Érdekes, de egyúttal ép oly sajnálatos jelenség is, hogy amíg a török ázsiai elfoglaltsága miatt az európai hadiszíntéren csak kisebb seregekkel jelenhetett meg, az itteni fejedelmek és uralkodók, így elsősorban a német császár és a pápa érdeklődése a török veszedelem iránt fokozatosan mindjobban alábbszállt, sőt majdnem teljesen elaludni látszott, holott ép ekkor, amikor a szultán az ázsiai roppant veszteségek és a janicsárok folytonos garázdálkodásai miatt Európában nagyobb erő kifejtésére tehetetlenné vált, kellett volna a kedvező alkalmat felhasználni a török kérdés végleges megoldására.

Most, hogy az új, fiatal, tetterős nagyvezír megint hatalmas sereg élén jelent meg a Duna mentén és Érsekújvárnak, az osztrák örökös tartományok és Németország felé vezető irányok egyik fontos gócpontjának kézrekerítése által kétségtelen jelét adta észak és nyugat felé való további terjeszkedési vágyának, csak most kondultak meg ismét a török vészt jelző harangok Rómában, Bécsben, Németországban, sőt majdnem az összes nyugati államokban és ime rövid idő alatt sikerült is elég tekintélyes haderőt talpraállítani, mely, ha annak csak számbeli erejét vesszük tekintetbe, legalább arra minden esetre elégségesnek látszott, hogy gátat vessen a félhold további terjeszkedésének magyar és a szomszédos osztrák és német területeken, főleg miután az új harcias nagyvezír sem mutatkozott valami nagy koncepciójú hadvezérnek, amennyiben még az 1663. évi felette kedvező körülmények között is, valamint a rendelkezésre álló töméntelen túlerő dacára egy alárendeltebb jelentőségű célkitűzéssel, az alapjában véve mégis kevésbé fontos Érsekújvár megvételének kívánalmával és végrehajtásával is beérte.

Ami tehát az elég gyorsan talpra állított vagy legalább is kilátásba helyezett haderő nagyságát illeti, e tekintetben elég bizakodónak látszott a helyzet a bécsi udvarra nézve, de annál nagyobb bajok voltak más téren. Míg a törökök részén mindenütt és mindenben csak egy akarat nyilvánult meg, amelynek megtestesítője a mindenkori nagyvezír volt, aki az utolsó pillanatban – amint 1663-ban is történt – még a szultánnal szemben is érvényt szerzett saját terveinek és akaratának, aki az engedelmeskedni nem akaró, vagy helyüket tökéletesen betölteni nem tudó alvezéreket egyetlen kézlegyintéssel félrelökte útjából, sőt minden nagyobb teketória nélkül egyenesen a másvilágra küldte, addig a bécsi öreges, állandóan nyikorgó és bizonytalanul ide-oda imbolygó politikai és hadi gépezet teljesen híjján volt a szükséges erélynek, nemkülönben ama képességnek is, hogy a mindenkori helyzetet kellően felismerve és mérlegelve, ennek megfelelően a legcélszerűbb és legpraktikusabb intézkedéseket léptesse életbe. Míg a törököknél az egész államhatalom, úgy politikai mint katonai vonatkozásaiban, úgyszólván egyetlen ember, a nagyvezír kezében összpontosult, addig Bécsben egy nagyon is sokfejű hidra állott a közügyek intézésének élén, amelynek tagjai folytonos irigykedéssel és ármánykodással igyekeztek egymás befolyását és érvényesülését kissebbíteni és lehetetlenné tenni. Nagy szerepet játszott ennél ama évszázados, sokszor a gyűlölködésig fokozódott bizalmatlanság is, mely a német intéző körökben és ezek befolyása révén végeredményben a császár-királyban is minden magyar egyén, intézmény és törekvés ellen állandóan megnyílvánult. Ez az áldatlan állapot jutott most is kifejezésre a Zrínyi és Montecuccoli között kiélesedett és immár késhegyig menő folytonos torzsalkodásban és harcban is, amelynek levét végeredményben maga az állam és az államfő itta meg, akiben nem volt meg az erélynek és az akaratnak oly magas foka, hogy a folyton okvetetlenkedő és civakodó felek egyikét-másikát félretolja, vagy ha kell, szárazra és hűvösre tegye. Ép ily erélytelennek mutatkozott a hadügyek legfelsőbb fórumának, az udvari haditanácsnak élén álló Lobkowitz herceg is, aki végeredményben úgy oldotta meg a kérdést, hogy a hadjárati terv végleges megállapításánál az összes nagyfejűek kívánságait és óhajait figyelembe véve oly tákolmányt fogadtatott el a császárral hadjárati terv és cél gyanánt, mely ellen a haditanács három legmértékadóbb egyénisége, Montecuccoli, Zrínyi és a nádor, még az eddiginél is hevesebb módon kelt ki. E helyett kétségkívül sokkal jobb lett volna az előterjesztett javaslatokból a legjobbat kihámozni és annak megvalósítását, illetve keresztülvitelét elrendelni. Így többek között határozottan jó volt Montecuccoli javaslatában az erők együtt tartásának a kívánalma, de elvetendő volt, hogy ezzel az együtt tartott erővel ő is csak erődített helyeket, várakat akart visszafoglalni ahelyett, hogy az ellenséges haderőknek nyilt csatában való tönkretételét tűzte volna ki elérendő cél gyanánt, ahogyan ez Zrínyi Miklós javaslatában határozottan kifejezésre jutott. Ámde ehhez a rendelkezésre álló erőknek nemcsak egy részét, hanem azokat teljes egészükben kellett volna ebben a hatásos irányban, Eszék, majd onnan tovább Belgrád felé latba vetni. Ugyanezt az együtt tartott erőkkel való erőteljes támadást a Duna mentén is, főleg annak balpartján, lehetett volna végrehajtani, de nem a közbeeső várak ostromával bíbelődve, hanem az ellenséges főerőket felkeresve és a teljes tönkretevés szándékával erélyesen megtámadva, mi ha sikerül, a hátul fekvő erődített helyek szinte önmaguktól, vagy legalább is csekély utólagos erőfeszítéssel feltétlenül beadták volna a derekukat.

A véglegesen megállapított hadjárati terv szerint az erők együttartása helyett azoknak három önálló csoportban való alkalmazása határoztatott el, ami természetesen nagymérvű szétforgácsolást jelentett s ez annál nagyobb hiba volt, mert már évtizedes tapasztalatok azt mutatták, hogy a török mindig együtt tartott erőkkel szokott operálni, amelynek létszáma rendszerint a 100.000 főt is fölülmúlta. Ugyanilyen eljárással kellett a küszöbön álló 1664. évi hadjáratban is az ellenség részéről számolni, ami saját részről is az erők együtt tartását tette kívánatossá, mely fontos elvet személyi tekintetek és alárendelt célok miatt mellőzni nem lett volna szabad.