| « b) Kisebb hadműveletek az év elején. | KEZDŐLAP | d) További harcok Gyula és Titel körül. Gyula megadja magát. » |
XVII/1. és XVII/32. számú melléklet.
A török hadak élére állott tripoliszi Ali pasa nagyvezír, mialatt a fősereg Belgrádnál gyülekezett, már május havában egy seregcsoportot Titel megvételére rendelt ki. Ez a seregcsoport Dsafer pasa halebi helytartó 5000 emberéből és a Mohammed pasa hajóhadparancsnok vezényelte 10 gályából, 30 fregattból és 66 csajkából állott.[1] A törökök első rohamát Titel magyar és német őrsége visszaverte, mire azok Szalánkeménig visszahúzódva, itt újabb erősbítéseket vontak magukhoz s aztán 8000 emberrel megismételték a támadást, de az időközben szintén megerősbitett titeli védőrség ezt az újabb támadást is visszaverte, mely alkalommal a török 350 emert és néhány csajkát vesztett.
Közben a török fősereg tovább folytatta gyülekezését Belgrádnál, a császáriak pedig a Caprarát helyettesítő Hessler altábornagy parancsnoksága alatt Futaknál és az alsó Tiszánál összpontosultak. A titeli események hatása alatt utóbbi parancsot kapott, hogy a sereget a Badeni Lajos őrgróf által 1692.-ben kiépített péterváradi erős állásban összpontosítsa s onnan kísérje figyelemmel az ellenséges sereg és hajóhad mozdulatait.
A nagyvezír csak augusztus havában érkezett meg Belgrádba, ahol elhatározta, hogy a tatárok beérkezte után a császáriak Péterváradnál lévő táborát ostrom alá fogja. Az öreg, beteges Caprara tábornagy viszont csak szeptember 5.-én ért Péterváradra, hogy a vár és az annak közelében elkészített elsáncolt tábor állapotáról meggyőződést szerezzen, mely alkalommal utóbbit néhány újabb sánccal még jobban megerősíteni rendelte.[2]
A mintegy 50.000 főnyi török had szeptember 9.-én jelent meg az erődített tábor sáncai előtt és azokat ágyúlövésnyire megközelítvén, némi csatározás után táborba szállt, melyet nyomban árkokkal vont körül. Szeptember 11.-én a nagyvezír összesen 20 futóárok megnyitását rendelte el s az ostrommunkálatokat három csoportban végeztette. A jobbszárny-csoport parancsnokává Misirtizádé Ibrahim pasa, a balszárnyra Dsaffer pasa halebi helytartó, a középre a janicsár aga rendeltetett. A janicsárok mögött a lovasság állott fel.[3]
Caprara a táborban mintegy 25.000 főnyi sereg fölött rendelkezett, melyet a törökök hihetetlen gyorsasággal úgy körülzártak s egyben körül is sáncoltak, hogy ez csupán a két dunai hídon át közlekedhetett a külvilággal.[4] Szeptember 12.-én Ali pasa megkezdte a császári dunai flottilla lövetését, minek folytán azt az erőd ágyúi alá vonták vissza. Szeptember 13-án a török balszárnycsoport kezdte meg a tüzelést 3 nagy és néhány kis ágyúból. Szeptember 14-én a törökök színleges rohamot intéztek az erődített tábor ellen, látszólag csak azért, hogy az első párhuzamos vívóárkot (párhuzamot) minél közelebbi távolságban nyithassák meg, amelyet szintén hihetetlen gyorsasággal az egész erődített tábor körül vezettek. E napon a császáriak tetemes erősbítést kaptak.[5] Most aztán Caprara tábornokainak unszolására szeptember 15.-én nagyszabású kirohanás végrehajtását rendelte el, de ez 200 főnyi veszteség mellett visszaveretvén, az öreg Caprara, bár tábornokai okúl adván, hogy a sereg jó célpontot nyujtó szűk táborában az ellenséges tűztől és a hiányos élelmezés miatt is sokat szenved, ismételten sürgették újabb kirohanások végrehajtását, sőt döntő csata elfogadását is, – az összes segélyhad beérkezése előtt nem volt erre kapható.[6] Végre szeptember 24.-én megérkeztek a várva-várt segélyhadak, amelyekkel a sereg ereje mintegy 35.000 főre emelkedett, de Caprara most sem támadott, sőt egyáltalában lemondott minden további támadó szándékról.[7]
Közben a törökök mindig közelebb jutottak vívóárkaikkal és tűzérségükkel az elsáncolt táborhoz, ami gyakori kölcsönös tűzharcot váltott ki.
Szeptember 27.-én egy Szalánkeménnél a Duna balpartjára átkelt 5000 főnyi tatár-csoport megtámadta a keresztények futaki táborát, honnan nagymennyiségű juhot és szarvasmarhát sikerült elhajtania. „Amidőn ezt a főtáborban lévő kutyák (értsd alatta a keresztényeket) – írja Gömöry névtelenje, – meghallották, 10.000 német és magyar lovas lóra ült a tatárok üldözésére s útját egyenesen a zsákmánnyal visszatérő szultánoknak vette. A tatárok tanácskoztak. Ha mindnyájan harcba indulunk is, – mondák – mégis kevesebben vagyunk, semhogy a nagy túlerőnek ellenálljunk. Azok tehát, kik zsákmányt visznek, induljanak a legrövidebb úton a gázló felé, amidőn pedig a hitetlenek (t. i. a keresztények) a zsákmány és a foglyok megszabadítását megkísérlik, mi hátulról, ti pedig előlről, megtámadjátok őket; ha ők aztán ellenünk fordulnak, ti elmenekültök s mi időt nyerünk a cselekvésre. – Az ellenség nem üldözte a zsákmánnyal távozókat, hanem egész erővel a tatárok főcsapata ellen fordult; a tatárok a nyilazásban, a hitetlenek a tüzelésben gyakorolták magukat; három óráig tartott a harc; 2000 igazhívőt (tatárt) úgy elnyelt a hitetlenek (keresztények) tömege, mintha a tengerbe egy kanna vizet öntenek; a tatárok menekültek, amerre lehetett, átkeltek gyalog (?) a Tiszán, majd csónakokon Pancsovánál a Dunán s 3–4 nap mulva a zsákmányt hozókkal együtt értek a császári (török) táborba. – E napon 150 tatár nyerte el a vértanuság dicsőségét, míg a hitetlenek közül a 2000 foglyon kívül 4000 jutott a megsemmisülés porába, mi minden értelmes ember előtt a próféta nyilvánvaló csodája.” Azaz, hogy még sem, hanem inkább a névtelen török író nagyzolni szerető és egymással arányban nem álló hihetetlenül hangzó számokat papírra vető vétkes könnyelműsége, ami különben a régi török történetírók általános jellemvonása, miért is azok megállapításait és számadatait egyáltalában nem vehetjük komolyan. Szeptember 28-án újabb nagyobbszabású, négy óra hosszat tartó összeütközésről számol be a névtelen az előbbihez hasonló fantasztikus számokkal, szeptember 29.-éről pedig ezeket írta naplójába: „Naszádjaink éjjel rajtaütöttek a hitetlenek hajóin; a Dunát megfestette a hitetlenek vére; a szerémségi és titeli bég a naszádok legénységével számos foglyot ejtettek s elfoglaltak két eleséggel megrakott talpot.” Ámde a titeli védőrség bőven visszaadta a kölcsönt, mert a magyar és rác naszádosok nemsokára 20 gabonával terhelt török hajót fogtak el a Tisza torkolatánál, ami a nagyvezír seregét igen válságos helyzetbe hozta. Erről persze a Gömöry névtelenje egy szót sem ír. De ettől eltekintve is rossz volt a török sereg állapota, melyben a fertőző betegek száma napról napra ijesztő módon szaporodott. Hozzájárult ehhez a majdnem nyolc napig egyfolytában tartó eső, mely az árkokat vízzel megtöltvén, az azokban való tartózkodást lehetetlenné tette. Ily körülmények között a nagyvezír haditanácsot tartott, mely a 23 napig tartó sikertelen ostrom megszüntetését és a Belgrádra való visszavonulást határozta el. A nagyvezír ennek folytán október 1.-én a császáriakat heves ágyúzással abba a tévedésbe ejtette, hogy döntő rohamra készül, holott a rá következő éjjelen a legnagyobb csendben megkezdte a majdnem futásszerű visszavonulást s október 4.-én a török sereg már ismét Belgrád alatt tanyázott. Caprara állítólag eleinte komoly üldözésre gondolt, hanem aztán csupán néhány huszár századot küldött Belgrád felé előre.[8] Maga a sereg egyelőre a táborban maradt, de néhány nap mulva a Duna balpartjára kelt át és Péterváradtól körülbelül egy óra járásnyira szállt táborba. Innen Caprara Bécsbe utazott, Heissler altábornagy pedig a csapatokat nemsokára téli szállásokba vezette.
Thököly Imre és megcsappant kuruchada részt vett ugyan Pétervárad ostromában, de a „kuruc király” beteg lévén, többnyire „egy alkalmas dombról csak látója volt” a történteknek. Katonái sem míveltek valami különösebb dolgot.[9]
[1] Dr. Szentkláray Jenő, A dunai hajóhadak története, 232.
[2] A vár és az elsáncolt tábor állapotáról a XVII/32. számú melléklet nyújt felvilágosítást.
[3] Lásd Gömöry Gusztáv, Pétervárad ostroma 1694-ben (Hadt, Közl. 1890. évf. 20–335.)
[4] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 155.
[5] Gömöry névtelen török írója 4000 erdélyi gyalogost és 2000 lovast, valamint Szegedről küldött némi fölkelő csapatot s néhány löveget említ.
[6] Fessler–Klein id. m. IV, 495: „Caprara, der vor kurzem in Peterwardein angekommen war, rief die Reittergimenter, die noch bei Baja standen, eilig zu sich, nach deren Ankunft er über 25–26.000 Mann verfügte. Obgleich diese Macht hinreichend stark war, den an Zahl zwar doppelt überlegenen, aber an Rüstung und Kampftüchtigkeit tief unter derselben stehenden türken eine Schlacht mit günstigem Erfolge zuliefern, liess er es geschehen, dass diese sein Lager umzingelten, mit ihrer zahlreichen Artillerie beschossen, Laufgräben wie gegen eine Festung eröffneten un dden Schanzen immer näher kamen. Vergeblich setellten ihm seine Generale vor, sich so einschliessen zu lassen, sei eine Schmach und werde verderblicher als zehn Schlachten werden. Er beharrte dabei, man dürfe eine Schlacht vor Ankunft der brandenburger Hülfstruppen und der Reiterregimenter Veterani's nicht wagen, denn der Verlust derselben würde dem Feinde den Weg nach Wien öffnen.”
[7] Ezzel szemben Gömöry török névtelenje szept. 24-én is említ egy nagyobbszabású kitörést, mely azonban csakhamar szintén visszaveretett. (Hadt. Közl. 1890. 30.)
[8] Fessler–Klein id. m. IV, 496: „Der Rückzug der Türken geschah mit einer Eile, die ihn einer Flucht ähnlich machte; dennoch wagte es Caprara nicht, sie zu verfolgen, sondern schickte ihnen blos Reiterei nach, mehr um sie zu beobachten, als ihnen Schaden zu thun.”
[9] Angyal Dávid id. m. II, 241.
| « b) Kisebb hadműveletek az év elején. | KEZDŐLAP | d) További harcok Gyula és Titel körül. Gyula megadja magát. » |