Az 1691. óta folytatott küzdelmek meddősége és az egyszerre két fronton folytatott háborúskodás óriási terhei már az említett év végén arra bírták a bécsi udvart és szövetségeseit, hogy újabb béketárgyalásokat kezdjenek a portával. Megbízásukból az angol lord Paget Vilmos és a hollandi Heemskersk a tényleges birtokállomány alapján igyekeztek megegyezést létesíteni, de a tárgyalások eredményre nem vezettek. 1692.-ben a császáriaknak sikerült ugyan Nagyváradot megvenniök, de az 1693. év eseményei inkább a töröknek, mint a császáriaknak kedveztek. Sőt a dúló tatár hadaknak Nagyvárad és Debrecen tájékáig történt följutása oly harciassá tette Konstantinápolyban a hangulatot, hogy a szultán békés hajlamú nagyvezírét elcsapván, helyette a sokkal vállalkozóbb szellemű Ali pasát állította a sereg élére s ez, ha a hadjárat végén csak valamivel nagyobb energiát fejt ki, bizonyára döntő győzelmet arathatott volna a tehetetlen Caprara fölött. Ez a bizonytalannak, sőt veszélyesnek látszó állapot még jobban gondolkozóba ejtette a bécsi udvart, mely most még erélyesebben kezdte sürgetni ama régebbi tervét, hogy Hollandia, Anglia és Velence egyesült hajóraja nyomuljon a Dardanellákba s ezáltal kényszerítse a portát, hogy a már hosszú idő óta vajúdó békés megegyezés létrejötte elé akadályokat ne gördítsen. Ámde ez a fegyveres beavatkozás az angol és a holland kereskedelmi érdekekbe ütközött s így a portára ez úton gyakorlandó nyomás megint csak abbamaradt. Ellenben Gyula elvesztése, minek megtörténte után már csak Temesvár maradt meg magyar területen számottevő erősségnek a török kezén, és mivel most már Péter orosz cár is nyomatékosan kezdett a háborúba beavatkozni, – mindezek a körülmények végre mégis békülékenyebbé tették a konstantinápolyi köröket. Ezt a kedvező fordulatot kiaknázandó, lord Paget ismét leutazott Törökországba, de alighogy oda ért, Achmed szultán 1695. február 6.-án meghalt s unokaöccse, II. Musztafa foglalta el helyét, ki eddigi élete nagy részét börtönben töltötte. Ez a sanyargatott lekű ember három nappal trónralépése után a következő kiáltvánnyal lepte meg nemcsak alattvalóit, hanem Törökország összes ellenségeit is. „Isten, a kegyelmek korlátlan osztogatója, – mondá az új uralkodó, – nekem, szegény bűnösnek adományozta az egész föld kalifaságát. Oly fejedelmek alatt, akik a mámornak és a lusta nyugalom álmának engedik át magukat, Isten szolgái soha sem élvezték a béke örömeit. Mától fogva kéj, mulatság, nyugalom titlva van számunkra. Mivel az összes padisáhok, akik atyánk Mohammed halála óta a trónon ültek, valamennyien a kéjelgésben lelték örömüket, a poros hitetlenek az iszlám határok mindnégy oldalán rengeteg területet foglaltak el erőszakkal és jogtalanul és annak lakósait családjukkal és vagyonukkal együtt szolgaságba vitték. Én tehát elhatároztam, hogy Isten segítségével bosszút állok a pokol fajzatán s e célból nagy Szulejmán szultánnak példáját követve, személyesen indulok háborúba.” E szavaknak valóban gyujtó hatásuk volt az egész országban, melynek hangulata egyszerre ismét a legnagyobb mértékben harciassá vált. Fokozta a nagy harcvágyat még az a körülmény is, hogy az új szultánt csakhamar az ég is elárasztotta a hadiszerencse megdicsőítő sugaraival, amennyiben a török flotta február 9-én és 18-án kétszer egymásután megverte Chios szigeténél a velencei hadiflottát, minek folytán az említett sziget újból a török birtokába került vissza,[1] másrészről pedig a tatárok ugyanebben az időben egészen Lembergig és Halicsig nagy sikerrel dúlták és pusztítgatták Lengyelország földjét.

Mialatt ez a külföldön történt, otthon a janicsárok meggyilkolták a háremére és egyéb fényűzéseire túlságos sokat költekező Ali nagyvezírt, akinek helyébe Elmas Mohamed pasa lépett.[2]

A törökök nagyarányú készülődései és a két szövetséges fölött aratott győzelmek Lipót császárt is arra késztették, hogy az eddiginél nagyobb eréllyel lásson hozzá az ezévi hadjárat előkészítéséhez. Mindenekelőtt a Duna–Dráva–Száva közt parancsnokló Starhemberg Guidó március 10-én parancsot kapott, hogy Pétervárad erődítéseit sürgősen minél ellentállóbb állapotba hozza, Caprara tábornagyot és az udvari haditanács elnökét, Starhemberg Rüdigert pedig utasította a császár, tegyék meg a szükséges intézkedéseket, hogy Veterani május vége felé Temesvár ostromához foghasson. Ámde Veterani még július havában is hiába várt az igért 3 gyalogezred beérkezésére, sőt még ő tőle szedtek el két teljes ezredet.

Nagy gondot okozott megfelelő számerejű fősereg megalakítása és készenlétbe helyezése is, mivel a császári sereg legtöbb ezrede és legkiválóbb tábornokai a francia hadiszíntéren voltak elfoglalva. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a magyarországi hadsereg kigészítéséről ismét külföldi segélyhadak útján gondoskodni. Frigyes Ágost szász választófejedelem hajlandónak is mutatkozott 8000 főnyi hadat rendelkezésre bocsátani, de csak oly feltétel alatt, ha annak fejében a császár őt bízza meg a magyarországi fősereg főparancsnokságával; és Lipót bár nem szívesen, belement az alkuba. Ily fontos állás betöltésére Frigyes Ágost a legkevésbbé sem volt alkalmas. A Rajnánál a császár azért nem alkalmazhatta, mert ezt az angolok és Badeni Lajos őrgróf a leghatározottabban ellenezték. „Frigyes Ágost bámulatos testi erejű, de léha fiatalember volt, eszem-iszommal, kártyázással, töltötte az idejét, s a vitézi tudományhoz semmit sem értett. Mikor később Kolozsvárra vonúlt, leitta az összes erdélyieket, noha ők is értettek hozzá. Az asztalnál az ezüst tányért, az ezüst kancsót úgy összehajtotta, akár a papírost, sőt a nagy, erős patkót is széttörte. „Bár annyi esze lett volna, mint ereje.” – jegyzi meg a szemtanú Cserey – de én semmi fejedelmi virtust nem láthatok benne.”[3] Frigyes Ágost mellé tanácsadóúl az öreg, levitézlett Caprara tábornagyot osztották be, aki azonban szintén nem úgy töltötte be helyét, ahogyan kellett volna.[4]

A császári fősereg augusztus elején Péterváradnál 50.000 főnyi számerőben gyülekezett, melyről 38.000 császári, 8000 szász és 4.000 dán csapat volt. Hogy a bizonyára elég tekintélyes számban képviselt, oda beosztott nemzeti haderők létszáma mennyit tett ki, azt az összes kútfők elfelejtették feljegyezni.

Az ez évre szóló hadjárati terv abból állott, hogy Frigyes Ágost a fősereggel a péterváradi erődített állásban bevárja az ellenség támadását és az afölött aratott győzelem után, nem Belgrád, hanem Temesvár ostromát vették kilátásba, mivel a Belgrád megtámadásához szükséges ostromtűzérség nem állott rendelkezésre. Nemsokára a néhány ezreddel Ó-Kanizsánál álló Schlick tábornok is a fősereghez vonatott; helyette az elhagyott helyre, vagyis Ó-Kanizsára, a Tisza és Maros védelmére Veterani táborszernagynak kellet a mintegy 8000 főnyi erdélyi hadtesttel elvonúlnia.

Ezalatt a török fősereg is megalakúlt Belgrádnál 50–60.000 főnyi számerőben és II. Musztafa szultán augusztus 10-én odaérkezve, azonnal intézkedett a péterváradi császári tábor szemrevételezése iránt, mert eredetileg az idei hadjáratot is a mult évihez hasonlóan akarta vezetni, de miután a szemrevételezők az erődített császári tábort igen erősnek találták, a mult évben eredmény nélkül szenvedett óriási veszteségekre való tekintettel a szultán az augusztus 11-én megtartott haditanács határozata szerint a péterváradi támadás eszméjét föladva, Felső-Magyarország és Erdély megtámadását határozta el. E célból 12.000 embernek Belgrádban való visszahagyása mellett, a főseregnek Temesváron át a Maros felé kellett előnyomúlnia, hogy mindenekelőtt Lippát, Felső-Magyarország ez előörsét vegye meg s aztán Nagyvárad elfoglalására indúljon. Ha az utóbb említett feladat nem volna elég könnyen és gyorsan megoldható, úgy egy Debrecenig terjedő nagyarányú portyázás volna végrehajtandó, melynek befejezte után a hadsereg Erdélyen és Oláhországon át tér vissza. Az Ali pasa parancsnokság alatt álló dunai flotillának a fősereg hadműveleteit Titel és Szeged ellen irányúló támadásai által kellett támogatnia, miben a belgrádi védőrségnek is segítségére kellett lennie.

[1] Toppo, Beiträge zur Kunde der insel Chios und ihrer Geschichte.

[2] Hamnmer-Purgstall id. m. III, 876–878. Ez rövid időn belül számos és igen jól felhasználható sereg felállításáról tehetett magas urának jelentést.

[3] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 493. – A választófejedelemről egyébként mindenütt csak lesújtó ítéletet találunk. A Kriegs-Chronik Öst. Ungarns III/1. 158. old. ezeket írja róla: „Der Kurfürst Friedrich August von Sachsen, ein eitler, der eigenschaften eines Feldhern gänlich entbehrender Mann, zeigte sich erbötig. 8000 Mann nach Ungarn zu senden, wenn ihmdafür der Oberbefehl über die gegen die Türken operirende kaiserliche Armee übertragen würde, Leopold I. konnte eine so ansehnliche Unterstützung nicht entbehrenund ging, obwohl er in die Fähigkeiten des Kufürsten kein Vertrauen setzte, auf dessen Vorschlag ein.” – Angeli őrnagy, Des kaiserlichenFeldmarschalls Grafen Veterani Heldentod bei Lugos című értekezésében írja: „Obwohl persönlich tapfer und hochfliegenden Sinnes, entbehrte Friedrich August doch jeder Feldherrnbegabung und hatte die Stelle eines Ober-Commandanten wohl mehr aus Eitelkeit und Sucht, von sich redenzu machen, als demDrange eines inneren Berufes folgend angestrebt … Er bedang sich den Oberbefehl über die gesammten Streitkräfte inUngarn aus, den er weit weniger zum Schaden des Feindes, als zu jenem des Kaisers führte.” – Feldzüge des Prinzem Eugen von Savoyen, I., Serie, II. Band, 6.: „Prachtliebe und die Sucht durch hervorragende Handlungen die Aufmerksamkeit der Welt auf sich zu ziehen, mögen wohl in erster ?Linie die Motive gewesen sein … die oberste Führung des kaiserlichen Heeres in Ungarn zu beanspruchen, wozu er der Eignung gänzlich entbehrte.” – Zinkeisen id. m. V, 152: „Churfürst Friedrich August (der Starke) von Sachsen, ein Herr von ausserordentlicher Körperkraft und tapferer Trinker, aber kein Feldherr.”

[4] Angeli id. h. (Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1886. év. 43) erről ezeket mondja: „Die Commandoführung überliess er (Friedrich august) thatsächlich dem Feldmarschall Caprara, dieser aber befand sich gänzlich in den Händen der sächsischen Hofcavaliere und machte seine Energie nur den kaiserlichen Generalen gegenüber, leider meist zur Unzeit, geltend.”