Magyarországnak évszázadokon végighúzódó tragikuma abban állott, hogy nemcsak a nyakán ülő török, hanem az oltalmazására és felszabadítására hivatott Habsburg-házzal is szünet nélkül késhegyig menő harcot kellett folytatnia, hogy minduntalan megtámadt ősi jogát és alkotmányát megvédelmezze. Ebben a nagy küzdelemben a Habsburgok részéről vörösfonalként az a törekvés húzódik végig, hogy a monarchia annyiféle, vallás, erkölcs, életmód és szokások tekintetében egymástól teljesen különböző elemekből álló népeit közös nevezőre és egy kalap alá hozva, azokat teljesen egyformákká és egyenjogúvá tegyék, hogy ílymódon birodalmuk úgy befelé, mint kifelé egy erőteljes, egységes nagy hatalom képét mutassa, de elfelejtették és semmibe se vették ama természeti törvényt, hogy csak a fizikailag és vegyileg rokon elemeket és tárgyakat, teszem fel a bort a vízzel lehet egymástól elválaszthatatlanul összevegyíteni, aminek révén az adagolás mennyiségéhez képest vízes bort, vagy boros vízet kapunk, míg többek között a sót és paprikát csak összekeverni, de soha összevegyíteni nem lehet, mert a keverékben a só és paprika-szemcsék mindvégig megtartják eredeti színüket, ízüket és egyéb tulajdonságaikat. Igy van ez a különböző fajtájú népek tekintetében is, a kik még évszázadok mulva is szintén inkább a keverék, mint vegyülék képét mutatják. Ezért szinte előrelátható volt, hogy ez a Habsburgok és kormányaik által erőszakolt évszázados harc és küzdelem mindkét küzdő fél óriási hátrányára, más mint meddő és hiábavaló nem lehetett, mert ahhoz semmi kétség sem férhetett, hogy magyarból igazi németet, szerbet, oláht, csehet, vagy megfordítva csinálni soha és semmi körülmények között nem fog sikerülni.

Különösen most, a spanyol örökösödési háború küszöbén és annak folyamán, felette elhibázottnak kell a bécsi udvar magyarellenes politikáját minősítenünk, mivel az nagymértékben hátráltatta a monarchián kívül fekvő hadiszíntereken a kívánatos egységes nagy erőkifejtés lehetőségét, aminek esetleg igen kellemetlen következményei is lehettek volna; de hiába, a Kollonics-féle elbizakodott és elvakúlt emberek mindenkoron, fejjel a falnak nekimenve, még a lehetetlent is lehetővé akarták tenni, amiből azonban sohasem üdv és áldás, hanem csak harc és háború s annak révén az elkeseredésnek, nyomornak és pusztulásnak végeláthatatlan láncolata keletkezett.[1]

Hogy az évszázados küzdelemben testileg és lelkileg végkép kiszipolyozott, elerőtlenedett és kifáradt magyar nemzet a felette egyenetlen harcot, mint rendesen, most is bámulatraméltó elszántsággal és halálmegvető virtussággal vette fel és kűzdötte végig, ez az őserőtől duzzadó magyarság élniakarásának, életrevalóságának és élnitudásának egyik legszebb és kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Mindazonáltal az egységes és erőteljes erőkifejtésnek most is a már megszokott rendes nagy akadálya volt, még pedig az, hogy az ország lakossága három egymást meg nem értő, sőt egymásra agyarkodó, egymással gyülölködő népelemből, a jobbágyságból, a nemességből és a főnemességből állott. A Kolonics inaugurálta kormányrendszerből kifolyólag a legnyomasztóbb, sőt határozottan kétségbeejtő helyzetben a jobbágyság volt, mert ezt nemcsak az állam sanyargatta az adó- és egyéb közszolgáltatások révén, hanem a neki munkát adó nemesség és főnemesség is; ezért, mint mindig, most is a jobbágyság köréből csapott fel a fölkelés legelső lángja s az első próbálgatás a maguk köréből választott vezetők és parancsnokok vezetése mellett ment végbe, azonban ez is, mint többi elődjei, már a kezdet kezdetén siralmas véget ért. Ez bírta rá a tömeget arra, hogy most már a felsőbb régiók köréből keressen magának vezetőt, aki nemcsak hadijártasságának és hadratermettségének, hanem társadalmi állásának, vagyonának és tekintélyének súlyánál fogva is biztosítékot nyújt, hogy a vállalkozást siker fogja koronázni. Miután az elégedetlenkedők javarésze Rákóczi jobbágyainak sorából került ki, misem volt kézenfekvőbb, minthogy őt jelöljék ki és őt kérjék fel a vezéri tisztségre. És Rákóczi, valóban mind családi tradicióinál, mind pillanatnyi helyzeténél fogva a legalkalmasabb egyéniség volt erre a vezéri állásra. Ő, akit a bécsi kormány immár fej- és jószágvesztésre ítélt, nem egykönnyen dughatta ismét vissza az egyszer kivont kardot hüvelyébe és neki már saját érdekében is testestől-lelkestől azon kellett lennie, hogy vállalkozását siker koronázza.

Rákóczi Ferencnek élete folyása és sorsa, őseihez és a többi igazi magyar hazafiakéhoz hasonlóan, a már évszázadok óta fennálló áldatlan viszonyoknál fogva szintén csak göröngyös és töviskoszorúkkal bőven ékesített lehetett. Hasonnevű atyja az erdélyi fejedelmi méltóságról, amelyre már megválasztották volt, közember sorsára jutott; mostoha atyja, Thököly Imre, Törökországban a számkivetés keserű kenyerét ette; anyai nagyatyja és annak sógora, Zrinyi Péter és Frangepán Ferenc a vérpadon fejezték be életüket; nagybátyja Zrinyi János, 1683. óta, testileg és lelkileg megtörve, Tirol egyik börtönében élte végnapjait. Nagyvonásokban így nézett ki a fiatal Rákóczi Ferenc családfája. Született 1676. március 27.-én,[2] de atyját már születése után néhány hónappal elvesztvén, a nagynevű és fontos szereplésre predesztinált gyermek, a Rákócziak és Zrinyiek ivadéka és mint ilyen azok dicsőségének örököse, tizenkettedik évéig nagyanyja, Báthory Zsófia és hőslelkű anyja, Zrinyi Ilona szerető és gondos keze alatt nevelkedett fel. Ekkor érte az első nagy csapás, mert a kérlelhetetlen sors az ifjút, a fiát rajongásig szerető anya szíve mellől és bensőséges szeretettel ölelő karjai közül egy a családi élet melegségét nem ismerő, idegen vérű és érzésű főpap visszataszítóan hideg és rideg kezébe utalta át. És a mindenható biborosnak, Kollonicsnak, mint mindennel, ami Magyarországgal összefüggésben állott, a gondjára bízott Rákóczival sem volt szerencséje. Az udvari intencióihoz képest, alighanem abban a hiszemben, hogy ilymódon legkönnyebben és legjobban sikerül majd az ifjút az aktiv politikai színteréről elvonni s attól távoltartani, papnak szánta, de nagybefolyású rokonai és összeköttetései révén tanúlmányai végeztével sikerült neki az általa nem nagyon kedvelt jezsuiták kezéből kikerülni. A nősülése elé gördített akadályok az alkalmazott furfangon szintén hajótörést szenvedtek; épp így csütörtököt mondottak a bátor, sőt fokozatosan vakmerővé vált politikai pályályát és nagyratörő terveit elgáncsolni és lehetetlenné tenni akaró összes rendszabályok és óvintézkedések is s Rákóczi minden erőszak ellenére mégis csak azzá vált és azt választotta élethivatásául, amire őt származása és családi s egyéni hivatottsága és tradiciói predesztinálták. A fennforgó viszonyok között erre az útra térni nemcsak nehéz, hanem felette veszélyes is volt s eleinte Rákóczi habozott és sokáig kűzködött még önnönmagával is, távol akarván maradni a számára bizonyára több tövist, mint rózsát termelő politikai szerepléstől, de amikor a helyzet és a viszonyok szinte belekényszerítették, hogy a neki felkínált szerepet és tisztséget elvállalja, e perctől fogva lelke acélos akaraterejével mint igazi nagyember teljesítette a vállalt feladattal kapcsolatos összes, legtöbbször felette nehéz, veszélyes és súlyos feladatokat és kötelességeket.

Idegen földre menekülni kényszeríttetvén, a nagy feladata megoldásához szükséges csapatokat és anyagi eszközöket szintén idegen földön kellett keresnie, annál is inkább, mivel a hazájával való összeköttetése a börtönből való megszabadulásának percétől kezdve a szó legteljesebb értelmében megszakadt, magában az országban pedig nem akadt egyetlenegy, kellő súllyal, eréllyel és tapasztalatokkal rendelkező férfi, aki Rákóczi és segítőtársainak, elsősorban a szintén külföldre menekült Bercsényinek bejöveteléig az előkészítés és szervezés nagy és fontos munkáját kezébe vette volna. Viszont azok száma is, akiktől Rákócziék külső támogatásra számíthattak, vajmi kevés volt. XIV. Lajos és a francia kormány elejétől végig sokat igért, de annál kevesebbet tett, a lengyel barátoktól várt segítségnek pedig azon időponttól kezdve, amidőn II. Ágost lengyel király Lipót császár pártjára állott, természetszerűleg hova-tovább szintén teljesen problematikussá kellett válnia, mert hiszen azt a lengyel uraktól senki sem várhatta és követelhette, hogy idegen érdekekért saját királyukkal ellenkezésbe jussanak és azzal nyiltan újjat húzzanak. Igy történt aztán, hogy mire a cselekvés ideje beköszöntött, Rákóczi és legodaadóbb segítőtársa Bercsényi, azon vették magukat észre, hogy csak a maguk erejére és a jó Isten támogatására vannak utalva. Igy történt aztán, hogy Rákóczi a sok sürgető kérésnek engedve, 1703. június közepe felé, mindössze a Konski lengyel tábornoktól kapott csekélyke lovaskísérettel indult meg a magyar határ felé, hogy ott a beérkezését már alig váró, a fáma szerint nagy és lelkes magyar tömegek élére álljon, de közben a dolhai események folytán az e tömegek nagyságáról szóló hírek is szinte hihetetlen módon összezsugorodtak, mert Rákóczit a határon nem hadratermett és komoly hadakozásra alkalmas csapattömegek várták, hanem csupán a dolhai ütközetből még idejekorán elinalt néhány ezer emberke üdvözölte. És most mutatta meg Rákóczi, hogy igazán egész ember a talpán, mert e szinte tragikus látvány dacára mégis elfogadta a felkínált vezérséget és – mint Markó írja id. m. 45. oldalán – „lengyel lovaskíséretét hazaküldve, lovászával és két inasával magára hagyatva kezdte meg első szervezési munkáját.” Ahhoz semmi esetre sem férhet kétség, hogy a jövendő seregvezető, Rákóczi részéről, már egymagában véve ez is valóban igen szép reményekre jogosító és nem mindennapi nagy tettekre való képességről tanúskodó, már majdnem a kétségbeeséssel határos, de igazi hősies elhatározás volt.

Hogy e nevetségesen szerény kezdetből csakhamar majdnem az egész országra kiterjedő és fokozatosan mindig nagyobb eredményeket felmutató fölkelés válhatott, az főkép annak volt tulajdonítható, hogy a császári kormány a mozgalmat eleinte nagyon lekicsinyelte s alig tett valamit annak megfékezésére. E nagyfokú nembánomság részben annak rovására irandó, hogy Károlyi Sándor oly gyorsan és alaposan bánt el a Dolhánál még szervezetlenül álló, hadakozásban járatlan, gyülevész paraszt haddal és bár igazi magyaros temperamentumával eléggé igyekezett a bécsi köröket meggyőzni arról, hogy ő Dolhánál mily nagy dolgot is művelt és hogy a készülődő még nagyobb fergeteg ellen megfelelő ellenintézkedéseket kell tenni, de azok kinevették a hősködő magyar urat, amit az vérig ható sértésnek vett s két havi hasztalan fáradozás után leverten és felbőszülten tért vissza megyéjébe, majd utóbb maga is átpárolt Rákóczihoz.

[1] Danzer Alphons id. m. 22. oldalán erre nézve a következő érdekes kijelentéseket teszi: „Bei den Wiener Centralstellen besass man nicht das Geschick, durch kluge Nachgiebigkeit in einzelnen Puncten und durch gewissenhafte Beobachtung der constitutionellen Gesetze jene grosse und einflussreiche Partei Ungarus zu gewinnen, an deren Spitze der weise, dem Kaiser ergebene, dabei aber auch seiner Nation mit ganzem Herzen anhängende und ihre Rechte vertretende Erzbischof von Kalocsa, Paul Széchenyi stand, und die insoferne eine vermittelnde und versöhnliche Haltung einnahm, als ihr Bestreben dahin gerichtet war, die aufgeregten Gemüther des ungarischen Adels zu beruhigen, die Berücksichtigung ihrer in den Verfassungsgesetzen begründeten Forderungen von Seite des Wiener Hofes in Aussicht zu stellen, an letzterem, aber mit rückhaltslosem Freimuthe die ungarischen Beschwerden zu vertreten, die sich namentlich auf die Ueberbürdung mit Steuern, auf die Nichtbeachtung constitutioneller Formen und auf die Klagen der Protestanten bezüglich ihrer freien Religionsübung… bezogen. Waren diese Forderungen auch schwer zu vereinbaren mit dem die leitenden Männer in Wien beherrschenden Gedanken, die ungarischen Länder in ein engeres staatliches Verhaltniss zu den österreichischen Erbländern zu bringen, so fehlte doch anderseits diesen Männern der politische Blick, wie die materielle Macht zur Brechung des Wiederstandes und zur Verwirklichung ihrer Idee… Die Härte und oft auch der Eigennutz der untergeortneten administrativen und militärischen Organe im Lande selbst aber trugen keineswegs bei, in der Masse des Volkes Sympathien für die österreichische Herrschaft zu erwecken. Man zeigte in allen Ungarn betreffenden Angelgenheiten eine Leidenschaftlichkeit und Gereiztheit, welche zwar in der Brutalität des durchwegs ungebildeten ungarischen Adels ihre Erklärung fand, die aber nicht geeignet war, die aufgeregten Gemüther zu beruhigen und den inneren Frieden zu erhalten.” Milyenek lehettek valójában a viszonyok, ha a hivatalos osztrák felfogást tolmácsoló Danzer ilyeneknek festette azokat!?

[2] Thaly, II. Rákóczi Ferenc ifjúsága.