| « 1) Az 1687. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | b) Téli és tavaszi portyázások. Előkészületek a komoly hadjáratra. Hadműveleti tervek. Erőcsoportosítás. » |
Buda elvesztése oly súlyos csapás volt a törökre, hogy Szulejmán pasa a hadjárat befejezése után a selyemzsinórtól való féltében még csak visszatérni sem mert Konstantinápolyba, hanem a határmenti csapatoknál megmaradva, mindenáron a béke létrejövetelén fáradozott, de ajánlatait a bécsi udvar nem fogadta el.[1] Ilyenformán előrelátható volt, hogy tavasz beálltával a hadműveletek újból ki fognak újulni, s így mindkét részen buzgón fáradoztak a következő hadjárat előkészítésén.
Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, előbb a Buda visszavételét követő magyarországi közhangulatról és az udvar legközelebbi terveiről kell röviden megemlékeznünk. „Buda megvételének örömhírét, – írja Acsády id. m. VII, 454. – mondhatni, az egész művelt Európa viharos lelkesedéssel üdvözlé. Nagyszerű egyházi és világi ünnepélyek tartattak Franciaország kivételével mindenütt. Itthon is voltak hálaadó istentiszteletek, a végvárakban örömöt lőttek s számos templomban énekeltek Te Deumot. A tömegek szíve azonban még sem dobbant meg a hírre, hogy Mátyás király ősi vára nem nyögi többé a félhold igáját. Csak a hivatalos világ ünnepelt, ellenben maga a nagy nemzeti társadalom hidegen vette a világtörténelmi eseményt … E hangulatot megmagyarázza ama rettenetes helyzet, melybe a négy évi háború az ország minden részét juttatta. Valóban, bármily dicsőséges s az utókorra bő áldást hozó volt Buda visszafoglalása, annak az emberöltőnek, mely megélte, lehetetlen volt rajta örvendeni. A négyévi tusában Magyarországot, a harcok állandó színhelyét német, török, tatár, litván, lengyel, kuruc, egyaránt dúlta vagy legalább kiélte. Noha a nagyobb műveletek a télen át szünetelni szoktak, a magyar népre éppen a tél hozta a legsúlyosabb csapásokat, a legszörnyűbb inséget. Az udvar a hadak legnagyobb részét Magyarországban helyzete el téli szállásra s a magyar néppel fedeztette a beszállásolt csapatok összes hadi költségeit. 1683–84. telén ez csupán Alsó-Magyarországra 5,[2] az egész országra 8 millió forint terhet rótt pénzben és eleségben. Gróf Rabatta főhadbiztos illetékes, kifogástalan tanú – becsűlte ennyire a téli szállás költségeit, melyekben azonban a magyar végbeli hadak szükséglete nincs befoglalva. A magyar katonát az udvar általában nem fizette s így ez teljesen a lakosság nyakán élősködött. Az 1684–85-iki télen Alsó-Magyarországra ismét 5 milliónyi terhet akartak róni … Ellenben Alsó-Ausztriát az udvar ugyanakkor 7 évre fölmentette a katonai beszállásolás alól, mire a velencei követ nyiltan kimondotta, hogy Magyarországot az örökös tartományoknak áldozzák fel. A nádor, a nuntius és más befolyásos emberek ismételve felszólaltak az égbekiáltó igazságtalanság ellen s Rabatta főhadbiztos 1685-ben megigérte, hogy jövőre csak félannyi katonaság telel Magyarországban, mint eddig. De ez is 4 millió terhet jelentett s 1685-ben a magyar király országrésze, ez a kis, annyi háború és zsarolás által kiszivattyúzott föld a katonaság eltartásának költségeiből 70%-ot viselt,[3] míg a jóval vagyonosabb örökös tartományokra csak 30% maradt. E tűrhetetlen állapot 1686-ban módosúlt ugyan, de a hadi költségeket akkor is úgy osztották meg, hogy Magyarországra 51%, Ausztriára csak 49% jutott … Ez azonban csak a törvényes adó volt. Ehhez járultak az ott telelő soldatesca szünes-szüntelen folyó önkénykedései és rablásai. A katonák a vagyonszerzés eszközének tekintették a háborút s a hadsereg tisztikara is nagyon vegyes elemekből alakult … Menekült is előlük mindenki, mihelyt híre kelt, hogy közelednek … A császári katonaság győzelmes előnyomulása az addig aránylag virágzó hódoltságot is sivataggá váltóztatta át … Egyes vidékek tervszerű elpusztítását katonai okok tették szükségessé. A még török kézen lévő várak elvesztették összeköttetésüket a török államterülettel s mindennemű szükségleteik, élelmiszereik beszerzésében a közvetlen közelükben levő községekre voltak utalva. Hogy e segélyforrásoktól is megfossza s eképpen kiéheztesse őket, a császári vezénylet az ilyen török várak körüli vidéket tervszerűen elpusztíttatta … Ilyen állapotba jutott Magyarország a felszabadítás éveiben s ez magyarázza meg az akkori emberöltő hangulatát Buda visszafoglalásának nagy eseményével szemben. A harcokban bőven ontotta vérét, a hadiköltségek legnagyobb részét ő viselte s a császári hadak ő ellene mégis ép oly irtó háborút viseltek, mint a török ellen. Bármi hőn óhajtotta egykor a török iga alóli felszabadulást, az immár oly módon történt, hogy a megmaradt csekély lakosság a multat eszményi állapotnak tekinté a rettenetes jelenhez képest, s mindenütt fájdalmasan emlékezett vissza az annak előtte való boldogabb időkre. Buda visszafoglalása nem hozott tehát írt a nemzet szenvedéseire, sőt éppen új és fájdalmas megpróbáltatások kiindúlópontja lett, mert a reá következő 1687-iki évet gr. Caraffa tábornok vérengzései örökké rettenetes emlékűvé avatták. Caraffa Dél-Olaszországból származott a császári udvarba s nagybátyja, Montecucoli Rajmond támogatásával gyorsan jelentékeny állásokba jutott. Tábornok lett, noha a legcsekélyebb katonai képességel sem dicsekedhetett. Inkább udvaronc, afféle szalon-tábornok volt, ki nagybátyja körében magába szívta a magyargyűlöletet, s mikor 1685-ben a felső-magyarországi hadak fővezére lett, a Spankauk és Cobbok kegyetlenségén is túltett, noha akkor már Thököly bukott ember volt, Felső-Magyarország meghódolt s csupán Munkács vára nem nyitotta meg kapuit. De az ellenállás itt is csak a várra szorítkozott s kezdettől fogva reménytelennek látszott. Mindazonáltal Caraffa Felső-Magyarországban valóságos rémuralmat léptetett életbe, mely átkozottá tette nevét s újra elrettentette királyától a magyarságot. Caraffa e korszak udvari politikájának ép oly typikus megtestesítője, mint Kolonics. Gonosz, gyanakvó, kapzsi ember volt … Kegyetlen kezét legelőször a védtelen Debrecen érezte, melyet, még 1686 februárban valósággal kirabolt, embertelenül megkínozva a lakosságot, férfit, nőt, egyaránt. Sokakat megöletett,[4] még többet üttetett-veretett,hogy vagyonuk kiszolgáltatására kényszerítse őket. Végül havi 80.000 félévre összesen 480.000 forint sarcot vetett a kifosztott városra … A „debreceni mészárszék” megelőzte Buda visszavételét. De alig hogy Budán a császári zászló lengett, Caraffa még rettenetesebb munkához látott. Minthogy Munkács vára dacolni mert vele, agyában pokoli terv fogamzott meg. Hogy bosszúját kitöltse a várbelieken, künn levő rokonaikra és barátaikra vetette magát. Azt jelentette Lipót királynak, hogy a felvidéken olyan összeesküvést fedezett fel, melynél veszedelmesebb még sohasem volt. „Ez természetesen szemen-szedett valótlanság volt. Nagyobbára koholt feljelentések és levelek, továbbá két elfogott markotányosnő és Szentiványi László vallomásai illetve besúgásai alapján Caraffa Kassán, Eperjesen többeket az alatt az ürügy alatt fogatott el, hogy Munkáccsal titkos érintkezésben állanak és a rendeletére magyarokból és németekből alakított rendkívüli törvénytelen vérbíróság 1687 március 3.-án 5 embert halálra ítélt. Erre Caraffa Eperjes piacán nagy faalkotmányt, theatrumot, vérpadot emeltetett, melyet a nép mészárszéknek nevezett el s melyen március 5.-én az elítélteken az ítélet végrehajtatott.[5] Március 22-én, április 16.-án és 22.-én, május 6.-án és 14.-én újabb kivégzések következtek, úgy hogy az áldozatok száma összesen 24-re emelkedett. Május 27.-én Lipót a vérengző tábornokot „dicséretes” munkája folytatására utasította, aki ezután még tömegesebben fogdosta össze az embereket, mire oly réműlet támadt, hogy aki csak tehette, külföldre, Lengyelországba menekült. Közben a protestánsok üldözése sem szünetelt; ezeket főleg Kollonics rendeztette, aki az 1681-iki törvényeket hatályon kívül helyezte. Csak mikor 1687 őszén az udvar országgyűlés tartására szánta el magát, korlátolta egyrészt Caraffa vérengzéseit, másrészt Kollonics írtó munkáját a protestánsok ellen. „Ilyen helyzetben volt az ország – írja Acsády id. m. VII, 464. old. – midőn hírét vette királya ama tervének, hogy a királyválasztás eltörlésével a Habsburgok fiának örökösödési jogát törvénybe akarja iktatni. A magyarok nem egyszer mondották, hogy készek örökössé tenni a királyságot a Habsburgok családjában,ha a török járomból kiszabadítja őket. Ez immár megtörtént s Lipót csakugyan valósítani próbálta családjának százados óhaját, már azért is, mert képtelen állapotnak tartotta, hogy most, amikor Magyarország vagy legalább is igen nagy része felszabadult, országai egyrészében az uralkodó örökösödés, a másikban választás alapján nyerje a koronát.” Céljai elérésére Lipót október 18-ikára Pozsonyba országgyűlést hirdetett, melyen a rendek tényleg lemondtak a szabad királyválasztás jogáról s egyúttal eltörölték II. Endre király 1222-iki aranybullájának 31. cikkét is,[6] mely bizonyos esetekben jogot adott a rendeknek, hogy egyenként vagy együttesen fegyveres ellenállást fejthessenek ki a királyi hatalommal szemben.[7] Ilyenformán a Habsburg-ház trónöröklési joga elfogadtatván, 1687 december 9-én Lipót császár fiát, József főherceget, mint elsőt, aki nem szabad választás, hanem trónöröklés jogán emelkedett a magyar királyi székbe, Pozsonyban magyar királlyá koronázták. Hogy ez a kiválóan fontos dolog ily könnyen ment, azt az udvar elsősorban Eszterházy Pál nádornak köszönhette, aki jutalmul német birodalmi hercegi címet nyert.
Ugyanez országgyűlésen szóbahozták az eperjesi mészárszék ügyét is. Noha Lipót még most is azt hitte, hogy kárhozatos összeesküvésről van szó, nem utasíthatta el a rendek kérését és véget vetett Caraffa önkénykedésének. De Caraffát is megvigasztalta, kinevezte tábornaggyá és titkos tanácsossá.[8] Végül Lipót közkegyelmet hirdetett, mely alól azonban Thököly Imre mint a lázadás feje, és még fegyverben álló társai kivétettek.
[1] Vico, De rebus gestis Caraphaei. 133.
[2] A nádor 1684. nov. 8.-iki és 1685. jan. 20.-iki levele: Bubics Zsigmond, Cornaro jelentései, Bevezetés.
[3] Dr. Károlyi Árpád számadatokkal igazolt fejtegetései, id. m. 141–5.
[4] Alvinczy Péter okmánytára, III, 38–40. – Századok, 1876. 584–6.
[5] Rezik János, Theatrum publicum lanienae Eperiesiensis, kézirat a Nemzeti Múzeum könyvtárában.
[6] Lásd a IV. rész 227. oldalán
[7] Ehhez Acsády id. m. VII. 466. old. a következő megjegyzéseket fűzi: „Az ellenállás joga, a középkor sajátos fejlődésének terméke, nem illett többé a magyar alkotmány keretébe. Különben nem volt értéke soha, mert a király mindig lázadónak tekintette azt, aki ellene fegyvert fogott s ha erősebb volt, az aranybullában biztosított jog dacára keményen megfenyítette.(Ezzel szemben nekem az a véleményem, hogy ennek a t.-c.-nek még mint színleges jognak a fennállása is kiválóan fontos közjogi értéke volt, mely mint törvényerővel bíró mementó sokszor korlátok közé szorította a királyok önkényeskedési hajlamosságát.) Ami a második feltételt, a fiörökösödést illeti – írja folytatólag Acsády – ez is elveszté egykori jelentőségét, mert a Habsburg-korszakban a királyválasztás úgy is inkább formasággá, részben pénzkérdéssé vált, melyből az országnak semmi haszna sem volt. Épúgy csak a papíron létezett, mint az ellenállás joga. Salamon, A kir. szék betöltése 62. old. szerint is „mindkettő elavult s az újabb korba nem illő törvény volt már” … Mindkét határozattal az országgyűlés csak a tényleges viszonyokhoz alkalmazkodott. Szorosabbra fűzte ugyan a magyar állam és uralkodó családja közt a kapcsokat, de nem áldozott fel semmit, minek megtartása az ország érdekében állott. Csakhogy volt a királynak – így fejezi be megjegyzéseit Acsády – még egy harmadik feltétele is, a koronázó hitlevél megváltoztatása, illetve az eddigi hitlevél helyett I. Ferdinánd hitlevelének alkalmazása. Utóbbiban természetesen szó sem volt még vallásszabadságról s csak olyan jogról, vagy alkotmányos biztosítékról, mely azóta vétetett be királyaink hitlevelébe. Az I. Ferdinánd hitleveléhez való visszatérés visszaesés, igen fontos alkotmányos biztosítékokról való lemondás volt.”
[8] Szeremlei S., Prot. Theol. Könyvtár, III.
| « 1) Az 1687. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | b) Téli és tavaszi portyázások. Előkészületek a komoly hadjáratra. Hadműveleti tervek. Erőcsoportosítás. » |