A Bécsben tartózkodó Heissler altábornagyot az udvar már január havában Magyarországra küldte, hogy Gyulát hatalmába ejtse. Az altábornagy meg is tette erre vonatkozó intézkedéseit s a csapatok már ki is indultak téli szállásaikból, amikor a hirtelen beállt olvadás miatt az egész vállalatot be kellett szüntetni.

A törökök az 1694. évi hadjáratra lehetőleg nagy erőt akarván összehozni, Büklü Musztafa nagyvezír 1693. október 18.-án Thökölyt magához rendelvén, szemrehányást tett neki, hogy az elmúlt hadjáratban oly kevés csapattal segítette s egyben azt is szemére vetette, hogy emberei között sok a földönfutó tolvaj. Thököly erre méltatlankodva azt felelte: „vizsgáltassa meg a nagyvezír az ő hadait s bocsássa el az alkalmatlanokat. Ugy sem lehetséges a mostani létszámot fenntartani, ha jobban nem segítik, mint eddig. Köprüli Musztafa alatt 5000 ember volt, Arabadsi alatt 4000, a legutóbbi nagyvezír idejében 3000-re olvadt le ez a szám s most nincs több 2500-nál. Segítve volna rajta, ha kurucait úgy fizetnék, mint a dunamelléki helységek török őrségeit s ha neki magának s katonáinak jobb vidéket adnának szállásul, mint Passarovic környéke.[1]

A nagyvezír, ha nem is sokat, de valamit mégis ígért, de ez se ért sokat, mert Büklü Musztafa hamarosan távozott állásából, Thököly kurucainál pedig a helyzet nem hogy javult, hanem ellenkezőleg, még inkább rosszabbodott. Az 1693. év őszén Nagyvárad és Debrecen környékét elpusztító Galga szultán tatárjai, mint tudjuk, tömérdek magyar rabot hurcoltak el ama vidékekről. A kuruc tisztek és katonák ismerőse, rokonai, némelyiknek apja, anyja, felesége és gyermeke is a rabok közt volt. Thököly eleget fáradozott a rabok kiváltásán és kiszabadításán, de hiába s ezért az elkeseredés a kurucok között mindig magasabb fokra hágott s elkeseredésükben sokan otthagyták zászlóikat. Thököly a tarthatatlan helyzetnek véget vetendő, 1694. március 22.-ikére Passarovicra gyűlésre hívta a kuruc hadak vezetőit, amikor is megmondta nekik, hogy „ő senkit sem kényszerített a bújdosásra, de akik mégis megmaradtak a magyar ügy szolgálatában a két nagy uralkodó, a francia király és a török császár szárnya alatt, azok legyenek béketűréssel, mert e nyáron a fegyver, vagy a béke véget fog vetni bújdosásuknak.”[2] De a puszta ígéret nem sokat használt; a kurucok mind tömegesebben szökdöstek, vagy átpártoltak a labancokhoz. „Néhány nappal a passarovici gyűlés után, – írja Angyal Dávid id. m. 238. old. – a galambvári (galambóci, golubaci) kurucok hadnagya elfogta az ottani béget, több törököt levágott és seregestől labancságra ment. Harmadnapra az újpalánki őrség is elpártolt; Thököly úgy hallotta, hogy ottani katonái megkötözték s úgy vitték el magukkal kapitányukat, Daróczy Andrást, de bizonyos, hogy Daróczy nemsokára jól érezte magát a császáriak közt.

Március havában egy jókora tatár-csapat csapott be a nem eléggé védett szorosokon át a Csík medencébe s szokása szerint tűzzel vassal pusztított mindent, ami útjába akadt.[3] Majd, amikor Veterani altábornagy intézkedéseket tett, hogy a rablók útja elvágassék, ezek oly sietséggel hagyták el Erdélyt, hogy zsákmányuk legnagyobb részét már nem voltak képesek magukkal cipelni.

[1] Angyal Dávid, id. m. II, 236.

[2] Nagy Iván naplója (Mon. Hung. H. II, XV, 25–27.) nyomán Angyal Dávid id. m. II, 238.

[3] Cserey id. m. 233–236.