XVII/1., XVII/15., XVII/16. és XVII/17. számú mellékletek.

A politikai és katonai viszonyok 1686 elején valamivel még kedvezőbbek voltak Lipót császárra nézve, mint a mult évi hadjáratot megelőzően. XIV. Lajos francia királlyal békés megegyezés jött létre; a német fejedelmek most is hajlandók voltak hadjutalékaikat kiállítani, sőt most már Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem is igért 8000 embert; azonkívül a svéd király 1500 embert helyezett kilátásba s végül Oroszország is csatlakozott a török elleni ligához, melynek kötelékében Lengyelország és Velence továbbra is hajlandónak mutatkozott további erőfeszítések megtételére. Igen nagy súlyt helyezett a bécsi udvar arra is, hogy Apaffy Mihály erdélyi fejedelem szintén a török elleni szövetkezésben való részvételre rábirja. XI. Ince pápa betegeskedése és öregsége ellenére még mindig fiatalos hévvel buzgólkodott diplomáciai téren kedvező légkört teremteni és fentartani és amellett pénzbeli áldozatkészsége sem csappant meg ezután sem. Végül nem annyira anyagi, mint erkölcsi szempontból nyomott a latba, hogy igen sok külföldi, így kivált német, francia, angol, spanyol, olasz, svéd, és más nemzetségbeli nemes és főnemes önként ajánlkozott, a császári zászló alatt a török elleni küzdelemben való részvételre.

Ezzel szemben Törökország helyzete a tavalyival szemben még inkább rosszabbodott; a török kormány tetterejét az újabb kudarcok még jobban megbénították, a végbeli pasákon és csapataikon pedig igen nagyfokú lehangoltság vett erőt; mindazonáltal a három világrészre kiterjedő oszmán birodalom még roppant anyagi eszközök felett rendelkezett, úgyhogy az azzal való végleges leszámolás nem valami könnyűnek látszott. Szorult helyzetében a porta ismételten tétetett Bécsben békeajánlatokat, de ott azokat már csak azért sem méltatták figyelemre, mivel Szulejmán, az új nagyvezír, mint tudjuk, Thökölyt újból régi állásába és hatáskörébe helyezte vissza, s egyelőre 10.000 tallért adott neki hadak fogadására és régi tisztjeinek visszacsábítása végett.[2]

Ismét szabadlábra helyezett Thökölyt nyomban, még 1685. december 24.-én útnak indította Belgrádból udvarmesterét, Ubrisi Pált, aki 1686 elején urának nevében szétküldött kiáltvánnyal új életre igyekezett a fölkelést kelteni.[3] Thököly január 10-ike táján kelt át a Dunán s amikor Aradhoz közeledett, Achmed pasa, az új szerdár magához hivatta a gyulai táborba, ahol, hogy neki az elfogatásért elégtételt szolgáltasson, igen előzékenyen és nagy pompával fogadta s Ali gyulai pasát utasította, hogy mindenben segítségére legyen. Gyuláról Thököly Nagyváradra ment s néhány nap mulva Erdélynek vette útját, edélyi területen át akarván Munkácsra nejéhez menni. Erdélyben igen messzemenő kívánságai voltak. Jószágai viszaszerzésén kívül azt kívánta, hogy Apaffy hada is hozzá csatlakozzék, sőt titokban az erdélyi trónra vágyott. De az erdélyiek ép oly kevéssé sereglettek zászlai alá, mint a magyarországiak.[4] Február elején, megtudván, hogy a császáriak egy csapata Nagyváradnak tart, Thököly alig 1000 főnyi hadával odasietett és csak Petróczyt hagyta Erdélyben.[5]

Mihelyt Caraffa altábornagy Thököly mozgolódásairól étesült, 7000 embert, kiknek fele magyar fölkelő volt, 4 ágyút és 4 mozsarat maga mellé véve, február 5.-én elindult Szathmárról s 9-én a 800 ember által védett Szent-Jobb vára előtt termett, melyet nyomban ostrom alá fogott. Az ostromlottak élénken viszonozták a február 10-ikén megkezdett tüzet, de amikor másnap az egyik bomba a lőportornyot levegőbe röpítette, Caraffa a gyorsan terjedő tüzet erélyes támadás végrehajtására használta fel, ami a törököket annyira megdöbbentette, hogy február 12.-én szabad elvonulás feltétele mellett feladták a várat a bennelevő 8 löveggel, nagymennyiségű lőpor- és élelmi készletekkel és 200 keresztény hadifogollyal együtt. A sikerült vállalat Caraffának mindössze 20 emberébe került. Ellenben a nagyváradi pasa, amikor a szent-jobbi védőrség megmaradt 600 embere Nagyváradra érkezett, annak összes tisztjeit és a legénység egy részét a vár korai feladása miatt lenyakaztatta. A hamarjában helyre állított Szent-Jobba 400 főnyi őrséget vetve, Caraffa Debrecen megfenyítésére indult, mivel a város a reá kivetett porciók kiszolgáltatását megtagadta.[6] Thököly a szent-jobbi szerencsétlen eset folytán február 18-ikáig Bihar megye déli határáig menekült, a hónap közepéig pedig egészen Temesvárig hátrált.[7] Közben mind Apaffytól, mind a szerdártól legaláb 4000 embert kért, hogy azokkal Munkácsra menve, abból a várból új hódításokra indulhasson. Ámde a szerdárnak inkább Szarvas visszafoglalása feküdt a szívén s ehhez Thököly segítségét akarta igénybe venni. De a dolog sehogy se ment, s így Achmed pasa a szarvasi vállalatra gyengének érezvén magát, a maga hadaival is délebbre húzódott gyulai táborából.

Mialatt mindezek történtek, Caprara tábornagynak a bécsi udvari haditanácstól vett meghagyás folytán Szarvas, Regéc, Szádvár, majd Eperjes erődítéseit kellett szétrombolnia, hogy az azokban lekötött csapatok is a nyár elején megindítandó hadműveletekre felhasználhatók legyenek. Amikor Caprara az utolsónak hagyott Eperjes falainak lerombolásához fogott, kapta azt a parancsot, hogy ismét Munkácsnak a mult ősszel félbehagyott ostromához fogjon.[8] A tábornagy március 9-én érkezett 2500 emberrel és 8 mozsárral a tél folyamán is gyengén körülzárva tartott vár alá[9] s nyomban felszólította a vár asszonyát a megadásra, de az tüzeléssel fogadta a hozzáküldött perlamantairt. Erre a császári hadvezér a vár rendszeres ostromához fogott s 16-án a bombázást megkezdvén, a védőrség kénytlen volt a felső várba visszahúzódni.[10] Erre a tábornagy másodszor is megadásra szólította fel a vár hőslelkű asszonyát, de ennek az volt a válasza, hogy majd egy év mulva újból küldjön hozzá a tábornagy parlamentairt. Egyébként a vár ostromáról Angyal id. m. II, 166. a következőket írja: „Negyvenhét napig tartott a vár szorosabb ostroma. Caprara ez idő alatt a palánk elfoglalására törekedett s úgy hitte, hogy a romboló és gyújtó lövegek hatása el fogja rémíteni a szűk erődök őrségét. Hogy a palánkhoz férhessen, az árok vizét szerette volna levezetni. Április 14.-én rést vágtak az ostromlók a palánkbeli árkon, melyből egy singnyi víz kifolyt s több is kifolyt volna, de 15.-én reggel egy hajdú átúszta az árkot, egy zsák gyapjúval betömte a rést s erősen megtömte földdel. Egykorúak általában lehetetlennek tartották a folyóvízzel telt s a Latorcánál is mélyebb árok lecsapolását. Kétségtelen, hogy Caprara hiába próbálta, pedig az árok kiszárítása nélkül nem sokra mehetett, mert a vár lövetése csekély hatású volt. Caprara panaszkodott, hogy nem kapott elég lőszert s katonát és hogy emberei rosszul voltak ellátva. Kassáról és Lengyelországból hozatott ágyúkat s golyókat. Még nagyobb baja volt az, hogy bombái, gránátjai s tüzes golyói nem sok kárt tettek. Bombáinak jó részét meg kellett faragni, hogy a mozsarakba férjenek. Az egész ostrom alatt a bombák csak 6 embert öltek meg, noha például március 30-án összesen 77 bomba hullott a várba. Arra számítottak a császáriak, hogy az őrség élén álló „asszonynép” el fog rémülni, de mennyire csalódtak. Bécsben már sokallták a költséget s az ostrom áldozatait. Különben Caprarára szüksége volt a főhadseregnek, a haditanács parancsára tehát április 27-én oda indult, csupán némi lovasságot hagyván Munkács városában.”[11]

Thököly szívesen vitt volna nejének segítséget, de most még kevésbé tehette, mert a szerdár ismét az ő támogatását kívánta és csakhamar kiderült, hogy még együttes erővel se sokra mehetnek. Árpilis közepén ugyanis a szerdár Thökölyt hadával együtt Szegedre rendelte, hogy vele együtt megtámadja a Szolnoknál álló Mercy altábornagyot. Ámde a császári tábornok megelőzte őket. Megtudván, hogy a Szegednél mintegy 4000 főnyi haddal táborozó Achmed pasa oda még a Thököly és Petróczy parancsnoksága alatt álló, mintegy 1000 főnyi felkelőt és tatárt is rendelte, elhatározta, hogy azokat megtámadja. E célból Szolnoknál 4000 lovast és 1000 gyalogost összegyűjtvén, április 23.-án elindult Szeged felé, meghagyván, hogy útközben Petneházy is hozzácsatlakozzék hadával, melyet aztán az altábornagy oszlopának élére osztott be s annak támogatására egy dragonyos és egy vértes ezredet rendelt. A csapatok valamivel hátrább maradt többi részét maga Mercy altábornagy vezette. A gyorsan előnyomuló magyarok április 24.-én még hajnalhasadta előtt teljesen készületlenül s részben még alva lepték meg a Tisza jobb partján Szeged előtt táborozó tatárokat, akiknek legnagyobb részét lekaszabolták, a többit pedig megfutamították, miközben egyes huszárok az ellenségnek legelőn levő lovait fogdosták össze.[12] Véletlenül ugyanazon éjjel 2000 török zsákmányolási szándékkal kelt át a Tisza jobb partjára. Amikor ezek közelükben csatazajt hallottak, nyomban visszafordultak, hogy a tatárok segítségére lehessenek; ámde Mercy altábornagy hadának közbelépése föltartóztatt őket, míg Heissler tábornok más csapatokkal hátul kerülve, úgy állott fel, hogy a törökök elől a szegedi citadellába vezető utat elállja, mialatt Petneházy magyarjaival oldalba fogta őket. Ekként három oldalról megtámadva, a törökök rövid ellenállás után zavarba jutottak s magukat a város felé igyekeztek mindenáron keresztül vágni. Ámde a keresztények olyannyira a sarkukban voltak, hogy a törökökkel együtt azok is behatolhattak volna a citadellába, miért is annak védőrsége gyorsan becsukta a kapukat, ezáltal a törököket a biztos pusztulás veszélyének téve ki. 1500 török részben a keresztények kardjától, részben a Tisza hullámaiban pusztult el, míg a győzők alig említésre méltó veszteségeket szenvedtek. A szerdárnak még idejekorán sikerült a citadellába bejutni, míg Thököly és Petróczy, akik egyébként a küzdelemben részt sem vettek, csak nagy nehezen menekülhettek át a Tisza tulsó partjára. Az ellenség egész táborfelszerelése az ágyúi, sok más élelmi és egyéb felszereléssel a győzők kezébe kerültek, amelyeket Mercy altábornagy Szolnokra vitetett.[13]

Thököly a szegedi vereség után Vajda-Hunyadra ment, ahol újabb hadak gyűjtése közben Apaffyval kezdett alkudozni, de az erdélyi fejedelem június 2.-án váratlanul megtámadtatta és kiűzte Erdélyből.

A Munkácsnál az ostrom megszüntetése alkalmával felszabadult császári és magyar csapatok legnagyobb része Szathmárra vonult, ahol gróf Scherffenberg altábornagy eredetileg mintegy 8000 főből (köztük 2000 magyar fölkelő) álló hadát 12.100 főre emelték. Miután a bécsi udvar által Apaffyval kezdeményezett tárgyalások csak lassan és bizonytalanul haladtak előre, Scherffenberg altábornagy parancsot kapott, miszerint hadával Erdélybe vonulva, Kolozsvár és Déva helyőrségeit kétharmadrészben császári csapatokkal váltsa fel.[14] Deéstől nem messze, Szent-Benedeknél az altábornagy erdélyi csapatokkal és tatárokkal kettős ütközetbe bocsátkozott, mely s később még néhány összetűzés, az ő hátrányára ütött ki.[15] Ez annyira elkedvetlenítette az altábornagyot, hogy már-már a visszavonuláson gondolkozott, de aztán mégis megemberelte magát, tovább folytatta útját s miután Nagyszebennél ütközetet nyert a két várat feladatához képest mégis megszállhatta.[16] Közben Lipót király és Apaffy fejedelem megbízottai félévi alkudozás után június 28-án megegyezésre jutottak. A megállapodás főbb pontjai a következők voltak: A király magára vállalja Erdély és a kapcsolt részek oltalmát. A fejedelem és a rendek felkérésére a király megfelelő hadat küld, melynek zsoldjáról ő, élelmezéséről a fejedelem gondoskodik. Amit Erdély a töröktől saját erejével visszafoglal, az övé marad; a közös erővel elfoglaltakból pedig az lesz Erdélyé, amihez régibb idők óta joga van. Erdély minden jogai csorbítatlanul megmaradnak. A fejedelem hozzájárulás nélkül a király várakat, erősségeket nem emel. Apaffy Mihály és utódjául máris megválasztott hasonnevű fia holtiglan háborítás nélkül uralkodnak. Haláluk után Erdély szabadon választja fejedelmét. A király nem terheli Erdélyt csapatjainak téli elszállásolásával. A pártfogásért és védelemért Erdély évente 25.000 aranyat fizet.[17]

[2] Relatio Thökölii ad suum Residentem januarii 27. Kaprinay Gyüjtemény, XXXVI. köt. 71.

[3] Thököly naplója (Thaly Kálmán, Mon. Hung. Historica, II. oszt. XXIV. köt. 297.) – Kriegsregistratur 1686. jan. 31-iki jegyzet.

[4] Angyal, id. m. II, 164.

[5] Angyal, id. m. II, 165. – Ezzel szemben a Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1886. Die Eroberung von Ofen und der Feldzug gegen die ürken im Jahre 1686, 10. szerint: Thököly erhielt von den türkischen Befehlshabern von Belgrad, Temesvar und Grosswardein so ansehnliche Unterstützungen, dass er hald über 7000 Bewaffnete gebot, währnd gleichzeitig Peetróczy in Siebenbürgen mehrere Escadronen Reiter um sich zu sammeln vermochte.”

[6] Vico Joannes, de rebus gestis Ant. Caraphaei, IV, 127. – Wagner, Hist. Leop. I, 680.

[7] Tört. Tár. 1888. évf. 711. – Bécsi Állami Levéltár, Türkenkrieg.

[8] Lásd a 151. oldalon és a 341. számú lábjegyzetet. Fasc. 73.

[9] Munkács egykorú képét a XVII/16. számú melléklet mutatja.

[10] Munkácsról Angyal, id. m. II, 161. a következőket írja: Munkács még fennállott – Thököly fejedelmi hatalmának utolsó maradványa. Nem is oly helyen s nem úgy volt építve a vár, hogy könnyen meghódoljon. Mocsaras rónaság vette körül, úgy hogy nyáron alig lehetett eljutni a sziklahegyhez, melynek tetején emelkedett a három részre osztott erőd. Hármas kőfallal volt ellátva s átjáró hidak vezettek az egyes részekhez. Úgy látszik, hogy Koháry Fülekjéhez hasonlított Munkács. A várhegy alatt terült el a palánk, mely bástyatornyok közt elhúzódó hegyes gerendákból volt összeróva. A palánkot vízzel töltött mély és széles árok vette körül. A várhegytől egy puskalövésnyire folyt a Latorca vize.” (Lehóczky, Bereg vármegye monographiája, III, 515–523.). – Szalay László, id. m. V. 359. oldalán pedig ezt mondja Munkácsról: „Munkács terjedelmes lápok és rengeteg erdők között a XVII. században hosszan elnyúló kőfalövvel és mély csatornával volt körülvéve. A palánk közepette – délnyugatra a várostól – meredek hegyen hatalmas kastély emelkedett, sziklákba vésett árkokkal. (Lásd a XVII/16. számú mellékletet.) A kastély 3 erődből állott, melyek árkokkal voltak egymástól különválasztva, de azon egy fal által bekerítve. Mindháromba csak egy kapu, s ehhez keskeny szirtek közt kígyózó ösvény vezetett. A közvélemény bevehetetlennek tartotta.”

[11] Thaly Kálmán, Dobay naplója (Mon. Hung. Hirst. Istók XXIII. köt. – Corner dispacci 1686. márc.7. és ápr. 21. – Caprara Fischer Mihályhoz, Munkács ápr. 9. és a bártfai parancsnokhoz, Munkács ápr. 27. (Orsz. Levéltár, Lymbus). – Zrinyi Ilona levele Thökölyhez, máj. 5. – Károlyi Árpád, id. m. 120.

[12] A szegedi ütközet képét a XVII/17. számú melléklet mutatja.

[13] Bécsi Állami Levéltár, Türkenkrieg, Fasc. 73. – Corner 1686 május 12-iki dispassiója. – Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1886. 14.

[14] Journaux des campagnes, stb.

[15] Registratur des k. k. Reichs-Kriegsministeriums.

[16] Gróf Scherffenberg altábornagy július 21-iki jelentése. Registratur des k. k. Reichts-Kriegsministeriums.

[17] Dumont, Corps. diplom. VII. 130. – Bethlen Miklós önéletírása, I, 551.