| « b) A bihácsi hadjárat. | KEZDŐLAP | d) A főseregek hadműveletei. » |
Mialatt a bihácsi hadművelet folyt, a fősereghez rendelt csapatok még csak útban voltak a kijelölt gyülekező hely, Mohács felé. A felső-magyarországi csapatoknak és részben a külföldi segélyhadaknak ebből kifolyólag szükségessé vált mozgadozásait nagy mértékben késleltette egy a felvidéken kitört hatalmas parasztlázadás. A vallásüldözés, a roppant adóteher és azok a módnélküli zsarolások, amelyeket főleg a császári zsoldosok a föld népén mindenütt elkövettek, végre nyílt fölkelésbe sodorták a parasztságot, melyet Thököly egykorú hívei és a mindenütt nagy számban lappangó szabad hajdúk és kurucok szintén bátorítottak a fegyverfogásra, miből aztán gyakran véres összeütközés keletkezett a katonák és a nép között. Ez történt többek között 1697. május végén a hernádmenti Vizsolyban, ahol a sanyargatott nép összetűzött a Deák-huszárezred ottani maradozóival és egy Sárospatakról odarendelt kisebb különítménnyel. Nagyobb jelentőségűvé a mozgalom azonban csak akkor vált, amikor az elégedetlen parasztság messze földről özönlött a mozgalom vezetőihez, Tokaji Ferenchez és Szalontay Jánoshoz, akik Thököly kapitányainak mondották magukat. Mellettük vezető szerepet játszottak még Pataki Gergely, a pataki fölkelők vezére, Bajusz Gáspár lakatos ugyancsak pataki lakos, Kis Albert, a tokaji Bakos, az „ezüst orrú ember,”[1] Esze Tamás és Kabai Márton elűzött protestáns pap. A július 1-én Ujhelyben tartott vásár alkalmával összesereglett elégedetlenek összevesztek a zsaroló német katonasággal, melyet az ebből keletkezet küzdelemben mind egy szálig levágtak. Azután mindenekelőtt Sárospatakra törtek s az ottani német őrséget is lekaszabolták. Ezek után megvették Nagy-Kállót, sőt a fontos Tokaj várát is. Most aztán a fölkelők a Szerencsen tartózkodó ifjú Rákóczy Ferencet akarták elfogni és arra kényszeríteni, hogy a mozgalom élére álljon, de Rákóczy ezt idejekorán megtudván, sietve Bécsbe távozott. Miután híre járt, hogy a szultán Felső-Magyarországba szándékozik benyomúlni, a mozgalom a bécsi udvart és Jenő herceget is szerfölött aggasztotta, miért is a felvidéken állomásozó s ép indúlófélben lévő császári hadakat ott visszatartották, sőt a mozgalom gyors elfojtása céljából a mohácsi gyülekező hely felé útban lévő Vaudemont herceget lovas hadosztályával, majd a brandenburgi és a dán csapatokat, s végül Pálffy János és Koháry István hajdúit is mind Felső-Magyarországba rendelték, ahol Nigrelli táborszernagy kassai főparancsnok és Károlyi Sándor szatmári főispán tették meg az első intézkedéseket a lázadás gyors elfojtására.
Vaudemont herceg július 16-án érkezett Tokaj alá és bár a vár erődítéseit és védőműveit igen jó karban találta, 500 dragonyosát s 400 vértesét lóról leszállítva, nyomban támadásra rendelte. Az ezt követő rövid harcban a kellő szervezet és vezetés híjján levő fölkelők mintegy 300 ember elvesztése után a fellegvárba húzódtak vissza. Ez ellen Vaudemont bombáit hozta működésbe, miért is az július 19-én szintén megadta magát s a fölkelők egy kis részének sikerült Sárospatakra kiszöknie. Július 20-án a németek ezt a várat is megvették, honnan a fölkelők egy része a rákövetkező éjjel a szalánci hegységbe menekült, Tokajit és Kabait ellenben elfogták, de nem végezték ki őket, hanem külföldi várakba cipelték, ahol sok évi raboskodás után természetes halállal haltak meg. A többieket itthon zárták el; Szeged, Eger és más várak megteltek foglyokkal s Bécsből általában véve enyhe elbánást ajánlottak velük szemben.[2] Jenő herceg július 30-án azt javasolta, küldjék a rabokat sürgősen táborába, hogy gályamunkára használja fel őket.
Augusztus végén a mozgalom újra feléledt, miért is Nigrelli tábornok a dán segélycsapatokat még ekkor sem bocsáthatta el a hadműveleteit időközben megkezdett fősereghez. Épígy nem mert gróf Bussy-Rabutin sem kimozdulni hadtestével Erdélyből, s így ő is csak nagyon megkésve egyesülhetett a fősereggel. Ez a bécsi köröket annyira felbőszítette, hogy most már kiadták a rendeletet, miszerint „minden gonosztévőt felakasszanak, vagy felnyársaljanak, mert e csőcselékre a jóindulat és a kegyelem nincs hatással.” Azonkívül a vármegyéket is mozgósították a fölkelők ellen, akiknek helyzete a hegységben a közeledő télre való tekintettel mind tarthatatlanabbá vált. Egy részük tehát Temesvár felé tört magának utat, míg a másik rész a Thökölytől vett értesítés alapján Szalontay János vezetése alatt Mármaroson át Moldvába vergődött, el ahol Thököly megbízottja báró Orlay Miklós várta s kemény, téli időben Havasföldén át Thökölyhez kalauzolta őket.[3] Ezek szerint sikerült ugyan a fölkelést vérbe fojtani, de azért az csaknem két hónappal késleltette a fősereghez beosztott csapatok gyülekezését.[4]
[1] Feldzüge der Prinzen Eugen von Savoyen, I. Serie, II. Band, 94.
[2] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, I. Serie, II. Band, 97: „Bezüglich der Behandlung der gefangenen Rebellen wurde die grösste Milde anempfohlen, es sollten die Bauern entlassen, und nur Räuber und Deserteure in Gewahrsam gehalten werden.” Hogy ez az intézkedés minek köszönhette eredetét, az az ugyanott közölt alábbi sorokból tűnik ki: „Der Wiener Hof war eigentlich weit besorgter hinsichtlich der Empörung, als wegen der von Seite der Türken drohenden Gefahr.”
[3] Lásd bővebben: Thaly Kálmán, II. Rákóczy Ferenc ifjúsága, 240–271. old. és a gróf Bercsényi család története, II, 173–218, s végül ugyancsak Thaly tanulmányát az Orlay és Serényi családról (századok, 1898. évf. 219.)
[4] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 498–499.
| « b) A bihácsi hadjárat. | KEZDŐLAP | d) A főseregek hadműveletei. » |