagy-szombati harc, 27. „Virradatkor a farkashidai magyar tábor megindulván, délelőtt Nagy-Szombat városához érkezett. Messziről már villogtak Heister seregének fegyverei, sisakjai; tábora három hadoszlopban nyomúlt, tűzérsége és társzekerei képezvén középütt a negyedik és ötödik oszlopot. Mellette párhuzamosan haladának: jobbján Ocskay, balján Ebeczky brigádái, de mivel az ellenség teljesen és zárt oszlopokban vonúlt, anélkül, hogy rajta ekkor valamit próbálhattak volna (Kolinovics, id. m. 391.), mint tevék volt a megelőzött estve, amikor Heister előhadát Rosindolnál megütötték és csatároztak vele.
[16] Kolinovics id. m. 53. – Wienerisches Diarium, 1704. 148. szám.
[17] Thaly, A gróf Bercsényi család. III. 294.
[18] Thaly mondja. A gróf Bercsényi család III. 294. oldalán, hogy a szökevényt december 26.-ikának hajnalán mutatták be Heister tábornagynak. Ez úgy egyeztethető össze a Theatrum Europaeumnak a 383. lábjegyzetben közölt adatával, hogy ez a szökevény már dec. 25.-én, illetve a rákövetkező éjjel jelentkezett Gerencsérnél vallomástételre.
[19] Lásd a 419. számú lábjegyzetet.
[20] Így írja ezt Thaly az 1892-ben megjelent, A gróf Bercsényi család című művében, ellenben az 1896-ben megjelent, A nagyszombati harcz, 28. oldalára még csak ezt írja: „sőt Scharudi” minden valószínűség szerint „már ekkor tudatá Heisterrel átszökési tervét.”
[21] A Theatrum. Auropaeum, XII. 69–70. oldalán megegyezően a Wienerisches Diarium 1705. jan. 5.-iki 148. számával erről a dologról a következőket írja: „… bey dem Dorff Gerentschier angetroffen, wäre sogleich ein gewisser Wachtmeister und Fendrich, welcher vor einiger Zeit zu denen Rebellen übergangen, und bey denenselben Hauptmanns-Dienste gethan, wieder hierüber geloffen und dem Herr Leopold Daniel Scherer unter dem Kayserl. General-Wachtmeister Herrn Grafen Hannibal von Heister. Rittmeistern und Commerdanten von denen in Ungarn stehenden Leinningischen Trouppen in die Hände gerathen, deme er seinen Musqueton überlieffert, und alles offen baret wie starck nehmlich die Rebellen, Item, was für Haepter und Anführer so wohl von Ungarn, Frantzosen und Teutschen bey ihnen wären, ferner wie sie rangiret stünden, und dass ihr Absehen seve hochgedachten Herrn Generalen (itt alighanem kimaradt: anzugreifen) erzehlet, hätte derselbe sogleich sich in Schlachtardnung gestellet: Es wären aber kaum alle seine Leute beysammen gewesen, so habe der Feind dieselbe schon attaquirt, und diese in die Mitte zu nehmen gedacht, wie er dann anfänglich gleich bey der Infanterie, welche meistens in Recruten bestanden eingebrochen, und einige Unordnungen verursachet.” – Gianini gróf 1705. jan. 3-iki követjelentésében az esetről ezeket írja: „L'Heister in quest'azzione é stato fortunatissimo, perche all'hora quando per una folta nebbia nos sapeva, come postarsi, per difendersi, non che per assalire… fu avvertito del forte e del debole di Ragozzi… da una fido Capitano Tedesco.”
[22] Ehhez Markó id. m. 403. oldalán a 9. számú jegyzetben a következőket jegyzi meg: „Thaly szerint (gróf Bercsényi család III. 294.), ez a szökevény, a csata alatt árulóvá lett Scharudi alezredes kiküldöttje lett volna. E szerint tehát Heister már ekkor megtudta, a kuruc seregbe beosztott német zászlóaljak átpártolási szándékát s ez bátorította őt fel arra, hogy a csatát elfogadja. Ez utóbbi állításnak hitelességét egykorú császári eredetű források nem támogatják.” Ezt magam is helybenhagyom. De hogy Heistert a szökevény bemondása bírta rá a csatarend azonnali megalakítására s annak további folyományaként a csata elfogadására, az az előbbi lábjegyzet utolsó német mondatának aláhúzott részéből szinte kétséget kizáróan tűnik ki.
[23] Ez nyilvánvaló, vagy legalább is valószínű kettős tévedés. A 372. számú lábjegyzetben foglaltak szerint ugyanis Heister serege a dec. 25.-ikéről 26.-ikára hajló éjjelt nem Rosindolon, hanem Cifferen töltötte s onnan nem 26.-án, hanem már az e napot megelőző éjjel indult el Nagyszombat felé.
[24] Igy harcra készen akart megmaradni mindaddig, amíg az ellenség szándéka jobban ki nem tudódik, amint az a Bél Mátyásból vett s a 372. lábjegyzetben közölt idézetből is kitűnik.
[25] Ezt a hibát azonban Heister vonatának nagyobb biztonsága kedvéért csak a Parna-patakon túli, második felvonulásnál követte el, míg most az első felvonulásnál a 372. számú lábjegyzet szerint az egész vonat a felállítás háta mögé került.
[26] Lásd a XVIII/11. számú mellékletet.
[27] Bél Mátyás id. m. II., 64.: „frontem, quae in hostem prospiciebat, militares aliquot machinae, et instructa mora castrensi breuium hastarum sepes, praemuniebat.”
[28] Lásd a XVIII/11. számú mellékletet. Ez a melléklet Thaly, A nagy-szombati harc című művéhez csatolt vázlat nyomán készült. Megjegyzendő, hogy Rákóczi a csata után szemben állott seregek felállításáról és tagozódásáról két vázlatot készíttetett. Azok egyikét Thaly, a gróf Károlyi-, másikát a gróf Forgách-nemzetség levéltárában fedezte fel s az előbbit a Nemzeti Muzeumban őrzött gyüjteményében helyezte el (134. old.). Ennek másolatát csatolta fentidézett művéhez.
[29] Ezek szerint a Heister-sereg első felvonulása a Parna-patak dél-nyugati, vagyis jobbpartján, Gerencsér és Fehéregyháza közt ment végbe, még pedig, ha a sereg Rosindol felől közeledett, jobbra előre, ha pedig Ciffer felől jött, ami valószínűbb, balra előre.
[30] Markó id. m. 221: „Nagy-Szombat városa nem volt a szó szoros értelmében vett vár, vagy erődítmény, csupán árok nélküli, kisebb tornyokkal ellátott kőfallal volt körülkerítve. A városnak – 1745-ből származó – látképén tisztán látni e falakat és a város északi oldalán levő tavat. (Zelliger Alajos, Pantheon Tyrnaviense, bibliografiai munka, előszava előtt mutatja be ezt az egykorú képet.”)
[31] Most pedig lássuk, mit szól ehhez a kérdéshez a császáriak hivatalos szócsöve, a Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 199.): „Die Rebellenhäupter hielten Kriegsrath, – mondja ez – in welchem Bercsényi die Besetzung Tyrnau's mit Fussvolk, als Centrum der Schlachtfront, anrieth, während die Reiterei an beiden Flügeln zum Vorbrechen bereit gehalten werden sollte. Rákóczi verwarf jedoch den klugen Rath Bercsényi's und entschloss sich offensiv vorzugehen.” E homlokegyenes ellenkező vélemények megbeszélésére később lesz alkalmunk vissztérni.
[32] A gróf Bercsényi család, III., 297.
[33] Lovag Fierville D'Herissy Lajos francia ezredes volt.
[34] Lásd a XVIII/11. számú mellékletet.
[35] Igy mutatja ezt a XVIII/11. számú melléklet is. Ellenben Bél Mátyás az id. helyen a felállítást félhold-, tehát félkör alakúnak mondja: „Rákóczius… aciem, plus triginta mille capitibus censam, pro urbis moenibus, corniculantis lunae specia, instruit.”
[36] Ez a kitétel is arra enged következtetni, hogy a császári sereg Ciffer és nem Rosindol felől jött.
[37] Ez szintén a császáriak ciffer–gerencséri menetvonala mellett bizonyít.
[38] A császári seregnek ezt a második felvonulását és harchoz való csoportosítását ugyancsak a XVIII/11. számú melléklet mutatja. Heister serege ebben a felállításban 4 dandárra tagozódott, Víard, De Vent, Wachtendonk és Dillherr ezredesek parancsnoksága alatt.
[39] Az osztrák források a kuruc sereg állományát tendenciózusan persze sokkal nagyobbnak tüntetik fel. Igy a Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 197.) ezeket mondja: „Rákóczi hatte vor Leopoldstadt eine Macht gesammelt, wie sie bischer den Rebellen noch nie zu Gebote stand. Gegen 24.000 Mann zu Fuss mit 3000 Fuhrwerken, mit dem schweren Geschütz aus Neuhäusel, Kaschau und den früher eingenommenen festen Plätzen, waren bei Freistadtl vereinigt. Die gesammte Reiterei gegen 20.000 Reiter (aminek azonban csak mintegy fele volt igaz), war unter Bercsényi an der March vorgeschoben.” Hasonlót mond ennek nyomán a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. is a 191. oldalon. – A Theatrum Europaeum, XVIII., 69. old ez áll: „Nachdeme… Heister… den 26. Dec. die Rebellen bey etlich und 30.000 Mann starck… bey dem Dorff Gerentschier angetroffen…” – Wagner, Hist. Leop.-jában azt mondja, hogy a lázadók ereje nem igen lehetett távol (haud procul distare) a 30.000-től.
[40] Ezzel szemben a hivatalos osztrák Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 195.): tendenciózus és szándékos kicsinyítéssel Heister seregét, mint már említették, mindössze 7000-nyi erejűnek mondja. (Lásd a 177. oldalon.)
[41] Helyesebben írja le az ekkor történteket Thaly, A nagy-szombati harc 41. oldalán, mondván: „A fejedelem még a lejtőn haladt: midőn a magyar ágyúk megdördültek s Heister részéről is erősen viszonoztatván, a hatalmas dörgés megrázta és megritkítá a hófelhőket.” Eszerint kétségtelen, hogy az ágyútüzelést s vele együtt a harcot a kurucok kezdték. Egyúttal azt is le kell még szögeznünk, hogy csak a kuruc sereg nyomult támadólag előre, a felvonulását csak éppen befejezett s még mindig helybenálló császári sereg ellen, miként az a 383. számú jegyzetben között idézetből világosan kitűnik.
[42] Kazy, Hist Univ. Tyrnav. 169: „Rákóczius qui eatenus intra ietum tormenti constiterat, et jam unus ex ministris excussuo e tormento globo, discerptum pedem ammiserat, aulicorum precibus adductus, stationem deseruit.”
[43] Rákóczi emlékiratai, V., 193.
[44] Ilosvay ezredével úgylátszik Ebeczkyhez csatlakozott, a többi ezredek működését pedig Thaly, A nagy-szombati harc 43. oldalán ekképpen adja elő (lásd a XVIII/11. számú mellékletet is): „Mire Ebeczky az ellenség oldalába vágott; már ők is megindultak. A beregi és borsodi huszárság (Deák Ferenc alatt) Schlick vasasait hévvel rohaná meg; az (Ónody János Deák vezette) ónodi és győri harcedzett seregek Haislinger (recte Hasslingen) ott álló battailonjára törtek: Somody a Darmstadt ezredbe, Sréter János De Vent battailonjába vágott, míg a vármegyék Montecuccoli vasasaival csaptak össze. Az első hadvonalat e hat dandár is több helyütt áttörte, úgy, hogy szintén a társzekerekig jutottak, az ellenség közepébe. E társzekerek nagy veszedelmére szolgáltak Heisternek: mert miattok a harmadik hadvonallal az elsőt meg nem segíthette; de nagy bajára a kurucoknak is, kiknek fegyelmetlen közlegénysége időig jutván, ahelyett, hogy az oly vitézül megbontott első hadsorokra visszafordult s azokat végkép eltörölte volna: tisztei által meg nem tartóztathatva, mohó prédavággyal elkezdett zsákmányolni, ami időt adott a császáriaknak, olyannyira megzavarta első volnalukat valamennyire újból sorakoztatni.”
[45] Ez nem egészen biztos, Bercsényinek alighanem mint Rákóczi helyettesének, egyúttal az egész sereg fölött is volt rendelkezési joga. Lásd még a „Megjegyzések és Elmélkedések” fejezetében e tekintetben mondottakat.
[46] Thaly, A nagy-szombati harc 42. oldalán Ebeczky támadásáról ezeket írja: „Az Ebeczky-ezred, élén vitéz dandárnokával vágtatott, nagy riadással s még nagyobb tűzzel veté magát a németekre – mitsem törődve Virmond gránátosainak, Haislinger (recte Hasslingen) gyalogságának szabályos, de inkább rémítő, mint pusztító sortüzelésével. Ebeczky e gyalogosztályokat legázolva, s a két őr (vagyis készültséget tartó) századot és Barait (recte Bayreuth) dragonyos századait karddal kezében visszaverve: a szó szoros értelmében keresztülrontá a zárt oszlopot, s a Heister balszárnyán levő ágyúkat és társzekereket elfoglalá.” – Kolinovics id. m. 391. azt írja hogy: „Ebeczky a jobbszárnnyal a németekre rohan, a Fels és Neuburg ezredeknek sorait áttöri, s majdnem mind lekaszabolja őket.” Ez tévedés, mert a Fels-lovasezred Heister csatavonalának közepén, a Neuburg-gyalogezred pedig annak szélső jobbszárnyán állott (lásd a XVIII/11. számú mellékletet). Ketteler (Istvánffy folytatója) a 645. oldalon: „Rákóczius… insecuturus Heisterum, magno illum irruit furoris impetu ejusquepeditatum, ex tironibus recens suppletum, primo terorre confundit et dissipat.” – Mindezekkel szemben az osztrák források a Heister balszárnyán keletkezett „csak némi zavarokról és rendetlenségről” tesznek említést. (Lásd a Theatrum Europaenumból vett idézetet a 383. számú lábjegyzetben), a Wienerisches Diarium pedig az id. helyen azt mondja: „Die Rebellen greifen an, und machen einige Unordnung bey der Infantarie.”
[47] Ez nem egészen biztos, Bercsényinek alighanem, mint Rákóczi helyettesének az egész sereg fölött is volt rendelkezési joga. Lásd még a „Megjegyzések és Elmélkedések” fejezetében e tekintetben mondottakat. Feldzüge … (Ratzehhofer id. m.) 199. erről a következőket írja: „Das erste Treffen der kaiserlichen Infanterie kam hiedurch (t. i. a kuruc jobbszárrny-lovasság támadása által) einigermassen in Unordnung: die Rebellen gaben sich jedoch dem Kampfe nur wenig hin, sondern brachen durch und fielen über die Bagage her, um diese zu plündern.”
[48] (Rákóczi), Hist. des révol. du Hongrie, V., 197: „Tous les avis confirmoient la perte sondiderable, que les Allemands avoient fuit de leur Infanterie de la Droite, ou ma Cavalerie avoit si bien enfoncé, qu'il y eut des Bataillons entier sabrés.”
[49] Bél Mátyás id. m. II., 65: „Tunc Hungari … citato gradu, in hostem movent: cum Heisterus … tormenta currulia, quorum XIV. pro acie collocari jusserat, in hostem displodi iubet: sed aut nulla, aut levi Hungarorum clade, quod peditatus globorum ictus, facto repente in humum procubitu evitabat. Tum vero, positis penulis, … ruunt in hostem pedites, et … infringunt primam caesarianorum aciem: tormenta, quae pro cornu sinistro disposita fuerant, occupant, caedem quam latissime edunt.”
[50] Spangár András jezsuita Magyar Krónikája (Petheő krónikájának folytatása) 75.: „Ezen dolgot maga Heister, boldogasszony havának első napján Nagyszombatban, a jezsuiták ebédlő-palotájában beszélgette, aki is a Czobor urat méltó dicséretekkel magasztalta és életének tovább való folyását egyedül neki tulajdonította.” Bél Mátyás id. h.: „Quam ille demum C. Tzoborii virtutem Tirnaviae apud Jesuitas pransus, non modo dilandovit publice: sed in patrem simul adoptavit dux veteranus nuperum hunc militem, quippe cujus ope vitae fuerit redditus.” – L. még Kolinovics id. m. 226.
[51] Markó id. m. 233. old. ezt a helyzetet következőleg ecseteli: „A véres harc első felében a kurucok támadó kedve, vitézsége és erélyes nekilendülése meghozta gyümölcsét. Délután 3 óra tájban a Parna- és Tirnava patakok közötti térszínen a két tekintélyes sereg most már minden hadrendi kötelék nélkül verekedett egymással. A kurucok mindenütt fölényben voltak, kivéve a jobbszárnyon, ahol Bercsényi lovassága az első győzelem teljessététele és kiaknázása helyett, fosztogatni kezdett. A gyalogság a dombháton, a csatatér közepén, a kuruc balszárny pedig Gerencsér közelében a Parna-patak füzeseiben vívott elkeseredett kézitusát. Ember-ember hátán gomolygott, az ezredkötelékek felbomlottak, de a harc vezetése, irányítása és ezzel az elért sikerek kimélyítésének céltudatos végrehajtása már nem volt sem Rákóczi, sem alvezérei hatalmában. A reguláris seregek fegyelmével nem biró hadak tulajdonsága, hogy bátran nekirontanak az ellenségnek, de a harcban felbomlott egységeket azután tovább irányítani nehéz, sőt csaknem lehetetlen feladat. Ezt azonban Heister a nagy zűrzavarban nem vehette észre. Csak azt látta, hogy csapatai szétszórva verekednek és sehol sem képesek a kurucokat visszaverni.”
[52] Bél Mátyás id. m. II., 65: a 411. lábjegyzetben foglalt idézet folytatásaként. Difficile erat Heistero in ea hostitum incursantium, multitudine novas cohortes ebiicere. Proinde pedem referre statuit, jamque receptui prope medum canebat: quum hostium temeritas salutaris consilium suggereret.”
[53] Kolinovics id. m. II., 226: „Heisterus tandem versa in Rákóczianos alea Cusaniana cataphractorum adstantem et nutantem Neoburgicam legionem protegente et equitatu Rakocziano fugiente…”
[54] Erről a Theatrum Europaeum XIL., 70. a Wienerisches Diarium-mal egybehangzóan mindössze ennyit mond: „Allein de hochgedachter Herr General mit der Cavallerie sich geschwungen und die Rebbelische Cavallerie von der Infanterie abgeschnitten, waren die Erstere, den Ernst und die Gefahr sehend, mit ihren Häuptern, wovon der Ragóczy der allererste gewesen(!), durchgangen, und hatte die Infanterie nemblich die Talpatschen im Stich gelassen, welche sich zwar darauff auch zu verlauffen angefangen und zu salviren vermeynt, es wären ihrer aber bey 2000 Mann davon neidergemacht.”
[55] Feldzüge … (Ratzenhofer id. m. 199.): „Durch Ebeczky's Angriff war aber eine Flanke des Fussvolks der Rebellen von dem Schutze durch die Reiterei entblösst und Feldmarschall Heister führte nun seinerseits ein Dragoner-Regiment gegen sie vor. Dieser Angriff brachte das Fussvolk in Verwirrung. Als mehrere Abtheilungen, welche aus kaiserlichen Deserteuren bestanden, ihre ehemaligen Kampfgenossen sahen, so wendeten sie sich gegen die Rebellen und erhöhten deren Unordnung. Gleichzeitig wurde die unter Bercsényi eingebrochene Reiterei von der kaiserlichen im Rücken angegriffen, was diese nach einem kurzen Kampfe zur Flucht veranlasste.”
[56] Kazy, id. m. 169.
[57] Kazy id. m. 169: „Inopinata haec Scharodii a Rakoczio defectio indeque orta confusio victoriam ad caesareos transtulit. Multae illi irarum causae ex negata, quam effictim ambiverat, arcis Nitriensis gubernatione; quam proinde injuriam vindicaturus, dum acerrima pugna calesceret, cum 500 Germanis peditibus, tormenta, quorum curam, gesserat, deserit, relictoque in hostili acie magno hiatu, ad caesareos profugit, frontemque Rakoczianis obvertit.” – Forgách Simon Szatmárról 1705. január 6.-án Rákóczihoz intézett levelében a németek fizetetlenségét említi átpártolásuk főokául: „Hogy a nímetek hitetlenül viselték magukat, azt általláttam; juthat eszibe Nagyságodnak, megmondanom, hogy a nímetet jobban kell tartani: mert az nem ex amore patriae, hanem pro pecunia servit; azoknak pedig se nem füzettek annak rendi szerint, se pedig pártfogójuk nem volt.”
[58] Lásd a XVIII/11. számú mellékletet.
[59] Rákóczi emlékiratai, V., 195.: „… une déroute générale, la plus pitoyable qu'on puisse s'imaginer.”
[60] Thaly, A nagy-szombati harc 54. old. szerint: „A fejedelem általános hátrálót fuvatott, s a két karabélyos regimenttel (vagyis a maga udvari karabélyosaival és Bercsényi lovas ezredével) felvonult azon magaslat tetejére, amelyről említettük volt, hogy Bercsényi és más főtisztek először ott akarák felállítani a szárnyakat, középre véve Nagy-Szombat városát.”
[61] Ez nem Nagy-Szombat falai előtt, hanem a várostól északra fekvő magaslaton történt.
[62] A csapatok legközelebbi gyülekező helyéül Semptét és Sellyét jelölték ki. Ez volt a jövendő ellenállás számára kiszemelt első vonal. Másodvonalban a gyalogságnak Kis-Tapolcsánynál, a távolabb vidékekről jövő csapatoknak pedig Lévánál kellett gyülekezniök, ahol nagy élelmiszer-raktárak voltak. Eszerint Rákócziék elsősorban a Vágot, másodsorban pedig a Garamot választották a további ellenállás vonalául.
[63] Bél Mátyás id. h.: „Itaque, habito ducum molitori consilio, equitatus per circumsitos vicos, ingruente iam vespera, in stativa dimissus est: ipse Heisterus, cum peditatu, omni, urbem subiit.”
[64] Thaly írja A nagy-szombati harc 59. oldalán: „Heister nem merte és nem is tudta üldözni Rákóczit. Örült, hogy megmentheté saját, veszélyben forgott életét: örült, hogy a már elvesztett harcot jó csillaga véle megnyerette, s megelégedett e nem reméllett eredménnyel: többet merni nem tartá tanácsosnak: mert a magyarok hevét és erejét az ütközet alatt eléggé megismerte, s mert látta, mint állítá Rákóczi a magaslat tetején új csatarendbe hadait: melyek tehát az űzőt újra készen viaskodva fogadták. Heister nem érzé magát erre elég erősnek (Kolinovics id. h. – Bél Mátyás id. m. II., 67.: „Ne fugitivis insisteretur, ducis (Heisterii) providentia cavit, haud ignorantis Hungarorum ingenium, ea facilitate redeuntium, que erant in fugam coniecti.” – Hist. du Prince Ragotzi, 157: „Apres le bataille de Saint-Georges (Tyrnavie), Heister se trouva si affoible, que bien loin d'étre en état d'attaquer les Mécontens il demandoit a tous momens l'Empereur qu'il lui envoiat des renforts plus considerables, sans lesquels il n'étoit point en état de se défendre, no d'hazarder une seconde bataille.” De még azért sem veheti vala üldözőbe Rákóczit: mert saját, sokat vesztett, s a kétes harc hevében kifáradt csapatai oly rendetlenségben, – annyi helyen át meg áttört, összezilált, megbomlott hadvonalai oly nagy zavarban voltak, hogy idő telt belé, míglen ismét rendbe vehető őket. És ekkor már a rövid téli nap is sötétedni kezdett; az üldözés a beköszöntő éj mihamarabb lehetetlenné tette volna.”
[65] Levelét lásd. Thaly. A nagy-szombati harc, 56. old.
[66] Pethő–Spanyár, Krónika, 75.
[67] Bél Mátyás id. m. II., 67. – Katona id. m. XXXVI., 613.
[68] Kazy id. m. 169. szerint „Heisternek az elesetteken kívül 500-nál nem kevesebb sebesültje volt (Victoria haud parvo steit Heistero; praeter eos enim qui a pugna desiderati sunt, quos non numero, laesi non minus quingenti.” – Kettler (Istvánffy folytatója, 645. old.); 381. halottat és 273 sebesültet említ; (ex Caesareis 381 desiderati et 273 vulnerati). Ellenben Kolinovics, a sebesültekről hallgatva, Heister halottait hallomásból 500-ra teszi. Wagner id. m. II., 762., az elesettek és sebesültek számát mintegy 700-ra teszi (Apud Caesareos facile septingenti saucii, caesique fuere). – Kérdés most már – fűzi hozzá Thaly, – ha a Wienerisches Diarium (és tegyük hozzá, hogy a 416. számú lábjegyzet szerint a Theatrum Europaeum.) a kurucoknak csak elesettei számát, és csupán a gyalogságból 180-ról 2000-re, s Wagner 1500-ra nagyította: mennyiből kicsinyithették le ugyanők a császáriaknak halottakban, sebesültekben való összes vesztességét 636-ra, illetőleg 700-ra? E művelet megfejtését a mathematikusokra bízzuk.”
[69] Ezek szerint a kurucok állományuk mintegy 2, a császáriak pedig 3 %-át vesztették. A hivatalos Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 200.) a veszteségekről tenedenciózusan ezeket írja: „Die Verluste der Kaiserlichen sind unbekannt, dürften aber verhältnissmäsign gering gewesen sein, Die Trophäen des Sieges bestanden aus 5o Fahnen, 14 Feldstücken (holott Rákóczinak, mint tudjuk, mindössze 6 ágyúja volt) und dem Belagerungspark von 9 Sütcken und 7 Mörsern. Es sollen gegen 2000 Rebellen geblieben sein (!)m darunter 250 französische Soldaten.” – Ehhez Thaly, A nagy-szombati harc 66.old. a következőket jegyzi meg: „A Wienersches Diarium és Theatrum Europaeum hivatalos bulletinje – imponálni akarván az ellenséges franciáknak s bajoroknak – mintegy 2000 kuruc elestét írja, köztük 250 francia gránátosét – kik mindössze sem voltak ennyien. Wagner e számot sokallva, kevésbé – bár még szintén borzasztóan – túloz, leszámitván a „rebellisek” veszteségét 1500 emberre… A becsületes Bél Mátyás (id. m. II., 66.) és Kolinovics (az id. h.) e zavar közt nem birva eligazodni, csak azt jegyzi meg a bécsiek divergens túlzásaira, hogy az elesettek számának igen egyenlőnek kellett lenni mindkét részről. (Bél: „Cruenta Germanis non minus, quam Hungaris pugna fuit.” Kolinovics: Certe… si non aequalem, satten non multo minorem Heisterium accepisse jacturam.”) – „Logogót a németek – írja Thaly, A nagy-szombati harc 66. oldalán – Kazy szerint csak egynéhányat (aliquos) nyertek, némely bécsi tudósitások szerint ellenben 40-et, mások szerint 50-et szedtek össze a csatatéren. (A Wienerisches Diarium 40-et, a Theatrum Europaeum és utána Kolinovics és Ketteler 50-et említ. Wagner határozatlanul csak „permulta”-t. Megjegyzendő, hogy azon korban minden századnak saját zászlaja volt. Ezeken és az ott maradt 6 ágyún kívül nem volt semmi zsákmány: mivelhogy a bölcs óvatosságú fejedelem az egész tábor podgyászát a Vágon túl, Galgóczon hagyá. (Kazy: Spolia praeter 14 tormenta et aliquos signa, nulla alia.” – Wagner: „Praeter tormenta, signaque permulta, nihil spoliorum fuit, quod pugnaturi impedimenta Galgózyii deposuerant.” – Theatrum Europ. XII. 70:„Von Bagage seye nichts gefunden worden, weilen der Ragóczy dieselbe bei Freistättl stehen lassen, damit er diese noch, wann er sich über Waag reteriren müsste, wie geschehen, salviren könnte.”
[70] Lord Stepney jelentése, Archivum Rakoczianum, II. sorozat, I., 613. és Kolinovics krónikája. – Firreville-t egy évi fogság után, 1705. december 20-án cserélték ki a kuruc fogságba esett Salzer császári ezredessel (Wienerisches Diarium, 1705., 249. sz.)
[71] Archivum Rakoczianum, II. sorozat, II., 4: „He is not capable of such a command.” Heister elmozdítása azonban csak 1705. áprilisában következett be: akkor lépett helyébe Herbewille gróf tábornagy.
[72] Lásd erre nézve bővebben a 242. oldalon foglaltakat.
[73] Ez azonban nem annyira taktikai, vagyis harcászati, – mint Markó mondja – hanem inkább hadműveleti vívmánynak volt tekinthető.
[74] Ehelyütt jónak látom gróf Forgách Simon Szatmárról 1705. január 6-án kelt, e tárgyra vonatkozó s Rákóczihoz intézet levelét ideiktatni, mely nemcsak megerősíti Markó fenti nézetét, hanem arról a mélységes ragaszkodásról is tesz tanuságot, amellyel nevezett alárendeltje a fejedelem iránt viseltetett. A levél következőleg hangzik: „Kérem Ngodat az Istenért: maga személyét ne veszedelmeztesse, mert Ngod életében vagyon minden reménységünk Isten után. Tekintse Ngod, mennyi országvesztő confusiok volnának, ha Ngod bennünket árvaságra hagyna. Átkozott ösztön, az ki Ngodat persvadeálta, hogy maga személyének kockára tételével hírt-nevet hagyjon. Elég jó híre-neve vagyon ugyanis Ngodnak, mert tudja e világ, hogy innata est fervitudo et generositas Domni Rákóczianae, Bathoriannae et Zrinyianae. Vigyázzon Ngod magára, – bízza Ngod az operatiót az Generálisokra: azoknak életjeket, úgy szerencsétlenségeket mindenkor reparálhatja Ngod, – de az magáét nem. Ngodnak vannak Generalisi: De nekünk nincsen több Rákóczi Ferenczünk!” (Eredetije a Rákóczi-archivumban, Vörösvártt).
[75] Ottlyk György naplója. (Kézirat a Magyar Tudom. Akadémia könyvtárában).
[76] Rákóczi emlékiratai. V., 198.
[77] A Magyar Nemzeti Muzeum kézirattára, 652. fol. hung.
[78] A 657. fol. hung. Magyar Nemzeti Muzeum kézirattára.
[79] Hevenesi kéziratai F. XVI.
[80] Wienerisches Diarium, 1705. 156. sz. Mindezekre nézve l. még Szalay László id. m. VI., 216. – Fessler–Klein id. m. IV., 584.
[81] Az erről szóló lajstrom eredetije az Országos Levéltárban, Rákóczilymbus. – Glückelspergék 1705. január 24.-én értek Budára, az Erdélybe indított lovasok ellenben útközben Rákóczi mellé állottak. (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen VII. kötet. Spanischer Successions– Krieg, Feldzug 1705. Bearbeitet von Josef Rechberger Ritter von Rechkron, 416. old.).
[82] A támadásnak ugyanezt a kettős átkarolással kapcsolatos formáját alkalmazták a kurucok már az október 8.-án Erdélyben vívott patai ütközetben is (lásd alább az erdélyi események tárgyalásánál), de ott sem vált be.
[83] Bél Mátyás id. m. II., 67. és Kolinovics az id. h.
[84] Bél az id. h. – Kazy id. m. 170.: „Victor Heisterus cum omnibus (pedestribus) copijs, occiduo jam sole, data et acceptata securitate, in civitatem admissus est.”
[85] Kazy id. m. 178. – Kolinovics id. m. I., 229.
[86] Erről Bercsényi, Sellyéről dec. 28.-án Rákóczihoz intézett levelében kissé szelidebb formában a következőket írja: „A német gyalogja egészen bent van a városban, semmi sincs kivül, még istrázsája sincsen: igen iszik, dorbézol… Sír-rív az városi nép. Mindjárt az harc után beszállott az német az városra, az mi hajdúink mind összevagdalták, – nem soknak mondja igen (t. i. a városban járt Eszterházy Ferencz): de ugyan eleget látni az utcákon imitt-amott heverni: nem temették, se ki nem hordták.”
[87] Kolinovics id. m. 227: „Demissus dein et neglectus, in hac tempore vitam inhonoram perduxit.”
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | n) Az erdélyi hadjárat. » |