A zentai csatában megtört, teljesen kimerűlt szultán 1698. elején végre igénybe vette Paget lord angol követ annyiszor felajánlott közvetítését s kész volt a tényleges birtokállomány alapján tárgyalásokba bocsátkozni. Ezt az alapot Lipót császár és Velence is elfogadták, ellenben Lengyel- és Oroszország sokáig vonakodtak ehhez hozzájárúlni. A Karlovicon 1698. őszén megindított tárgyalások sokáig húzódtak, de végre 1699. január 26-án, 72 napi tárgyalás után mégis létrejött a megegyezés, mely a 16 év óta tartó háborúnak véget vetett. A császár és a szultán között kötött szerződés 25 évre szólt és 20 cikkből állt. A békepontok szerint Erdély eddigi állapotában és határaival a császáré, a Temesköz pedig a szultáné marad, de Karánsebes, Lippa, Lugos, Csanád, Kis-Kanizsa, Becse, Becskerek erődítményei lerontandók, s a Maros és a Tisza folyókon a két uralkodó alattvalói szabadon közlekedhetnek. A Tisza beömlésétől nyugatra, a határvonalat a Titeltől a Bosut torkolatáig húzott egyenes vonal s onnan tovább a Száva és az Unna folyók jelzik. Thököly Imre és a többi bujdosók az egyezség értelmében török alattvalókká váltak, de nehogy a békét háboríthassák, a szultán mindnyájukat birodalma belsejében, a határtól távol fogja megtelepíteni. Ezek szerint Thököly a békekötésnél a maga javára semmit sem tudott kieszközölni. Lehet, hogy ha ő szintén meghódol, talán visszakapta volna a hazába való visszatérés jogát, javainak egy részével együtt, de végtelen elbizakodottsággal még most is ő akart feltételeket szabni. A porta egy ideig Konstantinápolyban tartotta, de 1701. szeptember havában a bécsi kormány kívánságára Nicodemiába száműzte. Itt halt meg 1703. február 18-án hőslelkű neje Zrínyi Ilona, 1705. szeptember 13-án pedig ugyanott a „kuruc király” is befejezte viszontagságos életét.

Lengyelország az általa megkötött béke értelmében Kamienicet, Velence pedig a dalmát tengerpartot kapta Ragusa határáig.[1]

A karlovici békekötéshez a történetírók különféle kommentárt fűznek. Rónai-Horváth ezeket röviden és tömören összefoglalva, a Magyar Krónika 313. oldalán ezeket írja: „A karlócai béke fölszabadította Magyarország területét s a török uralma, mely a háború elején még Magyarországnak kétharmadára terjeszkedett ki, most már csak a temesi bánság csekély területére szorítkozott. De a fölszabadítást a nemzet nem csupán önerejének hanem – bárha a magyarság a fölszabadítás nagy művében előkelő részt vett, s az idegen népek azt nélküle sikeresen soha végre nem hajthatják vala –, mégis elsősorban az idegen segélynek köszönhette.[2] Igaz ugyan, hogy a császár és a német birodalom, midőn a magyart a török ellen segítették, elsősorban önmagukat oltalmazták s e segítséget csak akkor nyujtották, midőn a magyar nemzet a háromszázados küzdelemben már leroskadt, s a civilizált nyugatot, melynek eddig a védőbástyája vala, többé nem oltalmazhatta. Bárha tehát a császár és a német birodalom e háborúban csupán egy, Magyarország irányában 300 éve fönnálló tartozást róttak le, a császári kormány, a fölszabadítás tényéből jogot vélt szerezni arra, hogy Magyarországot ősi jogaitól szabadságától és alkotmányától megfossza s vele mint meghódított tartománnyal bánjon el. Miután pedig Magyarország, bármennyire megtörte is a török elleni többszázados küzdelem, ezt ellenállás nélkűl el nem tűrte, a török háború lezajlását csak rövid béke követte, s nemsokára egy új, a császári hatalom ellen folytatott hosszantartó, véres küzdelembe sodortatott.[3]

[1] Wagner, Hist. Leop. II, 448. – Dumont, Corps. dip. VII/II, 448. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 909.

[2] Szekfű, id. m. V, 388: „Mi pedig … megállapítjuk, hogy a magyarság a fölszabadítás ajándékáért, melyet neki a német nép és a Habsburgok hoztak, nemcsak aránytalanul nagy pénzbeli szolgáltatásokkal, de egyúttal szokatlanul nagy lelki és testi szenvedésekkel is fizetett. A magyarság teljesítményei közt számba kell még vennünk a véráldozatot is, mely akkori számhoz arányítva, semmikép sem maradt el a német törzseké mögött. A visszafoglalás a magyar huszárság alkalmazása nélkül teljességgel elképzelhetetlen volt, s innen van, hogy egyszer még Badeni Lajos is szükségesnek látja, hogy a felsőmagyarországi vicegenerálist, gróf Barkóczyt, igéretekkel, de ha kell fenyegetésekkel is rávegyék minél több magyar katonaság felvételére.”

[3] Lásd különösen Horváth Mihály id. m. VI, 241–245. – Szilágyi–Acsády id. m. VII, 506–538.