A magyar hadművészet az előző időszakhoz hasonlóan ebben a korszakban is meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. A két fronton folytatott háború annyira igénybe vette és kimerítette a bécsi kormány teljesítőképességét, hogy még a nagyszámú zsoldos katonaság eltartása is szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Ennek következtében a magyar végvárak és azok őrsége hova-tovább még nyomorúltabb állapotba kerültek, mint aminőben eddig sínylődtek.

A felszabadítás fokozatos előhaladásával az egykor oly fontos, de most a felszabadított ország belsejébe került végvárak jelentősége természetesen mindig jobban és jobban alább szállt és azok őrsége, ha rendes ellátást kap, a működő sereg körében kitűnő szolgálatokat tehetett volna. Badeni Lajos őrgróf ismételten kifejezést adott ama nézetének, hogy a törökkel szemben a hadseregnek égető szüksége volna minél nagyobb számú könnyű lovasságra, de végeredményben ő se merte a megbízhatatlannak, fegyelmetlennek és engedetlennek tartott magyar katonaságot nagyobb számerőben serege körében alkalmazni. Mindazonáltal, miután a király 1682-ben ismét elrendelte a feloszlatott magyar haderő felállítását, az 1683/1697-iki felszabadító háborúkban a magyar csapatok ismét nagyobb számmal kezdtek szerepelni, melyek részben toborzás útján, részben a hűségre térő kurucok szolgálatba fogadása révén nyerték kiegészítésüket. Gróf Csáky István számítása szerint 1685-ben 17.000 kuruc állott rendelkezésre s ezekből a nádor Caprara és Rabatta hozzájárulásával, 10.000-nek felfogadását ajánlotta. Ebből kifolyólag egymásután állították fel a huszár- és hajdú-ezredeket, úgyhogy most már állandóan átlag 12–15.000 magyar katona harcolt a működő seregek kötelékében,[1] amint az az illető hadjáratok leírásából is kitűnik.[2]

Ausztria és a többi államok hadművészete az előző korszakhoz képest alig mutat fel változást. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ebben az időben már a legtöbb európai államnak megvolt a maga állandó hadserege. A bécsi kormány azáltal igyekezett hadseregét állandósítani, hogy az egyes háborúk végével nem oszlatta széjjel a hadseregét, hanem a következő tavaszig téli szállásokba helyezte el, ami az illető vidékekre és lakosságára végtelen kínt és nyomorúságot jelentett.

[1] Szekfű id. m. V. 391.

[2] A felállított huszárezredek neve és alkalmazásuk ideje: Barkóczy-ezred. 1675–1686. Gombos, 1683–1692. Barkóczy, 1684–1688. Zichy, 1684. Semsey, 1685–1696. Petneházy-Kis-Balázs, 1685–1698. Gyürky, 1689–1692. Bercsényi, 1691–1698. Bathyány, 1691–1698. Bottyán, 1693–1697. Zichy István, 1697–1698. (Wrede Alphons Freiherr, Geschicte der k. u. k, Wermacht, V, 192. old. nyomán, Ujhelyi Péter, Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig. 202.).