A Regensburgban megállapított hadjárati terv az erők elosztása és a hadműveleti irányok és célok tekintetében nagyban véve ugyanazt a képet mutatja, mint az, amelyet 1663-ban emeltek érvényre. A 225. odalon erre tett megjegyzések ennélfogva erre az új hadjárati tervre is mérvadóknak tekinthetők.

Különös és feltűnő, hogy míg Zrínyit, minden esetre multévi sikerei révén, a regensburgi tanácskozásokba szintén bevonták, addig a legerősebb seregcsoport parancsnokául kijelölt Montecuccoli már csak megtörtént döntés után kapott oda meghívást. Ez a tapintatlanság természetesen még jobban felbőszítette a kényes és érzékeny olaszt úgy a haditanács tagjai, mint az oly kiváló megtiszteltetésben részesült Zrínyi ellen.

Az egyes seregek részére kitűzött hadjárati illetve hadműveleti célok ezúttal is elég szegényeseknek mondhatók. Mind a három csoportnál a legfőbb vágy és óhaj várak megvétele körül forog, ami különben teljesen megfelelt az akkori mentalitásnak.

Kanizsa megvételének kérdését Zrínyi vetette fel s ezzel alkalmat adott ellenfeleinek, első sorban Montecuccolinak, hogy őt azzal gyanusítsák, hogy ezt nem annyira állami, mint inkább magánérdekből tette, nem gondolva azzal, hogy ebben az esetben a két érdek teljesen födte egymást. De ettől eltekintve, magam is azt mondom, hogy Kanizsa megvételét erőszakolni nem volt célszerű, nem volt okos dolog. Zrínyi nagyon helyes nyomon járt, amikor 1663-ban azt az álláspontot képviselte, hogy nem várak ostromára, hanem a török főerők megtámadására kell a megindítandó hadjárat alapgondolatát fektetni. Még jobban megerősíthették volna őt eme felfogása helyességében a Pécs ostrománál szerzett tapasztalatok, illetve az ott szenvedett kudarc. Valóban feltűnő tehát, és ez joggal hibául róható fel neki, hogy a regensburgi tanácskozáson annyira kardoskodott Kanizsa megvételének szükségessége mellett. Zrínyi ezt kétségkívül abban a hiszemben tette, hogy Kanizsát hosszadalmas ostrom mellőzésével, egyszerű erőszakos támadással is sikerül majd megvenni. Ezt szem előtt tartva, határozottan hibául róhatjuk fel neki, hogy a hadjárat folytatására vonatkozó javaslatának megtétele előtt Kanizsának és környékének előzetes szemrevételezését elmulasztotta. Így történhetett meg, hogy csak az április 7-iki kilovaglás alkalmával ébredt arra a felette kellemetlen tudatra, hogy a vár erőszakos támadással egyáltalán meg nem vehető s így nem marad más hátra, mint a hosszadalmas és sok fáradságot és türelmet igénylő rendszeres ostromhoz folyamodni.

Komplikálta és megnehezítette a helyzetet, hogy az ezen ostrom végrehajtására hivatott német és osztrák erőkkel tulajdonképpen ő nem is igen rendelkezhetett kénye kedve szerint, mert hiszen Hohenlohe és Strozzi nem voltak neki alárendelve. Ennek hátrányát, vagyis hogy a déli hadseregnél hiányozni fog a mindenért felelős főparancsnok, bizonyára az udvarias haditanács és maga a császár is átlátta, de e tekintetben, legalább Hohenlohet illetve, a német birodalmi csapatokat illetőleg, mint tudjuk, meg volt kötve a keze.[1]

Nem volt célszerű a megállapított hadjárati tervnek ama rendelkezése sem, hogy a főcsoport gyülekezése és hadműveleteinek megkezdése hetekkel későbbi időpontra volt kitűzve. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a három seregnek egyszerre és egységesen kellett volna fellépnie. Csakhogy az előkészületek most is a szokott lassúsággal és erélytelenséggel folytak s azonfelül a szükséges pénz sem állott rendelkezésre s így valamelyik csoportnak háttérbe kellett szorulnia. A kellő előgondoskodás hiánya főleg a déli seregnél bosszulta meg magát, mert ezáltal a kanizsai várőrségnek olyannyira kívánatos meglephetése teljesen illuzióriussá vált.

A felette nehéz ostrom munkálatokhoz a keresztény csapatok dícséretre méltó buzgósággal fogtak hozzá és az első időben, habár nehezen, de mégis szép sikerrel haladtak előre. De az ellenség se hagyta magát és elejétől végig oly dícséretre méltó tevékenységet fejtett ki, hogy végeredményben ennek köszönhette a vár megtartását. Különösen ügyes és szemfüles magatartásuknak akkor adtak kifejezést, amikor június 1-én az ellenség táborában mutatkozó mozgolódást és zavart ügyesen felhasználva, nyomban kitörtek és az adott kedvező viszonyok között elég szép sikert is értek el. Az igyekezet és erőfeszítés súlypontját egyébként mindkét fél elejétől végig a közeledő töltésekkel kapcsolatos teendőkre és munkálatokra fektette. A keresztények részéről ez az igyekezet építő, a törökök részéről pedig romboló munkában nyilvánult meg és elég baj volt az ostromlókra nézve, hogy az építő munka csak kis mértékben multa fölül és mutatkozott eredményesebbnek a törökök éjjel-nappal szakadatlanul folyó és ügyesen véghez vitt romboló munkáját.

A bizonyos idő mulva Grácból a helyszínére beérkezett nehéz tűzérség eleinte igen szép eredményeket ért el, de ennek előnyeit csak akkor lehetett volna kellőleg kiaknázni, ha közben a közeledő töltéseket is a vár két bejáratáig sikerült volna megépíteni, ami alkalmat adott volna az ostromló gyalogságnak a döntő roham végrehajtására, mely esetleg többször megismételve feltétlenül célhoz vezetett volna. Ennek azonban a török fölmentő sereg közeledése végkép bevágta az útját. Az ezáltal keletkezett helyzetben kétségtelenül a leghelyesebb az volt, amit Zrínyi, más verzió szerint Strozzi ajánlott: az ostromló sereg legnagyobb részével a felette veszedelmessé válható nagyvezíri seregnek a legnagyobb vehemenciával támadólag nekimenni. De ép most mutatkozott legjobban a háromfejű vezérletnek, illetőleg egy kinevezett valóságos főparancsnok hiányának óriási nagy hátránya, mert a helyes terv és szándék végrehajtása elé a csak mellé és nem alárendelt vezértársak vagy legalább is azok egyike egyszerűen megtagadta a valóban helyes eszméhez és annak kiviteléhez való hozzájárulását, ami végeredményben az egész vállalatnak, illetve a Zrínyi-féle ezévi hadjáratnak végső kudarcát jelentette.

Hogy a Zrínyi által a közeledő nagyvezír ellen tervezett lendületes támadás majdnem biztosan sikerre vezetett volna, az a következő szemlélődésből tűnik ki. A Vág és Mura mentén folyó előkészületekről szóló hírek Konstantinápolyban nem kis mértékű izgalmat keltettek, úgy hogy onnan Köprülizáde Achmed nagyvezír már április első napjaiban ismét Belgrádban termett, hogy a hadjárat megindítására szükséges intézkedéseket megtegye. Többek között Belgrádban 12 óriási nagyságú új löveget öntetett, amelyeket Bécs ostrománál szándékozott felhasználni. Ámde a Huszein és Hasszán pasáktól vett hióbhírek jóval alább szállították csapongó képzeletének csalóka tündérálmait. Majd Nyitra elestéről és Kanizsa szorongatott helyzetéről hírt véve, arra az elhatározásra jutott, hogy minden összeszedhető erejét Zrínyi, mint legveszedelmesebb ellenfél ellen, akit téli hadjárata óta a török intéző körök a „vastuskó (Eisenpfahl)” nem annyira hangzatos, mint félelmes melléknévvel tiszteltek meg,[2] fogja működésbe hozni s így ama csapatok jó részét is, amelyeket eredetileg Nyitra megsegítésére indított volt útba[3], immár Pécs alá magához rendelte, de még így is mindössze mintegy 40.000 embert szedhetett össze és ezekkel és 100 ágyúval végre megindulhatott Kanizsa felmentésére.[4] Mindezekből leginkább két dolog tűnik ki: mindenekelőtt az, hogy legveszedelmesebb ellenfélnek a törökök ezidő szerint Zrínyi Miklóst tartották, másodszor pedig az, hogy ők ily aránylag korai terminusra nem tudtak kellőképpen felkészülni s így valóban helyes volt Zrínyinek az az intenciója, hogy hadműveleteit minél korábban kezdje meg, amikor még a törökök meglehetősen készületlen állapotban voltak. A hadműveleteknek ily korai megkezdése által török részen okozott nehézségek voltak okai annak, hogy a nagyvezír oly lassan és mondhatni bátortalanul nyomult Eszékről Kanizsa felé előre. Mert míg a Zimonytól Eszékig terjedő 150 kmnyi utat, naponta átlag 30 kmt menetelve, 5 nap alatt tette meg, addig az Eszék és Szigetvár közötti 85 kmnyi távolságot a május 14. és 25. közötti időben, tehát 12 nap alatt tette meg, ami mindössze napi 7 km-es átlagos menetteljesítménynek felel meg. A Szigetvártól Kanizsáig terjedő 70 km megtevésére pedig 7 nap sem volt elegendő, mert hiszen tudjuk, hogy a keresztény sereg csak a június 1-jét követő éjjel hagyta el Kanizsa környékét, még pedig teljesen bántatlanul. Ily csigalassúsággal valóban nem haladhat az, aki szorongatott bajtársainak minél előbb segítséget akar hozni és aki annyira bízik önerejében, hogy szinte ég a vágytól, hogy minél előbb összemérhesse kardját az ellenfelével. A keresztény sereg tehát bízvást megkockáztathatta volna az ily lelkiállapotban levő, lelki kétségekkel és küzdelmekkel küzködő ellenfél megtámadását.

Zrínyinek kétségkívül akkor is helyes volt az érzéke és felfogása a kölcsönös helyzetről, amidőn még a Mura mögé való visszatérés előtt újból felszólította vezértársait az ellentámadásba való átmenetelre, azonban Hohenlohe és Strozzi most sem tagadták meg eddigi mentalításukat.

[1] Lásd a 220. oldalon említett kikötést.

[2] Hammer-Purgstall id. m. III, 547.: „Der Winterfeldzug Zrínyi's hatte zu Adrianopel und Constantinopel Anlass zu vielem übertriebenen Gerede gegeben, man nannte denselben den Zug des Eisenpfahls.”

[3] Lásd a 242. oldalon.

[4] Rintelen id. m. II, 9.: „Die frühzeitigen Anstalten an der Mur und der Waag hatten auch die Pforte früher als gewöhnlich aufgeregt. Der Grossvezir befand sich schon in den ersten Tagen des Aprils in Belgrad, und leitete mit Thätigkeit die Zurüstungen zum Feldzuge. Er spannte hoch seine Hoffnungen, indem er in Belgrad 12 neu Geschütze von ungeheurer Grösse giessen liess. Die bei der Belagerung Wiens gebraucht werden sollten. Die verschiedenen Heeresabtheilungen der Türken befanden sich aber noch zerstreut in den entfernten Provinzen, und an Aufstellung einer bedeutenden Macht konnte der Grossvezir Anfang Aprils noch nicht denken. Die für den diessjährigen Feldzug bestimmten Asiaten hatten zu Anfang Aprils erst Adrianopel erreicht. Der Fürst Apaffy von Siebenbürgen wurde aufgevordert, mit einem Truppenkorps zu Felde zu ziehen; er wusste sich aber unter allerlei Vorwänden dem geschickt zu entziehen. Zu Ende Aprils hatte der Grossvezier noch keine 8.000 Mann bei Belgrad versammelt… die Schwäche seiner Truppen mag den Grossvezier wohl allein abgehalten haben, der belagerten Festung früher zu Hilfe zu eilen. Bald aber folgten dem Grossvezier andere Truppen von Belgrad nach, und was in den Festungen an der untern Donau, in Temesvár und andern Plätzen nur entbehrlich war, musste sich seinem Heere anschliessen. Ohne Zweifel von der Schwäche seiner Gegner an der Donau unterrichtet, entblösste er noch mehr die nur schwach besetzten Festungen an diesem Strome von Truppen, die er an sich zog. Die Bewegungen des F. M. de Souches, obgleich er bereits Neutra erobert hatte und vor Lewentz stand, erregten ihm nicht die mindesten Besorgnisse… und Kuschuk-Bassa erhielt Befehl, sammt allen Besatzungen aus den Grenzpoten zwischen Parkan und Erlau, auf Fünfkirschen zu eilen. Erlau musste den grössten Theil seiner Besatzung absenden; Gran und Ofen wurden nicht verschont; aus letzterem Platze zogen, gegen 800 Janitscharen, nebst einiger Reiterei, gegen Fünfkirchen zu. Auf diese Weise konnte der Grossvezier ein Heer von 40.000 Mann mit 100 Kanonen um den 20. Mai gegen die Belagerer von Kanizsa in Bewegung setzen."