| « e) Lipót császár szövetségesei 1684. évi hadműveleteinek eredménye. | KEZDŐLAP | 3) Az 1685. évi hadjárat. » |
Az 1683. évi szerencsés kezdet után a következő 1684. év tavaszán a legnagyobb erőfeszítéssel folytatni kellett volna a hadműveleteket, időt nem engedve a törököknek, hogy a szenvedett kudarcból és csapásból fölocsudva, ismét teljes erővel és sikerrel léphessen fel, akár támadólag, akár védőleg, az őt tovább szorongatni készülő kereszténységgel szemben. Ezúttal megint csak a pápa volt az, aki tisztán látott a dologban és mindent elkövetett, hogy a megkezdett munka a végső siker kivívásáig folytattassék; és a szent hármas szövetség létrejötte elsősorban szintén az ő érdeme. Ellenben Lipót császár és a bécsi udvar, kiket a dolog legközelebbről érintett, békevágyódásuk által befolyásolva, eleinte teljesen hamis nyomon jártak, sőt később is eltévesztették a helyes ösvényt, amikor főtekintetüket megint csak Franciaország és nem Konstantinápoly felé fordították.
Amikor végre Bécsben is belátták, hogy a keleti kérdés végleges megoldását tovább halasztani nem lehet, a Lotharingiai Károly herceg által inspirált császár elismerésre méltó energiájával vetette magát közbe, hogy az udvari haditanács hagyományos határozatlanságát és lassúságát leküzdje, ami azonban teljes mértékben máról holnapra természetesen neki sem sikerülhetett.
Nagyarányú, teljes sikert igérő előintézkedések megtételének egyik legnagyobb akadálya az volt, hogy politikai okokból ezúttal a német birodalmi segítségre csak igen kis mértékben lehetett számítani. A megkötött hármas szövetségtől várható előny pedig a lengyel és velencei hadszíntér aránytalanul nagy távolságánál fogva inkább csak erkölcsi térre szorítkozott, aminek csak közvetve lehetett hasznát venni.
A császár által az 1684. évi hadjáratra készenlétbe helyezni rendelt sereg létszáma kétségkívül elég tekintélyes volt. Ha a részletesen kimutatott majdnem 80.000 főnyi császári csapatokhoz a nádor által fegyverre szólítandó legalább 15.000 főnyi magyar csapatokat hozzászámítjuk, úgy megközelítőleg 100.000 főnyi hadsereget nyerünk, mellyel a legnagyobb bizalommal és a legszebb sikerre való kilátással lehetett volna a hadműveleteket úgy a törökök, mint a még mindig velük tartó Thökölyvel szemben megindítani. Ámde a tudákos udvari haditanács ezúttal sem tudta a helyeset eltalálni, mert a fentemlített tekintélyes számú haderőből még csak a felét sem szánta a törökök ellen intézendő főhadműveletekre, a fennmaradó rész pedig teljesen szétforgácsolódott alárendelt célok szolgálatában, mely megállapításon még az a körülmény sem változtat sokat, ha a főseregen kívül a felső-magyarországi és a horvátországi hadtestet is az első vonalban működő haderőkhöz számítjuk, mert akkor is csak valamivel több mint 56.000 ember jut a főhadműveletekre, míg a mellékcélokra rendelt csapatok összege, a magyar csapatokat nem is számítva, még mindig 21.000 emberre rúg. Hogy az ily erőelosztás legkevésbbé sem nevezhető gazdaságosnak és célirányosnak, az teljesen kézenfekvő dolog.
Épily balkezűnek bizonyult az udvari haditanács a hadjárati terv megállapításánál. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a legközelebbi legfontosabb teendők egyikének Buda megvételét kellett tekinteni. Azonban Bécs multévi ostroma tanulságos leckéül szolgálhatott arra nézve, hogy a megkezdendő és Buda megvételét célzó háború sorsa nem kizárólag a vár falain belül, hanem előreláthatólag elsősorban azokon kívül, a felmentésre előresiető ellenséges sereggel való megmérkőzés színhelyén fog eldőlni. Ehhez képest a Károly herceg rendelkezésére bocsátandó fősereg erejét oly nagyra kellett volna szabni, hogy az elegendő legyen: a.) Buda ostromának végrehajtására, b.) az annak fölmentésére jövő török hadseregnek lehetőleg Budától még jó távol való leküzdésére. Miután pedig egy meglehetősen erős török fölmentő sereg fellépésével kellett számolni, az ennek leküzdésére szánt erőcsoportot is lehetőleg nagyra kellett volna szabni. Talán legjobban megfelelt volna a célnak, ha a közeledő török felmentősereggel szemben mondjuk legalább mintegy 50.000 embert állítottak volna s mialatt ez döntő küzdelmét vívná, addig Budát ostromlövegekkel és egyéb ostromszerekkel bőven ellátott 25–30.000 ember zárja körül és ostromolja, mely had, ha addig fáradozását siker nem koronázná, a mezei hadaknak az ellenséges fölmentő sereg fölött aratott győzelme után, könnyen volt megfelelően szaporítható. Csakhogy ily helyes elhatározás kialakulását az örökös tartományok biztonságának kérdése, mely mindig, minden alkalommal döntő szerepet játszott, már eleve kizárta. A bécsi körök a mindenkor rendelkezésre álló erők többségét következetesen erre a másodrangú célra fordították.
Az általam kifejtett fenti szemléletből világosan kitűnik, hogy míg az akkori intéző körök, vagyis az udvari haditanács, de még maga Károly herceg is, a fősúlyt magára Budának ostromára fektette s azzal kapcsolatban szinte mellékesen akart elszámolni a Buda segítségére érkező török felmentő haddal, addig az én nézetem szerint az előző évi tapasztalatokon okulva, sokkal célszerűbb lett volna kezdetben a fősúlyt a török fölmentősereg tönkretételére fordítani, mi, ha sikerül, a feladat másik részének, Buda megvételének tető alá hozása már sokkal könnyebben lett volna elvégezhető. Az udvari haditanács is érezte, tudta, hogy mily fontos, miszerint a Törökország belsejéből a magyarországi hadszínhelyre közeledő török erők útja már jó messze Budától, a legközelebbi nagy akadályt jelentő Dráva folyó mentén Eszéknél bevágassék, de erre olyan nevetségesen kevés erőt, mindössze 10.900 embert szánt és ezeket is oly későn indította útnak, hogy azok még csak gyülekezőfélben voltak, amikor a seregének tekintélyes részével előresiető szerdár már régen túl volt a Dráván Magyarország belseje felé. Ez egyszer tehát a rendesen ólomlábakon járó török, kivételesen a sebesszárnyú sas gyors iramodását utánozva, járt el helyesen, ezáltal halomra döntvén a bécsi tudós urak számításait.
Hogy a bécsi haditanács mennyire nem bízott a főhadsereg részére kitűzött főhadműveleti cél sikeres elérésében, azt legjobban bizonyítja a sok alternatíva, melyről javaslatában említést tesz. Céltudatos, tetterős hadvezetőség, mely tisztában volt vele, hogy mit lehet és mit kell tenni, az nem szokta kombinációit ennyiféle eshetőségre alapítani.
A fősereg gyülekezésének meglehetősen messze hátul, Vág-Sellyénél történt elrendelése részben indokolt volt a szükséges biztonság kívánalma által, mert, miután Érsekujvár török kézben volt, sőt az sem volt kizárva, hogy a főhadművelet épp az utóbb említett vár ellen fog intéződni, nem volt tulságosan indokolt és tanácsos a fősereg gyülekezési helyét már kezdettől fogva Párkány környékére előretolni, bár esetleg ezt is bátran meg lehetett volna tenni.
Károly herceg dicséretreméltó buzgalommal azon volt, hogy a hadműveleteket minél előbb megkezdhesse és csak helyeselhetjük, hogy a hozzá rendelt összes csapatok teljes gyülekezését be sem várva, már május végén megkezdte az előnyomulást Párkányon át Buda felé. A horvátországi hadtest minden esetre helyesen cselekedett volna, ha még a főseregnél is jobban siet a hadműveletek megkezdésével, de ennek nyomát sehol sem találjuk. De azért már nem mondhatjuk, hogy a Sellyéről útnak indult fősereg valami túlságosan gyorsan ért volna Párkány alá. Az indulás napja pontosan meg nem állapítható, de a följegyzés szerint május végén, mondjuk 27.-én, 28.-án, a beérkezés pedig június elején, mondjuk hogy 5–6-án történt s így a mindössze mintegy 90 km-nyi út megtevése körülbelül 10–11 napot vett igénybe, ami átlag 8–9 km. napi menetteljesítménynek felel meg és ez igazán szinte botrányosan kevésnek mondható. Párkánynál aztán a herceg egy teljes hétig vesztegelt, míg végre június 13.-án megkezdte a Dunán való átkelést. Ily nagy késedelmet a hídverés nem tett indokoláttá, melynek idejekorán való megkezdését egyébként semmi sem gátolta.
De a még ennél is nagyobb hiba most következett. Ahelyett, hogy a herceg a legrövidebb és legtermészetesebb, a sereg mozgolódását és kifejlődését kevésbbé gátló irányban, Vörösváron át igyekezett volna Buda alá eljuttatni, azzal az indokolással, hogy a Dunát szabaddá tegye, Visegrádot választotta legközelebbi menet- illetve hadműveleti céljául. Igaz, hogy Visegrád a török kezében volt, de az ottani ellenség már felette csekély számánál fogva sem volt érdemes arra, hogy ellene egy egész hatalmas sereg vonuljon fel, miután az a Duna és a Pilis hegység által képezett felette kellemetlen szoros útba is került, ami nagyobb ellenséges vállalkozási szellem mellett, esetleg végzetes következményeket is vonhatott volna maga után. Azonkívül a Visegrádon át való előnyomulás még azzal a nagy hátránnyal is járt, hogy ennek a szorosnak Visegrád megvételéig történő kézrekerítéséig nemcsak a sereg nagy málháját, hanem annak őrzetére tetemes erőket is vissza kellett hagyni, amire a Vörösváron át való előnyomulás mellett természetesen szintén nem lett volna szükség. Én azt hiszem, hogy Visegrád kézrekerítésére elég lett volna az újonnan igen ügyesen és ép ily szempontból offenzív tendenciával is felruházott és megszervezett dunai flotillát egy őt a Duna mentén a jobb parton kísérő és közös parancsnokság alá helyezett, megfelelő erejű oszloppal kirendelni.És mire a fősereg Vörösvár tájékára ért volna, ott a herceg már bizonyára megkapta volna a kedvező hírt Visegrád kézrekerítéséről, mert hiszen tudjuk, hogy már maga a sereg elővéde is elegendő volt ahhoz, hogy Visegrád városát az első rohammal bevegye, nemsokára ezután pedig, anélkül, hogy a sereg zömének komolyabb ostromhoz kellett volna fognia, a vár is megadta magát.
De elvégre az esztergom–visegrádi szorosból szerencsésen kiérve, a herceg most már bátran folytathatta volna útját a Dunának, ha nem is valami nagyon széles, de kivált Szent-Endrétől kezdve elég könnyen járható és fejlődésre is elég tért nyujtó jobbparti völgyében. Csakhogy a herceg most egszerre csúnyán megijedt, ha nem is a maga, hanem a váratlan Budára érkezett szerdár előrevetett árnyékától. Mert csak ez a nagyfokú megrőkönyödés magyarázza meg a hercegnek ama teljesen indokolatlan elhatározását, hogy mindenestől sietve a Duna, mint védőbástya mögé visszahúzódjék. A budai ostrom Pest felőli folytatása gondolatának felvetése és előtérbe tolása csak arra volt való, hogy a herceg szánalmas elhatározását szebb színben tüntesse fel. Mert elvégre, ha az új szerdár meg is érkezett 15.000 emberrel Budára, az még nem tette indokolttá, hogy több mint 40.000 főnyi császári sereg a Duna védőszárnyai mögé húzódjék. Ezzel a sereggel bátran lehetett és kellett is volna folytatni az offenzivát a Duna jobbpartján, akár Visegrádtól egyenesen tovább menve, akár Esztergomba visszatérve és onnan Vörösváron át újból előnyomulva.
Kétségtelen, hogy a budai helytartó által Esztergom felé intézett, de nagy sikert fel nem mutató diverzió csak még jobban megerősítette Károly herceget ama elhatározásában, hogy seregével minél előbb a Duna mögé húzódjék vissza. Hát még mi történt volna, ha a Budára érkezett szerdár 15.000 főnyi hadával azonnal tovább folytatta volna útját Vörösváron át Esztergom felé, mely esetben Károly herceg seregének egy része bizonnyára bent rekedt volna az esztergom–visegrádi szorosban?!
Hogy az esztergomi vonattábor felverésére kirendelt török különítmény ott nagyobb bajt nem okozott, az egyrészt annak volt köszönhető, hogy történetesen ép aznap Hallewyl báró is véletlenül egy egész vértes ezreddel indult el szemrevételező útjára és hogy a báró nagyobbszámú ellenségre bukkanva, gyors és helyes elhatározással mindjárt készen volt komolyabb harcba is bocsátkozni, mely hamarosan a török-tatár had visszavonulását vonta maga után. Kár, hogy a bátorszívű, derék Hallewyl ez alkalommal életével fizette meg csapata élén kifejtett, példaadó, bravúros magatartását.
Az Esztergomnál a Duna balpartjára visszatért és ott erőben is gyarapodott sereg a Vác felé való előnyomulásra nem túlságosan kedvező viszonyokra talált, mert Verőcéig elég sok folyó- és hegyszoroson kellett átkelnie. Hátha közben még ellenséges ellenállást is le kelett volna küzdenie! Főleg az utóbbi lehetőséget elkerülendő, gondolta ki Károly herceg a Nógrád felé intézendő nagyobbszabású tüntetést, de ez, mint valószínűtlen manőver, teljesen eltévesztette hatását; az ellenség nem ült fel neki, hanem átlátván a császáriak igazi szándékán, nyomban megtetet ellenintézkedéseit. Persze Musztafa pasa nem volt valami gyors észjárású és pillanatnyilag önálló elhatározásra képes ember. Ezért, főleg, hogy a felelősségben is részese legyen, az összehívott haditanács véleményét kérte ki, melynek két alternatíva, Esztergom megostromlása vagy a Duna másik két partján az ellenség előnyomulásának meggátlása között kellett választania. Nézetem szerint a pasa helytelenül tette fel a kérdést. A fenforgó esetben arról volt szó, hogy a rendelkezésre álló erőkkel a Duna egyik, vagy másik partján, Esztergomon, vagy Vácon át, de mindenesetre erőteljes támadólagos előnyomulás rendeltessék el a Duna bal partján is nehéz terepakadályokkal küzdő ellenség ellen. Itt tehát nem Esztergom hosszadalmas és sikert sem ígérő ostromára, hanem arra kellett gondolni és törekedni, hogy az odairányított erőcsoport ott, t.i. a váron alul vagy fölül minél előbb partot váltva, az ellenség hátába kerüljön. Ez volt mindenesetre a nehezebben megoldható feladat. A másik alternatíva elé jóval kisebb akadályok gördültek, miután Buda és Pest között ellenséges behatáson kívül lehetett a Duna balpartjára átjutni és egészen Vácig, illetve azon túlig sem volt kilátás ellenséges ellenhatásra. A kérdésnek további és legfontosabb része azonban csak Vácnál kezdődött; azt kellett ugyanis eldönteni, vajjon az ellenséges sereg előnyomulása valahol Vác tájékán foglalandó védőállásban passzív módon, avagy erélyesen, támadólag nekimenve gátoltassék-e meg? A feladat már magában véve oly fontos volt, hogy annak végrehajtását okvetlenül magának a szerdárnak kelett volna magára vállalnia. És úgylátszik, hogy úgy ő, mint az általa kiküldött Kara Mohamed a védőleges megoldási forma mellett foglalt állást, ami végeredményben teljesen passzív és erőtlen ellenállássá változott át, amit nemcsak hogy helyeselnünk nem lehet, hanem határozottan kárhoztatnunk kell. Ily módon egész seregeket nemcsak hogy feltartóztatni nem lehet, hanem soraikban sem anyagi, sem erkölcsi tekintetben nagyobb kár sem idézhető elő.
A Kara Mohamed által választott védelmi állás elég, sőt igen jónak mondható, de hogy a jobb szárny előtt fekvő magaslatot teljesen figyelmen kívül és megszállatlanul hagyta, ez valóban bűnszámba menő mulasztás volt.
Nekem ngy örömömre szolgál, hogy az akkori császári tábornokok közül képesség és tevékenységi ösztön tekintetében erősen kimagasló Károly herceg váci tevékenységét, főleg, miután eddigi működéséről rendszerint sajnos elég gyengén kellett nyilatkoznom, a teljes elismerés hangján méltathatom. Nagyon helyes volt a herceg ama elhatározása, hogy amikor Kis-Maroson az ellenség közellétéről értesült, hosszas gondolkodás és az akkor olyannyira szokásos haditanácsi határozat kikérése nélkül, nyomban a legerélyesebb támadást rendelte el a szerencséjére védőállásban várakozó magatartást tanúsító ellenség ellen. Éles hadvezéri szeme úgylátszik rögtön észrevette az ellenséges felállítás gyengéjét és annak alapján úgy állapította meg haditervét és oly remekül tette meg az annak kivitelére vonatkozó intézkedéseit, hogy azok – egy kis túlzással élve – még napoleoni mértékkel mérve is, minden tekintetben kiállják még a legnehezebb tűzpróbát is. Az ellenség erejét és a terepviszonyokat tekintetbe véve, az elhatározás az ellenséges arcvonal lekötését és a jobb szárny átkaroló megtámadását vette tervbe. Hogy a herceg érdemét kellőleg kidomboríthassuk, meg kell jegyeznünk, hogy a harcvezetésnek ily formája akkor még nem volt divatos. A seregek akkoriban még majdnem kivétel nélkül széles arcvonalakkal állottak egymással szemben; átkarolási és megkerülési tendencia nagyon ritkán és ha mégis előfordult, az csak véletlenül, valamelyik alparancsnok önálló beavatkozása révén történt meg.
Helyeselnünk kell Károly herceg ama intézkedését is, hogy az erdős, hegyes és széles fejlődést gátló terepalakulatra való tekintetel csapatjaival négy harcvonalnyi mély tagozást vétetett fel, és hogy az ily terepen önállóan nehezen mozogni és érvényesülni tudó lovasságot a gyalogság közé osztotta be. A meglehetős gyorsan bekövetkezett döntés után Károly herceg igen helyesen nyomban intézkedett a két irányban visszahúzódó ellenség üldözésére nézve, még pedig akként, ami szintén igen helyesnek mondható, hogy a nyilt téren visszavonulók nyomába a gyors és könnyű lovsságot, a Vác falai alá húzódók végleges megtörésére pedig megfelelő erejű dragonyos csoportot rendelt ki, mely fegyvernem tudvalevőleg akkoriban gyalogharcra is ki volt képezve és kellően begyakorolva. Sőt, ami leghelyesebb volt, az üldözésre kirendelt csoportok nyomában mindjárt az egész hadsereget is előrerendelte. Mindent összevéve és röviden összefoglalva, azt mondhatjuk tehát, hogy Károly hercegnek június 27-én jó napja és sok szerencséje is volt, aminek szép eredménye sem maradhatott el.
A váci ütközetet, miután a császáriak részén az egész sereg vett részt, bátran akár csatának is elkeresztelhetnők. A törökök 18.000 embere is elég tekintélyes számerőt képvisel, mellyel bátran meg lehetett, sőt meg is kellett volna kockázatatni az ellenséges seregen való elszánt rajtaütést, még mielőtt az a verőcei szorosból kibontakozott, mely esetben Károly herceg erejének csak egy részét tudta volna egyszerre harchoz fejlődtetni s így viszonylagos túlerejének úgyszólván semmi hasznát sem vehette volna.
Feltűnő, hogy a váci ütközetben Károly herceg a főparancsnoki tisztségen Starhemberg Rüdigerrel osztozkodott. Utóbbinak bécsi magatartása úgylátszik oly nagy nimbuszt szerzett a grófnak, hogy Károly herceg, nem tudni önként, vagy kényszerűségből-e, a maga részéről is kénytelen volt zászlóját a felette népszerűvé vált vezér előtt meghajtani.
A váci szép győzelem dúsan termő szép gyümölcsöt hozott; az ott szenvedett kudarc a pesti törököket, sőt úgylátszik magát a szerdárt is, mert hiszen Pest kiürítésére csak ő adhatta a parancsot, oly zavarba hozta, hogy Pest megvédésére már senki sem gondolt. A kedvező helyzetet Károly herceg itt is kiaknázta, dragonyosait rendelvén a bár látszólag gyengén megszállott, de azért, mint erődített hely mégis számottevő ellenállásra képes város kézrekerítésére előre. Ezek a dragonyosok lóról leszállva is derekas munkát végeztek, olyannyira, hogy az az ellenséget is ámulatba ejté, bár a törökök már az azelőtti harcokból is tudhatták, hogy a császári dragonyosok egyformán jól alkalmazhatók akár lóháton, akár gyalog, s így ez a látvány aligha lehetet rájuk nézve olyannyira szokatlan, amint azt, a német történetírő szavait követve, magam is leírtam.
Pestnek szinte hihetetlenül könnyű megvétele után Károly herceg, sajnos, újból visszazökkent a kevésbbé szerencsés, sőt határozottan téves hadvezetés kátyújába, miben a Bécs megtartása körül halhatatlan érdemeket szerzett Starhemberg Rüdiger grófnak is jelentékeny része volt. Főleg ő volt az, aki Buda megostromlását szinte lehetetlen dolognak tüntette fel s ehelyett inkább Érsekújvár ostroma mellett kardoskodott.[1] Ezzel az újabb elhatározással Károly herceg vezetése az eddigi osztrák hadvezetés felette gyenge, erőtlen és határozatlan formáját öltötte ismét magára és hiába való volt Badeni Lajos őrgróf igen helyes ellenkező véleménye és erőlködése, ami ezután a legfőbb vezetés terén történt, az se dícséretet, se elismerést, hanem inkább gáncsot érdemel, mert a választott úton és módon az ezévi hadjárat sikeres befejezésére és az annak számára kitűzött cél elérésére többé gondolni se lehetett. A sok tervváltoztatás és ide-oda menetelés által Károly herceg és serege rengeteg időt vesztett, ami már abból a szempontból is felette sajnálatos volt, mert ezáltal a török fővezérletnek alkalma nyílt újabb csapatokat Buda alatt összpontosítani, ami nagyon is megnehezítette, sőt egyenesen lehetetlenné tette a vár ostromának elbőbre jutását és szerencsés végű befejezését.
Hogy Károly herceg legújabb elhatározásából kifolyólag a sereget nem az esztergomi hídon át, hanem Vácnál újonnan épített hidakon át vezette a Duna jobb partjára, az valószínűleg főleg időnyerés céljából történt és azt mindenesetre jól tette a herceg, hogy az átkelt sereggel haladék nélkül Szent-Endréig nyomult előre, hogy az odáig terjedő szorost, mely a csapatok harchoz fejlődését lehetetlenné tette, háta mögé kapja. Az is nagyon helyes volt, hogy a herceg a szent-endrei állást csapatjavial nyomban megszállatta. A csapatoknak az állásban való elosztását és csoportosítását szintén megfelelőnek mondhatjuk, bár talán még jobb lett volna, ha a herceg a dragonyosok helyett a gyalogság egy részét rendelte volna a szélső szárnyra.
Musztafa pasa elhatározását, hogy összes rendelkezésre álló csapatjaival eléje megy a Buda felé közeledő ellenségnek, szintén feltétlenül helyeselnünk kell. Ezt kellett volna már előbb, amikor arról volt szó, hogy az ellenségnek Duna bal partján való előnyomulása megakadályoztassék, megtennie. Csak az volt a baj, hogy a mostani előretörési szándék kissé későn fogamzott meg a szerdár agyában, minek folytán Károly hercegnek alkalma nyílt, nemcsak Vácnál a partváltást minden ellenséges behatáson kívül elvégeznie, hanem a már említett szent-endrei szorosan is bántatlanul átjutnia. Pedig több mint valószínű, hogy Musztafa pasa már idejekorán értesült arról, hogy az ellenséges sereg Pestet odahagyva megkezdte elvonulását Vác felé.
Azon nem csodálkozhatunk, hogy a kellő felderítés elmulasztása folytán a szerdár hitelt adott a szökevények ama, bizonyára tendenciózus vallomásának, hogy Szent-Endrénél a keresztény seregnek csak egy része áll; ez indokolttá tette Musztafa pasa ama elhatározását, hogy az ellenséget annak nagyon is erős állása ellenére megtámadja; csak az volt a hiba, hogy ezt a támadást nem egész erejével egyszerre, hanem részenként hajtotta végre. És amikor kellett, íme egyszerre kiderült, hogy az ellenség arcvonala előtt elterülő szent-endrei mocsár nem is olyan áthatolhatatlan, mint aminőnek eleinte látszott és ami miatt a török főerő jó sokáig tétlenül nézte a balszárnycsoport hiábavaló erőlködését.
A császáriak részén figyelmet érdemel Badeni Lajos őrgróf ama szándéka, hogy egészen közel engedi magához az ellenséget s akkor intéz ellene hatalmas ellenlökemet. Azonban Károly herceg, aki a maga álláspontjáról szinte láthatta, hogy mi történik a jobb szárnyon, türelmét vesztve, Caprara tábornagyot küldi a legszélső jobbszárnyra, hogy az ottani aluszékonyságnak véget vessen. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Károly herceg és Badeni Lajos őrgróf között többször merültek fel nézeteltérések, amiért kettejük között meglehetős feszült is volt a viszony. Ez, és nem annyira az őrgróf nem legkitünőbb egészségi állapota volt az oka, hogy az utóbbit Buda ostromának majdnem egész ideje alatt csak mint volontair, mint néző szerepelt s mint ilyen küldi be elég sűrűn, sokszor gúnyoros hangon tartott és nem ritkán elég kemény kritikát tartalmazó jelentéseit a tapasztaltakról bátyjának Badeni Hermann őrgrófnak, a bécsi haditanács elnökének.
Caprara a vett utasítás értelmében előre is tört a szélső jobb szárnnyal, de a hatáskörébe való beavatkozás miatt úgylátszik erősen duzzogó őrgróf nem mutatkozott hajlandónak, hogy immár az egész jobb szárnnyal Caprarához csatlakozzék, hanem csupán egy zászlóaljnyi gyalogságot utasított, hogy az Capraráék támogatása céljából azokat kövesse. Ezért az e szárnyon kivívott siker nem is válhatott átütővé. A keresztények balszárnyát és közepét az arcvonala előtt elterülő mocsár gátolta az erőteljes és elszánt fellépésben s így az ütközet tulajdonképen remis-vel végződött s a végleges visszavonulást harmadnapon a törökök önszántukból hajtották végre.
Károly herceg ez alkalommal is szép jelét adta személyes elszántságának és bátorságának, de ennek személyét illetőleg kevés híjján katasztrófális vége is lehetett volna. Ez a személyes közbevágás és a legelső vonalbeli harc tömkelegébe való beleelegyedés a legfőbb vezetők részéről ekkor még mindig szokásban volt, pedig más helyütt hasonló alkalomból már részletesebben kifejtettük, hogy ez az eljárás inkább hátrányára, mint előnyére vált az ügynek, elsősorban a legfőbb vezetés sikeres működésének és érvényesülésének.
A szentendrei szerencsés végű csata után szabaddá vált az út a keresztény sereg részér egészen Buda falai alá; a Szentendrénél kapott leckének oly erős hatása volt Musztafa pasára, hogy bár a Budát környező hegyekben igen előnyös állásokban útját állhatta volna a császári sereg további előnyomulásának, ő azt tenni elmulasztotta és seregével mindjárt egyhuzamban a Budától mintegy 15 km-nyire fekvő Érdig, vagyis Hamzsabégig vonult vissza, talán azért, mert ott veszi kezdetét a nagy dunamenti síkság, mely lovassága részére mindenesetre kedvezőbb harcterületet nyújtott, mint az odáig tartó hegyes, völgyes, erdős terep. A szerdárnak ez az eljárása, karöltve a várparancsnokság ama mulasztásával, hogy az Északi külvárost kivéve, másutt sehol sem hagyott a váron kívül figyelő és biztosító őrségeket, nagy könnyebbséget és mérhetetlen előnyt jelentett a keresztény hadvezetőség számára, mely ilyenformán teljesen szabadon és tetszése szerint tehette meg intézkedéseit a megostromlandó vár körülzárására és az ostrommunkálatok megkezdésére. Ép ezért legkevésbbé sem helyeselhetjük, hogy Károly herceg, a helyett, hogy mindjárt a Gellérthegy tájékára vezette volna seregét, – ezáltal magát a budai várőrség és a szerdár külső serege közé beékelvén –, eleinte csakis észak felől arcban megy neki a megtámadandó várnak, sőt még július 18-án is csupán a Vizi város elszigetelését veszi tervbe, a többi külvárosokkal és arcrészekkel úgy szólván semmit sem törődvén. Már a Viziváros megvételét célzó, ezen első kísérletnél kitűnt, hogy itt elszánt, a védelmet komoly kitörésekkel és elszánt ellentámadásokkal kapcsolatosan a legnagyobb energiával folytató ellenséggel állnak szemben. A július 19-iki támadás alkalmával azonban, nem tudni mi okból, már sem a budai várőrség parancsnoka nem fejtett ki az előző napihoz hasonló ellenállást, a szerdár pedig egyáltalában távol tartotta magát a küzdelem színhelyétől s így a kiválóan fontos Vizi külváros aránylag könnyen jutott a császáriak kezébe. A törökök július 19-iki, az előző napihoz képest feltűnően passzívnak mondható magatartása ismét nagy előnyt jelentett a császáriakra nézve, akik ezáltal szabad kezet nyertek a vár teljes körülzárására, amit Károly herceg igen helyesen haladéktalanul foganatosított is.
Nem kevsébbé helyes volt a herceg ama elhatározása is, hogy mindenekelőtt a szerdár mozgó, tehát már ez okból is igen kellemetlen és veszedelmes hadcsportjával igyekszik leszámolni. A július 22-iki küzdelem amily nehéz, époly szerencsés is volt. Ebben Károly herceg újból bebizonyította, hogy a mezei, vagyis nem erődített helyek ellen vívott harc vezetésében fényesen megállja a helyét. Érdekes, hogy a szerdár részéről furfangosan kieszelt teve-epizód ezúttal teljesen csütörtököt mondott. Hogy a keresztények lovai nem ijedtek meg az eléjük hajtott teveszörnyektől, ez arra enged következtetni, hogy a mi huszárjaink és természetesen a császári lovasság is már békében hozzászoktatta lovait, hogy az efféle furcsaságokat föl se vegyék.
A július 22-iki győzelem, amily örvendetes következményeiben, époly fontos is volt. A keresztény sereg legalább egy időre megszabdult a külső ellenség zaklatásaitól. Csak az volt a kár, hogy a Budát védő török őrséget ez a csapás nem hogy megpuhította és kishitűvé tette volna, hanem ellenkezőleg, talán még jobban megacélozta akaraterejét. Nekünk magyaroknak kétszeresen van okunk a hamzsabégi remek győzelem miatt örülnünk, amennyiben a császári hadvezetők által rendszerint semmibe se vett és lebecsült, de mostani vezetőjük, Badeni Lajos őrgróf által külön kidícsért és felmagasztalt magyar katonaság ismét megmutatta, hogy helyes vezetés és célszerű felhasználás mellett akárcsak a régi jó időkben, szinte csodákat képes művelni.
De a nagy előnyök mellett egy nagy hátránya is volt a hamzsabégi győzelemnek. Ez tette Badeni Lajost, Starhemberg Rüdigert és magát Károly herceget túloptimistává, hogy ne mondjuk elbizakodottá.
Ha most a várostrom lefolyását vesszük bonckés alá, mindenekelőtt a legfelsőbb vezetésről kell néhány szót szólanunk.A legfőbb vezetés és intézkedési jog látszólag kétségtelenül Károly herceg kezében volt, de gróf Starhemberg Rüdiger, Bécs mult évi hős védelmezője, az ostrom mikénti kersztülvitele tekintetében úgyszólván teljesen szabad kezet nyert, Badeni Lajos őrgrófnak pedig, mint már fentebb említettük, akarva, nem akarva, még a tulajdonképeni ostrom megkezdése előtt egyszerűen félre kellett állnia. Starhembergnek a különleges és kivételes megbízatást és önálló hatáskört kétségkívül mult évi remek magatartása és sikerei biztosították. De csakhamar kitűnt, hogy aki a védelemben kiválót képes produkálni, nem okvetlenül helyre-legény a támadás és az ostrom terén is. Ez a felfedezés csakhamar elrontotta a különben már kezdettől fogva sem valami kiválóan szivélyes viszonyt és egyetértést a herceg és a tábornok között. Ilyenformán a tett színhelyén jelenlévő három legmagasabb rangú egyén egymás közötti viszonya nemcsak, hogy rózsásnak, hanem még tűrhetőnek sem nevezhető. A neki nem konvenciáló Badeni Lajost Károly herceg könnyen félretolhatta, de a bécsi körök és a császár előtt nagy kegyben álló Starhemberggel ezt nem lehetett megtenni, sőt legjobb meggyőződése ellenére, bár napról-napra nehéz szívvel szemlélhette és tapasztalhatta a tábornagy lagymatag, célszerűtlen intézkedéseit és tehetetlen vergődéseit, majdnem mindvégig ott hagyta felette fontos helyén kiválóan fontos ügy és a hadsereg kárára és rovására. Károly herceg hosszas béketűrésének a fentemlítetten kívül még egy oka lehetett. Mozgó hadműveletek, harcok, csaták vezetésére önmagát is teljesen képesnek érezhette, de a sok technikai felkészültséget igénylő ostrom vezetéséhez alighanem hiányzott nála a biztos talaj s azért engedte azt át Starhembergnek, akinek azonban csak híre, tekintélye, nimbusza volt nagy, de igazi hozzáértésse, hadműveleti és taktikai képzettsége és gyakorlottsága vajmi csekély. Nagyon sajnálom, hogy osztrák barátaink nagy nemzeti hősének babérkoszorúját, melyet Bécs hősies megvédelmezéséért tényleg megérdemelt, kissé meg kellett tépegetnem, de a historikusnak, minden nemzeti hiúsági és egyéb előítélettől és elfogultságtól menten, mindig és mindenben a való igazság kiderítésére, megállapítására és leszögezésére kell törekednie. Ezt tettem én is most és minden alkalommal, még nemzeti hőseink cselekedeteinek elbírálásánál is, amenyire csak tehetségem engedte.
De vegyük csak kissé közelebbről szemügyre gróf Starhemberg tábornagy tervét és intézkedéseit, amelyeket a budai vár ostromára kiadott. Végzetes hiba volt a vár ostromát eleinte két, később három helyen is kezdeményezni, miáltal a tűzérség hatása, mint egyáltalában a rendelkezésre álló erők szétforgácsolódtak. Hiszen tudjuk, hogy Bécs ostrománál Kara Musztafa nagyvezír, bár óriási ostromtelep, nagyszámú tűzérség és hatalmas hadsereg felett rendelkezett, a tulajdonképpeni ostromot csak két szomszédos bástya ellen rendelte el, oda akarván minden erejét és energiáját összpontosítani. Mennyivel inkább helyén lett volna itt is, már a rendelkezésre álló szerényebb eszközökre való tekintettel is, az ostromműveletet aránylag szűk térre szorítani, amihez leginkább a Székesfehérvári kapu környéke kínálkozott. Épígy nem helyeselhető a bajorok eljárása sem, kik a színtérre beérkezve, szeparatisztikus gondolatok és tendenciák által vezéreltetve, egy különálló negyedik helyen, a várkörönd ellen izoltáltan vetették latba erejüket. Végre a legfelsőbb vezetőség észrevette az ily módon elkövetett nagy szarvashibát és az összes erőknek egy irányban, a Várkörönd ellen való latbavetését rendelte el, de ekkor már késő volt.
Az akkori várharcban szerepet játszó fegyvrnemek, a tűzérség, az aknavetők, a gyalogság és a lovasság voltak. Vizsgáljuk e fegyvernemek itteni tevékenységét egyenként. A várostrom elején a legfontosabb szerep, a tűzérségnek és az aknavetőknek jutott. Nekik kellett a vár erődítményeit rohaméretekké tenni. A jelen esetben a tűzérség sem alkalmazás, sem hatás tekintetében nem tette és nem érte el azt, amit tőle méltán elvárni lehetett. Hibás volt a tűzérség alkalmazása, mert úgy a könnyű, mint a nehéz tűzérség majdnem kizárólag csak a várfalazat ellen működött, holott egy részének föltétlenül a vár belsejét is hatalmas tűz alatt kellett volna tartania, nemcsak anyagi, hanem erkölcsi károk és hatások előidézése szempontjából is. A falazat ellen elért hatása pedig azért nem volt kielégítőnek mondható, mert a hosszú, több mint száznapos ostrom alatt sem volt képes a várfalazat egyik részén sem olyan rést ütni, amelyen számottevő gyalogsági csapattömegek a várba bejuthattak volna.
A réstörésnél az aknavetők a tűzérség hathatós támogatására hivatvák. Sajnos a jelen esetben az aknavetők még annyira sem voltak a helyzet magaslatán, mint maga a meglehetősen tehetetlen tűzérség. Szinte nevetséges és bosszantó, hogy úgyszólván egyetlen egy akna sem robbant akkor, ott és úgy, ahogyan kellett volna.
A gyalogságnak az előkészítő tűzérségi és aknaharc alatt legfőbb feladata, technikai képzettségű tisztek és csapatok vezetése és útmutatása mellett a futó-, közlekedő-, illetve vívóárkok elkészítése. Hogy a jelen esetben ez a munka is csak lanyhán, felületesen és a lehető legcélszerűtlenebb módon folyt, azt az események leírása alkalmával ismételten volt alkalmunk hangsúlyozni. Miután a tűzérség és az aknavetők a főfeladatukat képező réstörést egyáltalában nem végezték el a kívánt mértékben, a gyalogság főfeladatának, a rohamnak végrehajtására egyáltalában nem került sor. És ennek ellenére fogyott, fogyott a végtelenségig fogyott a gyalogság ereje, de nem a harcban szenvedett veszteségek, hanem a hiányos, rossz élelmezés és a betegségek ijesztő módon való elharapódzása folytán.
És hogy mindjárt az élelmezés és ellátás kérdését is elintézzük, kérdem, lehetett volna-e akkoriban jobb utánszálíltási vonalat képezni, mint a Duna, mégpedig a folyam folyása mentében, lefelé? Főleg miután az utánszállítás védelmére, sőt még az ostromban való részvételre is előzetesen még a dunai flotillát is oly valóban clszerű és kiadós módon újra szervezték. De vajjon hol tartózkodott ez a dunai flotilla, hogy a Duna mentén fölfelé csak nehezen előrejutható élelmiszerekkel és egyéb szükségletekkel dúsan megrakott vizi járművek ismételten észrevétlenül és bántatlanul eljuthattak a vár alá, ahova rakományaikat szerencsésen be is vihették. Végül szinte örömmel konstatálhatjuk, hogy egyedül a lovasság volt az a fegyvernem, mely feladatát valóban dícséretre méltó módon oldotta meg és mindezért az volt a köszönet, hogy az ő legénységének és lovainak igen nagy részét szintén éhen hagyták elpusztulni.
A császári hadvezetésnek a fentiekben vázolt fogyatékosságaival szemben a törökök részén kevés kivétellel majdnem mindenütt célszerű, céltudatos és sikeres tevékenységet látunk. Kivált Kara Mohamed budai helytartó és az ő halála után Ibrahim Sátán pasa oly remekül oldották meg feladatukat és teljesítették kötelességüket, hogy magatartásuk mintaképül szolgálhat minden magasabb önálló parancsnok számára. Musztafa pasa, a szerdár, rendszerint elég tevékenynek mutatkozott, de akaratereje mégsem állott oly magas fokon, mint az előbbi kettőé s ezért hadműveletei nem is eredményeztek átütő sikert. Úgy látszik, sokszor a szerencse is cserbenhagyta, pedig e nélkül a jóakarat sem sokra megy. Különös dícséretet érdemel még a szerdár és a várparancsnok ismételten kifejezésre jutott, közösen végrehajtott, egyetértő, a várbeliek helyzetét lényegesen megkönnyítő együttes munkálkodása. Ez annál figyelemreméltóbb, mert tudjuk, hogy ez az együttműködés csak ritkán szokott összevágni, klappolni.
A Thököly elleni hadműveletek megbeszélésére áttérve, mindenekelőtt rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy a mult évi fényes bécsi győzelem óta a magyarság mentalitása alaposan megváltozott. Amikor még Erdély trónján hatalmas fejedelmek ültek, amikor még Erdély és a kapcsolt részek voltak a magyar nemzeti szellem igazi melegágyai, a magyarság, bár a török oltalom sehogy se volt inyére, innen várta hazája integritásának és a Habsburg uralom alól való felszabadításának legbiztatóbb jeleit. De ezzel mindig az a hátsó gondolat párosult, hogy idővel majd sikerül a török igát is végkép lerázni. De most, hogy a gyenge, minden komolyabb akciótól irtózó Apaffy ült Erdély trónján, Felső-Magyarországon pedig immár az a Thököly uralkodott, aki nem annyira a haza, mint a saját maga ügyét tartotta mindenek előtt szeme előtt és a török hatalom nimbusza a bécsi nagy vereség révén alaposan megcsappant, a hazájukat féltő és annak boldogulását szívükön viselő magyarok már igen nagy dilemmába kerültek, hogy vajjon a török, avagy a Habsburg-párt mellé szegődjenek-e? Ezt a kétellyel telített vegyes érzelmet igen találóan fejezte ki Ottlyk[2] amidőn a túróciakról azt írta Thökölynek, hogy „ottan az emberek plus palatinizálnak, mint Hungarizálnak.” Az is alaposan lehűtötte a magyarok vonzalmát és hiszékenységét mindkét párttal, Thökölyékkel és a nádor pártján levőkkel szemben, hogy mindkét részről majdnem egyformán zaklatásban, elnyomásban, fosztogatásban és jogaik semmibevételében részesültek. Igy volt ez most is, amikor a felsőmagyarországi hadműveletek első szakában egyformán kellett tartani a kurucoktól és a labancoktól, mert mindegyik egyforma lelkiismeretlenséggel garázdálkodott azon a területen, ahova lábát betette. Ezek a felsőmagyarországi hadművletek eleinte, Schultz altábornagy felépüléséig nem is mutatnak mást, mint a dúlással és fosztogatással párosult állás- és portyázó hadviselés felette kellemetlen és elszomorító képét, mely tartós sikert egyik fél javára sem biztosított, de a lakosságot egyformán a legkegyetlenebbül sujtotta, Ez volt az állapot július végéig. De az addigra felgyógyult Schultz nyomban erőteljes kézzel fogott hozzá a hadműveletek erélyesebb, határozott formában való felvételéhez, még pedig kétség kívül igen ügyes szerencsés kézzel. Első dolga az volt, hogy közte és a hadművelet céljául kitűzött Szepes és Sáros megye között fekvő Liptó vármegyét megtisztítsa Thököly megszálló csapataitól, ami aránylag elég gyorsan és könnyű szerrel sikerült. És most, míg a közeli veszedelmet sejtő Thököly Kassán a megteendő ellenintézkedések felől hosszas tanácskozásokat folytat, az erélyes Schultz nem várt gyorsasággal végigszáguld a Szepességen, egy-kettőre megveszi Késmárkot s aztán tovább folytatja útját Sáros felé, hogy a hadaik zömével ott tartózkodó kurucok nyakára hágjon. Az itt útbaejtett és az ellenség által megszállt első erődített hely, Palocsa, még csak meg sem kísérli az ellenállást; annak őrsége szégyenletesen futásnak ered, de tovább délkeletre Kis-Szeben már igen kemény diónak igérkezik. Ezért Schultz, mielőtt tovább folytatná diadalmas útját a Tárca felső völgyében jó sokáig, szeptember 8-ikáig vesztegel hadával, talán pihentetés, vagy még inkább kellő szükségletekkel való kiegészítés és létszámszaporítás céljából. Ez viszont alkalmat ad Thökölynek, hogy még utolsó pillanatban a fenyegetett vár megerősítéséről és hadiszerekkel való ellátásáról gondoskodjék. De ennek őrsége még így sem tartotta lehetségesnek a túlerővel szemben komolyabb ellenállás kifejtését s elsőnek a váron kívül elhelyezett lovasság adott elillanásával kiválóan rossz példát a várőrség többi részének, mely ezt látva, szintén felhagyott minden komolyabb ellenállás gondolatával. Igaz, hogy bizonyára Thökölynek sem volt szándékában Kis-Szebennél komolyabb ellenállást kifejteni, vagy pláne döntésre juttatni a dolgot; ezt ő már kedzettől fogva Eperjes tájékán szándékolta, ahol serege zömével táborozott, de ily körülmények között kár volt minden puskáért, minden ágyúért és minden emberért, melyet utolsó pillanatban a főseregtől elvont; csak ennyi erősbítést előreküldeni és szinte tudatosan feláldozni, annak igazán semmi értelme sem volt.
Kis-Szeben talán nem is remélt gyors megvétele után várt Schultz altábornagyra a legnehezebb feladat, az ellenséges sereggel való döntő összeütközés. És ezt a császári vezér valóban mesteri kézzel készítette elő és intézte el. Hogy az Eperjesnél lefolyt küzdelmet kellően méltányolhassuk, annak a leíró részben közölt, Angyal Dávid által összeállított, különben egészbenvéve helyes és találó képét ki kell egészítenünk, sőt részben helyesbítenünk. Az ellenséget Kis-Szeben irányából váró Thököly táborát főkép észak felől biztosította még tűzérséggel is ellátott erős előörsöknek a kis-szebeni út mentén fekvő magaslatokra való előretolása által, ellenben táborától oldalt és hátul a földerítő és biztosító szolgálatot úgylásztik elhanyagolta, vagy talán eziránt egyáltalában nem is intézkedett.
Viszont Schultz altábornagy az Eperjes felé végrehajtandó éjjeli menetet akként hajtotta végre, hogy az oroszágúton csak egy igen gyenge csapatosztályt rendelt előre, míg hadának zöme Gombos vezetése mellett az országutat keletre kísérő erdős magaslatokon át nyomult előre. Amikor szeptember 17.-én reggel világosodni kezdett, Thököly előörsei úgylátszik észrevették a császáriaknak az országúton előnyomuló gyengébb csapatosztályát s arra nyomban tüzelni kezdtek. Ekkor Schultznak személyes vezetése alatt a megkerülést végző főoszlopból csak a gróf Veterani ezredes parancsnoksága alatt az élen menetelő könnyű lovasság érte el a kurucok táborával oldalt és hátul szemben levő erdőszegélyeket, míg a gyalogság, tűrzérség és nehéz lovasság a rossz útviszonyoknál fogva még jóval hátrább volt.[3] Schultz a kuruc előörsök lövöldözését hallván, nehogy a meglepetés előnye kérdésessé váljék, habozás nélkül nyomban elrendelte az erdőszélen levő könnyű lovasságnak a rajtaütésszerű támadást. Ebben részt vett Veterani alatt saját vértes ezredének és a Castell-dragonyos ezrednek 2–2 százada, valamint a Schultz-dragonyos ezred 150 újonca, Barkóczy és Gombos alatt pedig 300 magyar huszár. Ez a villámgyorsan és meglepően végrehajtott támadás oly remekül sikerült, hogy Thökölynek talán részben még alvó hada rövid küzdelem után, táborát odahagyva, a Tárca jobb partjára menekült, oda is követve Veterani és Barkóczy–Gombosék által, aminek csakhamar a kuruc hadak teljes felbomlása és rendetlen menekülése lett a következménye, úgyhogy mikorára Schultz főosztlopának zöme a helyszínére ért, ott már nem talált számbavehető ellenséget maga előtt.[4]
Mindezekből Schultz altábornagy tervezői, vezetői és a végrehajtást szabályozó tevékenysége a lehető legelőnyösebb színben tűnik ki. Igen helyes volt ama rendelkezése, hogy az Eperjesnél álló ellenség tévútra vezetése céljából az elvonulást a beálló esti szürkületben az ép ellenkező irányban fekvő Bártfa felé rendelte el. A már csak az éj leple alatt elrendelt visszafordulás Eperjes felé az ellenség kémei és egyéb felderítő szervei már nem olyan könnyen vehették észre. Hogy vajjon a főoszlop a visszfordulás pillanatától kezdve menetét elejétől végig mellékutakon és a mellékterepen hajtotta-e végre, az most már meg nem állapítható, de akárhogy történt, a vérehajtás elsőrendűnek mondható. A felette nehéz út- és terepviszonyok folytán az előnyomulás oly nehézkessé vált és idővel oly gyorsan múlt, hogy a menetelő csapatokat már az a veszély környékezte, hogy már nem érik el, mire szürkülni kezd, Eperjes környékét. Ezért helyesen cselekedett az altábornagy, hogy legalább seregének könnyebben mozgó részét előre küldte az ellenséges tábor közelében lévő erdőszélre. Ez annál helyesebbnek bizonyult, mert talán az arccsoport vigyázatlansága, vagy túlmessze előre történt előretörése folytán az előörsök virradatkor annak közelletét felfedezték s nyomban tüzelni kezdtek rá. Ebben a pillanatban Schultz altábornagy nem könnyű elhatározás előtt állott. Csupán a már előllevő könnyű lovassággal nekimenni a 7000 főnyi ellenségnek, legalább is kétélű fegyver volt, mert ha a bár meglepett ellenség hamarosan megembereli magát és harcrakész állapotba helyezkednek, haladék nélkül ellentámadásba megy át, úgy a felette gyenge előcsapatok visszavetése után a császári csapatok zömét még az erdőből való kibontakozás és harchozfejlődés előtt a legkellemetlenebb helyzetben találta volna. Viszont, ha nem nyomban rendeli el az előcsapatok támadását, úgy a meglepetés nagy előnye, pedig Schultz erre alapozta egész vállalatát, teljesen veszendőbe ment volna. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az altábornagy elhatározása indokolt és helyes volt. Persze az elhatározás és az erre vonatkozó parancsok kiadása alkalmával sem ő, sem alparancsnokai nem tudhatták, hogy a sokszorosan erősebb ellenség, fejét teljesen elveszítve, oly könyűvé tegye nekik egy valóban remek és következménydús siker kivívását. A zavar és fejetlenség oly nagyfokú volt az Eperjes körül álló kurucok körében, hogy Schultz bátran hozzáfoghatott volna az erődített város megostromlásához, de az altábornagy úgy látszik ezúttal még nem akarta hosszadalmas várvívásokra elpocsékolni drága idejét, bár utóbb mégis csak Eperjes ostromára is rákerült a sor, csakhogy addigra itt már más viszonyok voltak s a város őrsége közben mindent megtett, hogy hosszasabban ellenállhasson egy esetleges ostromnak. Schultz tehát nem egészen helyesen cselekedett, hogy ezúttal Eperjes megvételét nem erőszakolta, mindazonáltal mindent összevéve az altábornagy eperjesi vállalatát, mind tervezés, mind kivitel tekintetében a legkiválóbban sikerült nagyszabású rajtaütés klasszikus példájaként állíthatjuk olvasóink szeme elé. Nem nagy örömünk telhetik abban, hogy ilyen szép siker úgyszólván tisztán a magyar csapatokból álló sereg ellen vívatott ki, de némi ellensúlyozássul és megnyugatásul szolgálhat az a tudat, hogy a császári vezér remek győzelmét legkivált Gombos és több más, magyar ember szakavatott és készséges kalauzolásának, valamint ugyancsak Gombos és Barkóczy huszárjai bravúros közbevágásának és harctevékenységének köszönhette, mert bár ezt az osztrák források elhallgatják, kétségtelen, hogy Veterani egyedül aligha hajthatta volna végre oly eredményesen az elrendelt rajtaütést.
Schultz altábornagy további hadműveletei Eperjes alá való visszatéréséig szintén igen szép eredményeket mutattak fel.[5] Itt, miután Thököly hadai nyilt mezőkön már sehol sem voltak hajlandók szablyájukat összemérni az ellenségel, akarva,nem akarva, mégis csak várvívásokkal is kellett foglalkoznia, de végül Eperjesnél a várőrség részéről oly ellenállásra talált, hogy az ő hadműveleteinek fináléja szintén nem a legszebb akkordokat mutatta fel, amihez sok tekintetben a főseregnek Buda alatt szenvedett kudarca is hozzájárult.[6]
A horvátországi hadtest egyáltalában eltévesztette célját. A fősereg semmiben sem vette Leslie és Herberstein grófok hadműveleteinek hasznát s így bizony kár volt ezt a közel 11.000 embert a főseregtől elvonni és oda leküldeni.
Ha most, kivált a főseregnél elég szépen indult 1684. évi háború végeredményét tekintjük, úgy a két mellékcsoport által északon és délen elért némi foglalásoktól eltekintve,[7] a határ alakulása, illeve a területi viszonyok úgyszólván változatlanok maradtak, de erkölcsi hatás tekintetében a törkökök rengeteg plust, a császáriak ellenben ugyanoly nagyságú mínust vallhattak a magukénak. És hogyan is mondja a latin közmondás? Qui proficit in moribus et deficit in litteris, plus deficit quam roficit.
[1] Lásd az Angeliből vett idézetet a 162. számú lábjegyzetben.
[2] Ottlyk önéletrajza, 22.
[3] Angeli, id. h. 426: „Ungeachtet der grossen Terrainschwierigkeiten, wurde der Marsch in so musterhafter Weise durchgefürt, dass der Feind in völliger Unkenntniss von der Bewegung des Corps blied und dieses bei Tagesanbruch die Lisiěrre der Waldungen im Rücken des feindlichen Lagers erreichte. Durch die vielen Moräste und Definéle war allerdings die taktische Ordnung so gelockert worden, dass die Infanterie und die schwere Reiterei noch nicht zur Stelle war, als die Téte unter Oberst Graf Veterani die Waldlisiěre erreicht hatte.”
[4] Angeli, id. h. folytatólag: „Um jeder Möglichkeit einer vorzeitigen Entdeckung durch den Feind vorzubeugen und den Vortheil der Überraschung nicht zu verlieren, ordnete F. M. L. Schultz einen Überfall auf das feindliche Lager an. Oberst Graf Veterani führte denselben… so brillant aus, dass der Gegner nach lebhaftem Gefechte sein Lager im Stiche liess und auf das rechte Ufer der Tarcza zurückwich. Oberst Graf Beterani forgte ihm aber dahin nach und schlug ihn völlig in die Flucht.”
[5] Angeli, id. h. 427: „F. m. L. Graf Schultz machte durch die am 12. October erfolgte Einnahme des festen Scholosses Makovicz den Pass nach Galizien feri. Die Besatzung von Bartfeld trat fast ganz, jene von Makovicz zum grossen Theile in kaisreliche Dienste, die übrigen erhielten freien Abzug. In letzterem Orte wurden 16 metallene und 6 eiserne Geschütze, eine grosse Anzahl. Gewehre und Doppelhaken, viele Munition aller Art und ansehnliche Privantvorräthe erbeutet.
[6] Angeli, id. h. 427: „Anfangs november vonEperjes angekommen, liess er die Stadt von drei Seiten heftig beschissen, in der Hoffnung, die Besatzung werde dem Beispiele der übrigen festen Orte folgen und sich gegen annehmbare Bedingungen ergeben. Es war jedoch mittlerweile die Kunde von dem Abzuge der Kaiserlichen von Ofen in die Stadt grdrungen, was dem Muth der Vertheidiger derart hob, dass die schlechte Jahreszeit hereinbrach, bevor die Belagerer erhebliche Fortschritte hatten machen können. F. M. L. Graf Schultz sah sich hiedurch veranlasst, die Belagerung aufzuheben und sein Corps in die Winterquartiere zu führen.”
[7] Lásd a XVII/1. sz. mellékletet.
| « e) Lipót császár szövetségesei 1684. évi hadműveleteinek eredménye. | KEZDŐLAP | 3) Az 1685. évi hadjárat. » |