A bécsi körök kérlelhetetlen, minden emberi érzést nélkülöző kegyetlen eljárása ezúttal is megbosszulta magát és a vérig megkínzott magyarság, bár segítségre sehonnan sem számíthatott, kétségbe esett elszántsággal emelt fegyvert és szállt síkra szívtelen elnyomói, zsarolói és tönkretevői ellen. A halálmegvetéssel megindított küzdelemnek legnagyobb baja és fogyatékossága az volt, hogy ezúttal nem akadt férfi, aki megfelelő politikai és katonai tudással és a nagy dolgokhoz okvetlenül szükséges eréllyel is rendelkezett volna, hogy a zászlók köré sereglett oly különböző értékű és felfogású, nagyobbára szedett-vedett csőcselékből álló embertömeget kimagasló tekintélyével fogva erős kézzel és céltudatosan vezethette volna.

Eddig ily válságos időkben rendszerint a mindenkori erdélyi fejedelem volt az, aki a hazafias honmentő mozgalmak élére állva, a kellő eréllyel és eredménnyel tudta a bécsi körök lelketlen munkáját és törekvéseit kellőképpen kontrakarírozni s helyesen jegyzi meg Rónai Horváth id. m. II, 228. oldalán: „Ha az erdélyi fejedelmi széken most is Betlen Gáborhoz, I. Rákóczi Györgyhöz hasonló fejedelem ül, úgy ez áll a mozgalom élére s belőle nemzeti fölkelés keletkezik, mely az udvar törekvéseit meghiusítja; ez pedig valóban nem kevesebbet akart, mint Magyarországot az egységes, absolut és katholikus Ausztriába bekebelezni. Talán ha Zrínyi Miklós életben marad, akkor is más irányt vesz a mozgalom, s talán Bocskay ideje ismétlődik. De Erdélyre, melyet a török tönkretett s hol a gyámoltalan[1] Apaffy uralkodott, számítani nem lehetett, ama férfiaknál pedig, akik különböző helyeken a haza sorsán tanácskoztak, hiányzott az államférfiúi bölcsesség, hiányzott a szándék tisztasága, az akarat erélye. Már az eszközökben sem értettek egyet, mert míg Wesselényi a töröktől remélte a támogatást, Zrínyi Péter a franciákat óhajtotta megnyerni. Midőn pedig Wesselényi nádor meghalt, a szövetség tagjainak mindegyike csak saját önző céljait követte. Zrínyi Péter a maga számára Magyarország, veje I. Rákóczy Ferenc részére Erdély fejedelemségét, Nádasdy Ferenc a nádorságot kereste.” És sajnos e tekintetben csöppet sem javult a helyzet, amidőn a mozgalomnak eme első vezetőinek helyébe mások léptek. Az önzés, a széthúzás jellemezte ezután is mindnyájukat.

Külső támogatás hiányában csupán saját erejükre utalva, az augusztus 20-án tanácskozásra egybegyűlt főbb urak nem az egész országra, hanem annak csak egy részére, Felső-Magyarországra kiterjedő politikai célt tűztek ki maguk elé, mely elég különösnek mondható. Az eddigi két különálló országrész, a királyi Magyarország és Erdély helyett immár három különálló országrészt szándékoztak statuálni és jellemző, hogy ezt az új harmadik országrészt is, az ország legnagyobb részét máris járom alatt tartó és a magyarságot szintén végpusztulással fenyegető török uralma alá akarták helyezni, jeléül annak, hogy még ezt is kisebb veszélynek tartották, mint a bécsi udvar határtalan, a nemzet létét a legkomolyabban veszélyeztető hallatlan és szívtelen erőszakoskodásait.

Az elfogadott politikai programmhoz alkalmazkodott aztán a megállapított hadjárati illetve hadműveleti terv is, amely nagyban véve Felső-Magyarország elfoglalását tűzte ki céljául. De ahelyett, hogy az egész erőt egyidőben és egységesen vetették volna latba, a művelet sok apróbb, egymással szoros összefüggésben nem álló, különböző időpontokban végrehajtott műveletekre forgácsolódott szét, ami döntő és tartós eredmények kivívását már eleve kizárta. Ez a parciális működés nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a főszereplők mindegyike nem minden önérdek nélkül lehetőleg saját szakállára akart működni.

Az egyes csoportok hadműveleti célja egyes kiszemelt területek és az azokon fekvő várak, városok és helységek elfoglalásában, megszállásában és kiszipolyozásában csúcsosodott ki. Csakhogy a várak és az erődített helyek ostromát és megvételét megfelelő tűzérség és az ostromszerek teljes hiánya igen nagy mértékben hátráltatta, sőt a legtöbb esetben lehetetlenné tette. Viszont a nyilt helyek és egész területek elfoglalását lényegesen megkönnyítette az, hogy a legtöbb helyen a lakosság a fölkelőkkel szimpatizált s többnyire egészen nyiltan, vonakodás nélkül, sőt örömest hozzájuk csatlakozott. Az is lényegében megkönnyítette a fölkelők feladatát, hogy eleinte a császáriak alig rendelkeztek nagyobbszámú csapatokkal, melyek a fölkelők gyors előnyomulásának és térnyerésének gátat szabhattak volna.

Egyben mindkét ellenfél hasonlított egymáshoz: a könyörtelen dúlásban és a hatalmukba került egyének vadállatias kínzásában. De csak hasonlítottak egymáshoz, mert amit a németek e téren műveltek, az szinte utolérhetetlen tömege a vadállatias kegyetlenkedésnek. Ha a fölkelők szedett-vedett csőcseléke ily embertelen cselekedetekre vetemedett, azt még meg tudjuk érteni, de hogy a császáriak rendes hadserege és azok dicsőített legmagasabbrangú tábornokai is ily vérfagyasztó kegyetlenkedésekben lelték örömüket, az az osztrák ármádia örök szégyene marad.

Az egész hadjárat mindössze két nagyobbszabású ütközetet illetve csatát mutat fel, mindkettőt Kassa közelében, Enyiczke illetve Györke mellett. Hogy Spankaunak rendes, hadakozásban jártas és kipróbált, gyakorlott tisztek vezetése alatt álló seregcsoportja Enyiczkénél a fölkelőknek eleinte jóval kisebbszámú és végül sem jelentékeny túlerőben levő csürhe hadától csúfos vereséget szenvedett, azon valóban csodálkoznunk kell. Az a szívós kitartás, melyet Szuhay és Petróczy mindössze 1.200 emberükkel Spankaunak 2.700 emberével szemben három teljes órán át tanusítottak, valóban a legnagyobb dicséretre és elismerésre méltó. Az enyiczkei győzelem azáltal vált döntő fontosságúvá, hogy a mozgalom lényeges megerősödését és a hadműveleteknek a kilátásba vett egész területre való kiterjesztését vonta maga után illetve tette lehetővé. Ha Enyiczkénél véletlenül Spankau marad győztes, akkor a mozgalom alighanem hamarosan véget is ért volna.

Az enyiczkei győzelem hírére Teleky Mihály igen helyesen a fősereghez akart csatlakozni, hogy ott a szerencsésen kezdődött hadműveleteknek még nagobb nyomatékot adjon, ámde a haditanács többsége Gyulaffy tanácsára sajnos a szathmári, különálló vállalatot határozta el, aminek sem értelme, sem eredménye nem volt.

Érdekes a batiz-vasvári ütközetnek ama kínos félreértésre alkalmul szolgált és egyben döntő fontosságúvá vált epizódja, mely abból keletkezett, hogy a fölkelők gyalogsága mindjárt az első ellenséges ágyúszóra hasra vágta magát. Akkoriban az ilyen, mai fogalmak szerint egyébként teljesen észszerű magatartást a legnagyobb fokban szégyenletesnek tartották s ezért a lovasság nem is tudta másra vélni a dolgot, mint hogy az ellenség mindössze egy-két ágyúlövésével az egész gyalogságot a másvilágra küldte. Hogy ebből aztán a lovasok soraiban oly irtózatos pánik keletkezett, ez megint csak arra vall, hogy Teleky lovassága nem lehetett valami nagyon fegyelmezett csapat. A félreértésnek azonban maga a gyalogság adta meg az árát, mert hősies viselkedése és ellenállása dacára az utolsó szál emberig odaveszett. Győzelmüket a németek ezúttal tehát nem valami ügyes és bátor magatartásuknak, hanem tisztán csak a szerencsés véletlennek köszönhették.

Nevezetes és figyelemre méltó, hogy a batiz-vasvári szégyenletes kudarc ellenére az erdélyi bujdosók mozgalma nem hogy alábbhagyott volna, hanem ellenkezőleg még nagyobb elszántsággal tovább folyt az általuk működési körül kijelölt északi vármegyékben.

Petróczy és Cobb egymás elleni műveleteit már kezdettől fogva a nagymérvű óvatosság jellemzi. Szinte féltek egymással megütközni. Végre addig manövriroztak, Petróczy hátra, Cobb előrefelé, míg október 25-én a két sereg már oly közel jutott egymáshoz, hogy a döntő összeütközés elől kitérni már alig lehetett. S ekkor a két sereg igazi középkori ceremonialitással, három ágyúlövéssel invitálja egymást a csata megkezdésére, de ehhez az első lépést megtenni egyiknek sem volt kedve, vagy jobban mondva mersze s így ez az egész nap csupán csak farkasszemnézéssel telik el. És most sajnos, éppen magyar embernek jut eszébe Cobbnak azt a tanácsot adni, hogy nem annyira fegyveres küzdelemmel, mint cselfogással igyekezzék másnap ellenfelét legyűrni. És ez a jól alkalmazott trükk, kapcsolatban a hajdúk ocsmány viselkedésével, eldönti nemcsak ennek a csatának, hanem az egész hadjáratnak a sorsát is.

A szerencsétlen fordulat dacára mindvégig helytálló zempléni dandár és 1.000 főnyi gyalogos csapat minden esetre dicséretet érdemel, bár vállalkozásuk már kezdettől fogva reménytelennek látszott és végső kitartásukkal csak még jobban fokozták a magyarok részén a vereség, a németek részén a győzelem nagyságát.

[1] Pauler Gyula id. m. 7. old., talán kissé túlozva, ennél még erősebb kifejezéseket használ Apaffy jellemzésére, mondván: „Apaffy Mihály embernek elég jó, fejedelemnek rossz, I. Lipót magyar kiadásban, kezdetben szövetségre állott a magyar összeesküvőkkel, de visszavonult, midőn értésére esett, hogy Zrínyiék Rákóczyt akarják Erdély trónjára ültetni. Csak midőn a német kormány lábbal kezdé taposni a magyarok jogait, szólalt fel élénken és hatás nélkül. Őt hidegen hagyta a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak fényes szerepe; de benyomást tett rá nejének unszolása, bujjon ki már egyszer az asszonyok közül, és szerezzen családjának, jövendő második fiának Magyarországon jószágokat, mint tevé Rákóczy György, kit ugyancsak áld most unokája.”