Feltűnő az a nyugtalanság, mely a császári udvaron és a bécsi körökön ebben az időben erőt vett. És nem minden ok nélkül. A nyugati hadiszíntéren augusztus közepe tájáig, amíg a győzelmes höchstädti csata a hadiszerencse kockáját a császáriak javára meg nem fordította, a helyzet nagyon bizonytalan és nyomasztó volt. A május végén bekövetkezett szomolány-jabloncai katasztrófa utórezgései csak nem akartak megszűnni és a császári hadvezetőség a magyarországi hadiszíntére is, ahol a mozgalom nem hogy veszített volna erejéből, hanem szemmel láthatóan még fokozódott is, csak nagy aggodalommal fordíthatta tekintetét és szorongó szívvel szemlélte a történteket. Mint a 324. számú jegyzetben foglalt idézetből is látható, ezt a lidércnyomásszerű feszűlt helyzetet még a koroncói győzelem sem volt képes még csak némileg is enyhíteni és Heisternek valóban elismerésreméltó tevékenysége, mely a koroncói győzelemben csúcspontját érte el, nem volt képes a bécsi körök várakozását és magasfokú igényeit kielégíteni. A császáriak részén ezek szerint június, július és augusztus első felében a húr már valóban a megpattanásig meg volt feszítve, és ezt a megpattanást, illetve elszakadást normális viszonyok között az ellenfél egy Bécs ellen irányuló erőteljes, egységes támadás által, minden valószínűség szerint a francia-bajor hadak állandóan beigért, de következetesen elmaradt csatlakozása és segítsége nélkül is, majdnem százszázalékos bizonyossággal, nem is túlnagy erőfeszítés árán is előidézhette volna. Ennek azonban két nagy és fontos előfeltétele volt: akaraterős, célszerű vezetés és a csapatoknak, ha nem is ideális, de legalább közepes kötelességteljesítése és derék helytállása még átmenetileg igen nehéz harcviszonyok között is. Sajnos, ez előfeltételek egyike sem volt meg. Ahány kuruc fő- és legfőbb vezér volt, az mind más-más irányban, egymást csak gyengén, sőt alig támogatva, hadműveleteskedett, Bercsényi a Felvidéken, bár elég tekintélyes haderő állott rendelkezésére, csak az aprólékos portyázó háborúskodásban merűlt ki. Ennek is megvolt ugyan a meglehetősen nagy, olykor-olykor szinte fogvacogtató hatása a bécsi körökre, de általános, a hadjárat sorsát eldöntő eredményt még sem termelhetett ki. A Dunától délre, Károlyi és Forgách, kiki saját szakállára működött, sőt előbbi Koroncónál vezértársát, aki amellett előljárója is volt, a legfontosabb és legkritikusabb pillanatban úgylászik szándékosan cserben is hagyta, a szentgotthárdi vállalatot pedig úgy inszcenálta, hogy abból a terv szülő atyjának még csak egy kis babérlevélke se jusson. S mialatt a legelső vonalban küzdő három alvezér, Bercsényi, Forgách és Károlyi, a – sajnos szétforgácsolt – küzdelmek egész sorozatát vívják, a legfőbb hadúr, akinek már régen a legfőbb hadvezetési tevékenységet is át kellett volna vennie, jó hátúl a Közép-Duna mentén szövögeti terveit, fentemlített alvezéreinek tevékenységére befolyást alig gyakorol, s végül egy egészen másodrendű vállalatba fog, de még e téren sem tud kézzelfogható eredményt elérni. Az igazi hadvezetés nem abból áll, hogy a seregvezető, vagy mint a jelen esetben történt, azoknak elég tekintélyes száma, a rendelkezésükre álló csapatok élére állva, egy-egy hajrá támadást intézzenek a velük gyakran csak véletlenül szembekerülő ellenségre, hanem mint láncban a szemek, összetartva és egymás erejét fokozva, fejtsék ki azt a nagy erőfeszítést, amely a nagy és komoly munkák elvégzésére, sorsdöntő feladatok megoldására okvetlenül szükséges. Az itt szóban forgó hadvezetőknél nem annyira a jóakaraton, mint inkább azon múlott a dolog, hogy egyik sem rendelkezett ama elméleti és gyakorlati tudással, mint amennyire azt minden igazi hadvezetőtől joggal megkövetelhetjük.

Ami pedig a csapatok felszerelését, belső értékét, kiképzését, fegyelmezettségét s hadratermettségét illeti, az még csak egy fokkal sem állott jobban a hadvezetés fentebb vázolt felette fontos problémájánál. Az imént letárgyalt hadieseményeknél kétségbevonhatatlanul kiderült, hogy a seregeknél nem azok létszáma, hanem belső értéke és használhatósága a mérvadó. Az e tekintetben fennálló kételyek bénították meg az eleinte nagy hévvel és önbizalommal feladataik megoldásához hozzá fogott Bercsényi és Forgách tetterejét és vállalkozó szellemét. Sőt az igazi huszáros mentalitással bíró Károlyi is csak addig volt igazi legény a talpán, amíg jól ment a dolog, de ha egyszer baj lett Köpecen, bizony ő sem állott meg, amíg a Dunát, mint hatalmas akadályt maga és az ellenség között folyni nem látta, nem mintha és mivel kétségen kivül álló igen nagyfokú személyes bátorsága elhagyta volna, hanem mivel gyenge belső tartalommal rendelkező csapatjaiban meg nem bízhatott és azokat még drágói szigoral sem tudta volna tovább együtt tartani.

Nem kellett volna ide más, mint egyetlenegy elméletileg és gyakorlatilag igazán képzett, helyes érzékkel bíró, akaraterős fővezér és a meglévőknél akárcsak fél-, esetleg negyedannyi, de minden tekintetben a helyzet magaslatán álló alvezér, illetve csapat és a gyors és döntő siker minden bizonnyal a magyarok révén következett volna be.

Tanuljunk és okúljunk a fentiekből és vonjuk le belőlük végkonkluzió gyanánt, hogy ne sajnáljuk tehetséges és rátermett tisztjeinktől a leggondosabb elméleti és gyakorlati kiképzéssel, valamint kellőszámú haderők kiállításával, legmodernebb felszerelésével és kiképésével járó tetemes költségeket, mert azok nyert háború estén busásan megtérülnek legalább százszoros kamattal gyütt. A legjobb példa erre Japán esete. A hatalmas orosszal megvívott 1904/5. évi háborúját 40 évvel megelőzően ez a kis szigetország nemzetközi értelemben még alig volt számottevő tényezőnek mondható. E 40 év alatt még nagyon kezdetleges hadiintézményeit vasakarattal és bámulatos szorgalommal és kitartással a tökéletesség igen magas fokára emelte, úgy, hogy büszkén és bátran vehette fel a keztyűt a nagy és hatalmas Oroszországgal, amelyet hamarosan a födlre is tepert. S azóta, mi mindent művelt s ezután mi mindennel fogja még meglepni az ámúló világot ez a semmiből a legmagasabb polcra feltörekvő, testalkatánál fogva egyébként igénytelennek látszó kis sárga népfaj! In parenthesi megjegyezni kivánom, hogy e sorokat 1934-ben, tehát jóval a japán-kínai háború kitörése előtt írtam.

A magyarnál talán nincs jobb katonaelem a világon. Ezt a világháború eseményei lépten-nyomon megmutatták. Annyi huszáros és helyes katonás érzéke, célszerű hadakozási rátermettsége a föld kerekségén talán egyik népfajnak sincsen, mint a magyarnak és mégis a legnagyobb sajnálattal azt kell tapasztalnunk, hogy nemcsak a nép, hanem az intézőkörök között is igen nagyon lábrakapott az antimilitarizmus gonosz szelleme. Ezt kellene mindenekelőtt gyökerestől kiirtani s egy szívvel-lélekkel katonaságunk magas nivóra emelésén fáradoznunk s akkor biztosan belátható időn belül újból fel fog támadni mindnyájunk nagy és szent ideálja: a hajdani nagy és boldog Nagymagyarország! De ehhez talán nekünk is japán hangyaszorgalommal és áldozatkészséggel teli 40 év kell, hogy aztán gyermekeink, unokáink ismét boldogok lehessenek. És mi ez a 40 év egy ezeréves dicső múlttal bíró nemzet életében? Egy kis arasznyi idő, amely egy újabb, remekűl szép, pompás évezred gránitsziklájú biztos alapjának dicsfényében pompázhat majd a magyar történelem jövendő lapjain.

A részletekre áttérve, meg kell vallanunk, hogy Breuner tábornok és Grumpach ezredes ügyesen oldották meg feladatukat. Hogy Bercsényi ezt meg nem akadályozhatta, az eléggé sajnálatos, pedig az általános helyzet és a viszonyok inkább neki kedveztek.

Époly sajnálatos, hogy Károlyi és Forgách oly könnyű szívvel és lélekkel, az ellenséggel szemben a legcsekélyebb ellenállást sem fejtve ki, határozták el a Dunántúlnak újból való teljes kiürítését. Igaz, hogy a Bercsényi által nyomban alkalmazott retorziók csakhamar Heistert is a Dunántúl odahagyására késztették, de ez a nagy ügy szempontját szem előtt tartva, csekély vigasztalás számba mehetett. Mindazonáltal Bercsényi erőteljes és könyörtelen fellépésének megvolt az a nagy előnye, hogy ez puhította meg a bécsi köröket annyira, hogy annak hatása alatt a császár hamarosan jóváhagyta a különben biztosan megint hosszu lére ereszteni szándékolt gyöngyösi fegyverszüneti egyezményt.

A császáriak részén a három vezér, Heister, Pálffy és Heister Hannibal, ugyan szintén nem közvetlen összeköttetésben és kapcsolatban hajtotta végre a Dunántúlon újból aktuálissá vált feladatokat, de legalább mindhárman a közös cél érdekében egyöntetűen jártak el! Igaz, hogy számottévő ellenállás hiányában ezt könnyű volt megtenniök.