XVII/25. és XVII/26. számú melléklet.

Badeni Lajos őrgróf, a sok unszolásnak engedve, végre elindult, hogy a Jagodinánál gyülekezett fősereg felett a parancsnokságot átvegye. Augusztus 26.-án ideérve, tudomást szerzett az Erdélyben bekövetkezett katasztrófáról. A tábornokokat haditanácsba összehívta, itt a helyzet megbeszélése után az általa feltett kérdésre, hogy vajjon a sereg Nis felé előre, vagy Erdélybe hátra felé meneteljen-e, egyhangúlag az utóbbi mellett foglaltak állást, mivel szerintük tartani kellett attól, hogy Thököly Erdély birtokában a felsőmagyarországi elégületleneknek kezet nyújtva, ismét be fog törni az örökös tartományokba, sőt a császárt arra is kényszeríthetné, hogy hadseregét a Rajna mellől kell majd segítségül hívnia. Ebből kifolyólag gróf Castell tábornokot rögtön útnak indították Erdélybe, hogy az ifjú Apaffy Mihállyal Kolozsvárott meghúzódott kétségbeesett rendeket felbátorítsa; Starhembergnek parancs ment, hogy Nist, melynek megvételén a nagyvezír már augusztus közepe óta fáradozott, a védőrség végső feláldozásának mellőzésével, amíg csak lehet tartsa, gróf Aspremont utasíttatott, hogy 25 lovasszázaddal Belgrádba vesse magát s végül a 3 ezreddel Orsovánál álló Heister tábornoknak utasítást küldött az őrgróf, hogy az a főseregnek küszöbön álló Erdélybe vonulása alkalmával hozzá csatlakozzék.[1]

Közben a nagyvezír 80.000 főnyi seregével szintén megkezdte támadó előnyomulását és augusztus 15.-én Nis előtt megjelenve, megadásra szólította fel a vár őrségét s miután azt Starhemberg altábornagy visszautasította, a törökök már a következő napon a vár rendszeres ostromához fogtak. Augusztus 19.-én a császáriak igen sikerült kirohanást hajtottak végre, ami az ostromlóknak mintegy 1000 főnyi veszteséget okozott. Ezután a küzdelem változó szerencsével folyt tovább és Starhemberg teljes 24 napig sikeresen állott ellen a törökök erőlködéseinek, de mivel a főseregek Erdélybe vonulása folytán fölmentésre egyáltalában nem számíthatott, szeptember 8.-án a várát, Belgrádba való szabad elvonulás föltétele alatt, átadta. Starhemberg még megmaradt 2800 emberét, kiket az ellenség a létrejött megállapodás ellenére lefegyverzett, a tatárok pedig a Szendrőig tartó üldözés közben mindenükből kifosztottak, utóbb említett helyen végre hajókon a Duna balpartjára szállította át s aztán Pancsován keresztül Belgrádba vezette.[2]

A nagyvezír seregével Nisről Szendrőre menetelt s miután e fontos helyet szeptember 24.-én rohammal bevette, a Duna mentén fölfelé húzódva, október 1.-én Belgrád alatt termett 40.000 gyalogost és 20.000 lovast számláló seregével. Itt Aspremont altábornagy mintegy 5000 főnyi haddal rendelkezett és mindenesetre feltűnő és különös, hogy ő Szendrő eleste után sem akarta elhinni, hogy most Belgrád ostromára kerül sor.[3] Az altábornagy egyáltalában képtelen és alkalmatlan volt ily fontos állás betöltésére, miért is a császár Croy herceg tábornagyot küldte felváltására,[4] de mire Belgrádba érkezett, ott a dolgok már nagyon rosszul állottak. Mihelyt a törökök Belgrád alá érkeztek, Aspremont a külvárosoktól[5] délre fekvő táborban lévő csapatjait nyomban visszavonta a vár belsejébe s aztán a külvárosokat felgyújtván, csupán az azok szegélyein kiemelt sáncozatokat, redoutokat (a-a-a) tartotta megszállva, amelyeknek közvetlen közelében ütötte fel táborait az ellenség. Október 2.-án a nagyvezír támadást intézett az említett redoutok ellen, de csapatjai mindenütt visszaverettek. Október 4.-én Köprüli Musztafa sokkal nagyobb erőkkel megismételte ezt a támadást, mely most már sikerrel ját, úgy, hogy ezek az előretolt védőművek, a Duna felé nézőket kivéve, az ostromlók birtokába kerültek, akik nyomban megnyitották a vár felé vezető vívóárkokat. A vár megtámadására a nagyvezír három csoportot alakított: egyet jobbról a Duna mentén a Víziváros F-el jelzett része, egyet balról a Száva mentén a Felsőváros (A) délnyugati sarka s egyet az említett két támadó csoport között a Felsőváros (A) déli szegélye felé. Miután a középső támadó oszlop vívóárkaival már 80 lépésnyire megközelítette a contreescarpe-ot, a jobb oszlop október 6-án nagy zajjal rohamra indult a még keresztények kezében lévő dunamenti 2 redout ellen s azokból a védőket kivervén, egészen a vár árkáig üldözte őket. Csakhogy most a vár őrsége e helyütt kirohanást hajtott végre s az ebből keletkezett két órai heves küzdelemnek az lett a vége, hogy a keresztények nemcsak visszadobták az itt lévő törököket, hanem az előbb elvesztett 2 redoutot vissza is foglalták. Október 7.-én az ostromlók már annyira közel jutottak a Felsőváros (A) déli szegélye mentén tovahúzódó várárokhoz, hogy a két ellenfél már kövekkel és kézigránátokkal árasztotta el egymást, az aknászok pedig már szintén megkezdhették tevékenységüket. Erre való tekintettel Aspremont az október 8.-ikára hajló éjjel a két dunamenti redout kiürítését rendelte el. Az utóbb említett napon érkezett a várba Croy herceg s a parancsnokság átvétele közben egy török bomba a várnak úgynevezett ólomtornyát felgyújtotta. Most aztán gyors egymásutánban egy második és harmadik óriási robbanás következett, mely a vár mindhárom lőporraktárát légberöpítette. Ezek a robbanások állítólag árulás művei voltak s az általuk okozott légnyomás oly erős volt, hogy a parancsnoki épület is inogni kezdett, ami arra bírta az abban tartózkodó Croy herceget és Aspremont altábornagyot, hogy mindketten az ablakon át az utcára ugrottak. A robbanások hatása borzasztó volt. Nemcsak a várban lévő 3 lőportorony, hanem a Vizivárosban (D) lévő laboratórium is a levegőbe repült; a várfalakból tetemes részek a rajtuk lévő ágyúkkal együtt az árokba zuhantak s a védők százával vesztek el a falak, sziklák leomlása következtében, akik pedig élve maradtak, köztük Croy és Aspremont is, eszeveszetten menekültek a Dunán horgonyzó hajókra, vagy csónakokon igyekeztek a folyók tulsó partjára átjutni. Ezalatt a törökök minden oldalról behatoltak a várba s akit még benn találtak, felkoncolták.[6]

Belgráddal együtt a császári sereg magvát képező 8 gyalogezred is odaveszett. E megrendítő szerencsétlenség a bécsi udvart mód nélkül megrémítette. A császár és környezete már nemcsak Budát vélte elveszettnek, hanem Bécset is féltette az előnyomulásban semmi akadályra sem bukkanó nagyvezírtől. Sokan már menekülésre gondoltak, az udvari haditanács a város falainak és egyéb erődítéseinek kijavítását rendelte el, Badeni Lajos őrgrófnak pedig Lipót császár gyors futárral parancsot küldött, hívja be Erdély védelmére a Jablonowski koronavezér parancsnoksága alatt Moldvában álló lengyel sereget, esetleg, ha kell, adja át szerződésileg az országot a gyűlölt Thökölynek, ő maga pedig gyors menetben jöjjön be Magyarországba, hogy az előnyomulását folytatandó nagyvezírnek útját állhassa.[7]

Ámde a császáriak nagy szerencséjére, a nagyvezírnek nem voltak ily messzemenő tervei; ő megelégedett a máris elért szép eredményekkel s maga a 8000 főnyi védőrséggel ellátott Belgrádnál maradván, csupán a boszniai pasát küldte Eszék megostromlására, egy 10.000 főből álló hadtestet pedig Galga szultán alatt a még mindig körülzárt Temesvár, Nagyvárad és Gyula felmentésére. Eszék ostroma azonban csak igen rövid ideig tartott. Croy herceg és Starhemberg Guido erélyesen védelmezték a várat és november 5-iki kitörésükkel az ostromlóknak oly nagy veszteségeket okoztak, hogy a boszniai pasa jónak látta a vár környékét elhagyni.[8]

Itt kell még megemlítenünk, hogy a szerbek ama része, összesen mintegy 32.000 szerb és albán család, akik a császári kormány biztatására a magyarországi születésű Rácz György vezérlete alatt a törökök ellen fellázadtak, illetve utóbbi időben a császáriakkal összeköttetésben állottak, félve a török bosszújától, Csernovics Arzén ipeki patriárcha vezetése alatt a Száván átkelvén, egy részük Szlavoniában és a Szerémségben, más részük Buda, Győr, Szentendre, Eger és más magyar vidékeken telepedett le.[9]

[1] Röder id. m. II. 129.

[2] Röder, id. m. II, 132. – Arneth, id. m. 120–124. – Theatrum europaeum, XIII, 1025.

[3] Szeptember 29.-én d. u. 4 órakor Aspremont már egészen biztos hírt kapott Szendrő elestéről és hogy a nagyvezír további előnyomulásban van Belgrád felé. Ennek ellenére konokul ragaszkodott eddigi felfogásához, amint ez szept. 29.-iki következő jelentéséből kitűnik: „Dessen ongeachtet glaube immer noch nicht, dass sie uns bei dieser späten Jahreszeit angreifen werden, bis ich sehe, dass sie anfangen Approchen zu machen und uns zu beschiessen: es sev denn, dass der Grosswezir glaubt, dass allhier nicht mehr als 1000 Mann Deutsche seven, wie er Kundschaft soll bekommen haben, welches er aber anders fiden und den Kopf noch wohl ziemlich hier abstossen wird.”

[4] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns III/1. 130.: „Da. F. M. L. Graf Aspremont, der anf nglich an eine Belagerung gar nicht hatte glauben wollen, siech bald als ungeeignet zur Verhedigung eines so wichtigen Platzes erwies, wurde der. F. M. Herzog von Croy eilig nach Belgrad gesendet, um das Commando der Festung zu übernehmen.

[5] A XVII/25. számú mellékleten G-vel jelölve.

[6] Röder id. m. II, 136: „Die Gewalt der Explosion sprengte das Schloss auf beiden Seiten: das ganze Stück Wall der oberen Stadt von der Sau bis zum Königravelin mit sammt den Geshcützen sanken in den Graben: die Wachan auf den Wällen und im bedeckten Weg, die zunächst campirenden Regimenter Salm, Auersperg und Welsperg wurden erschlagen, verchüttet oder verwundet; auf der entgegensetzten Seite aber, in der Wasserstadt, die aus 1100 Mann bestehende Reserve ebenfalls verschüttet. Während hierauf alles, was nicht unter den Häusertrümmern begraben lag, in wilder Flucht der Donau zueilte, um sich in die daselbst befindlichen Fahrzeuge zu retten, drangen die Türken von allen Seiten mit Geschrei und fliegenden Fahnen über die entstandenen Breschen einund nahmen, alles vor sich niedermachend, von den rauchenden Trümmern der Festung Besitz. Der Herzog von Croy hatte sich mit dem Obristen Grafen Archinto in einen Kahn geworfen. Schon vom Ufer abgestossen, nahmen sie den unglücklichen Aspremont wahr, welcher in einer von den herabgefallenen Steinen eigener Lebensgefahr zurück, um ihn rettend in die ihrige aufzunehmen; worauf alle drei zusammen das andere Donauufer gewannen und nach Essek flüchteten, wo sie den 12. Oktober in dem bedauernswürdigsten Zustande anlangten.”

[7] Wagner, Hist. Leop. II, 147. – Röder id. m. II, 138–139.

[8] Arneth id. m. 120.

[9] Katona id. m. XXXV, 709. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reichs, III, 485.