A béketárgyalások meghiúsulása után tényleg a Felvidék volt az a terület, ahol Rákócziék hamarjában kézzelfogható eredményt produkálhattak. Itt állt erejük zöme hadműködésre készen, csak jobban össze kellett volna őket szedni, célszerűen tagozni, kissé jobban fegyelmezni s aztán határozott győzniakarással nekimenni, de nem egy ottani bármely vár által képviselt, sáncok, árkok, falak és egyéb kőhalmazok által jelölt holt erők és anyagok tömegének, hanem a közelben lévő ellenséges erőcsoportok valamelyikének, főleg a Csallóközbe visszatért Heister által vezetett seregnek, mert ennek, csakis ennek tönkretevése és annak megtörténte után a Bécs ellen indítandó nagyszabású, lendületes offenzivával lehetett aránylag gyorsan és végérvényesen a gordiusi-csomót nemcsak kettévágni, hanem véglegesen el is intézni. Erre a kölcsönös helyzet és úgyszólván az összes körülmények a kurucokra nézve voltak feltűnően kedvezőbbek; a kölcsönös erőviszonyok, Heister kedvetlensége a bécsi köröknek vele szemben tanúsított magatartása miatt, a császári haderőnek már folyamatban lévő s valószínűleg csakhamar bekövetkezendő tetemes megerősítése, amiről Rákócziéknak is feltétlenül tudomásuk lehetett és sok más egyéb körülmény, mind amellett szólottak, hogy most kell a végleges döntést kierőszakolni, mert minél tovább elhalasztódik ennek a határozott győzniakarásnak a gyakorlati kivitele, az a kurucokra nézve annál nehezebb, annál súlyosabb feltételek és áldozatok meleltt lesz csak végrehajtható. Ellenben egyes, sőt a helyszínen lévő összes várak birtokba vétele egyebet nem jelentett, mint azt, hogy a Vág, Nyitra és Garam által jelölt, fekvésük és védelmezhetőségük tekintetében amúgy is felette előnyöseknek mondható terep – illetve védelmi szakaszok kézbentartása aránylag jóval nagyobb mértékben garantáltnak látszott. De ez, a háború nagy és végső célját szem előtt tartva, nem pozitiv, hanem tisztán negatív célnak volt tekinthető, pedig negativumokkal, kicsinyes célkitűzésekkel nemcsak hogy egész hadjáratokat, háborúkat, de még nagyobbszabású, komolyabb ütközeteket, csatákat sem igen lehet megnyerni.

De még mást is mondanék. Ahhoz, hogy a meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő, aránylag igen gyenge védőrséggel bíró Érsekújvár nem annyira erőszakkal, mint inkább ésszel, csellel elfoglaltassék, amire az egész vállalatnak keresztülvitele már kezdettől fogva bazírozva volt, nem kellett volna az emberek tízezreit odacsődíteni: elvégezte volna azt a szemfüles, ügyes Bottyán jóval kevesebbel, akárcsak néhány száz, vagy legfeljebb ezer válogatott emberrel is, az ezenfelül rendelkezésre álló nagyszámú tábori erő számára pedig egyidejűleg és nyomban egy hozzáillő, neki megfelelő cél elérését kellett volna kitűzni.

Az érsekújvári ostromról, ha ugyan az ottani eseményeket ostromnak nevezhetjük, kevés a mondani valónk. Az, hogy a lakosság a magyarokkal tartott, teljesen rendjén van; magyar szempontból az is örvendetes, hogy a várőrség hajdúi, de sőt még a bajor eredetű, de a jó magyar érzelmű feleség befolyása alatt teljesen magyar baráttá vált Härtl is, a magyarok pártjára állottak és igen nagy segítségükre voltak a vár elfoglalásában, – de tisztán katonai szemmel nézve a dolgot, az eljárást mint legnagyobb fokban fegyelemellenest, már nem helyeselhetjük.[1] A katonák nem családi, nemzetiségű, faji, politikai stb. érzelmei, hanem a mindenkori előljáróitól kapott utasítás és parancs szerint kell kötelességét teljesítenie, hiszen erre ünnepélyes esküt is tesz, amelyet megszegnie nem szabad. Sok oly parancsnok, mint a jelen esetben, a szegény báró Axmann ezredes is, akinek súlyos viszonyok között ilyen megbízhatatlan, a kiadott parancsnoknak nem engedelmeskedő alparancsnokokkal és csapatokkal kell dolgoznia, valóban sajnálatra és szánalomra méltó. A pártatlan igazság érdekében ezt is le kellett szegeznem, meglévén arról győződve, hogy ezt még a legultrább, de amellett higgadtan és igazságosan gondolkodó magyar sem veheti rossznéven.

Végül nem hagyhatjuk szó nélkül az akkori kor ama szokását sem, hogy a derék hadfiak minden jelesebb cselekedetét nemcsak szóbeli és írásbeli dicséretekkel, kitüntetésekkel, soronkivüli előléptetéssel, stb., hanem még búsás ajándékokkal is jutalmazták meg. Hogy állunk e tekintetben most, a borzalmas, annyi embert áldozatúl követelt és százezreket megcsonkított világháború után, amikor a legkiválóbb hősök, közemberektől hadvezérig bezárólag, igen-igen nagy részének csakis szűkreszabott nyugdíjából kell életét tengetnie, sőt számosan vannak olyanok, akik hazátlanúl kénytelenek ide-oda bolyongani, hogy kezük durva munkájával keressék meg mindennapi kenyerüket! O tempora, o mores!

Hogy Érsekújvárnak szinte megfoghatatlanúl gyorsan bekövetkezett eleste után mit kellett volna tenni? Azzal a bevezető fejtegetéseim után aligha kell hosszasabban foglalkoznom. A drága időt egy újabb vár kétes eredményű ostromával elpocsékolni s azalatt az ellenségnek még több időt és alkalmat adni, hogy magát még jobban összeszedje, létszámát jelentékeny megnövessze és joggal nemcsak szívós ellenállás kifejtésére, hanem még támadólagos fellépésre is gondolhasson, – ez volt a legrosszabb, mit Rákócziék tehettek. Ha előbb nem, most, az Érsekujvár megvétele által teremtett kedvező erkölcsi momentumot kellett volna egy haladék nélküli erőteljes offenziva megkezdésére kihasználni, nem pedig az erőket továbbra is csoportonkint különváltan alárendeltebb jelentőségű célok és feladatok megoldására felhasználni. Ügyes hadvezetőnek a kitűzött célt illetve célokat és feladatokat a rendelkezésre álló eszközökkel mindig összhangzásba kell hoznia. A főcél a jelen esetben Lipótvár megvétele volt. Erre Rákócziék mindössze 8000 embert szántak, míg a többi, ennek majdnem háromszorosát kitevő haderő, – a Bercsényi-, Balogh-, Sennyey- és Bottyán-csoportok – egytől-egyik a Lipótvárt ostromló csoport biztosítására használtatott fel, ami legjobb jele annak, hogy ebben az esetben a célok és eszközök nem állottak egymással helyes arányban, vagyis, hogy Rákócziék a főcél kitűzésében se szerencséskezűek nem voltak, se nem jártak el helyesen, mert elgondolásuk és elhatározásuk végeredményben az erők nagymérvű, céltalan és helytelen szétforgácsolásához vezetett. A rendelkezésre álló erőknek ilymódon való felhasználása, hogy a fő feladat megoldására a kisebb, mellékcélokra pedig a nagyobb rész jelöltessék ki, elvileg se nem célszerű, se nem praktikus. Másrészt viszont már a hadműveletek és vállalatok megtervezésénél oly főcélokat és főfeladatokat kell kijelölni, hogy azok sikeres megoldására az erők nagyobb részének, sőt túlnyomó többségének hadbavetése szükségesnek és indokoltnak lássék. A fentiekből eléggé kitűnik, hogy a jelen esetben e kardinális szempontok egyikét sem vették figyelembe. Ezáltal Rákócziék a szabad elhatározás, cselekvés és kezdeményezés nagy előnyét teljesen az ellenfélnek engedték át s Heister kétszer próbált a támadásba való átmenet által ezt a nagy előnyt a maga javára kihasználni, de a november 23-iki kisérlet a felette komplikált kivitel okozta súrlódásokon és Dillher-ezredes akaratosságán bukott meg, míg a gajári kirohanás hatályát az önbizalom hiánya és Bercsényi tagadhatatlanul igen célszerű elleintézkedései[2] tették tönkre, Bercsényi ugyanis úgy helyezkedett el a Kis-Kárpátok, Fehér-Kárpátok és a Morva menti területen, hogy ha Heister bármerre is törne a Lipótvár-i csoport megzavarása céljából előre, úgy azt a kellő pillanatban oldalba és hátba foghassa. Azonban ez a kétségtelenűl helyes gondolat inkább nemleges ellenrendszabály színében tűnik fel arra az esetre, ha Heister tényleg támadólag lépett volna fel, míg addig, amíg a császáriak a Morva mentén nyugton maradtak, Bercsényi ellenük semmiféle nagyobb szabású agresszív vállalatot nem vett tervbe, bizonyára azért, mert az ő feladata egyelőre inkább védőleges volt, amennyiben neki egyelőre csak a Lipótvárt ostromló csapatot kellett biztosítania és megvédelmeznie. Hogy ezt az alapjában védőleges alapgondolatú feladatot nem lehetett volna-e még jobban támadólagos formában megoldani, erre a kérdésre minden esetre inkább igennel, mint nemmel felelhetünk, csakhogy erre Bercsényi, úgylátszik gyengének érezte magát.[3]

De viszont Heister sem mert addig az őt körülvevő darázsfészekbe belenyúlni, amíg magát újabb csapatokkal tetemesen meg nem erősíti, pedig Bécsből folyton nógatták, induljon már az erősen szorongatott Lipótvár fölmentésére.

Bercsényin kivül Bottyán is fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki, de e részleges vállalkozások, bármennyire sikeresek voltak is, a nagy háború szempontjából alárendelt jelentőségűek maradtak.

Lipótvár ostromának lefolyása semmi különös megjegyzésre sem szolgáltat okot. Nehéz kalíberű ágyúk hiányában a még oly gyenge falazat is sokáig tudott ellenállni s ez természetesen nagyban emelte a közeli fölmentésre számító várőrség bizakodó hangulatát is. Hogy a réstörő nagy ágyúk Kassáról meglehetősen elkésve indúltak útnak, az természetesen szintén a császári várőrség malmára hajtotta a vizet.

[1] Kolinovics szerint (id. m. XVI., 214.) amint az alábbi idézetből kitűnik, a magyar hajdúkat főleg az keserítette volna el és bírta volna e lépésre, hogy a német tisztek az ostrom folyamán készakarva a legveszélyesebb helyekre állították őket, ami biztos vesztüket okozhatta, de ezt méltán csak minden alapnélküli mendemondának mondhatjuk, mert hiszen tudjuk, hogy más verzió szerint, ami valószínűbbnek is látszik, bizonyára a kurucokkal való paktálás folyományaként ők követelték, még pedig erőszakoskodva, hogy elejétől végig a legveszedelmesebb ponton őket hagyják meg.„Rákóczius… obsidet Ujvárinum… et cum peditatus Ungaricus tercentorum capitum intus debilissimum pro defensione locum sortetus esset: sive dolore eiusdem, adeo sude virtuti diffidi, sive proditione se maximis periculis exponi aegerrime ferentis, neque Germanus eorsum amplius admittentis, Praedium tanti nominis cedit Rákóczio; Germanis defensoribus, cum hostem jam intus conspicerent, arma deponentibus et in belli captivus redacti, Praesidij, tormentorum, annonaeque Praefectis… in vincula conjectis, quorum aliberationem promisit Batthyanus, si vicissim sua consors, Strigony detenta, ad se dimittatur.”

[2] Erre nézve Thaly, A gróf Bercsényi család, III. 277. old. ezeket írja: „Bercsényi lázas tevékenységet fejtett ki Heister ellen, aki hódolni nem akaró faluk népén borzasztóan kegyetlenkedett: „Az férfiát, asszonyát általában vágatja, s égeti a falukat: nagy istentelenséget követ: az gazdával tartatja az gyertyát és így mocskolódik az asszonyokkal. Mindent Morvába hordat.” De a kuruc hadak nyakába temettek mindenütt csípték, csapdosták, lövöldözték, egyszerre három-négy felől. Sőt a német zsoldoshad istentelen garázdaságán elkeseredvén a föld népe is: puskát, fejszét, visszaszegzett kaszát ragadva, százával-ezrével csatlakozott a kurucokhoz, s bátran küzdött velük a zabolátlan ellenség ellen.” A nagyszombati harc 15. oldalán pedig ezeket írja Thaly: „Heistert különben Bercsényi készen várta volt. Míg ugyanis lovasságát a Morva síkjára a császári tábor közé fenyegetőleg gyülekezteté: maga némi gyalogsággal, melyet az azelőtt a táján elszéledt nyitravármegyei hajdúkból szedett össze, a Fehér-hegyekközé. Jabloncára szállott, mint oly közhelyre, ahonnét az ellenségnek, ha Malackáról Bazinnak tartana is, Szomolány és Cseszte felé eleibe szállhasson s útját a hegyekben elálhassa: ha pedig Szentjánosnak indulna, Szakolcza felé, akkor is rajta teremhessen a Miava völgyén át. Különösen bízott a fehérhegyi szorosokban, mint ahol oly erős hadállások vannak, hogy ott Bercsényi csak 600 tót gyalogossal is föltartóztatni hitte Heister összes erejét. És ő éppen ezért igen hiszi is – írja Jabloncáról 1704. nov. 29.-én Rákóczinak – „hogy a német nem jöhet ránk” mert oly szoros helyek vannak itt, a hegyek között, hogy „van 600 tót hajdúm: csak azzal is megtartóztathanám őköt: szoros azt passzusa.” – Majd alább a 21. oldalon ezeket írja Thaly: „Bercsényi, amellett, hogy Heister hadát a Morva síkján fürge lovasságával éjjel-nappal csipdestette: felbiztatá a Fehérhegység lakóit, gyülekezzenek az erdőben, állják el a szoros útakat, s midőn az ellenség általköltöznék rajtok, minden oldalról támadják meg. A hegylakosság össze is csoportosúlt – Bokross Pál és Thúrúczy jól ismerték őket s a vidéket, ők rendezték a népfelkelést – s ha Heister a Malaczka és Bazin közti hegyi útat választja: aligha meg nem gyűl baja az bérci guerilla-csapatokkal.”

[3] Thaly, írja a nagy-szombati harc 22. oldalán: „Bercsényi ez apró csatározások mellett, melyekben dandárnokai nagy mesterek voltak: döntő ütközetbe ereszkedni, gyalogság és ágyúk nélkül, nem tartá tanácsosnak, – nehogy lovassága a netalán történhető legkisebb vereségre szétoszoljon, ami a fejedelemmel lévő gyalogságot is lehangolná. (Rákóczi emlékiratai.).