Már kezdettől fogva elhibázott dolog volt, hogy Lipót császár a fősúlyt a francia és nem a magyarországi hadszíntérre fektette s hogy ennek következtében a legjobb csapatokat és a legkiválóbb vezéreket oda küldte. Az pedig, hogy a császár a magyarországi hadak élére főparancsnokúl egy oly képtelen embert állított, mint aminőnek Frigyes Ágostot mindenki ismerte, az határozottan a legnagyobbfokú lelkiismeretlenséggel határos cselekedet volt. De ha legalább melléje a tehetetlen Caprara helyett egy minden tekintetben megfelelő adlatust, helyettest osztottak volna be, úgy még lett volna némi kilátás, hogy a hadműveletek legalább félig-meddig ésszerű és célszerű mederben folynak majd. De így, amit ezek az urak úgy az elhatározások, mint a végrehajtás terén műveltek, az valóban szégyenére válik az egész pereputtynak, mely ez évben a hadsereg vezetését magához ragadta és mindvégig görcsösen kezében tartotta. A balfogásos becsei Tiszaátkelés és a szeptember 10.-iki eltévelyedés örök szégyene marad Frigyes Ágost főhadiszállása minden egyes tagjának, mert, hogy egy szakasszal, századdal, zászlóaljjal, vagy legfeljebb ezreddel nehézkes terepen el lehessen tévedni, az még elképzelhető és esetleg meg is bocsátható, de hogy egy a Maros, mint el nem téveszthető irányvonal mentén útnak indúlt egész hadsereg, világos nappal csakhamar annyira megzavarodjék, hogy azt se tudja, hogy Csanádot elhagyta-e vagy sem, ez igazán mesébe való dolog. Ha már Frigyes Ágost, Caprara és a többi magas és alacsony rangú tisztek mappát olvasni és a szerint tájékozódni nem tudtak, miért nem fogadtak fel környékbeli embereket útmutatón? Vagy miért nem bízták a hadsereg vezetését egy odavaló közhuszárra, aki természetes eszével, vele született helyes ösztönével és jó tájékozó képességével bizonyára még éjjel és ködben is pont arra a helyre vezette volna a hadsereget, ahová annak jutnia kellett. Aztán meg az a sok írígykedés, fondorkodás, ármánykodás, ellentét és civakodás, mely a tábornokok közt napirenden volt, szintén nem mondható isteneknek tetsző állapotnak. Ilyen körülmények között még az volt a szerencse, hogy az ellenséges sereg élén sem állottak Julius Caesárok, Nagy Szulejmánok, Napóleonok, Moltkék, hanem katonai dolgokban csak igen közepes kalíberű emberek, mert II. Musztafa szultán sokat és nagyot akart ugyan, de évekig tartó börtönben való sinylődése nem volt alkalmas arra, hogy ily nagy hivatásra kellőképpen elő is készüljön, a maga mellé vett nagyvezírnek pedig, bár ez se lehetett valami kiváló stratégia és taktikus, a jócskán beképzelt és önhitt nagy úr, akit még Angeli is következetesen Grossher-nek titulál tanulmányában, úgy látszik csak másodrendű szerepkört engedélyezett s kivált a lippai szemrehányás után a nagyvezír aligha mert többé bármiféle kockázatosabb tervvel előállni.

A hadjárati tervek mindkét részen nagyfokú tartózkodás bélyegét viselik magukon. A császári hadjárati terv teljesen defenzív alapon nyugszik és még a legjobb esetben sem veszi Belgrád, hanem csak a sokkal alárendeltebb jelentőségű Temesvár ostromát számításba, de ezt is csak előzetes győzelem esetén, mire azonban a tervezett passzív viselkedés mellett túlságos nagy reménye nem lehetett. A szultán legalább elvileg és a hadműveletek megkezdése előtt a támadólagos fellépés álláspontján állott, de hadjárati terve szegényes; más jobb gondolat hiányában teljesen a mult évi, eredmény nélkül maradt terv nyomdokain akar ezúttal is haladni, de tulajdonképpen alapos ok nélkül, mindjárt kezdetben megváltoztatja ezt az egyedül helyes szándékát, mert csak ennek révén volt kilátása arra, hogy az ellenséges fősereggel hamarosan le fog számolhatni, mire mindenekelőtt törekednie kellett volna. Erdély és Felső-Magyarország megszállása csak másodrendű kérdés számba jöhetett, amely agilis ellenfél feltételezése mellett, azonkívül a Belgrádnál történt felvonúlás után, csak elég veszélyes oldalmenettel volt megoldható. Ámde Frigyes Ágost és Caprara egyáltalában nem bizonyúltak harapós ellenfélnek, ők inkább a macska álláspontjára helyezkedtek a példabeszédszerű forró kásával szemben, bár a török fősereg nem is mutatkozott valami túlforrónak. Sőt minden kétségen kívül áll, hogy céltudatos, erélyes és a Veterani hadtesttel való helyes összműködés mellett éppen a törökök számára lehetett volna igen könnyen forróvá tenni a helyzetet. De ehhez egészen más emberek kellettek volna a kormánykerék mellé. Semmi esetre sem olyan pocsolyakerülők, amilyeneknek Frigyes Ágost és Caprara mutatkoztak, de olyan renitens ember sem, mint Veterani, aki a kétszer egymásután kapott határozott parancsnak nem akart engedelmeskedni. Pedig ha ő Tótváradról, ahelyett, hogy Lugosra tért volna ki, a vett parancs szerint a Maros mentén eléje ment volna a főseregnek, úgy talán Lippa is elkerülte volna szomorú sorsát, az erdélyi hadtestnek a fősereghez való csatlakozása pedig talán ez utóbbi tétovázását is megszüntette és esetleg a parancsnokságot erőteljesebb fellépésre sarkalta volna. A különben rendszerint kiválóan viselkedő, erélyes és tetterős Veteraninak ezt a hibáját nem volt szabad elhallgatnunk, mihez még azt is hozzátehetjük, hogy ilyenformán bizonyos mértékben ő is hozzájárult a maga és hadteste katasztrófájának előidézéséhez.

Nem hagyhatom rosszaló megjegyzés nélkül a császári főseregnek Becsénél a Tisza jobb partjára történt visszatérését sem. Ha a törökök Temesváron át Lippa felé való útjukban a Temes és Béga mocsaras területén át tudtak vergődni, úgy nincs okunk kételkedni, hogy a császári főseregnek Becse és Lippa között aránylag még sokkal kisebb akadályokat kellett volna leküzdenie. De itt is a vezetés lanyhasága és gyámoltalansága volt az, mely a legyet elefántnak látta és talán már azért is szívesen hallgatott a járőrök túlzott jelentéseire, mert az új elhatározás révén a Veteranival való egyesülés időpontjáig az ellenséggel való összeütközés veszélye úgyszólván ki volt zárva.

No de az egyszer a szultánon is erőt vett, még pedig igazán ok nélkül, mert sem a császári fősereg, sem a Veterani-hadtest kerülgető, tapogatódzó magatartása semmi okot sem szolgáltatott az aggodalomra, a nyúltermészet. Látszik, hogy II. Musztafa nem volt hadviselt és gyakorlott hadvezető, mert különben nem ijedt volna meg még a légynek árnyékától is. A gyors hangulatváltozást, mely a fejvesztett visszavonúlást vonta maga után, másnak alig lehetett tulajdonítani, mint, hogy a szultán ő magassága az éjjel valami rosszat álmodott s ennek a levét elsősorban az ezúttal feltétlenűl helyes tanáccsal szolgált nagyvezír itta meg, Mert hogy Lippa elfoglalásának gyors kierőszakolása feltétlenűl jó és szükséges volt, ahhoz nem férhet kétség, mert ezzel a két ellenséges csoport egyesülési terve egyszerűen füstté vált. Hogy pedig kivált a császári főseregtől nem volt mit tartani, az annak eddigi gyámoltalan, tapogatódzó magatartásából elég világosan kitűnt. Ami pedig Frigyes Ágost augusztus 15-iki elhatározását illeti, az nem ok nélkül botránkoztatta meg a körülötte volt császári tábornokok többségét, mert amikor az ellenség félelmében fejvesztetten visszavonúl, akkor a gyors előrenyomúlásnak és a bravúros közbevágásnak, nem pedig a még nagyobb tétlenségbe való merűlésnek jött meg az ideje. Ami most és ezután a császári főhadiszálláson történt, az még kirívóbb színben tünteti fel Frigyes Ágost, Caprara és a többi mértékadó tényezők magasabb hadvezetői teljes képtelenségét, mely Caprara részén a Veteranival szemben fennálló animozitás révén határozott rosszhiszeműséggel is párosúlt. Ez a csúnya játék végre Frigyes Ágostnak is felnyitotta szemét, de már akkor késő volt, főleg miután az ő energikusnak látszó, de célhozvezetőnek éppen nem mondható elhatározása is csak igen lassan tudott a megvalósulás stádiumába lépni. Igaz, hogy csak a lovasság tudott az immár nagy mértékben veszélyeztetett Veteraninak gyors segélyt nyujtani, de a nagy túlerőben lévő török fősereggel szemben, elégségesnek az semmi esetre sem volt mondható. S miután a gyalogság Péterváradra való elindításának semmi célja sem volt, sokkal jobb lett volna, ha az is, bár lassúbb tempóban, az előresiető lovasságot követte volna. A választófejedelem legújabb elhatározása folytán ahelyett, hogy az eredetileg két csoportban állott császári sereg végre eggyé olvadt volna, most még további részekre bomlott, úgy, hogy ezután már nem két, hanem három csoporttal kellett intézkedni.

Nem tudni, hogy a teljesen elszigetelten álló Veterani megtámadására vonatkozó elhatározás kinek az eszméjén alapult, de ezt az elhatározást feltétlenül helyeselhetjük. A dolog úgylátszik nem ment egészen símán; talán a szultán jó sokáig vonakodott beleegyezését hozzá megadni, hanem aztán egyszerre nagyon sürgős lett a dolog és hogy a terv dugába ne dőljön, intézkedni kellett Veterani lekötve tartására, amit az azzal megbízott török csapatosztály egy egész napon és éjjen át tartott halogató harc segítségével igen helyesen és ügyesen hajtott végre. Minden esetre feltűnő, hogy a török fősereg csak szeptember 21-én déltájban érkezett meg a harc színhelyére. A parancsadás és a vezetési tevékenység úgy látszik a törökök részén sem ment egészen simán.

Hogy vajjon Veterani helyesen cselekedett-e, amikor a harcot az óriási túlerővel szemben felvette és azt végig is küzdötte, arra bajos határozott nemmel vagy igennel felelni. A fősereg parancsnokától vett értesítés nyomán a tábornagy mindenesetre jogosítva volt feltételezni, hogy a fősereg nincs túlmessze a Lugosnál bekövetkezendő összeütközés színhelyétől, de hogy valójában hol is van a fősereg, azt neki kellett volna tisztek, esetleg járőrök kiküldése által megállapítani, amire tulajdonképpen elég ideje is volt, mert hiszen egész 20-ika, sőt szeptember 21-ikének délelőttje is csupán jelentéktelen csetepatékkal telt el s így, ha előbb nem, e napon kellett volna az összeköttetést a fősereggel feltétlenűl helyreállítani. Ha pedig ez nem sikerűlt, úgy ez már annak volt a jele, hogy a fősereg közreműködése tekintetében hiba van a kréta körűl s így legjobb lett volna, ha ő hadtestével szeptember 20-án éjjel vagy a 21-iki harc komolyabbra fordulása pillanatában, vagyis déltájban az erdélyi szorosok irányában megkezdi a visszavonúlást. Ellenben Veteraninak a vezetés körül és a harcban tanúsított hősies magatartása a legnagyobb mértékben dicséretre méltó. Ő kétségkivül egyike volt a császáriak legügyesebb, legvitézebb tábornokainak, akit még az erdélyiek is megsirattak, „akit úgy szerettek, mint édes atyjukat s a jóról szintúgy emlegették, mint Bastát a rosszról.”[1]

Veterani ezredei közül kivált a Lichtenstein-gyalogezred tűnt ki rendíthetetlen bátorságával és hősies kitartásával, aminek elsősorban volt köszönhető, hogy a hadtest órák hosszán át tudta megtartani állását a sokszoros túlerővel szemben. Bizonyára elsősorban ez okozta az ellenségnek azokat az óriási veszteségeket, amelyek miatt a szultán a csata befejezte után, sietve kitakarodott seregével az országból. Pedig ha a török sereg ehelyett nyomban a császári fősereg felé nyomúlt volna előre, nagyon valószínű, hogy egy füst alatt hamarosan azzal is leszámolhatott volna és csak akkor lett volna a törökökre nézve ennek a hadjáratnak igazi eredménye, míg így minden, úgyszólván a régiben maradt s a következő évben újból előlről kellett a dolgot kezdeni. Ellenben nincs kizárva, sőt valószínű, hogy Frigyes Ágost és Caprara nem fogadták volna el a Maros és Tisza egyesülése tájékán a döntő ütközetet, de ez esetben hathatós üldözés által lehetett volna a keresztény sereget úgyszólván tönkretenni. De ehhez is igazi ember kellett volna a gáton, amilyennek sem a nagyvezír, a szultán pedig még kevésbé volt nevezhető.

Frigyes Ágost és Caprara a lugosi katasztrófa után is hűek maradtak önmagukhoz; erélytelenségük és gyámoltalanságuk további elhatározásaikban és cselekedeteikben is épúgy megnyilvánult, mint eddigelé.

[1] Bethlen Miklós önéletírása, II. 31.