Zrínyi Miklós eredeti terve azt volt, hogy a felállítandó sereg zöme erélyes offenzivát kezdjen Eszék irányában.[1] Az udvari hadi tanács ezt az eszmét illetve tervet nagynehezen végre jóváhagyta ugyan, azonban azzal a lényeges módosítással, hogy annak kiviteléhez a hadseregnek csupán egy részét bocsátotta rendelkezésre, tűzérség dolgában pedig annyira fukarkodott, hogy azzal nem hogy igazi várat nem lehetett ostromolni, hanem még nyílt mezőn való hadakozásnál is alig jöhetett komolyabb tényezőként számításba. Ilyenformán most már Zrínyi szándékának és tervének is alaposan módosulnia kellett. Ezzel a csekély erővel már nem gondolhatott arra, hogy a Duna–Dráva–Száva mentén levő ellenséget megtámadja és tönkretegye, hanem csupán arra, hogy a Montecuccoli vezényletére bízott fősereg hadműveletei számára kedvező helyzetet teremtsen.[2] Ezt szem előtt tartva, joggal mondhatjuk, hogy Zrínyi kitűzött célját, főleg az eszéki híd felégetése, másodsorban pedig a Dráva bal partján fekvő török terület elpusztítása és tönkretétele által teljes mértékben elérte. Ezt mint fentebb láttuk, úgy itthon, mint külföldön minden pártatlanul itélő tényező elismerte, csak Zrínyi halálos ellensége, Montecuccoli, igyekezett kicsinyíteni gyűlölt ellenfele ország-világra szóló érdemeit.[3]

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megváltozott, erősen megnyírbált feladat végrehajtására Zrínyi saját csapatja is elég lett volna, aminthogy az eszéki híd felégetését és a kiszemelt vidék elpusztítását úgyis csak a maga csapatjaival hajtotta végre, a birodalmi csapatokat az udvari haditanács tehát bízvást meghagyhatta volna Montecuccolinak, ami minden esetre mérsékelte volna utóbbinak a haditanács iránti duzzogását és nem fokozta volna még jobban a Zrínyi ellen táplált ellenszenvet. Csakhogy a tisztán zöld asztal mellett dolgozó haditanács nem tudta és nem is igen lehetett gyakorlati érzéke hozzá, hogy a kitűzött, illetve elérendő célt a rendelkezésre bocsátandó eszközökkel kellően összhangzásba hozza.

A téli álmában megzavart nagyvezír az első pillanatban komoly veszélyre, egy Zrínyi által végrehajtandó döntő támadás bekövetkezésére gondolt s ennek megfelelően a rendelkezésre álló összes erőket fellármázta, miután azonban az ellenség Szigetvárral komolyan kikezdeni nem mert, hamar rájött, hogy az ellenség csak alárendeltebb jelentőségű feladatba fogott s így nyugodtságát visszanyerve, hirtelen felhevülésében tett intézkedéseit nagyrészt visszavonta és csupán az ellenség által fenyegetett két legfontosabb várnak, Pécsnek és Szigetvárnak kellő biztonságára tette meg a szükséges intézkedéseket, de amellett természetesen nem mulasztotta el, sőt most még jobban sürgette a tavaszra amúgy is elhatározott offenzívára szóló előkészületek megtételét. Íme, mily egyszerűen és természetesen játszódnak le a dolgok ott, ahol a hadi események és az azokkal kapcsolatos dolgok összes szálai egyetlen egy kézben, nempedig egy sokfejű, ellentétes nézeteket valló és különböző érdekeket képviselő szervben, aminőnek a bécsi haditanácsot tekinthetjük, összpontosulnak.

Hogy a meglepett Berzence és Babocsa egy-kettőre megadta magát, azon nem csodálkozhatunk, ellenben hogy Pécs külvárosai és a város mindjárt az első rohamra a támadók kezébe került, az a török őrség nagyfokú hanyagságára mutat. Pécs parancsnokának bizonyára már 1–2 nap óta tudomása volt Zrínyiék előnyomulásáról s így volt elég ideje a felkészülésre, vagy legalább is arra, hogy a város védőrsége készen várja az ellenség nem is egészen meglepő, hanem gondos csoportosítás által célszerűen előkészített és két napra terjedő támadását, amelyet a jó erős, de még kevésbé erős falak mögött is védelemre kellően berendezkedve, legalább néhány napig biztosan feltartóztathatott volna. Legbiztosabb jele ennek a belső erőd sikeres ellenállása, pedig ennek falai se lehettek sokkal külömb állapotban, mint a várost övezők.

Az eszéki híd ellen tervezett vállalatát Zrínyi minden dicséreten felül álló energiával és igazi mesteri szaktudással hajtotta végre. Igazi csapást jelentett ez a törökökre nézve, főleg erkölcsi tekintetben.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Pécs alatt a sereg legnagyobb részével visszamaradt Hohenlohe nem valami nagy erőfeszítést tett a vár elfoglalására, de hogy megfelelő tűzérség és ostromszerek híjján csak félig meddig jól védelmezett erősséggel szemben, amit most már a török őrség úgylátszik nem mulasztott el megtenni, egyhamar eredményt más se érhetett volna el, az majdnem bizonyosnak látszik. Belátta ezt visszatérése után Zrínyi is, és miután a közte és Hohenlohe, nemkülömben a német és magyar csapatok között kitört viszály és egyenetlenség mellett eredményes továbbmunkálkodásra számítani úgy sem lehetett, tényleg legjobb volt a téli időjárás alkalmával már eddig is sokat szenvedett csapatokat megszokott táborhelyeikre visszavezetni, habár ez elég nagy szépséghibát jelentő csorbát ejtett a külömben remekül végrehajtott vállalat általános sikerén, bár az, még így is a legteljesebb mértékben elérte kitűzött célját. Zrínyi büszke lehetett és volt is legújabb teljesítményére; ezzel tekintélye, hírneve, dicsősége mind bel-, mind külföldön egészen kivételes arányokat öltött, de sajnos ép ily arányban nőtt a reá irígykedő Montecuccoli ellenszenve és a szerencse e kedveltjének, Zrínyinek minden úton módon ártani akaró leghőbb vágya is.[4]

[1] Lásd a 223. oldalon.

[2] Hammer-Purgstall id. m. III, 547: „Die Hauptabsicht dieser Unternehmung war, den Anzug des türkischen Heeres fürs nächste Jahr zu erschweren.” – Zinkeisen id. m. IV. 920: „Graf Niklas Zrínyi war jetzt die Seele der kühnen Unternehmungen, welche während dieses Winterfeldzuges die entscheidenden Schläge des nächsten Jahres vorbereiten.”

[3] Tendenciózusan rosszakaratúnak kell ennélfogva Rintelen (id. m. I, 255.) alábbi megjegyzését is minősítenünk: Die Zerstörung der Brücke von Essek war die einzige Frucht eines die Truppen in der rauhen Jahreszeit erschöpfenden und kostspieligen Zuges; denn die Eroberung von Berzencze und Segesd, wo man Besatzungen zurükgelassen hatte, war für nichts zu rechnen, da beide Plätze nicht einmal einem Anlaufe widerstehen konnten. Auf den Feldern gab es nichts zu verheeren; man verbrannte also die Dörfer, und erbitterte das Landvolk. Der Feind, der überrascht wurde und nichts entgegenzusetzen hatte, musste dieses ungestört geschehen lassen, und begnügte sich damit, die Kommandanten von Berzencze und Segesd in der Folge zu stranguliren. Die rauhe Jahreszeit aber ersetzte das Schwert des Feindes, und that eine verheerende Wirkung, sowohl bei Menschen, als Pferden.” – E helyett inkább elfogadhatjuk Rónai Horváth, Zrínyi Miklós Kanizsa előtt 1664-ben című tanulmányában (Hadt. Közl. 1888, 634.) kifejtett következő nézetét: „Ha e hadjárat eredménye nem vala is nagy, de felköltötte ismét a bizalmat a keresztény fegyverek szerencséjében s így, tekintve hogy alig 200 főnyi veszteségbe került s három vár birtokba vételét, a híres eszéki híd fölégetését és tömérdek zsákmányt eredményezett, bizonyára megérdemelte volna, hogy osztatlan tetszésben részesüljön. Részesült is. Kivételt csak Montecuccoli és pártja képezett, kik semmi alkalmat el nem mulasztanák, hogy a hadjáratról fitymáló észrevételeiket meg ne tegyék.” – A Magyar Hadi Krónika, II, 214. oldalán pedig ezeket irja Rónai Horváth: „A hadjárat eredménye a hátrányos körülmények dacára fényes volt. Három vár, három palánk, 40 ágyú, 3.000 ló, 20.000 szarvasmarha foglaltatott el e hadjáratban, elromboltatott a törökök kegyeletének, büszkeségének egyik főtárgya, a Nagy Szulejmán hídja, elpusztíttatott a vidék, melyen át bevonulni szoktak. Rettegés szállt a törökök szívébe s a rémület a szultán trónjáig hatolt, míg ellenkezőleg Magyarország és a külföld a diadalok hírein lelkesült.”

[4] Lipót császár Zrínyit ez évi fényes sikerei elismeréséül a birodalmi hercegi címmel kinálta meg, de ő úgy ezt, mint a többi külföldi kitüntetéseket szerényen visszautasította. (Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II, 215.) – Zinkeisen id. m. IV, 920: „Montecuccoli, welcher dem Ruhm Zrínyis überhaupt immer mit scheelen Augen ansah, sucht seine Verdienste auch hier (p. 421–426.) möglichst zu verkleinern, namentlich dadurch, dass er, die Brücke bei Essek fast nur zu einem elenden Knüppeldamm machen möchte. Doch scheint man auch zu Wien, obgleich der Kaiser Zrínyi durch die Erhebung in den Reichsfürstenstand belohnen wollte, eine Ehre, die er ablehnte, mit seinem Winterfeldzuge nicht ganz einverstanden zu sein. „La Corte stima-heisst es unter Anderem in einem Schreiben aus Wien vom 27. Jänner 1664 (bei Brusoni, p. 57.) – che queste scorrerie non faranno altro, che tirare contro di lui a primo tempo tutte le forze Ottomane.”