Az udvari haditanács által is jóváhagyott elhatározáshoz képest szeptember 18-án a szövetséges sereg megkezdte előnyomulását Magyarország felé s ez alkalommal a lengyelek az élen, a császáriak a középen, a német birodalmi csapatok pedig az oszlop végén nyertek beosztást. János király egyenesen Budának akart menni,[1] de miután a Duna jobb partján fekvő területet az ellenség nagyon kiélte, Károly herceg vagy Érsekujvár vagy Esztergom s a párkányi hídfő megvétlét ajánlotta. A herceg terve elfogadtatván, a sereg szeptember 20-án Pozsonynál átkelt a Duna balpartjára s onnan a Csallóközbe vonult, hogy Komáromnál a Vágon átkelve, Érsekújvár elé vonuljon. Azonban főleg a lengyel csapatok körében fellépett vérhas és egyéb fertőző betegségek és a vezetők között támadt újabb egyenetlenségek folytán a Vágon való átkelés október elejéig húzódott el s az október 2-án megtartott haditanácson a többség Érsekujvár ostromának mellőzése és Párkány, majd Esztergom megtámadása mellett döntött. Egyidejűleg Caprara tábornok egy seregcsoporttal a Vág völgyébe különíttetett ki, hogy a hadaival Lévánál táborozó Thököly betörését megakadályozza.”[2]

Amikor Kara Musztafa nagyvezír hírét vette, hogy a keresztény sereg magyar földre érkezett és hogy annak legközelebbi célja Esztergom megvétele, nyomban intézkedett, hogy Kara Muhammed az új budai pasa Esztergom megvédése céljából 8000 emberrel Párkányra meneteljen és egyúttal Budára magához rendelte Thökölyt, kit mindenekelőtt arról akart meggyőzni, hogy a Bécsnél szenvedett csapás csak véletlen baleset volt, melyhez hasonlót már többször megtorolt ellenségein a hatalmas ozmán birodalom s azonkívül tanácskozni akart vele Magyarország sorsáról és a háború folytatásáról.[3] Thököly, aki közben simét felkérte Sobieskit, hogy érekében Lipótnál közbenjárjon, Léván vette a nagyvezír felszólítását, hogy a hadaival Kara Mohammed pasához Esztergom alá siessen, de ő azzal mentegetődzött, hogy ép az oszmán birodalom érdekében nem szabad a felvidékről távoznia, mert saját területét félti a hatalmas szultán ellenségeitől.[4] Valójában azonban a fejedelem nem mert Budára menni, mert életét féltette a boszúságában boldog-boldogtalant kivégző nagyvezírtől s azonkívül az úgynevezett tanácskozástól is húzódozott, mert tudta, hogy abban neki csak a szótfogadó szerep juthat. Ezért Léváról lassú menetekben Korpona felé indult, „s így bizonyára nem is gondolt arra, hogy Esztergom felé vonuljon Kara Mohammedhez. A párkányi diadalt megelőző napon (okt. 6.) Korponán volt s ha el is mozdult onnan bizonyos távolságra, kétségtelen, hogy az ütközetben nem akart részt venni. Csak a nála levő török csapatokkal együtt küldött aligha nagyszámú magyarságot Párkány felé, de ez a segítség már későn érkezett. Féltette seregét a német és lengyel fegyverektől és minden figyelmét fenyegetett várai oltalmazására fordította.”[5]

Egyébként Thököly állandóan titkos érintkezésben állott János lengyel királlyal,[6] „kinek még a bécsi döntő csata előtt azt az ajánlatot tette, hogy ha birtokában hagyják Pozsonyt s az általa megszállott Dunáninneni földet, elszakad a töröktől és egész erejével a császáriakat támogatja. János király elfogadhatónak találta az ajánlatot, de a bécsi győzelem után már kevéssé bíztatta Thökölyt, midőn követei szeptember 19-én fölkeresték. A császár igen rossznéven vette a királytól, hogy belügyeibe avatkozik s általában nem akart többé Thökölyvel megbékülni, sőt még azon engedményeket is visszavonta, melyeket a tavsszal Saponara útján tett.[7] Mindazáltal Thököly nem azonosította ügyét a törökével. Mint fentebb láttuk, nemcsak Budára nem ment, hanem a párkányi harcok idején sem támogatta az ottani törököket. Követei jártak-keltek János király táborában, noha Károly herceg szóba sem állt velük, mert mint az udvar, ő is egyszerűen lázadó alattvalónak nézte Thökölyt, aki legföllebb kegyelmet kérhet. Igy a fejedelem mindinkább a két szék közül a pad alá került; elvesztette a török bizalmát, az udvartól meg engedélyt nyerni nem birt s ezzel feltartóztathatatlanná tette bukását. Bécsben a nuncius is erősen dolgozott ellene. Mikor pedig az udvar neszét vette, hogy János király fiát, Jakab herceget Thököly segítségével magyar királynak szeretné választatni, nemcsak Thökölyről nem akartak többé hallani, hanem a lengyel szövetség felbontásától sem riadtak vissza. A királyválasztás tervéről Pallavicini varsói nuncius küldött Bécsbe jelentést, kinek a lengyel királyné elmondotta,[8] hogy Thököly és a magyarok Lipótnak semmi áron sem akarnak többé hódolni s egyik gyűlésükön Jakab herceget készülnek királyukká kikiáltani. A pápai diplomácia minden erejét megfeszítette, hogy a lengyel királyi pártot az eszme elejtésére s a Thökölyvel való szakításra bírja. A nuncius emlékíratot adott át a királynénak, ki csakugyan elállott e tervtől, a pápa meg egymásután küldte János királyhoz leveleit, hogy végleg elvonja Thökölytől.[9] E közben a bécsi udvarban, főleg a császárné környezetében oly sértő módon beszéltek a lengyel királyról, hogy a pápa kénytelen volt az illetőket figyelmeztetni, hogy ez oktalan magaviselet a szövetség felbontására vezethet.[10]

[1] Röder, id. m. I, 66.: „Der König machte den Vorschlag, die ungeheuere Bestürzung im ganzen osmanischen Reiche über die Ereignisse bei Wien zu einer Unternehmung unmitelbar gegen Ofen, die Hauptstadt und das Bollwerk un Ungarn, zu benützen. Der kaiserliche Hof wendete dagegen ein…” – Zinkeisen, id. m. V, 109: „Sobiesky vershmerzte die ihm zu Theil gewordene Kränkung, und dachte, indem er das allgemeine Beste im Auge behielt, nur an die sofortige Benützung des errungenen Sieges und die schleunige Verfolgung des fliehenden Feindes. Nach seiner Meinung hatte man ohne weiteres auf Ofen losgehen und durch die Einnahme dieser Hauptstadt das Schiksal Ungarns entscheiden müssen. Aber nun herrschte im Rathe zu Wien wieder nichts als Unentschlossenheit, Sorglosigkeit und Eifensucht auf des Polenkönigs wachsende Macht, den man nicht einmal als Vermittler zwischen Thököly und dem Kaiser gelten lassen wollte.”

[2] Kriegs-Chronik Oest. Ungarns. III/1. 65.

[3] Klopp, id. m. 557.

[4] Thököly, 1683. szept. 27-én Léván kelt levele XIV. Lajoshoz (Gergely Sami Tört. Tár. 1888, 501.)

[5] Angyal id. m. II, 74. – Thaly Kálmán, Mon. Hung. Historica, II. oszt. XXIV, 17–41.

[6] Lásd a 26. oldalon.

[7] Renner, Wien im Jahre 1683. – Dalerac, Les Anecdotes de Polognes, ou Memories Secrets du Regne de Jean Sobieski, I, 122.

[8] Newald, Belagerung von Wien, II, 111.

[9] Sauer, id. m.

[10] Szilágyi–Adácsy, id. m. VII, 423. – A pápa nov. 12-iki levele, Sauer, id. m. 156.