| « 1) Előzmények. A nemzeti fölkelés okai. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Zrinyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét s Thököli Imre nejét Munkács feladása után az udvar tudvalevőleg Bécsbe költözni kényszerítette,[2] s két gyermekének, a 16 éves Juliannának s a 12 éves Ferencnek neveltetését a gyámúl kirendelt Kollonics bíbornokra bízta, aki a leányt anyjával együtt a bécsi Orsolya szűzekhez, Ferencet pedig akit szerzetesnek szánt, előbb a neuhausi, majd a prágai jezsuiták nevelésére bizta. Öt év alatt tanulmányait befejezvén, 1693-ban Julianna férjének, Aspremont-Reckheim grófnak, Kollonics római távollétét felhasználva, sikerült az ifjút a jezsuiták kezéből kivenni és Strattmann miniszter befolyásával nagykorúvá nyílváníttatni. Ekkor az ifjú Rákóczi rengeteg ősi javainak egy részét visszanyerte s a kormány engedélyével egy évi olaszországi útra indult. 1696-ban a Rajna vidékén hadakozó s Badeni Lajos őrgróf parancsnoksága alatt álló császári sereghez kéredzkedett, de ott csak rövid ideig maradt, mert az egész csak ürügy volt, hogy Kölnbe mehessen s ott Károly hessen-rheinfelsi herceg leányával, Sarolta Amáliával egybekelhessen. A bécsi udvar eleinte nehézségeket gördített az engedély nélkül létrejött házasság útjába, de nemsokára sikerült azokat eloszlatni, minek megtörténte után az ifju pár Rákóczi magyarországi jószágaira utazott, hogy ott teljesen visszavonúlva éljen.[3] „Családja annyi jeles tagjának végzetes sorsa, – írja Acsády,[4] – két nagyatyja, II. Rákóczi György és Zrínyi Péter tragikus halála, édesanyja számkivetése, nagybátyja, Zrinyi János fogsága arra intették az éleseszű ifjút, hogy rá ne lépjen a politika süppedékes talajára. Ismerte helyzetének veszélyeit. Érezte, milyen súllyal nehezednek reá családjának hagyományai s mennyire ébren tartják az udvar gyanúját, mely lesve-lesi a pillanatot, hogy vele is végezzen s óriási jószágaitól megfossza. Örizkedett tehát a közéletben való részvételtől, nem kötött barátságokat, nem gyüjtötte maga köré az előkelő világot, hanem családi körébe zárkózott, s olvasmánnyal, vadászattal, jószágai kezelésével töltötte idejét. Azt hitte, hogy magányába be nem hatolhatnak a politika hullámai. De a Rákóczi név sokkal ellenállhatatlanabb vonzó erzőt gyakorolt a tömegre, semhogy vezetője egyszerű magánember maradhatott volna. Mikor 1697-ben kitört a hegyaljai fölkelés, a mozgalom vezetői reá gondoltak s erőhatalommal akarták vezérükké tenni. A fejedelem nejével éppen vadászaton volt s július 1-én Szerencsre indúlt vissza. Ezt a fölkelők megtudták s egy lovas csapatot küldtek eléje, hogy elfogják s táborukba szállítsák. De egyik jobbágya figyelmeztette a veszélyre, ki nyomban megfordult s hogy elhárítsa magáról a gyanút, mintha része lenne a mozgalomban egészen más vidékre, nagynénjéhez, Kis-Tapolcsányba, onnan meg Bécsbe sietett. Ott már erősen dolgozott megejtésén a rágalom. Azt hiresztelték, hogy ő vezeti a fölkelőket. De önkéntes megjelenése az udvarban lefegyverezte ellenségeit; legalább Rákóczi azt hitte, hogy lefegyverezte. A valóságban nem így állt a dolog. Engedélyt kapott ugyan, hogy Vaudemont herceg táborába menjen s tőle kiméletet kérjen jószágai számára, melyeket a németek kegyetlenűl dúltak. De titokban utasították Vaudemont herceget, hogy „jó módon” fogassa el Rákóczit s tartsa szemmel, mi történik jószágain, „mert könnyen megeshet, hogy honfitársai rosszra terelik az ifjút.” – Rákóczi Kassára érkezvén, neszét vette, mit forralnak ellene. Hogy ellenségeit elnémítsa, visszasietett Bécsbe, még pedig egy igen komoly elhatározással. Véget akart venni az örökös gyanúsításnak, és helyzete bizonytalanságának, melynek izgalmai megkeserítették napjait. Érezte, hogy ha a forrongó, háborgó Magyarországban marad, az események előbb-utóbb, akarata ellen, magukkal fogják sodorni. Sőt, ha ez nem történik, ha rendületlen hűségét királyához meg nem szegi, az udvar akkor is le fogja sújtani, mert óriási jószágaira áhítozik, s Zrinyi Péter unokáját, Zrinyi Ilona gyermekét, Thököly Imre mostoha fiát különben is született összeesküvőnek tekinti. Rákóczi a szabadúlás egyetlen módját abban látta, hogy végleg kibontakozik a magyarországi viszonyokból s ottani javait külföldön, idegenben lévő jószágokkal cseréli be… Azonban Kinszky gróf, az egyik miniszter, különben is személyes ellensége, ridegen elutasította, azzal az indokolással, hogy a császár csere nélkül is elveheti jószágait. Maga Lipót, Kollonics útján, udvariasabban ugyan, de szintén elutasítóan válaszolt. Ezzel Rákóczi sorsa végképen eldőlt. Bécsben nem bírta az ottani előkelő körök sértő, gúnyolódó, lenéző bánásmódját, elviselni.[5] Ismét visszatért Magyarországba, de még mindig azon eltökéléssel, hogy küzdeni fog végzete ellen s távol marad a politikától. Családi körébe húzódótt, sőt német módra öltözködött, hogy elidegenítse magától a hazafiakat.”
Magyarországon, főleg sárosi kastélyában Eperjes mellett lakott s utóbb mégis meggondolván magát, elfogadta a sárosmegyei főispáni tisztséget. Az eperjesi városi őrség parancsnoka, Dujardin Jakab, gyakran kiment a vendégszerető főispán látogatására, magával vivén Longueval nevű, lüttichi születésű kapitányát is, akit műveltségénél és ügyes társalgási modoránál fogva Rákóczi nagyon hamarosan megkedvelt. Ugyancsak jó viszony, majd szoros barátság fejlődött ki Rákóczi és székesi gróf Bercsényi Miklós, a felvidék egyik legtehetősebb földesura és ungmegyei főispán között is, aki époly lánglelkű hazafi, mint kiváló politikus, nemkülönben jeles katona is volt. Gróf Bercsényi egyideig a kormányzat buzgó híve volt s mint ilyen tevékenyen közreműködött az 1697-iki fölkelés leveretésében is, hanem amikor ennek ellenére a német katonaság az ő jószágain is kezdett garázdálkodni, mi miatt neki a német parancsnokkal gyakori összeütközése támadt, ő is a haza sorsa miatt aggódó ellenzékhez csatlakozott s ez időtől kezdve a bécsi kormány, épúgy mint Rákóczit, őt is titkos felügyelet alá helyezte. A közös sors és a közös veszély a két előkelő urat egyre közelebb hozta egymáshoz, s Bercsényi csakhamar nagy örömmel tapasztalta, hogy Rákóczi, bár külsőleg németes ruhát viselt, az alatta a haza javáért leglelkesebben lüktető magyar szív dobog s így 1699. óta mindsűrűbben találkoztak, hogy a maguk és hazájuk szomorú sorsáról és az ez ellen szükségessé váló tennivalókról tanácskozzanak. Mindketten egyetértettek abban, hogy a német uralom megdöntésére az elgyöngült magyarságnak elegendő ereje nincsen és így feltétlenül külső segítségre volna szükség, s egy alkalommal Rákóczi megemlítette, hogy még, amikor Bécsben lakott, Villars, XIV. Lajos francia király bécsi követe, őt Franciaország hatalmas pártfogásáról biztosította, ha akár a még a kincstár kezén lévő birtokainak esetleges fegyveres kézzel való visszaszerzésére törekednék, akár az erdélyi fejedelemségre való igényeit érvényesíteni kívánná, ámde ez a dolog akkor, mint nem aktuális, hamarosan lekerült a napirendről. A francia kormányt az indította ajánlata megtevésére, mert tudta, hogy II. Károly spanyol király utód nélküli közeli halála után Franciaország és Ausztria között újból fegyveres összeütközésre kerűl a dolog s már jóelőre meg akarta nyerni Rákóczit, hogyha majd a spanyol trón miatt az örökösödési háború kitör, ő a felkelő magyarok élén Ausztria haderejének egy jelentékeny részét Magyarországon foglalkoztassa és lekötve tartsa. Amikor 1700-ban II. Károly spanyol király haldokolni kezdett, XIV. Lajos Ferreol konstantinápolyi követe útján megismételte Rákóczihoz intézett korábbi felhívását, neki pénzt és fegyveres segítséget ajánlván, ha nemzete jogainak helyreállítása céljából Magyarországon felkelést szít és ő maga személyesen áll annak élére. A dolgot Bercsényivel megbeszélvén, Longueval kapitányt is beavatták a titokba, aki amúgyis Lüttichbe hosszabb szabadságra menni készült s így készségesen vállalkozott arra, hogy Rákóczi válaszát személyesen elveszi a francia királynak. Rákóczi levele 1700. november 11-én kelt s abban ő csak általánosságban kérte XIV. Lajos és kormánya segítségét az elnyomott magyar nemzet számára. Hasonló levelet írt Barbesieux francia külügyminiszternek s azt is átadta Longuevalnak, aki készségesen vállalkozott a levelek és üzenetek elvitelére és a válasz meghozatalára.[6] Csak hogy Longueval a bécsi udvar kémje volt s annak úgy e leveleket, mint az azokra hozott választ bemutatta és ezt 1701. február elején vitte le Rákóczihoz. Csak Barbesieux felelt és alkalomadtán kilátásba helyezte a kért segélyt, előbb azonban bővebb felvilágosítást kért Rákóczi terveiről, s egyúttal annak közlését is kérte, hogy kik volnának hajlandók vezéri minőségben a mozgalomhoz csatlakozni.
Rákóczi február 11-én újra írt Barbesieux-nek, megköszönte jóindulatát és a mozgalomról későbbre igérte a részletes jelentést. Nem is felelhetett mást, mert mozgalomról még szó sem volt, azzal egyelőre úgyszólván csak Rákóczi és Bercsényi foglalkozott s ők is csak elméletben és titokban. Longueval természetesen ezt a levelet is bemutatta Bécsben és aztán tovább utazott, de Linzben színből letartóztatták. Olyan látszatot akartak ugyanis a dolognak adni, mintha Longueval nem volna kém, hanem csak véletlenül kerűlt volna a rendőrség kezére.[7] – Bécsben hamar elterjedt a híre, hogy egyes magyar urak XIV. Lajossal kerestek összeköttetést. Rákóczi nővére, Julianna, gróf Aspremontné, bár ő neveket nem hallott említeni, megírta a szárnyrakapott híreket fivérének, aki ezt a levelet 1701. árpilis 17-én kapta meg. Ő mindjárt sejtette, hogy róla van szó, de még mielőtt menekülhetett volna, amire különben Rákóczi, nejének betegségére való tekintettel, úgysem mutatott hajlandóságot,[8] 18.-án hajnali két órakor az e célból Eperjesre küldött Solari tábornok vezette német katonák, fegyveres népével együtt, elfogták sárosi várában és Bécsújhelyre vitték, ahol ugyanazon börtönbe zárták, amelyből 30 évvel előbb nagyatyja, Zrinyi Péter, a vérpadra lépett. Rákóczin kívül csakhamar elfogták báró Szirmay István nádori itélőmestert 3 jurátusával, Vay Ádámmal, Mihállyal és Lászlóval együtt, továbbá Okolicsányi Pált, Rákóczi ügyvédjét és más számos neves magyar embert. Ezenkivül még mintegy 80 embert akartak börtönbe vetni, köztük gróf Bercsényi Miklóst is, de ez még idejekorán Lengyelországba menekűlt.
Rákócziné természetesen mindent megtett, hogy férjét megmentse. Rokonaihoz, a porosz királyhoz, Lipót császár szövetségeséhez, sőt magához a császárhoz is fordult, de egyelőre eredmény nélkül. A gyanúsítottak ellen megindított pör szerencsésen elhúzódott, mert maga az udvar sem hitte, hogy a rendelkezésre álló kétes értékű bizonyítékok alapján a vádlottakat el lehessen itélni. Közben Rákócziné cselhez folyamodott; azt kezdte hiresztelni, hogy a külföldi hatalmak, sőt maga a császári pár is szeretné megmenteni Rákóczit és nem bánná, ha ez szép szerével megszökhetne; ugyanezt elhitette a bécsi udvarnál benfentes jezsuitákkal is, akik már azért is hajlottak Rákócziné kérésére, mert férjének megszabadításával nagy pártfogójuknak, a francia királynak véltek kedves szolgálatot teljesíteni. Ők voltak azok, akik a Rákóczi őrizetével megbízott Lehmann Gottfried kapitányt rávették arra, hogy segítségével a fogoly november 7.-én éjjel megszökhessen. Lehmann kegyetlenűl meglakolt hiszékenységéért; bűnrészessége kitudódván, fejét vették, azután fölnégyelték s holttestének egy része még 1704. nyarán is a bitófán lógott: Károlyi Sándor ekkor levétette s kegyeletesen temettette el magyar földbe.[9]
A szerencsésen megmenekült Rákóczi sok veszély s kaland közepette Lengyelországba jutott.[10] Azért igyekezett oda, mert nejétől még börtönében értesült, hogy Bercsényi ott Du Héron francia követ közbenjárása és pártfogása által II. Ágost lengyel királytól védelmet, sőt Lithvániában némi birtokot is nyert.[11] Rákóczi tehát szintén a francia követhez folyamodott, aki aztán nemcsak Bercsényivel hozta össze, hanem mindkettőjük ügyét XIV. Lajos királynál is a legélénkebben pártfogolta.
Bécsben november 8-án értesültek Rákóczi szökéséről s a császár nyomban utasította a haditanács elnökét, hogy a szökevény kézrekerítése érdekében a legmesszebbmenő intézkedéseket tegye meg. Ez meg is történt s 10.000 forintot igértek annak, aki élve, 6.000 forintot pedig annak, aki holttestét Bécsbe felviszi. A többi foglyok ellen bizonyítékok hiányában nem folytatták a pert, de Szirmayt és Okolicsányit Bécsbe internálták, Rákóczi és Bercsényi birtokait lefoglalták, majd 1703. április 30-án Rákóczit fej- és jószágvesztésre itélték.[12]
A két menekült Lengyelországban Du Héron francia követ segítségével most már buzgón hozzálátott a munkához. Eleinte elég jól ment a dolog, de amikor a lengyel király a bécsi udvarral tárgyalni kezdett, majd azzal szövetségre is lépett, ez időtől fogva már személyes biztonságuk is egyre kétségesebbé kezdett válni. Mindazonáltal Du Héron-nak sikerült őket előbb Meczinski lengyel főúrnál, annak minski kastélyában, majd Rákóczi egyik távoli rokonánál, Sieniavszky herceg és neje Lubomirszky Ilona belci birtokán biztonságba helyezni. „A két menekűlt – írja Acsády id. m. VII, 545. old. – nem állt összeköttetésben hazájával s azottani mozgalmakkal. Nem tőlük, hanem idegen segélytől várták a megváltást s semmiféle vállalatba kezdeni nem akartak, míg lengyel barátaik és a francia kormány megfelelő haderőt és pénzt nem bocsátanak rendelkezésükre. Idegeneknél keresték ugyanis a támaszt, de nem azért, hogy idegen érdekeket szolgáljanak, hanem azért, hogy nemzetüket megmentsék. Nem az volt a céljuk, hogy fölkelésre bujtogassák a tömeget, s a császárnak bajt okozzanak, hanem az, hogy az idegen járom alól felszabadítsák hazájukat, mit pedig hathatós külső segély nélkül nem remélhettek. Legtöbbet mindketten Franciaországtól vártak, főleg mivel közben, ép amikor Rákóczi Lengyelországba menekült, a spanyol örökösödési háború is megkezdődött, de csak Olaszországban, ellenben XIV. Lajos még nem üzent hadat Lipót császárnak, miért is Du Héron utasítást kapott, közölje Rákóczival, hogy a francia udvar egyelőre még nem veheti őt nyiltan pártfogásába, ellenben jóindulata jeléül Rákóczinak 12.000, Bercsényinek pedig 8.000 frankot utaltatott ki évdíj gyanánt.[13] A francia király tartózkodó magatartása főleg abban lelte indokát, hogy Du Héron igen nagyarányú pártfogása és meleg ajánlása ellenére sem bízott eléggé Rákócziék sikerében, s egyelőre többet várt a Törökországban számkivetésben lévő Thökölytől, s ezt akarta felhasználni Magyarország fellázítására.
Egyébként a spanyol örökösödési háború kitörése a magyarországi viszonyokra is döntő befolyást gyakorolt. A bécsi kormány eleinte a Magyarországon állomásozó összes német ezredeket Felső-Olaszországba, illetve a Rajnához akarta rendelni, de ez ellen az akkor úgy Magyarországon, mint Erdélyben uralkodó forrongó hangulatra való tekintettel egyrészt és főkép gróf Erdődy Kristóf magyar kamarai elnök, másrészt Bussy-Rabutin Erdély főhadi kormányzója emelte fel szavát, de ez nem túlsokat nyomott a latba, mert a magyar korona egész területén, Erdély és Horvátországot is beleértve, mindössze alig maradt több 15–16.000 császári katonánál, kikhez a Tisza vidékén kisebb csopotokra felosztott Deák Pál-féle magyar huszár és a Bagossy vezette magyar gyalogezred járult. Miután ezekből az országban lévő számos, azelőtt végvárakúl szolgáló erődített helyek őrsége is alig telt ki, e várak körül több, – nehogy azok a kedélyek forrongása miatt minden órán kitörhető lázongás támpontjaivá válhassanak, – már 1701. folyamán leromboltatott. Ezek közé tartozott Visegrád, Nógrád, Székesfehérvár, Sárospatak, Eger, Veszprém, Pápa, Kanizsa, Regéc, Ecsed és még néhány apró váracska.
1702. október 8-án gróf Eszterházy nádor felhatalmazást nyert illetve parancsot kapott, hogy a külföldi hadszínterekre szállítandó magyar és horvát csapattesteket toboroztasson. Ezzel a feladattal a nádor Koháry Istvánt bízta meg, akinek, bár sok helyen igen nagy ellenállással találkozott, mert a legtöbben nem voltak hajlandók vérüket idegen országban, idegen érdekekért ontani, – rövid időn belül sikerült 6 gyalog és 6 lovas ezredet talpraállítani, de ez csak úgy vált lehetségessé, hogy a császár 1702. december 9-én elrendelte, hogy a bizonytalan foglalkozású, munkanélküli egyéneket országszerte elfogassák és vagy hadi, vagy jobbágyi szolgálatra kényszerítsék. Növelte még a közelégületlenséget, hogy a bécsi kormány a háborúhoz szükséges pénz előteremtése céljából újabb rendkivüli adókat vetett ki az országra és nemcsak a birtokos osztályt, hanem a papságot is megadóztatta. Miután még ez sem volt elég, 1702-ben Kollonics tanácsára, a nádor heves ellenzése dacára, a Jász-Kúnságot 500.000 forinton elzálogosították a német lovagrendnek, a Nádasdy-féle sárvári uradalmat pedig Draskovich grófnak adták el 326.000 forintért.[14]
Mialatt Rákóczi és Bercsényi a nyujtandó segély tárgyában a lengyelekkel és franciákkal tárgyaltak, 1702. elején hívatlanúl és váratlanúl egy Szalontay János nevű magyar ember jelent meg náluk, aki Törökországból bujdosott haza s aztán „bejárva a Hegyalját s tájékozást keresve az ottani és felvidéki tömegek hangulatáról, kiment Lengyelországba, mert azt hallotta, hogy Rákóczi és Bercsényi oda menekűltek. Azt sem tudta, hol keresse őket. Nyakába vette a nagy országot s addig járt-kelt, szimatolt, míg messze az ország belsejében a véletlen nyomra vezette, 1702. januárjában rájuk akadt, s ekkor kaptak a menekültek először beható tájékozást a tömegek forrongásáról és készülődéseiről. Rákóczi igen szívesen fogadta Szalontayt, de azzal bocsátotta haza, figyelmeztesse az otthoniakat, várjanak türelemmel, míg idegen segélyt szerezhet s azzal az országba nyomúlhat. Szalontay távoztával Rákóczi és Bercsényi összeköttetése a hazával ismét megszakadt.”[15]
Nagyobb baj volt rájuk nézve, hogy 1703. elején II. Ágost lengyel király, a bécsi udvar által befolyásoltatva és felingerülve azon, hogy Du Héron francia követ titokban a svédekkel, mint Lengyelország akkori ellenségeivel összejátszott, az említett követet elfogatta, hazájába visszaküldte és egyúttal a francia barátságnak is hátat fordítván, Lipót császár pártjára állott. Du Héron helyett a versaillesi udvar Bonac marquist küldte a maga ügyvivőjéül Danckába (Dancigba), meghagyván neki, hogy a két magyar menekülttel továbbra is tartsa fenn az összeköttetést. Bonac útján Rákóczi 1703. elején, amikor már Franciaország is belevegyült a spanyol örökösödési háborúba, a következő ajánlatot terjesztette a francia udvar elé: ha ez Danckában elég pénzt, fegyvert s néhány tapasztalt haditisztet bocsát rendelkezésére, a lengyel uraknál pedig kieszközli, hogy neki 4.000 lovast és ugyanennyi gyalogost bocsássanak rendelkezésére, úgy ő bizik abban, hogy rövid idő alatt hatalmába ejti a császári csapatok által majdnem egészen odahagyott, elégületlen és forrongó Magyarországot, ahonnan aztán erejét a franciák szövetségesének, Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek táborába vezethetné, aki akkoriban már Linzet és Passaut is elfoglalta Lipót császártól, és akit Magyarország trónjára kellene emelni. Célszerű volna továbbá, ha a francia udvar rábírná a törököt, hogy az kellő segítséget adjon Thökölynek, ami utóbbit képesítené, hogy fegyveres kézzel térjen vissza Magyarországba.[16] XIV. Lajos ezt az eléje terjesztett tervet ugyan kivihetetlennek tartotta s így azt, bár határozottan nem utasította vissza, nem is tette magáévá, de ezt nem közölte Rákóczival, akinek ennek folytán, ha nem is pozitiv alapon, de mégis megmaradt a francia segítségbe vetett eddigi nagyarányú reménysége. Az azonban bizonyos, hogy a francia király Thökölyt újabban ismét buzdította a fegyverkezésre és a Magyarországba való bevonulásra.
Közben Rákócziék lengyel barátai, Sziniavszkiék, egy másik birtokára, a magyar határhoz sokkal közelebb fekvő Brezan várába költöztek át, ahol 1703. elején újra magyar látogatást kaptak. A Tisza vidék népe, az adószedők és a francia háborúba küldendő hadak számára zsoldosokat toborzó bizottságok által úgyszólván a kétségbeesésig zaklattatván, Kis Albert és Esze Tamás vezetése alá tömörült. Ezek híveiket tanácskozásra összehiván, azon elhatároztatott, hogy az erre önként vállalkozó Bige Lászlót és Pap Mihály orosz papot Lengyelországba küldik, kutassák fel Rákóczit, tudják meg, él-e még s ha él, hívják haza, ha pedig meghalt, akkor Bercsényinek ajánlják fel a mind nagyobb arányokat öltő fölkelés vezetését. – A két küldött époly kevéssé sejtette, hogy hol akadhatnak rá Rákóczira, mint annak idején Szalontay s így sokáig kóboroltak a lengyel határ mentén, míg végre megtudták, hogy Brezanban bujdosó magyarok tartózkodnak. Odamentek tehát s ott március közepe táján csakugyan megtalálták azokat, akiket kerestek s előadták nekik küldetésük célját. Rákóczi sem a hallottaknak vakon hinni, sem a meghivást kereken visszautasítani nem akarván, Bercsényivel egyetértőleg ennek Barvinszki nevű apródját, mások szerint lovászát, vagy lovászmesterét a két megbizottal együtt visszaküldte, hogy a tények valódi állásáról személyesen meggyőződést szerezzen. Két hónap mulva az apród a legjobb hírekkel tért vissza; nem győzte eléggé a szívélyes fogadtatást dicsérni, amelyben mindenütt része volt, előadta, hogy az erdős hegyekben meghúzódozott csapatok csak néhány zászlót kérnek Rákóczitól, hogy annak megérkezéséig azok alá sorakozhassanak. Azt is biztos kilátásba helyezte az apród, hogy az elégületlen nemesség, mihelyt hírét veszi, hogy Rákóczi áll a fölkelés élére, szintén tömegesen fog a mozgalomhoz csatlakozni.[17]
Rákóczi a kívánt lengyel és francia segélynyújtásról még egészen biztos nem lévén, egyelőre még időelőttinek tartotta, hogy személyesen álljon a mozgalom élére; ellenben egy május 12.-én kelt, általa és Bercsényi által aláírt nyiltlevél kiséretében néhány zászlót beküldött az országba, melyekre neve mellé aranyos betűkkel a következő szavak voltak hímezve: „Pro patria et libertate (a hazáért és szabadságért).[18] A nyílt levélben Rákóczi és Bercsényi többek között a következőket írják:[19] „Virradván Isten akaratából most olyas idő és alkalom reánk, melyek a törvénytelen és elviselhetetlen teher alól felmenthetik és ősi szabadságának visszaadhatják az országot: az egy hazaszeretettől és kötelességünktől vezéreltetve, a hazát szerető s a hajdani dicsőséges szabadságot áhitozó, egyházi és világi, nemes és nemetlen, fegyverviselésre képes, és saját telkeiken ülő, szóval minden rendbeli igaz magyarokat, összesen és egyenkint intünk, kényszerítünk, kérünk és felhívunk, hogy … most édes hazája, nemzete, szabadsága mellett fogjon mindenki fegyvert az isteni s emberi jogokat egyiránt erőszakoló, velünk méltatlanul bánó … s nekünk zsarnokilag parancsoló nemzet ellen, egyesülvén – míg magunk személyesen fogunk az országba érkezni – azon hadnagyaink csapataival, kiket ez ügy kezdeményezésével megbíztunk; a többiek pedig, a hadviselésre nem képesek, legyenek mindenképpen kezökre. Részünkről biztosítjuk őket, hogy mink is, időhalasztás nélkül, elégséges segédhadakkal megindulók leszünk, készek levén édes hazánkért, dicső nemzetünkért és ősi szabadságunkért, a mindenható Isten segédére támaszkodva, minden magánérdek elmellőzésével, vérünket és életünket is édes örömest ontani, ha kell… Ehhez képest, hogy áldását Isten tőlünk meg ne vonja, s hogy a nemes ország bármely rendű és állapotú lakosai irántunk minél nagyobb bizalommal viseltessenek és a szegény pórság elnyomása megszűnjék végre: komolyan és szigorú büntetés terhe alatt parancsoljuk, hogy senki, sem külön, sem másokkal egyetemben, vagy hadainak élén, bármily vallású egyházi személyeket, templomokat, temetőket, zárdákat, vagy kolostorokat, nemes személyeket, nemesi udvarházakat, kastélyokat, utasokat, kalmárokat ne merjen kirabolni s a szegény népet elnyomni, vagy kínzani, ha feje, ha élete kedvesek előtte.”[20]
Rákóczi a zászlók és a nyílt levél Magyarországba küldése után nyomban hozzálátott az előkészületek megtételéhez. Bercsényit Danckába (Danzigba) küldte, hogy ott Bonac ügyvivőnek a történteket tudtára adva, a francia udvart igéreteinek beváltására s nevezetesen nagyobb pénzösszeg küldésére ösztönözze, maga pedig a lengyel főuraktól igyekezett minél nagyobb fegyveres segítséget nyerni s aztán az ország széléhez közelebb, Konszki lengyel tábornokhoz Drozdovicére utazott, hogy vele a további teendőket megbeszélje. Itt Pap Mihály és Majos János személyében egy újabb küldöttség kereste fel Rákóczit s kérve-kérte, hogy jöjjön már be Magyarországba, mert ott azt hiresztelik, hogy már nem is él. Rákóczi, bár lengyel barátai részéről sem részesült a remélt támogatásban, belátta, hogy most már neki is meg kell mozdulnia, mert különben a vezető nélkül maradt fölkelőket vagy szétverik, vagy azok önmaguktól is fölbomlanak. Elhatározta tehát, hogy a kurucok táborába megy, de mielőtt odaért volna, a határon túl fontos események történtek. Ugyanis „alig érkezett Bige – írja Acsády id. m. VII. 547. old. – és a nagyszakállú Pap” az én kegyelmes uramnak, Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelmének plenipotentiáriusa, „amint nevezte magát, a Beszkidekben várakozó tömeghez, a türelmetlen nép Rákóczi világos parancsa ellenére megkezdte a munkát. Esze Tamás és társai 1703. május 21.-én Tarpán és Váriban, 22.-én Beregszászon, hol országos vásár volt, kitűzték Rákóczi zászlait és a nép mindenütt lelkes örömmel esküdött hűséget a fejedelemnek. Fegyvert fogott mindenki, s egyes csapatok maguk választotta vezetők alatt ellepték Bereget, Ugocsát, Szatmárt, Máramarost. Ahol kisebbszámú német, vagy megyei katonával találkoztak, szétverték, vagy lekaszabolták őket. A földnépe hozzájuk állt, ahol megjelentek, míg a távolabbi megyékben „mindenütt úgy várja a szegénység, mint a Messiást.”[21] Az ország egész keleti fele megmozdult. Kisebb-nagyobb zavargások fordultak elő mindenütt s a német katonák és tisztviselők, valamint a velük tartó magyarok a várakba menekültek, melyeknek védhető állapotba helyezése elrendeltetett. Növelte az izgatottságot a sok kósza hír. Beszélték, hogy Rákóczi 5000 svéddel, 15.000 tatárral, lengyellel, kozákkal készül benyomulni. A vármegyék akarták ugyan, de nem bírták a népet fékentartani s mindenki a fejét veszté, csak báró Károlyi Sándor, Szatmár-megye főispánja nem.” „Ő – írja Szalay László id. m. VI. 77. old. – nem mulasztotta el a szatmári őrség parancsnokát, Löwenburg ezredest figyelmeztetni a veszélyre; felhívta a megye nemességét, keljen fel a rablók ellen, kik Rákóczi tilalmának ellenére, egyházak, nemesi kúriák és malmok fosztogatásához láttak; tanácskozást tartott a szomszéd Bereg főispánjával, gróf Csáky Istvánnal s május 30.-án Kassára indult, Nigrelli tábornokkal a szükségesekről értekezendő. Itt már az ő hűségét is gyanuba vették s ennek eloszlatására megesküdött, hogy űzőbe veszi a bujdosókat, s hogy kész őket még lengyelföldön is felkeresni. Másnap visszasietett megyéjébe, s közös működésre híván fel Szabolcsot, Mármarost, Ugocsát, Bereget, a hajdú városokat, s a Debrecenben tanyázott Montecuccoli-ezredet, Kórodra indult, hol megyéjének nemességét, s a Tierheim-ezred egyik századát már fegyverben találta. Június 6-án mindössze 520 emberrel átkelt a Tiszán s magához vonván a Perényiek és Milith Pál zászlaját, Bereg faluban töltötte az éjszakát. Itt hitelesen jutott értésére, hogy a magát kurucnak nevező rablóhad másnap Dolhán fog állomást tartani s onnan majd útját a hegyen túl Lengyelország felé venni. Ehhez képest június 7.-én – Úrnapja volt, – hajnalban utánuk indulván, Károlyi délután 5 óra tájban Dolhánál megütközött velük, s 5 zászlót elnyervén tőlük, megannyiokat széjjelverte. A megfutamodott had Nagy Márton lovas kapitánnyal 150 halottat hagyott a csatamezőn, s Károlyi június 10.-én 10 magyar s 3 német fogollyal érkezett vissza Szatmárra, Károlyba.”[22]
Löwenburg ezredes, a szatmári parancsnok, nemcsak lekicsinyelte Károlyi fáradozását és az általa elért eredményt, hanem még a dolhai ütközet után is pártütőnek tartotta a derék magyar főurat, aki ezen felbőszülve, Kassára sietett, hogy ott Nigrelli főkapitánynál panaszt tegyen. Ez megköszönvén neki, hogy adott szavát oly gyorsan és sikeresen beváltotta, megigérte, hogy Löwenburg ezredest kellőképpen kioktatja s másrészt nem emelt kifogást az ellen sem, hogy Károly jelentéstételre Bécsbe menjen. A kétségkívül derekasan viselkedő főispán túlbecsülte győzelmét és abban a hitben, hogy a mozgalmat már csirájában elfojtotta, kétségkívül túlságosan magyaros önérzettől hevítve, a zsákmányul ejtett zászlókkal Bécsbe sietett, ahol a mértékadó köröknek és magának Lipót császárnak is jelentést tett eljárása eredményéről és egyúttal vármegyéje számára, lakossága derék viselkedésének elismeréséül, adó és egyéb kedvezéseket kért s némely katonai intézkedések és reformok tekintetében is javaslatot tett. A császár kegyesen fogadta előadását és javaslatait kiadta véleményezés végett a minisztereknek és az udvari főhaditanácsnak, de ezek – mint Károlyi önéletírásában maga mondja – emlékiratait megvetették s egyesek a bemutatott zászlókról azt állították, hogy azok I. Rákóczi Ferenc idejéből valók s hogy fegyvertárból, nem pedig harc mezejéről kerültek Károlyi birtokába s legfeljebb arra méltók, hogy a hóhér keze által valamely köztéren nyilvánosan elégettessenek.[23] Erről ő maga emlékiratában a következőket írja: „Drohobicon voltam, egy napi járásra a magyar szélektől, midőn tudomásomra jutott, hogy Károlyi Dolhánál szétverte a vezérek és őrök nélkül mámorba, álomba merült pórságot! Ily szerencsétlen kezdete volt a magyar háborúnak, melyet, mint hiszem és vallom, a fiatal tűz s a hazaszeretet, az eszélyesség minden szabályának ellenére, indíttattak meg velem. Ekkor még módomban volt visszavonulni, s nagy okom lett volna hozzá. De akarván a nép bizodalmára érdemessé válni, nem hagytam fel szándékommal s Kálnási Istvánt herceg Wisnioveczkihez és Potoczki kievi főispánhoz küldtem az esdett segéd (azaz segítség) szorgalmazására. Elhatároztam tehát magamban, hogy folytatom útamat s hogy a magyar határszélnél, honnan könnyű leszen szítanom a pórság tűzét, fogom a lengyel segédhadat bevárni. Másnap Skolára (Skole), a harmadnap Klineczre (Kliniec) érkeztem a Beszkéd alján, mely a lengyel földet Magyarországtól választja. Történt ez, ha jól emlékszem, 1703. június 16.-án.[24]
Az ország határán, Kliniecen akarta Rákóczi a lengyel segítséget és Bercsényit megvárni és ide rendelte a Kis Albert és Esze Tamás alatt a dolhai ütközet után még megmaradt fölkelő csapatot. „A fejedelem itt (t. i. Kliniecen) – írja Horváth Mihály id. m. VI. 303. oldalán – azt hallá, hogy Esze Tamás és Kis Albert alatt még mindig egy erős csapat maradt együtt a felkelőkből; annál kellemetlenebb lőn meglepetése, midőn azt másnap magához hivatván, mindössze is alig 200 rossz pukájú parasztot s 50 lovast látott maga előtt.”[25] Azonban Rákóczi megjelenése a határon tömegesen odacsődítette a fölkelőket, kivált Bereg és Ung rusznyák népét, úgy, hogy néhány nap alatt mintegy 3000 gyalogosra és 500 lovasra emelkedett a határmenti táborban összegyülekezett kurucok létszáma, kiket Rákóczi mindenekelőtt legalább némileg rendezni, csapatkötelékekbe beosztani, s annyira-amennyire fegyelmezni igyekezett.
[1] Lásd Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc ifjúsága, 1676–1701.
[2] Lásd a XVII. rész 333. oldalán.
[3] Horváth Mihály, Magyarország történelme, VI., 275. – Szalay László, id. m. VI. 47.
[4] Szilágyi–Acsády id. m. VII. 539.
[5] Hist. des révol, de Hongrie, II. 22. – Kolinovics Gábor, Commentarii de rbus hung. (Kézirat.).
[6] Wagner, Historia Leopoldi II. 22. – Lünig, Joh. Chr. Des Teutschen Reichsarchivs Partis specialis Continuatio, I., 498.
[7] Kolinovics id. m. szerint Longueval árulásáért bárói címet és Horvátországban egy szép birtokot kapott ajándékúl.
[8] Szalay László id. m. VI. 52. „Rákóczi vagy azért, mert nem akart betegen fekvő nejétől elválni, vagy mert még távolnak hitte a veszélyt, nem távozott.”
[9] A gróf Károlyi család oklevéltára, V., 94–101.
[10] Szabadulását és menekülését maga Rákóczi beszéli el részletesen Confessiones című önéletírásában. – Lásd még: Kolinovics id. m. – Hist. des revol, de Hongrie, II. – Lünig, corp. jur. mil. II., 323.
[11] Thaly Kálmán. A gróf Bercsényi család, II., 364., továbbá ugyanannak értekezése a Századok 1887. évfolyamában, 1–13.
[12] Lünig, Teutsches Reichsarchiv, Contin., I. 498.
[13] Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rákóczi's, 552., 553.
[14] Gruber, Kurzer Entwurf des Kayserlichen Hof Ein- und Ausganges.
[15] Szilágyi–Acsády id. m. VII. 546. – Thaly Kálmán, A gróf Bercsényi család, II., 429–433. nyomán – Márki Sándor, II. Rákóczi Ferenc, I., 217.
[16] Rákóczi emlékiratai, V., 18. – Mémoires du Prince Rákóczi – Hist. des revol. de Hongrie, V. 17.
[17] Rákóczi önéletíása. – Mémoires du prince Rákóczi. – Hist. des revol de Hongrie, V. 19. – Wagner, Hist. Leop. II. 741. – Makó Árpád, II. Rákóczi Ferenc elindulása. Hadtörténeti Közlemények, 1932. évf. 75–82.
[18] Egy ily zászló képét lásd a Pilc Jenő szerkesztette „A Magyar Katona”, I., 389. oldalán.
[19] A teljes szöveget lásd Szalay László id. m. VI. 73–75. old. – Továbbá Lünig és Kolinovicsnál az id. h., valamint Katona, Hist. Crit. XXXVI., 267–271. old. Eredeti magyar szövegét közli Thaly, A gróf Bercsényi család, II. 469–471.
[20] A kiáltvány egykorú másolatát a Nemzeti Múzeum levéltárának törzsgyüjteményében 1703/a – 826. fasc. alatt őrzik. Lásd még: Rákóczi önéletirása 159. és emlékirata V. 18–30. old. – Thaly, A Bercsényi család, II. 469. – Márki, id. m. II. 232.
[21] Károlyi Sándor május 25-iki levele. Gróf Károlyi család oklevéltára V.
[22] Károlyi Sándor sajátkezű jegyzetei az 1703-iki nagyszombati deák naptár egyik példányában. Ugyanannak jelentése a dolhai ütközetről, melyet Lipót császárnak személyesen átnyujtott. – Hist. des revol. de Hongrie, V., 25. – Katona id. m. XXXVI. 285. – Walther Imre cikke a Századok 1874. évfolyamában. – Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc elindulása című értekezésében. (Hadtörténelmi Közlemények, 1932. évf. 81. old., a Nemzeti Múzeum Thaly gyüjteménye, 1703. 1389/Fo. Hung. 2., 39. és Walther Imre id. cikke nyomán a dolhai ütközetről ezeket írja: „A kurucok, félig-meddig harcvonalnak látszó csapatokba sorakozva várták a támadást. A gyalogság hátával a Borsova patakra támaszkodott; a lovasság pedig a falu széles utcáján állott fel. Károlyi délután 5 óra tájban támadta meg őket. A reguláris német század puskatüzét a kurucok elég jól állták. Az azt nyomon követő kézi tusában azonban kereket oldottak.
[23] Károlyi Sándor emlékiratai és jegyzetei a gróf Károlyi család levéltárában. – V. ö. Katona, id. m. XXXVI. 285. – Danzer id. m. 26: Graf Károlyi eilte nach Wien, um nochmals die Lage Ungarns zu schildern und Nachgiebigkeit, besonders in Sachen der Verzehrungssteuer, anzuempfehlen. Hier war man jedoch in dem Wahne befangen, die Bewegungen der bäuerlichen Bevölkerung in Ungarn seien bedeutungslos… Graf Károlyi fand daher auch nicht die erwartete Aufnahme in Wien. Weder sein persönlicher Ehrgeiz wurde durch irgend eine Auszeichnung befriedigt, noch fanden auch seine Ratschläge geneigtes Gehör. Erbittert kehrte er nach Ungarn zurück.”
[24] Kliniecre Rákóczi minden valószínűség szerint már június 14-én érkezett, mert már 16-án, mint alább látni fogjuk, a Vereckei szoroson kelt át kisded hadával.
[25] Szalay Mihály id. m. VI. 86. old. és az ő és Horváth Mihály nyomán Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, II. 319. old. szintén 200 gyalogosra és 50 lovasra teszi a dolhai kuruc csapatmaradványok létszámát, míg Acsády és vele összhangzásban Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc a hadvezér, 45. old. mintegy 1000 főről tesznek említést. Acsády id. m. VII. 549. old. e csapatok létszámáról és minőségéről a következőket írja: A magyar határon Rákóczit „valami ezer ember várta s leírhatatlan lelkesedéssel üdvözölte. Ott fogadták a mozgalom eddigi vezérei, Esze Tamás, a tarpai jobbágy, Kis Albert, a régi kuruc és utóbb híres zsivány, Móricz István, egykori munkácsi katona, Horváth, ki a németeknél őrmester volt. Noha fontosabb katonai tisztségre nem igen voltak alkalmasak, a nép szertelenűl ragaszkodott hozzájuk s másnak, különösen nemes embernek nem akart engedelmeskedni, mert, mint Rákóczi mondja, a tömeg és a nemesség közt természetes gyűlölség forgott fenn. A tábor bottal, kaszával, vasvillával, karddal fölfegyverkezett szegénységből állt. Száma egyre szaporodott s valósággal özönlött a nép, Rákóczihoz, mint szabadítójához; sírtak, térdre borúltak előtte s hálálkodtak neki, hogy bejött megmentésüket. A fejedelem elsősorban fegyelmezni, rendezni próbálta a tömeget, ami nagyon nehezen ment, mert olyan ember sem igen akadt, aki akár a tizedesi tisztet betölthette volna. Markó Árpád szerint „csak a csapat felének volt puskája” – Danzer id. m. 598.: … die Bandenführer Thomas Esze und Albert Kis brachten eine Schaar von 200. Mann zu Fuss und 50 Reitern nach Klimiec. Etwa 100 dieser Leute waren Räuber von Beruf: 10 Mann waren ehemalige Soldaten, Fahnenflüchtige, die den „szegény-legények” zugelaufen: die Übrigen gehörten der bäuerlichen Bevölkerung der confiscirten Rákóczischen Güter an und brachten als einzige Bewaffung ihre vom Hause entführten Sensen, Heugabein und Schaufeln mit.”
| « 1) Előzmények. A nemzeti fölkelés okai. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |