Az Eperjes felmentésére siető császári had, melynek főprancsnokságát Leslie tábornok vette át, Eperjesre érkezve, ott már nem talált ellenséget és nyomban tovább indult Teleky üldözésére s bár az egész Szilágyságot és Kővár vidékét bejárta, számottevő ellenségre sehol se bukkant, mert az üldözöttek Erdélybe húzódtak, vagy Kővárba zárkóztak.[1] Abban a hiszemben, hogy Eperjes mellől a kuruc had teljes egészében húzódott vissza és oszlott széjjel, Leslie azt jelentette Bécsbe, hogy most már nem kell többé félni a kurucoktól.[2] Csakhogy a dolog nem egészen így állott. A tábornok nem vette észre, hogy a Szinyerváralja tájékán napról napra nagyobb lesz a Thököly és Boham körül csoportosuló kuruc és lengyel hadak száma, melyek utóbb észrevétlenül átkeltek a Tiszán és már a Szepességben voltak, amikor a Szatmárra visszatért Leslie még mindíg azt hitte, hogy a kuruc hadak Ónod felé járnak s csupán a hegyaljai szüret érdekli őket. Amikor aztán a tábornok a valóságról tudomást szerzett, kétségbeesetten kiáltott fel, hogy ebben az országban lehetetlen a hadviselés, mert megbízható hírek híján csak akkor tudjuk meg az ellenség szándékát, amikor azt már régen végre is hajtotta.[3]

Szeptember első napjaiban Thököly és Boham még Munkács és a Tisza közti területen tartózkodtak, de szeptember 17-én már Iglóban voltak. A fősereg előtt és attól függetlenül a tályai lelkészből és egri kanonokból kapitánnyá lett Józsa István páter fosztogatott, dúlásait és rablásait utóbb Ausztriára és Morvaországra is kiterjesztvén,[4] mígnem az ellene küldött Eszterházy Pál ismét visszatérésre kényszerítette. „A volt pápai generális – írja Angyal id. m. I, 178. old. – ugyanis éppen nem elvi okokból ez időtájt a kurucokhoz szegődött. A császáriak veszedelmes főnöknek tartották, mivel nagy népszerűsége volt a fosztogatók s a földönfutókká lett jobbágyok közt.[5] Józsa István eredetileg császárpárti volt, de gyanuba jövén, hogy nagyobb rokonszenvvel viseltetik a kurucok, mint a kormány ügyei iránt, Eperjesen fogságba vettetett. Kiszabadulása után csakugyan a bujdosókhoz állott és több vállalatban derekasan viselte magát. 1678 szeptember 18-án ő és emberei kegyelmet nyertek Lipóttól,[6] de csakhamar ismét a kurucokhoz szegődött.

Thököly a Szepességből nem a rövidebb úton haladt a bányavárosok felé, hanem Liptón át északnyugatnak tartott, egyrészt, hogy útjába ejtse ősi birtokait, másrészt az örökös tartományok nyugtalanítása végett.” Míg a sereg egy része Boham alatt Murányt vette meg, Thököly az összeszedett kuruc csapatokkal szeptember 20-ika táján Liptóba érve, birtokába kerítette Likavát és Árvát, Rózsahegyet pedig ostrommal vette meg, „az hol is – mondja Thököly – kétszázhuszonhét németet rakattunk halomba.” Az e környéken elterülő Thököly-féle uradalmakból – írja folytatólag Angyal – a tót jobbágyság csoportosan a kuruc hadsereghez csatlakozott, mely szeptember végén 10.000-nél többre szaporodván, Trencsén megyébe érkezett.[7] Innen Thököly Nyitrának vett irányt, ahol Pálffy Károly bajmóczi, majd Szelepcsényi érsek bán-i birtokait ejtette hatalmába. A kuruc had ezúttal tartózkodott a gyujtogatástól; Thököly ugyanis megtiltotta a sok égetést, mivel a jobbágyságot magához akarta édesgetni.[8]

Bajmóczról Thököly Zólyomnak vett irányt, ahol október 3-án újból egyesült Boham-mal. Ugyane napon a betegen Kassára érkezett Leslie tábornok azt jelentette a bécsi hadi tanácsnak, hogy legújabb hírei szerint az ellenség már Trencsén megyében van és bizonyára nyugtalanítja az örökös tartományokat.[9]

A Thököly által váratlanul elért sikerek általánosan ismertté tették nevét nemcsak itthon, hanem a külföldön is. Hogy a szerencsésen megkezdett hadműveleteket sikerrel tovább folytathassák, úgy Thököly, mint Boham ismételten hívták Telekyt a táborba, de ez csak nem tudta magát rászánni a kiindulásra és a kért támogatást, a nála levő gyalogságot sem indította útnak. Az időközben portyázó hadával Magyarországba visszatért Józsa pátert is hiába hívták, mert az időközben Gerstorff alezredes, ép amikor a pap-generális Gönc-Pusztán egyik kedvesénél mulatozott, meglepte, elfogta és a kassai börtönbe kisértette, de innen 1679 január 20-án megvesztegetett őreivel együtt ismét a kurucok táborába szökött át.

Thököly és Boham nyomban hozzáláttak Zólyom megostromlásához. „Marchese Bagni, a vár parancsnoka, – írja Angyal, id. m. I, 183. – alig harmadfélszáz emberrel négy napig keményen viselte magát” a túlnyomó erő ellenében. De hatodik éjjel „előálomban” a kurucok „lármát csináltak”, azaz jelt adtak a rohamra.[10] Thököly az útja közben összetoborzott parasztokat küldötte a veszélyesebb pontokra és azon volt, hogy elrémítse az ostromlottakat a házak lángba borításával. A várost rövid küzdelem után megvette, az őrség a fellegvárba menekült, de csakhamar megadta magát. Körülbelül 40 német esett el, Bagni elfogatott és az őrség a Boham katonái közé soroltatott.[11] Zólyom példája leverően hatott a három legfontosabb bányavárosra, Selmecbányára, Körmöcbányára és Besztercebányára… Báró Kuslan, Besztercebánya parancsnoka, el volt szánva a védelemre, állítása szerint „az utolsó csepp vérig”. Azonban katonái megtagadták az engedelmességet, a polgárság és a kamara a bányákat féltették, s így Kuslan kénytelen volt feladni a várost október 10-én tisztességes feltételek alatt. Selmecbánya meg sem várta az ostromlókat. Az ottani őrség élelmi szerekkel, takarmánnyal s még lőporral sem lévén ellátva, Zólyom eleste után rögtön menedéklevelet kért Thökölytől, hogy szabadon elvonulhasson. Körmöcbánya őrsége erősebb volt és gróf Kéri vezetése alatt védelemre készült. A megijedt városbeliek kiűzettek, hogy az őrségnek terhére ne essenek, de midőn Thököly a város elé szállván, most már több ágyúval is rendelkező seregét rohamra vezette, gróf Kéri jobbat gondolt és Kuslan példáját követte. Thököly azután kedve szerint sarcolhatta a bányavárosok lakóit,” akiktől állítólag 180.000 aranyat vitt volna el.

Ezek után az önbizalmát újból visszanyert kuruc-lengyel had rövid idő alatt minden erőfeszítés nélkül elfoglalta Lipcsét, Saskőt, Revistyét, Breznóbányát, Korponát, Lévát, Divényt, Gácsot és Kékkőt. A rosszul fizetett őrségek többnyire az ellenség közeledésének hírére kiszöktek a várakból.[12] De már november első hetében Thökölynek be kellett fejeznie a nógrádi foglalásokat, mert az október utolsó napjai óta Lipótvárnál gyülekező Wrbna, Dünewald és Pálffy Károly grófok a bányavárosok felmentése céljából támadólag kezdtek előnyomulni. Angyal id. m. I, 189. szerint november 1-én, a Kriegs-Chronik, Öst. Ungarns, III/1, 59. szerint pedig november 3-án Szent-Keresztnél döntő összeütközésre került a dolog, a források egy része szerint Thököly egész serege,[13] mások, s főleg a újabb magyar források szerint a kuruc-lengyel had csupán egy, az egyik alvezér által vezetett része között, s a küzdelem utóbbinek teljes vereségével végződött.[14] A több órai makacs küzdelemben a kurucok mintegy 1.500 embert vesztettek. A szent-kereszti csata után Thököly lassan a Tiszához húzódott vissza, mire a bányavárosok ismét a császáriak birtokába mentek át.[15]

Már ezt megelőzően, amikor Thököly és Boham október elején Zólyomnál egyesültek, az udvari köröket nagy aggodalom fogta el. Az udvari kamara sürgősen segítséget kért a császártól, kijelentvén, hogy a bányavárosok elvesztése súlyosabb csapás volt a császárra, mint a királyság többi részeinek elvesztése, mert hiszen tudvalevő, hogy az udvartartás költségeinek jó részét a bányavárosok jövedelmei fedezik.[16] Erre a császár október első felében ismételten megigérte, hogy gondoskodni fog a bányavárosokról, e legbecsesebb drágaköveiről s ehhez képest egyrészt intézkedés történt a felső-magyarországi csapatok megerősítése iránt, másrészt Forgách Ádám országbíró megbizást nyert, hogy a bujdosókkal a béke helyreállítása érdekében érintkezésbe lépjen.[17] Thököly készségesen engedett a felhívásnak, egyrészt mert Apaffy, Teleky és Wesselényi támogatására nem számíthatott, másrészt mivel hírt vett, hogy XIV. Lajos Lipót császárral hamarosan békét fog kötni, miért is Béthune tanácsosnak látta előkészíteni az utat, melyen tisztességel vissza lehetne vonulni a magyar ügyben vállalt kötelezettségtől.[18] Azonkívül fontos volt Thökölyre nézve még a téli szállás kérdése is, mert Apaffy, Teleky és Wesselényi elég furcsa viselkedése folytán azt sem tudta, hogy hol fogja csapataival a küszöbön álló telet tölthetni. A kapott ösztönzésre ennélfogva Thököly hamarosan Bécsbe küldte Szalay Pált a tárgyalások felvétele céljából, ami már október 28-án meg is történhetett s eredménye lőn, hogy Klobusiczky Pál és Hamvay Péter mint Thököly megbízottai november 20-án egyezséget, illetve 1679 február végéig tartó fegyverszünetet kötöttek a még mindíg betegen fekvő Leslie kassai főkapitány helyettesével, Wrbna gróffal.[19] A létrejött egyezmény a kurucok részére Bereg és Ugocsa megyéket jelölte ki téli szállásul. Azonkívül Leslie bántatlanságot biztosított mindazoknak, kik a német kézre visszaszálló területeken Thökölyhez csatlakoztak s megengedte, hogy a kurucok a fegyverszünet idején királyi területen levő családjaikat előleges engedélykérés mellett meglátogathassák. Azonkívül az udvar országgyűlés tartását és más engedményeket is helyezett kilátásba Thökölynek.

[1] Leslie 1678. szept. 18-án Szathmáron kelt levele Zrínyi Ilonához. Országos Levéltár, Lymbus.

[2] Thököly Szinyérváraljáról 1678 aug. 28-án kelt levele Telekyhez és Leslie levele. – Deák Farkas, Levelek 28. – Angyal id. m. I, 177.

[3] Leslie titkárának okt. 3-iki jelentése Kassáról. Bécsi Kamarai Levéltár, Referat wegen Succurirung denen Hungarischen Begstädten.

[4] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. 59.: „Gleichzeitig (mit Thököly) plünderte und brannte der Domherr von Erlau, Stephan Józsa, in. Öesterreich und Mähren.”

[5] Haim Gáspár Krónikája, 457. – Leslie titkárának fenti jelentése.

[6] Libri Regii, XVI.

[7] A Mémories historiques du Comte Bethlen Niklos nem említi Árva és Likava megvételét, II, 90. old. csak annyit mond, hogy „notre armée se refraichit dans les domains de la dépendance d'Arvat et de Likava.” Murány ostroma is kétséges; Thököly úgylátszik nem igen akart hosszantartó várvívásokkal bajlódni.

[8] Deák Farkas, A bujdosók levéltára, 82. – Francus id. m. 11.: „Er brennete nicht, sondern ertheilte Salvaguardien und liess ihm über der Waag alles huldigen.”

[9] Leslie titkárának okt. 3-iki jelentése.

[10] Deák Farkas, A bujdosók levéltára, 85.

[11] A selmeci kamara okt. 8-iki jelentése.

[12] Deák Farkas, A bujdosók Levéltára, 87–88.

[13] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 59.

[14] Angyal id. m. I, 189.: „Würmb (Wrbna) november elsején ütközött össze, valószínűen a lengyelországi segédcsapatokkal Bars-Szent-Keresztnél… Thököly nem vett részt az ütközetben, már ekkor távol volt Bars megyétől.” – Ascanio Giustiniano november 13-iki Dispaccio veneto-ja szerint Szent-Keresztnél nagyobbrészt lengyeleket, tatárokat és németeket fogtak el; majd ezt írja: „Li Signori di Tecle e di Boham loro Capi più Considerati non si trovavano presenti.” – Ellenben Horváth Mihály id. m. VI, 92. old. bizonyára tévesen azt írja, hogy „Szent-Keresztnél Tököli fogadta el az ütközetet; de több órai makacs ellentállás után mintegy 1.500 emberét elvesztvén, megveretett.”

[15] Wagner, Hist.Leop. I, 556. – Kornéli, id. m. 79. – Csányi János Krónikája, 40. – Hist. des Revolutions de Hongrie, I, 279. – Mémories hist. du Comte Bethlen Niklos, II. 87, – Katona id. m. XXXIII, 333. – Das verwirrte Königreich Hungarn, 230. – Hungarisch-Türkische Cronik, 770. – Kriegs-Cronik Öst. Ungarns, III/1. 59.

[16] Az udvari Kamara 1678. okt. 13-iki fölterjesztése a 777. lábjegyzetben említett Referat-ban, erről a kérdésről a következőket mondja: „Die Bergstätte, als deren Verlust mehr als des übrigen Königreichs zu achten ist, und mit entfallung derselben Gefäll zugleich der Hofstatt-Unterhaltung gebrechen muss.”

[17] Deák Farkas, A bujdosók Levéltára, 83. – Gróf Forgách Gácson 1678 szept. 19-én kelt levele a bujdosókhoz (Forgách-levéltár a Nemzeti Múzeumban).

[18] Angyal id. m. I, 190. – Waliszewsky, Acta Historica res gestas Poloniae illustrantia, V, 134: „il estait avantageux de se réserver une porte honnête pour partir de l'engagement oûţ vous êtes Sire d'assister les Hongrois.”

[19] Szederkényi id. m. III, 139.