Az 1696. év végén és a következő év elején a külpolitikai viszonyokban még nem állott be lényeges változás. Lipót császárnak továbbra is két fronton, a franciával és törökkel kellett hadakoznia, II. Musztafa szultán pedig szinte becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy feltett szándékát, az elvesztett európai területek visszaszerzését, végre mégis tető alá hozza. Ezek a mindkét részről évek óta tartó nagy erőfeszítések már annyira kimerítették a császár és a szultán ember-, anyag- és pénzbeli teljesítőképességét, hogy most már csak a legnagyobb erőfeszítéssel és kivált a szükséges pénzszerzés terén csak mindenféle trükkök alkalmazásával lehetett a küzdelem folytatásához szükséges hadseregeket talpra állítani és hadműködésre képes állapotba helyezni. Az 1697. évi nyár kezdetén a külpolitikában egyszerre lényeges változás állott be, amennyiben Lipót császár és szövetségesei XIV. Lajossal béketárgyalásokba kezdtek bocsátkozni, aminek meg is lett az eredménye, mert a Ryswykben 1697. szeptember 20-án megkötött békével a XIV. Lajos által Anglia, Németalföld, a német birodalom, Lotharingia és Savoya ellen 9 évig viselt háború véget ért.

Ámde a folyamatban lévő béketárgyalások a Lipót császár és a szultán közötti viszonyt nem hogy előnyösen, hanem inkább hátrányosan befolyásolták, amennyiben a francia kormány a konstantinápolyi köröket még az eddiginél is harciasabb fellépésre buzdította, hogy ezáltal a maga számára a béketárgyalások folyamán minél előnyösebb helyzetet teremtsen. Ezért a szultán, noha Kis-Ázsiában újabb nagyarányú lázadás keletkezett, mintegy 100.000 főnyi hadat gyűjtött, melyet ismét személyesen szándékozott Magyarországba vezetni. Ez Lipót császárt is, aki ugyan a portával szintén szívesen kötött volna békét, nagyarányú hadikészületek megtételére késztette. A császár már azért is szívesen megbékélt volna keleti ellenfelével, mert II. Károly spanyol király napjai meg lévén számlálva, az ötven év óta kilátásban lévő spanyol örökséget általános béke közepette szerette volna átvenni.

A törökkel szemben felállítandó sereg főparancsnokául Lipót császár az 1697. évre megint Frigyes Ágost szász választófejedelmet vette kilátásba. Bajos is volt ez elől kitérnie, egyrészt mivel a választófejedelem ismét tetemes segítőcsapatokat helyezett kilátásba s azonfelül fokozatosan oly nagy összegeket bocsátott a megszorúlt császár rendelkezésére, hogy ez mindig nagyobb és nagyobb mértékben lekötelezettjévé vált a választófejedelemnek, akitől a sereg ily módon csak véletlen folytán szabadúlhatott meg és ez a véletlen szerencse abból állott, hogy Szobieszki János lengyel király 1696. június 17-én elhalálozván, a lengyelek 1697. június 27-én Frigyes Ágostot a szász választófejedelmet választották meg királyukká, aki ennek folytán önként lemondott a magyarországi sereg főparancsnoki állásáról. Helyébe július 5-én Savoyai Jenő herceg lépett, aki a teljesen kiöregedett Caprara tábornagy helyett már eddig is katonai tanácsadói minőségben volt a választófejedelem mellé beosztva.

Savoyai Jenő herceg, miután XIV. Lajos király őt igénytelen külseje miatt a francia hadseregben alkalmazni nem akarta, 1683-ban ezredesi ranggal Lipót császár szolgálatába lépett s mint ilyen 1683-ban Badeni Lajos őrgróf parancsnoksága alatt, tevékeny részt vett Bécs fölmentésében, majd mint tábornok, a párkányi csatában, Buda visszavételében, a nagy-harsányi csatában, Belgrád megvételében, majd 6 évig hadtestparancsnoki minőségben a francia háborúban, amelynek folyamán 1693-ban a tábornagyi rangot nyerte el. Egyébként „Jenő herceg, – írja Acsády id. m. VII., 495. old. – nemcsak méltó utóda volt ez időszak hírneves törökverőinek, Károly hercegnek, Lajos őrgrófnak, Miksa Emánuel bajor választónak, hanem egy fejjel kimagaslott sorukból. Ez időben csak 32 éves volt, alacsony termetű, ösztövér, rút ember, arcát főleg felső ajka torzítá el, mely oly rövid volt, hogy be sem csukhatta száját s két hosszú foga mindig kilátszott.[1] Szeméből azonban sugárzott a tűz, a szellem, az értelmi erő. „Mars Vénus nélkül mondották róla Velencében, az akkori Párisban, ahová a nyaratszaka hadakozó aranyifjúság télen mulatni sereglett össze Európa minden országából. Hideg és büszke, de becsületes és fenkölt lélek lakozott Jenő herceg gyönge testében s az egyszerűség a legnagyobb katonai lángelmével egyesült egyéniségében. A tapasztalás kemény iskolájában fejlődött a világtörténelem egyik legelső hadvezérévé. Eredetére olasz, születésére francia, egyéniségére német volt. Otthon, ifjan katona akart lenni, de királyi vére dacára XIV. Lajos a vézna kis embert nem akarta seregébe alkalmazni. Az ifjú herceg Bécsbe fordúlt, tehát, hol mindig idegenből hozták a hadvezért és főtisztet. Lipót császár örömmel alkalmazta Jenő herceget is, ki királyilag jutalmazta szívességét, mert a következő évtizedekben nagy országokat szerzett, világhatalmi állást biztosított a Habsburgoknak. Mindazáltal nem csinált gyors karriert, s néha tehetetlen fővezérek alatt, kik állásukat udvari cselszövénynek, vagy politikai tekinteteknek köszönhették, sokáig kellett tűrnie és várnia, míg katonai lángelméjéhez méltó alkalmazást kapott. Ez csak 1697-ben történt s ez időtől fogva haláláig Jenő herceg lett a Habsburgok hadvezére, s minden háborújuk diadalmas hőse. Amit Károly lotharingiai herceg szerencsésen megkezdett, Magyarország felszabadítását, azt Jenő herceg dicsőségesen befejezte, s örökre biztosította. A „nemes lovag” (der edle Ritter), mint katonái nevezték, legfényesebb diadalait magyar földön aratta, s nevét nemzeti történetünk lapjaira soha el nem halványuló fénnyel jegyezte be. Lelkileg mindazáltal nem közeledett a magyarsághoz s nemzeti és politikai törekvéseivel ép oly idegenen, ellenszenvesen állt szemben, mint az udvar más hangadó egyéniségei.”

Jenő herceg, már mint Frigyes Ágost tanácsadója nagy buzgalmat fejtett ki a sereg megszervezésében és az 1697. évi hadjárat előkészítésében. A császár, illetve az udvari haditanács rendelkezése szerint 1697-ben a Rajna mentén mindössze 18.860 Spanyolországban 3600, Magyarországon ellenben 87.256 főnyi sereg volt felállítandó. Az utóbb említett sereg tagozása Savoyai Jenő herceg tábornagy parancsnoksága alatt következőképpen nézett ki:

a) Fősereg, Jenő herceg személyes vezetése alatt: 13 gyalogezredhez tartozó 112 század,

16.800 főnyi létszámmal; 6 vértes ezredhez tartozó 72 század, 6408, 3 dragonyos ezredhez tartozó 30 század 3000, és Deák Pál huszárezrede 1100 főnyi létszámmal. Vagyis a fősereg összege 16.800 gyalogos és 10.508 lovas; együttvéve 27.308 ember.

b) Péterváradi hadtest, gróf Starhemberg Guidó táborszernagy parancsnoksága alatt: 9 gyalogezredhez tartozó 94 század 14.100 főnyi létszámmal, 1 vértes ezred 12 százada 1068 és 2 dragonyos ezred 22 százada 2100 főnyi létszámmal; vagyis összesen 14.100 gyalogos és 3168 lovas; együttvéve 17.268 ember.

c) Erdélyi hadtest, gróf Bussy-Rabutin János Lajos lovassági tábornok parancsnoksága alatt: 4 gyalogezredhez tartozó 44 század 6600 főnyi létszámmal, 6 vértes ezredhez tartozó 72 század 6408 és 6 dragonyos ezredhez tartozó 60 század 6000 főnyi létszámmal; vagyis összesen 6600 gyalogos és 12.408 lovas; együttvéve 19.008 ember.

d) Magyarországi védőrségek: Eperjesen és a Szepességen 2, Szigeten 4, Kassán 8, Szatmáron 13, Nagyváradon 1, Gyulán 3, Jenőn 3, Érsekújvárott 4, Lipótvárott 4 és Szolnokon 4, összesen 46 század 6900 főnyi létszámmal.

e) Külföldi segítőhadak: Dánok: 1 gyalogezred 1.200, 1 vértesezred 360, 1 dragonyos ezred 450 ember. Szászok: 13 gyal. zászlóalj 9956, 7 lovas század 1507, tüzérség 291 ember. Brandenburgiak: 4 zászlóalj 2607, 1 lovas ezred 401 ember. Összesen: 16.772 ember. Vagyis a magyarországi csapatok összege 87.256 ember, mely összegbe a magyar nemzeti csapatok betudva nincsenek. Ezek valami nagyszámúak nem lehettek, bár hiányukat, főleg a könnyű huszárságét, nagyon is érezték.[2]

Noha ilyenformán az 1697-iki hadjárati évre igen jelentékeny számú sereg felállítása határoztatott el, a főparancsnok számára szóló utasítás ennek tisztán védőleges magatartást írt elő, amit a császár is nyomatékosan hangsúlyozott.[3]

Miután a fősereg gyülekezésére nyár eleje előtt számítani nem lehetett, gróf Batthyány Ádám horvát bán és gróf Auesperg Ferenc Károly altábornagy parancsot kaptak, hogy már május havában Boszniába benyomúlva, Bihácsot ejtsék hatalmukba. A péterváradi és bródi helyőrségeknek ezt a vállalatot tőlük telhetőleg támogatniok kellett, hogy azt be is lehessen fejezni, hogy aztán ezek az erők is a fősereghez csatlakozhassanak.

A törökök nem állapították meg előre, legalább véglegesen nem, hadjárati tervüket. A szultán általában véve ez idén is a mult évi recept szerint akart eljárni, de végleges elhatározását az ellenség magatartásától és egyéb körülményektől tette függővé.

[1] Igen sikerült jellemzését lásd: Heigel, Aus drei Jahrhunderten, 24–29.

[2] Feldzüge der Prinzen Eugen von Savoyen, I. Serie, II. Band 26: „Es kamen allerdings noch die Grenzmilizen in Betracht, welche in der Folge in 3– bis 4000 Mann starken Abtheilungen in's Feld rückten, aug die aber weder quantitativ noch qualitiv unbedingt gezählt werden konnte.” Majd a 29. oldalon: „Den fühlbarsten Mangel litt die Armee an der überhaupt, und bei diesem Kriege insbesondere, höchst nothwendigen leichten Reiterei, welche nu durch das Huszaren-Regiment Paul Deák und einige ungarische und raizische Grenzmilizen vertreten war.”

[3] Feldzüge des Prinben Eugen, I. Ser. II. B., 62: „Hinsichtlich der eigentlichen Operation enthielt die Instruction die Bestimmung, dass sich auf die Defensive zu beschränken sei, de wegen der bereits vorgeschnittenen Zeit, dem Mangle an nöthigen Erfordernissen, hauptsächlich aber, weil es an baarem Gelde fehlte, kaum ein offensives Vorgehen oder eine Belagerung zu unternehmen sein durfte. Die Armee sollte, nach Zurücklassung einer Besatzung in peterwardien, welcher sowohl die Fortificirung dieses Platzes, als auch die Deckung des Landstriches Zwischen der Donau und Save zu übertragen sei, zwischen der Donau und Theiss Stellung rehmen, in beobachtender Haltung die Operationen des Gegners abwarten und ihr weiteres Benehmen nach diesen regeln. Das Corps des G. d. C. Graf Rabutin in Siebenbürgen wäre der Haupt-Armee einzuverleiben, und ebenso wie die Commandanten aller Truppen und festen Plätze in Ungarn, definitiv dem Befehle des Prinzen zur freien Disposition zu unterstellen.” Ehhez a császár még sajátkezűleg hozzáfűzte: „es möge dem Prinzen glimpflich inserirt werden, er solle gar caute gehen und sich nicht ohne eines hoffenden guten Erfolges in eine Action einlassen.”