XVI/8. számú melléklet.

Az 1672. évi fölkelés leverése után a bécsi udvar komolyan hozzálátott régi tervének megvalósításához, mely abból állott, hogy osztrák és cseh mintára Magyarországon is az idegen önkényuralmat honosítja meg. Ez a német lovagrend nagymesterének, Ampringen János Gáspárnak elnöklete alatt 1673 február 27-én kinevezett guberniumnak lett volna feladata, ami mellé négy magyar és ugyanannyi német tanácstag rendeltetett, még pedig Szelepcsényi György érsek, Forgách Ádám helyettes országbíró, Majtényi János királyi személynök és Kollonics Lipót püspök és kamara-elnök, továbbá gróf Pötting János Sebestyén, Spankau tábornok, s végül Erhardt Ágoston és Hoffmann János tanárok. Ezenkívül itt-ott még Dillensteiner Klaudius nevével is találkozunk. A tanácsot két magyar és két német titkár egészítette ki s lehet, hogy Dillensteiner a német titkárok egyike volt. Az új kormánynak az volt a legkiválóbb feladata, hogy az eretnekséget Magyarországból kigyomlálja, mi mellett bizonyos óvatossággal kellett eljárnia. Az irtó háborút a miniszterek a magyarokra bízták, mert kerülni akarták még a látszatát is annak, mintha a királytól és az udvartól indulna ki a vallásháború, melynek gyümölcseit az udvar élvezte ugyan, de ódiumát a magyar főpapságra hárította. Ezért az igazságszolgáltatást néhány különös eset kivételével kivonták az új kormány, a gubernium hatásköréből s Szelepcsényi érsekre bízták. A hadügyekben az új kormányzat hivatva volt a bécsi hadi tanácsot támogatni s a katonaság zsarolásainak gátat vetni, a pénzügyekben pedig az udvari kamarával kellett egyetértésben eljárnia.[1]

A gubernium vezetését mindinkább Kollonics ragdta magához, aki aztán Szelepcsényi érsekkel caskhamar megindította az írtó háborút a protestánsok ellen, akiknek papjait és tanítóit az 1674 március 4-én Pozsonyban 34 tagból alakított vártörvényszék elé idézték. A több mint 2.500 idézett közül mindössze mintegy 350-en jelentek meg, a többiek még idejekorán Erdélybe, török földre vagy Németországba menekültek s valamennyiöket a vádlevél szerint főleg a következő büntényekkel vádolták, hogy a katholikus vallást, annak intézményeit és tanait ócsárolták, hogy lázadásra bujtogatták a népet s a lázadókkal cimboráskodtak s végül, hogy a töröknél kerestek oltalmat. Ezek alapján a kir. ügyész valamennyiüket, akik a katholikus hitre áttérni nem voltak hajlandók, a fej- és jószágvesztés büntetését kérte kimondani. A törvényszék április 4-én hozta meg ítéletét, mely a vonakodókkal szemben csakugyan fej- és jószágvesztésre szólt, megjegyezvén, hogy a halálbüntetés még szigorítva is volt; némelyek ugyanis előzetes testcsonkítást, másoknak máglyát vagy agyonkövezést helyeztek kilátásba. Itélethozatal előtt egészben véve 236-an reverzálist adtak, vagy áttértek, 7-et betegség miatt elbocsátottak, 93-at pedig halálra ítéltek. Lipót ugyan nem erősítette meg a halálos ítéletet, de ezzel aligha enyhítette az elitéltek sorsát. A 93 áldozatot különböző várakban zárták el, hol Kollonics rendeletére kegyetlenül bántak velük; ijesztették, verték, rosszul táplálták, hogy áttérésre kényszerítsék őket. Volt olyan köztük, aki megtette, néhányan meghaltak, a többieket számszerint 60–70-et, Kollonics 1675-ben Buccariba és Nápolyba gályarabságra küldte. Nápolyban az odajutott 41-ből a következő évben, miután három onnan is megszökött s többen elhaltak, még 30-an voltak életben, akiket aztán, szintúgy mint Buccariban illetve Triesztben raboskodókat, a brandenburgi és szász választófejedelmek, valamint Ruyter Mihály hollandi követ közbenjárására végre hazabocsátottak.[2]

De nemcsak a papokra és tanítókra, hanem a köznépre is kiterjedt az üldözés, miben – írja Acsády id. m. 327. old. – a főpapokkal a katonák, Spankau, Cobb, Caraffa és Strassoldo tábornokok versenyeztek. Végre az udvar volt kénytelen még 1674 folyamán az utóbbiaknak megtiltani, hogy a vallás dolgába avatkozzanak. De a tilalom süket fülekre talált s minden világi, egyházi és katonai hatalom a térítés szolgálatába szegődött. Ennek megfelelő gazdag volt az aratás. Szepesben, Zemplénben már 1672-ben csak egy-egy, Abaújban, Sárosban egyetlen templomuk sem volt a protestánsoknak. Szelepcsényi négy év alatt 60.000, Bársony püspök 7.600, a jezsuiták 1673-ban 15.219 eretneket térítettek meg. Csakhogy eközben az egész állami és társadalmi szervezet megrendült, teljesen felbomlott. Aki tehette, menekült, külföldön keresett békésebb tűzhelyet. Az értelmiség, a papok kénytelenségből, a világiak önként Németalföldre, Szászországba, a braunschweigi hercegségekbe s a Hansa-városokba vándoroltak ki. A brandenburgi választó 1676 február 17-én külön védelmébe fogadta az országban letelepedő magyarokat… A rettenetes események híre a külföldön fájdalmas visszhangot keltett”. De a német fejedelmek, Svédország, Hollandia és mások hiába emelték fel szavukat a bécsi udvarnál, ez továbbra is tűrte a vérengzéseket és tovább folytatta az elnyomás és üldözés esztelen politikáját.

De azért „a bujdosók – írja folytatólag Acsády – az 1672-iki vereség után sem vesztették el kitartásukat. Az apró harc nem szűnt meg soha és télen-nyáron folytak a támadások. A tömegek halálra szántan vitték piacra életüket, de kegyetlenül bántak ellenfeleikkel is. Amint maguk nem tapasztaltak, aképpen ellenfeleik iránt sem gyakoroltak irgalmat. Öltek, gyilkoltak, raboltak, égettek, ahol csak megjelentek. A németeken kívül a katholikusok, főleg a papok érezték rettenetes kezüket. De általában nem kiméltek senkit, aki hozzájuk nem csatlakozott.”

1673 január végén a bujdosók egy nagyobb csapata a Nyírségbe tört be, Nyír-Bélteknél vereséget szenvedvén, Sziliktár Mehemed váradi pasához menekültek, ki szívesen gondoskodott élelmükről és ellátásukról. Köprilizáde Achmed ugyanis a bujdosók követét, Szepessy Pált, a nyilvános kihallgatás alkalmával hivatalosan elutasította ugyan, de utóbb tudtára adta, hogy a porta rokonszenvez ügyeikkel, de nyilvánosan nem akart szakítani a bécsi udvarral. Ehhez képest a nagyvezír kéz alatt úgy Apaffyt, mint a végbeli pasákat felhívta, hogy a bujdosókat tőlük telhetőleg támogassák.[3]

Nemsokára ezután Strassoldo Károly szatmári kaptiány, Spankau és Sporck hadaitól támogatva, a tavaly óta a bujdosók birtokában maradt Nagybányát vette meg, miután annak őrsége megfutamodott. A császár utóbb az erősség erődítményeit leromboltatta, nehogy az újból támaszpontul szolgálhasson az elégedetleneknek.[4]

A Várad környékén táborozó bujdosók folyton háborgatták a tiszai megyéket. Ezért Cobb áprilisban ellenük indult s átkelvén a Tiszán, mindenekelőtt Debrecen városát, a bujdosók főmenhelyét akarta megfenyíteni, mi célból az 500 főnyi ónodi magyar-német őrséget is odarendelte a támadásban leendő részvétel végett. Azonban szándéka időnek előtte kitudódván, egy a németekét számra nézve felülmúló magyar-török had állott készen a támadók fogadására, miről Cobb tudomást szerezve, mivel hadait nem akarta túlmerészen veszélynek kitenni, gyalogságát Kállóba vetette, ő maga a lovassággal pedig Kassára sietett vissza. Az ónodi magyar-német őrség Cobb újabb elhatározásáról mit sem tudva, bátran beleszaladt az ellenség torkába, mely mindnyájukat körülfogta és felkoncolta.[5]

Májusban Cobb a bujdosókhoz pártolt diósgyőri őrség megfenyítésére 1.500 embert küldött ki. Midőn az erősség egyik kapuja s a felvonó híd már az ostromlók kezében voltak, az őrség szabadon bocsátotta a fogva tartott Korlát kapitányt, 7 világi papot és 1 jezsuitát. Ez utóbbi nyomban kitűzte a fehér zászlót és egyben a vár feladását is felajánlotta, ha a bennlevők kegyelmet nyernek. Az ostromlók elfogadták az ajánlatot, csak a főpártosok megbüntetését tartván fenn maguknak s így Diósgyőr átadása hamarosan megtörtént. Tizenöt volt császári katona az átpártolásért halállal bűnhődött, a többieket Tokajba küldték, 170 parasztot pedig szabadon bocsátottak.[6]

Ez évben azután már nagyobbszabású vállalatok nem fordultak elő. Az 1674. évre hajló telet a bujdosók két főcsoportban töltötték, az egyik az egri pasa területén, a másik Hadad környékén erdélyi védelem alatt húzta meg magát. Az egri csoport valami 5–6.000 lovasból állt. A csapatok ugyan télvíz idején sem pihentek, de nagyobbszabású támadásokra ilyenkor nem került a sor. Ellenben kikeletkor, mihelyt a fű, az erdő zöldülni kezdett, a bujdosók hada is megmozdult; 50–60, néha 200–300 főnyi csoportokban, messze földre elkalandoztak s az erődített helyeken kívül senki sem érezte magát tőlük biztonságban.[7]

Némi előnyükre vált a bujdosóknak, hogy Lipót császár 1673-ban a Németalföld birtokára vágyó XIV. Lajos francia királlyal háborúba keveredett. Montecuccoli és De Souches eleinte a Rajnánál és a Rajnán túl szerencsésen hadakoztak, majd amikor 1674-ben De Souches tábornagyot a szerencse elhagyta, Sporck lépett helyébe.

Az is nyugtalanította a császárt, hogy a végbeli törökök is mindinkább háborogni és portyázgatni kezdtek. Így többek között az érsekújvári törökök az oly nagyra tartott Lipótvár dacára a Vág völgyén keresztül Morvországba, Sziléziába jártak zsákmányolni és egyes csapatjai egészen Pozsony kapujáig elkalandozának s addig űzték pusztításaikat, míg a feldúlt vidék, hogy magának nyugtot szerezzen, be nem hódolt. A kormány, hogy a zaklatott Vág-vidéket dúlásaiktól némileg biztosítsa, kénytelen volt a sellyei és semptei várakat erődítésekkel és őrségekkel jobban ellátni,[8] ami azonban nem sokat használt.

Ezek az állapotok arra bírták az udvart, hogy végre az elégületlenek kiengesztelésének gondolatával is foglalkozzék, mi célból Bécsben és Pozsonyban tanácskozások folytak, de ott a magyarok egyhangúlag kijelentették, hogy a béke addig nem fog helyreállni, míg a nádori tisztséget be nem töltik, az alkotmányos kormányrendszert helyre nem állítják, a törvénytelen adókat el nem törlik, az idegen zsoldos hadakat az országból ki nem vezetik és a magyarországi kapitányságokat és egyéb hivatalokat magyarokra nem bízzák. Ez persze sehogysem tetszett a bécsi udvari köröknek s így a császár sem fogadta el az erre vonatkozó javaslatokat, de mégis alkalmul szolgált arra, hogy a Felső-Magyarországon kegyetlenkedő Cobb tábornokot[9] visszahívja és a Magyorországon működő többi kapitányoknak emberségesebb bánásmódot parancsoljon, de lényeges változást ez az intézkedés nem idézett elő.

Nagyobb reményekkel kecsegtették a bujdosókat a külpolitikai események. 1673 november havában meghalt Koributh Mihály lengyel király, akit 1674 május 19-én Szobieszki János, az ünnepelt hadvezér követett a trónon. Az új lengyel és a francia király szoros összeköttetésbe lépett egymással Lipót császár megbuktatására, majd 1675 június 15-én a két király formális szerződést is kötött, a császár elleni közös működés tárgyában, amibe a magyar bujdosókat is bele akarták vonni. E célból Akakia Roger francia ügyvivő 1675 tavaszán Erdélyben megjelenvén, ott behatoló tárgyalásokat folytatott első sorban Teleky Mihállyal, majd a bujdosók vezéreivel, akik 1675 április 28-án Fogarason kijelentették, hogy Telekyt fővezérükül választva,[10] „hadi erejüket 12.000 emberre emelik, ha a francia király július 1-étől kezdve havi 40.000 forintot ad, Szobieczky János király pedig, mihelyt békét köt a törökkel, 6.000 főnyi hadat küld be hozzájuk. Ez alapon a bujdosók s a francia ügynök csakugyan szerződést kötöttek. A magyarok azt óhajtották, hogy a segélyhad vezére Béthune[11] márki legyen. Béthune a király sógora s Franciaország rendkívüli nagykövete volt Varsóban. A bujdosók kilátásba helyezték Béthunenek, hogy ha megkedvelteti magát velük s a porta megengedi, megtesznek érte „mindent”, vagyis magyar királlyá választják, mert az idegen segéllyel természetesen előtérbe lépett a Lipót királytól való teljes elszakadás eszméje.”[12]

E külpolitikai tárgyalások és események alatt az ország belsejében a fegyverek sem nyugodtak. 1764-ben Cobb, Pálffy Miklós és a Barkóczy testvérek, István a szabolcsi és Ferenc a zempléni főispán, többször összecsaptak a bujdosókkal. Február végén a Barkóczy testvérek Nánás mellett 1.200 emberrel mintegy 500 kurucot leptek meg s fogtak el, míg májusban a kurucok Ónodnál Pálffynak majdnem egész dandárát vágták le és tették fogollyá. Június 21-én Schmidt ezredes Tokajnál vívott ki győzelmet a kurucok fölött, de ez majdnem pyrrhusi győzelem volt, mert ez alkalommal a németek még egyszer annyit vesztettek, mint a kurucok.[13]

1675-ben a kurucok a török végbeliekkel egyetemben folytatták portyázásaikat. Ez év elején a bujdosók vezérének, Wesselényi Pálnak már mintegy 7.000 főnyi serege volt, köztük 2.000 erdélyi és számos lengyel és török harcos. Teleky ugyan nem szívesen mondott le a fővezérségről, de utóbb mégis beletörődött. Wesselényi mindenekelőtt Szatmárt szerette volna hatalmába keríteni, de Strassoldo erélyes védekezésével szemben, aki végül el is nyomta a kurucokat a város alól, nem sokra ment. Wesselényi hada ezután több csapatra oszlott, ezek egyike egészen Kassáig kalandozott, miközben még a horvát lovasság legelőre küldött lovait is elhajtá, majd Torna és Szádvár fizetetlen német őrsége is hozzájuk csatlakozott. Ellenben a Becskereki Ferenc által szívósan védett Boldogkőt, bár azt 7 hétig ostromolták, nem tudták bevenni.[14] Egy másik csoport Beregbe nyomult, ahol II. Rákóczy György özvegyének, Báthory Zsófiának kilenc községét dúlta és égette fel, mások pedig Varannót rohanták meg. Viszont Schmidt ezredes Diószegnél támadta meg és verte széjjel a kuruc hadak egyik alvezérének, Torma Mihálynak hadát, mely alkalommal Petróczy idősb fia a harctéren maradt. Schmidt ezredes itteni diadala jeléül 4 zászlót küldött be Kassára. De a kurucok hamar ismét összeszedték magukat és július elején Sennyey Ferenc kállói kapitányt a nagytárkányi erősségben lepték és ölték meg. Erre Spankau és Barkóczy István nyomban ellenük indultak és a kurucokat megvervén a velük harcoló törököket Egerbe nyomták vissza.[15] Spankau nemsokára ezután, július 13-án elhalálozott s helyébe Strassoldót nevezték ki kassai főkapitánynak, aki november elején német, magyar és horvát hadakkal Ónodon, Polgáron át Debrecen megszállására indult. Strassoldo az erődítésekkel egyáltalában nem övezett várost meglepvén, a kurucok közül sokakat elfogott és a bujdosók vagyonát messze földön feldúlta.[16] Debrecen megszállása miatt a budai pasa erélyesen tiltakozott a kormánynál, mely meg is igérte, hogy a határszéleken szigorúan meg fogja tiltani az ellenségeskedéseket, de persze ez is csak üres ígéret maradt.[17]

Miután Strassoldonak a kivívott sikerek dacára még távolról sem sikerült a felföldön és a Tisza mentén mind nagyobb arányokat öltő felkelést elnyomnia, a Bécsből vett utasítás értelmében békülékenyebb húrokat kezdett pengetni és 1676 február havában a Debrecenben elfogott Kiss Ferenc és Péter, Török János és Pápay János hadnagyok közvetítésével békére igyekezett bírni a kurucokat s egyben a felvidék lakosságához felhívást intézett, legyenek ők is segítségére a béke helyreállításában, mely esetben a kurucok közül mindazoknak, akik a fegyvert leteszik és hűségre térnek, bocsánatot és elkobzott javaik visszaadását igérte.[18] Csakhogy a történtek után ezekben az igéretekben senki sem hitt, és a kis háború ebben az évben is változatlanul tovább folyt, még pedig inkább a mindössze mintegy 9.000 főnyi bujdosók, mint a németek előnyére.

1676 március havában a bujdosók Collalto ezredest Szatmárnál, Strassoldót pedig Ónodnál támadták meg, azonban sem az egyik, sem a másik várat nem sikerült megvenniök. Ónodnál Strassoldo határozott vereséget szenvedett s az ütközetben maga a fővezér is súlyosan megsebesült. Viszont a bujdosók ama 1.000 lovasból álló csoportját, mely Kállónak vett irányt, Barkóczy huszárjai és hajdúi, valamint Schmidt ezredes lövészei alaposan elverték. Szerencsésebb volt a bujdosók ama csoportja, mely a Szepességet kereste fel, honnan tetemes zsákmányt sikerült magával hoznia. A kállói vereséget megbosszulandó, a bujdosóknak egy nagyobb tömege augusztusban ismét odafelé vett irányt s ott Schmidt csapatjából mintegy 300 embert levágott s azután Nánást elpusztította.

„A felkeltek ezen s több hasonló mozgalmain kívül – írja Horváth Mihály id. m. VI, 81. old. – ez év folytában a török is gyakorta becsapásokat intézett a végekbe s így török, kuruc, labanc egyaránt dúlta, nyomorgatta a végínségre jutott, szánandó országot. A kurucok októberben még a hegyaljai szüretet is lefoglalták, kivált Rákóczy Ferenc jószágain, ki júliusban meghalálozván, két gyermeket hagyott maga után, az utóbb Aspremont nejévé lett Juliannát és Ferencet, kivel a század végén fogunk találkozni a nemzeti szabadságharc terén.”[19]

1676 október 30-án[20] meghalt Köprülizáde Achmed nagyvezír, aki kéz alatt folyton bíztatta a bujdosókat segítségadással, de alapjában véve semmit se tett érdekükben. „E biztatások hiúsága s a franciák késedelmeskedése 1676 vége felé többekben annyira elölte a reményt a felkelés végsikere iránt, hogy fegyverüket letevén, hűséget esküdtek Lipótnak. Barkóczy István úgy vélekedett, hogy ha az udvar most csak némi engedményeket tenne is a protestánsok vallásgyakorlatára nézve, még többeket, a közrendűeket talán mind, el lehetne vonnia a felkeltektől. E végett 1677 elején Bécsbe ment s azt tanácslá az udvarnak, biztosítaná a protestánsokat legalább arról, hogy minden megyében egy templomot teljes szabadsággal használhatnak, a hivatalok betöltésénél pedig semmi tekintet nem leend a vallásra. Ennyit nem volt nehéz kieszközölni az udvartól. Barkóczy tehát megbízást nyert, alkudoznék ezen alapon a felkeltekkel. E kísérletnek az lett az eredménye, hogy Kende Mártonnal és Jaksó Dénessel mintegy másfél ezren ismét letették a fegyvert. A többiek „bárgyúságnak bélyegzék e hiszékenységet, mely őket a jezsuiták cseleibe, bárd alá, bitófára vezeti.”[21] Lipót annál örömestebb adta meg Barkóczynak e közbenjárásra az engedelmet, minthogy nem maradhatott titokban előtte, hogy Béthune gróf mennyire igyekszik Szobieszki lengyel királyt a magyarok segélyezésére rábírni. Ezt ellensúlyozandó, a bécsi udvar 1677 április 24-én szövetségre lépett a lengyel királlyal, de Béthune márki, XIV. Lajos varsói nagykövete, ennek dacára ki tudta eszközölni királyi sógoránál, hogy ne csak segélyt ne nyujtson Lipótnak a magyarok ellen, hanem meg is engedje, miszerint ezek segélyezésére a francia kormány költségén lengyel területen kéz alatt toborzást végezhessen.[22] Sőt 1677 május 27-én a bujdosók és Apaffy megbízottai Varsóban a következő tartalmú szerződést kötötték Béthune márkival: Apaffy és a bujdosó magyar urak egy 9.000 gyalogosból, 6.000 lovasból és 10 ágyúból álló sereget állítanak ki, melynek fővezére maga a fejedelem, helyettese Teleky Mihály lesz; az ő parancsnoksága alá lép a Béthune márki által rendelkezésre álló francia had is a háború tartamára, mely a jövő év júliusában okvetlenül megkezdendő. A bujdosók tizenkét tanácsost választanak Teleky mellé, aki ezek és a francia követ tanácsa szerint intézze a hadműveleteket. A francia segélyhadat XIV. Lajos a maga költségén állítja ki és tartja el s ezért Mgyarország részéről semmiféle megtérítésre sem tarthat igényt. Béthune márki tapasztalt francia tisztekről is fog gondoskodni a magyar sereg számára. XIV. Lajos király egyelőre 20.000 és amíg a háború tart, évenként 100.000 tallért ad segélyül a hadviseléshez, de a hozzá küldendő magyar követek ennek az összegnek a felemelését fogják szorgalmazni. Ha a porta a francia közbenjárás dacára sem engedné meg Apaffynak, hogy nyilt háborút viseljen Lipót ellen, azért a fejedelem kéz alatt mégis a szövetségesekkel tart, a francia kormánynak pedig gondja lesz rá, hogy e miatt meg ne gyűljön a baja a portával, mely iránt Erdély és a magyar urak a régi kötelezettséget és barátságos viszonyt továbbra is fenn akarják tartani. A szerződő felek egymás tudta és engedélye nélkül nem kötnek békét az ellenséggel.[23]

Az erről kiszivárgott hírek folytán és mivel Barkóczy kísérlete sem járt a kellő eredménnyel, a bécsi körök újból a megfélemlítés és az erőszak eszközeivel próbáltak hatni a renitenskedőkre és 1677 július 17-én új rendelet jelent meg, mely díjat tűzött ki a lázadók fejére, sőt mindenkire, tudtul adván, hogy aki „egy kuruc katonát megöl, fejenként egy aranyat, aki egy tisztet megöl, hat havi zsoldot kap s általában, aki hol éri őket, ott ölje meg.”

A fentemlített szerződés megkötése után a bujdosók, Apaffy és a franciák követsége elindult Konstantinápolyba, de a bécsi körök által lekenyerezett új nagyvezírt, Kara Musztafát sehogy sem tudták céljaiknak megnyerni. Ámde a szövetségesek ennek ellenére sem hagytak fel háborús terveikkel és emiatt Béthune márki a zsoldjába fogadott 6.000 lengyelt megszervezte és utóbb Boham Kristóf[24] ezredes vezérlete alatt az országba indította, a magyarok még mindig Wesselényi Pál vezetése alatt már a nyár közepén a Hegyaljára vetették magukat, melynek úrnője, Zrínyi Ilona, Rákóczy Ferenc özvegye, hozzájuk csatlakozni vonakodott s így azt nagyrészt tűzzel-vassal elpusztították,[25] majd július 22-én Schmidt ezredest verték meg Lebenye mellett.[26] De épúgy mint a kurucok a Hegyalját, úgy kóborolták be Barkóczy labancai a Mármarost, ahol többek között Szuhay Mátyást lepték meg és tizenhatod magával felkoncolták.

Augusztus havában a kurucok jó nagy számban átkeltek a Tiszán s Kassáig portyáztak. Itt most már ismét Cobb volt a főkapitány, akit a bécsi udvar az újabb mozgolódások hírére Strassoldo felváltására oda küldött.[27] Cobbot szeptember 23-án iktatták be tisztébe, aki november 7-én a vármegyékhez intézett körleveleiben, melyekben véresre festett akasztófa, karó és kerék volt ábrázolva, többek között meghagyta, hogy a bujdosók feleségeit és gyermekeit űzzék el a királyi területről s azonkívül ismét karóba vonatással, kerékbe töréssel fenyegetett meg mindenkit, akit fegyveresen elfognak, vagy különben egyetért a kurucokkal, amit aztán többeken végre is hajtott. Egyedül a kassai piacon 62 magyar vérzett el bakó keze által, 22-én karóba vonattak 40-en, köztük 9 híres vitéz férfi, lefejeztettek. De e kegyetlenséget viszont a magyarok is hasonlóval viszonozták. Tokaj és Ónod közt egy német hadat megvervén, annak foglyait, tiszteket és közlabancokat egyaránt, karóba vonatták.”

Közben a Kassa alá ért kurucok, útjukat a Szepességbe véve, ott Styavnikot és Késmárkot kerítették hatalmukba.

Ekközben Boham ezredes is megérkezett 2.000 főnyi hadával[28] s miután október elején a Forval által Erdélyben szintén francia pénzen szedett ugyanannyi főből álló haddal és mintegy másfél ezer kuruccal egyesült, Szatmár alá szállott. Az itt parancsnokló Schmidt ezredes hitelt adott három lengyel tiszt ama közlésének, hogy ők embereikkel a császáriakhoz akarnak pártolni. Ekközben Boham ezredes Királyháza mellett Nyalábvárnál ütött tábort, ahol a császáriak rendetlenül vetették rá magukat a kurucokra és soraikat felbontván, Major Ferenc kapitányukat megölték. Ekkor a lengyelek, akikről Schmidt azt hitte, hogy hozzá át fognak pártolni, és Forval hada október 10-én Nyalábvár tájékán a császáriakat körülfogták és tönkre tették. 1.200, mások szerint 1.500 német, köztük Herberstein szatmári kapitány ezredes hullája fedte a csatatért, Schmidt maga pedig csak futással tudta életét megmenteni.[29]

Boham ezredes azután még Wesselényi Pál 7.000-nyi magyar és 4.000-nyi erdélyi seregével egyesült, minek megtörténte után a szövetségesek Szatmárt, mások szerint Tokajt akarták hatalmukba keríteni, de mivel időközben a Kassáról kiindult Cobb a Tiszán átkelt és feléjük közeledett, a vezetők abban állapodtak meg, hogy Ecsednél táborba szállva, ott várják be Cobb támadását. De a császári vezér az összeütközést megkockáztatni nem merte s amikor észrevette, hogy a táborában levő magyarok mind számosabban szökdösnek, hadának zömével sietve a Tisza mögé visszavonulván, Barkóczyt és Collaltót hagyta vissza utóvéd gyanánt az ellenség előnyomulásának meggátlására. De ez a megbízás nem volt olyan, amelyet könnyen lehetett volna végrehajtani. A szövetségesek ugyanis Cobb visszavonulásának hírére, annak üldözését határozták el s eközben Böszörménynél, majd Tokajnál a két császári alvezér csapataira bukkanván, azokat megtámadták és soraikból 200-nál többet lekaszaboltak, mire Barkóczy és Collalto is a Tisza mögé húzódott vissza.[30] A kurucok követték a visszavonulókat, de ezeknek sikerült Bécsey Gergely kuruc hadnagy csapatát meglepniök és a harácsolt bort tőlük elvenniök. Azonban Bécsey hamarjában összeszedte a szomszédban kóborló kurucait s a Megyaszóra vonuló németeket, Pava ezredes labancait, utolérvén, azokat megtámadta, megverte és a közlegényeket egytől egyig lekaszaboltatta, ellenben „az elfogott német tiszteket – harmincketten voltak – Kereszteshez (Mezőkeresztes) közel a Vereshalmon egy rendbe állítva, mind felkarózzák, kalapjaikat is mindeniknek fejére szegezik, egyet bocsátanak el közülük a végett, hogy Kassára ez irtóztató dologról hírt vihessen.” „E tisztekkel – folytatta Babocsay az egykorú tarcali jegyző[31] – ily képtelenül azért bántak, mert Cobb (mint azt föntebb említettük) az elfogott kurucokat akkoriban szintén csaknem naponkint karóztatta és a halál más kínos nemeivel végeztette ki. A keresztesi rémtett még jobban fokozta Cobb dühét, de a megtorlásban meggátolta az a körülmény, hogy a császár most őt másodízben felmentette állása alól s helyébe Würbent[32] nevezte ki kassai főkapitánynak.

Ezek után Wesselényi november 22-én Nagybányát vette meg s azután Munkács ostromához fogott, de miután az sikerre nem vezetett, hadait Debrecen tájékán helyezte el téli szállásokba.[33] A lengyeleket Boham ezredes szintén ott akarta tartani, de azok ellene fellázadván, haza mentek téli szállásokra.[34]

Angyal id. m. I, 155–157. szerint a hadműveletek még december közepéig tovább folytak Cobb és ellenfelei között. A császári vezér ugyanis a kurucok kegyetlenkedését megbosszulandó, Kassáról újból megindult Szabolcs felé. Thököly, Wesselényi és Boham december 1-én hadaikat egyesítvén, mindenekelőtt Böszörményt szerették volna megvenni, „s ott kevéssé megpihenve Zemplénen át Eperjest akarták elérni.[35] A böszörményiek alkudozni kezdtek a majdnem 9.000 főnyi kuruc sereggel. Sikerült is nekik vagy másfél napig elhúzni az alkudozást, de a kurucok 6-án arról értesülvén, hogy Cobb Tisza-Eszlárhoz érkezett, félbeszakították az alkut… Böszörményt csak nem rég vették körül a császáriak árkokkal és földbástyákkal. Cobb szerint az árkok kicsinyek, a bástyák gyengék voltak s az őrség sem volt igen erős. Vagy harmadfélszáz muskétás német és talán ugyanannyi hajdú védték az erődítéseket. Mégis visszaverték a kurucok első rohamát. A kurucok igen hamar akartak végezni, nem töltötték be az árkokat s így rohanván a bástyáknak csakhamar hátrálni voltak kénytelenek vagy 300 holtat hagyva a csatatéren. Az ostromlók helyzetét a havas eső és Cobb közelsége igen kényelmetlenné tették. December 8-án már Debrecen felé hátrált a kuruc tábor, de itt sem volt maradása. Midőn 14-én megtudták a kurucok, hogy Cobb már Böszörményen van, előbb azt határozták el, hogy kivonulnak a város elé és ott várják be a tábornokot. De midőn a kivitel órája közeledett, Wesselényi Pál és Boham újabb tanácskozásra hívták a tiszteket. Némelyek azt mondották, hogy Debrecenben kell bevárni az ellenséget, Wesselényi Pál és Boham figyelmeztették a bujdosókat, hogy nem szabad a sereget most kockáztatni, mert ha e sereg elpusztul, vége lesz az egész ügynek. Thököly és vele együtt Wesselényi László, ki a lengyelekkel jött az országba, azt vitatták, hogy a város elé vonulván, ütközetre kell várni Cobbot. A legóvatosabb vélemény győzött. A kurucok nemsokára Bihar vármegye felé vonultak el. Cobb nem merte őket követni a váradi basa területére és visszament Kassára.”

Az 1678-ra hajló tél a szövetségesek részén újabb hadikészületek közt folyt le s tervük az volt, hogy a kurucok, az erdélyiek és a francia had kora tavasszal Nagybánya vidékén összpontosíttatván, onnan újra megkezdik a támadást. A lengyelekből és kozákokból álló francia segélyhaddal Boham kora tavasszal meg is érkezett, de az Erdélyben kiütött bonyodalmak egyre késleltették a hadjárat megindítását. Erdélyben ugyanis Béldy Pál számos előkelő úrral Teleky megbuktatására szövetkezett. Ámde az ügyes ember idejekorán neszét vevén az ellene készülő dolognak, Béldyt és társait a portához futni kényszerítette; csakhogy Teleky ott is oly ügyesen működött ellenük, hogy a szultán Béldyt hatod magával a héttoronyba záratta.[36]

De még egyéb okok is késleltették a hadjárat céltudatos és erélyes megindítását. A franciák 1677 nyara óta egyre sürgették Telekyt, hogy a varsói szerződés értelmében vegye át a bujdosók vezetését, „de Teleky kijelentette, hogy meg sem mozdul mindaddig, míg a franciák a multra nézve bizonyos pénzbeli igényeit ki nem elégítik, a jövőre nézve meg kezességet nem vállalnak a maga és családja biztosítása iránt, ha a vállalat kudarccal végződnék. Béthune végre ebbe is beleegyezett s 1678 február 16-án[37] Teleky, Forval és Reverend összes magánkívánságai telejsíttettek, sőt Franciaország az iránt is kezességet vállalt, hogy kiváltja Telekyt, ha német fogságba esnék… A vezér kérdése tehát végre megoldást nyert. E közben Apaffy is azt az értesítést vette a portától, hogy támogathatja a bujdosókat s így a fejedelem megengedte Telekynek, hogy kimenjen a bujdosók közé. Ezek az 1678-iki hadjárat elé annál nagyobb reménnyel nézhettek, mert az előző év a francia harctéren kedvezőtlen volt a császárra, ki tehát nem igen szaporíthatta felső-magyarországi hadait. Az udvart ez a körülmény csakugyan békülékenyebbé tette”[38] és még 1677 december 10-én felszólította a püspököket és az országtanács egyes tagjait, terjesszék elő véleményüket, hogyan lehetne a felvidéken egyre növekedő veszélyt elhárítani és a lázadókat engedelmességre szorítani. Egyesek, így Gubasóczy János váci püspök azt tanácsolta a királynak, béküljön ki a magyarokkal, gyakoroljon kegyelmet s adja vissza a bujdosók jószágait, míg mások, így többek között Bársony György egri püspök ép ellenkezőleg, az eddigi vaskezű politika folytatását ajánlották.[39] A beérkezett javaslatok megvitatására 1678 március hó végére Lipót a magyar egyházi és világi főméltóságokat Bécsbe hivatta, de a július hó elejéig elhúzódott tanácskozások teljes eredménytelenséggel végződtek, s így tulajdonképpen minden a régiben maradt. Kiegyezésről ily körülmények között természetesen szó sem lehetett s csakhamar újra lángra lobbant a háború. „A bujdosók – írja Acsády id. m. VII. 342. old. – Boham (és Forval) jelenlétében a Kővár melletti Somkuton március 7-én gyűlést tartottak, melyen Telekyt újra vezérüknek választották, most is 12 tagú tanácsot rendelvén melléje.[40] De a vezér csak májusban indult ki Erdélyből. Másrészt Béthunetől kevés segítség érkezett, mert Lengyelország időközben politikát változtatott. János király ugyanis dynastikus és magán okokból, főleg azonban neje ösztönzésére már a varsói szerződés megkötése idején elvált a franciáktól és a császárhoz csatlakozott.[41] A két udvar kötelezettséget vállalt, hogy nem segíti egymás lázadó alattvalóit s így Lengyelország már 1677-ben a bujdosók ellen fordult. Csakhogy a király ezen évben még nem mert nyiltan szakítani Franciaországgal s elnézte sógora, Béthune hadfogadását. Időközben azonban a pápai nuncius és a császári követ a legnagyobb nyomást gyakorolták reá, a papság meg országszerte erősen izgatta a népet az eretnek magyarok ellen. Ekképpen Béthune már kevés segélyt küldhetett a magyar földre. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Telekyben sem találták meg azt a vezért, akire szükségük lett volna. Teleky nem volt katona, kerülte a harcot s heteken át barangolt egyik vármegyéből a másikba.”

Amikor Teleky május 11-én a szövetségesek magyar, lengyel, kozák, tatár és erdélyi hada felett Daróc és Tasnád között a parancsnokságot átvette, azok a szerződés ellenére nem 30.000, hanem csak 10–12.000 főből állottak. Ennek egyik oka az is volt, hogy a mellőzött Wesselényi, a bujdosók eddigi fővezére, Forval-lal is összekülönbözvén, duzzogva aranyos-meggyesi várába húzódott vissza.

„Eleinte – írja Angyal id. m. I, 170. old. – igen lassan mozdult az ágyúkkal is ellátott sereg. Május 30-án még Vezendnél állott Nagy-Károly táján. Teleky és tanácsa nehezen bírták megoldani a kérdést, hogy hol keljenek át a Tiszán. A szolnoki hídon könnyű az átkelés, – így gondolkoztak – de húsz napig tart és nem tudni, hogy megengedi-e a török. Továbbá a Béthunetől igért segítség bajosan érhette el őket, ha Szolnoknál kelnek át. Tokajnál is veszedelmes az átkelés, mivel úgy hallották, hogy Würmb (Wrbna) gróf 6.000 emberrel elsáncolja magát Rakamaznál. De május végén megérkezett a lengyel segítség Husztra, igaz, hogy csekély számban. Béthune 400 katonánál többet nem bírt átszöktetni a határon. Szerencse, hogy a hadak számára zsoldot és ruhát is hoztak a lengyelek. Május 31-én elindult Teleky Huszt felé, arra számítván, hogy Ugocsának és Beregnek fog tartani, a fölkeléséhez hajló megyék is megerősítik seregét. A vigyázva haladás, s némileg a szükséges egyének érzékenységének kímélete… a harctéren nem váltak dicsőségére. Kerülni akarta a döntő harcokat és kelleténél többet adott a tizenkettes tanács többségének véleményére, mely most is a kurucok régi harcmódjától alig akart eltérni.

„Június 8-án ért Teleky Tisza-Újhelyre, Nagy-Szőllős tájára. Időközben Wrbna is elindult Rakamazról Ungvár felé. Forval, Boham és Thököly meg akarták támadni a tábornokot, mielőtt Ungvárra ér. Nem kételkedtek a győzelemben, mivel Wrbnának alig volt fele annyi ereje, mint a kurucoknak. De Teleky és a tizenkettes tanács véleménye győzött; a kurucok az összeütközés kikerülésével június 15-ike körül értek az ungmegyei Darócra, ugyanaz nap, midőn Wrbna Ungvárba vonult. Teleky még éjszaka fölszedte táborát s a kocsikat, marhákat ott hagyván, Terebesen át Abaujba sietett. Senki sem örült jobban az éjjeli futásnak, mint Wrbna. Mert ő ép annyira félt Telekytől, mint Teleky tőle.”[42]

Wrbnával szemben csupán Thököly maradt vissza egy gyengébb had élén, de ez is elég volt ahhoz, hogy Wrbnát visszavonulásra bírja, melyet Kassán és Eperjesen át Lőcsére folytatott, ahova július 25-én megérkezve, ott augusztus 12-én a Liptóból segítségére érkezett Dünewald és Leslie tábornokok dandáraival egyesült.[43] Thököly csekély hadával sem a visszavonuló Wrbnát meg nem támadhatta, sem annak egyesülését a segítségére jövő császári segédcsapatokkal meg nem akadályozhatta.

Ezalatt Teleky Szerencs alá vezette seregét s nyomban hozzáfogott annak ostromához, de nem boldogult vele. Július 4-én a vármegyékhez intézett körlevelében mindenkit felhívott a hozzá való csatlakozásra, „kivívni hazájok, vallásuk eltiport jogainak helyreállítását. De Teleky nevének tekintélye, népszerűsége nem volt az országban, a felszólítás tehát eredménytelen maradt és Teleky a seregnél is hamar elveszté a bizodalmat.”[44]

Szerencs alól Tokaj alá is küldött Teleky ostromló hadat, mely a várost tövéből kiégette, de a várral magával nem boldogult. Épígy nem érint célt az Ónod megvételére kiküldött csapatosztály sem; ez hiába erőlködött heteken át, annak kapitánya, a spanyol származású Petrys Henrik megtartotta császárjának az erősséget.[45] Ellenben Boldogkő, Szalánc, Torna, Szendrő és Putnok megadták magukat.

Az időtrabló, kevés eredménnyel járó hadviselés, de főleg az a körülmény, hogy Wrbnának sikerült a neki szánt kelepcét kikerülnie, a szövetségesek táborában csakhamar igen nagyfokú, elkeseredett egyenetlenséget és viszályt váltott ki. Forval és Boham a kudarcok okát egyenesen Teleky késedelmeskedésének tulajdonították, aki végre Thököly hívására a sereg zömével július közepe után meg is indult Sárosba, hogy a császáriakat egyesült erővel megtámadják, de már július 28-án megint várostromra adta a fejét. Ezúttal Eperjest fogta ostrom alá, de itt csak sokat veszített, de semmi eredményt el nem ért s mihelyt megtudta, hogy az egyesült császári had Eperjes fölmentésére útban van, az említett városnak 18 napig tartó sikertelen ostroma után augusztus közepén az erdélyi hadakkal otthagyta a tábort és azokat Kővárra vezette vissza,[46] ahova augusztus 27-én érkezett meg. A 18 napi ostrom alatt Eperjesnek csak külvárosa pusztult el, a kertekkel együtt, ellenben a várban az őrség a polgársággal együtt vitézül ellenállott, de azért még sem sikerült volna megmenteniök a várat, ha Dünewald alezredes dragonyosaival még idejekorán meg nem érkezik.[47]

[1] Károlyi Árpád, Az alkotmány felfüggesztése 1673-ban. – Szilágyi–Acsády id. m. VII, 318.

[2] Wagner, Hist. Leop. I, 325. – Ribinyi, Memorab. Aug. Conf. II, 37. – Lampe (Ember Pál), Hist. Dipl. de status Relig. Evang. in Hung. I, 80. – Kornéli id. m. III, 60. – Katona id. m. XXXIV. 160. – Horni, Hist. Eccl. et Pol. Lugtuni Batav. 1687. – Lapsánszky, Extract. brev. et verus stb. – Cserey Mihály id. m. 57. – Rácz Károly, A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. – Horváth Mihály id. m. VI, 71. – Szalay László id. m. V, 170. – Szilágyi–Acsády id. m. VII, 327.

[3] Bethlen János id. m. II, 352.

[4] Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III/1. 56.

[5] Bethlen János id. m. II, 352. – Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III/1, 56.: „Durch die Unvorsichtigkeit Kopp' s wurde bei dieser Expedition fast die ganze Besatzung von Ónód (500 M.) eingebüsst.”

[6] Das verwirrte Königreich Hungarn, 204.

[7] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 329.

[8] Kornéli id. m. III, 109–121. – Histoire des Troubles de Hongrie, II, 25, 30. – Horváth Mihály id. m. VI, 75.

[9] Horváth Mihály id. m. VI. 68.

[10] Lacroix, État général de I'Empire Ottom., II, 67.

[11] Teljes neve: Francois Gaston, marquis de Béthune.

[12] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 332.

[13] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. 56: „Ein späterer Erfolg, den der kaiserliche Obrist Schmidt bei Tokaj errang (21. Juni), hatte um so weniger Bedeutung, als er mit namhaften eigenen Verlusten bezahlt wurde.”

[14] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 57.: „Nach der misslungenen Unternehmung gegen Szatmár streifte ein Theil des Kuruzenheeres gegen Kaschau, berannte sieben Wochen lang vergeblich das Schloss Boldogkő und gewann die Castelle Zadvár und Torna durch die Treulosigkeit der dortigen Besatzungen.”

[15] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 57.

[16] Babocsay id. m., Rumynál, I, 50. – Kornéli id. m. III, 192, 210. – Cserey id. m. 87. – Das verwirrte Königreich Hungarn, 211. – Katona id. m. XXXIV, 210–240. – Histoire des Troubles de Hongrie, II, 43–49.

[17] Angyal id. m. I, 131.

[18] Kornéli id. m. III, 212. – Wagner, Hist. Leop. I, 548.

[19] Wagner, Hist. Leop. I, 550. – Kornéli id. m. III, 234. – Hist. des Troubles de Hongrie, II, 53.

[20] Angyal id. m. I, 134. szerint november 2-án.

[21] Wagner, id. m. I, 552. – Hist. des Troubles de Hongrie, II, 61.

[22] Horváth Mihály id. m. VI, 83. – Szalay László id. m. V, 182.

[23] Pray kézirata a pesti egyetem könyvtárában. Res transsilv. ab. anno 1590–1700. – Török-Magyarkori Államokmánytár, V, 413.

[24] Teljes nevén: Cristophe d'Alenduy de Boham.

[25] Babocsay id. m. Rumynál, I, 55.

[26] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. 57.

[27] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 58: „Der Kaiser enthob den Grafen Strassoldo des Obercommandos und übertrug es dem, wegen seiner rücksichtslosen Strege gefürchteten General Kopp.”

[28] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 399. szerint a Béthune által Lengyelországban gyüjtött segélyhad szeptember végén ért Boham ezredes vezérlete alatt Máramarosba. „Nem volt ugyan olyan nagy, mint várták; csak 3.000 emberből állt, de jó tisztek vezették s így a bujdosóknak csakugyan nagy hasznára lehetett.”

[29] Acsády az előző lábjegyzetben közölt idézet folytatásaként a nyalábvári ütközetről a következőket írja: „A kis sereg elszántan folytatta az előnyomulást s október 10-én Királyházánál egy erős német csapatot megvert. Bujdosók is csatlakoztak hozzá, de csekély számmal, mert a tömegeknek nem volt utasításuk. Ekkor tűnt ki a legszembetűnőbben, milyen baj, hogy nincsen vezérük, aki intézkedik. Végre kaptak külföldi hadisegélyt, mely győzelmet is aratott s mégsem csatlakozhattak hozzá, mert Teleki moccanni sem akart, míg francia részről magánérdekei nem biztosíttatnak. Így az a helyzet állott be, hogy idegen had jött a bujdosók segélyére, ezek azonban nem csatlakoztak hozzá. Jogos volt tehát az aggodalom, hogy ha a magyarok cserben hagyják, a segélyhad hazatér.” – Jacobus Francus, Relationis Historicae Vernalis Continuatio 1677, 15.

[30] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 58.

[31] Babochay id. m. 57–60. – Francus id. m. 17. szerint az ezredesnek nem Pava, hanem Poyger volt a neve. Ugyanő az ütközetben részt vett kurucok számát mintegy 2.000-re, a labancokét 500-ra teszi.

[32] Wrbna gróf eltorzított neve. Angyal Dávid id. munkájában következetesen Würmb-nek nevezi Wrbnát. A Kriegs-Chronik Öst. Ungarns ellenben helyesen Wrbna-nak írja nevét.

[33] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 58.

[34] Babocsay id. m. Rumynál, I, 55. – Wagner, Hist. Leop. I, 551. – Das verwirrte königreich Hungarn, 222–227. – Kornéli id. m. 262, 279, 287. – Hist. des Troubles de Hongrie, II, 67. – Szirmay, Not. Comit. Zemplén, 246. – Mémoires du Comte Bethlem Miklós, II, 22–65. – Archiv des Vereines für siebenb. Landeskunde. Neue Folge, I, 282.

[35] Thököly Debrecenben dec. 3-án kelt levele Telekyhez, Deák Farkas, gróf Thököly Imre levelei, 14.

[36] Bethlen Miklós önéletírása, I, 469. – Cserey id. m. 97. – Hiatoíre des Troubles de Hongrie, II, 88.

[37] Az erre vonatkozó okiratokat lásd: Tört. Tár, 1890., 531 és 536.

[38] Szilágyi–Acsády id. m. VII, 340.

[39] Kazy id. m. XII, 225, 260.

[40] A somkúti gyűlésről Angyal id. m. 168. old. a következőket írja: „Úgy látszott, hogy most a bujdosók és Erdély viszálya véget ért s hogy köztük oly szövetség létesült, mely némileg emlékeztetett a régibb időkre. Úgy látszott, hogy a magyarság részéről e szövetség legfőbb támasza Thököly Imre, ki Telekyt az első helyre segítvén, a maga számára követelte a másodikat. Ellenben a bujdosók eddigi generálisa, Wesselényi Pál teljesen a háttérbe szorult s a gyűlés végén vetődvén Somkútra, csak azon kitüntetésben részesült, hogy a Teleky mellé rendelt tizenkét tagú tanácsba választatott. Pecsétőrt, nemzet titkárát, strázsamestereket és tábormestert is választott e háborút viselő arisztokratikus köztársaság (Thököly Imre naplója, 124–162. – Deák Farkas Gróf Thököly Imre levelei, 18, 19. – U. a., A bujdosók Levéltára, 67.). Thököly is tagja lett a tizenkettes tanácsnak, de tényleg több volt, mint „egyszerű tanácsos”: ő lett Teleky helyettese.

[41] Lásd a 413. oldalon.

[42] Mémoires historiques du Compte Bethlen Miklós, I, 80.

[43] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 58.

[44] Horváth Mihály, id. m. VI. 91.

[45] Libri Regii XVII, köt. a csász. kir. belügyi miniszterium levéltárában.

[46] Kornéli id. m. IV, 30. – Babocsay id. m. Rumynál, I, 60. – Das verwirrte Königreich Hungarn, 228. – Wagner, Annalecta Scep. IV, 160. – Angyal id.m. I, 173.

[47] Haim Gáspár Krónikája, 456. – Deák Farkas, A bujdosók Levéltára, 277.