Bethlen Gábor igyekezete, hogy halála után Erdélyben nyugodt, békés és rendezett viszonyok legyenek, hiábavalónak bizonyult. Hátrahagyott özvegye, Brandenburgi Katalin már férje életében méltatlannak mutatkozott a nagy fejedelem becéző gondoskodására, a melléje rendelt kormányzó, Bethlen István pedig tehetség, jellem, akarat és egyéb egyéni tulajdonságok tekintetében sokkal kisebb kaliberű ember volt, semhogy a feje fölé tornyosuló vészfelhőkkel szemben eredményesen felvehette volna a küzdelmet. Bethlen István a nagyon is kétes értékű török támogatáson kívül valóban számot tevő támaszra és segítségre tulajdonképpen egyik oldalról sem számíthatott. A fejedelemasszony szabad elhatározásának és cselekvésének kerékkötőjét látta benne s ezért Katalin szűkebb környezete és kegyenc-társasága szintén gyűlölettel viseltetett iránta, s folyton áskálódott ellene; az erdélyi urak nem támogatták, sőt a legtöbben szintén ellene fordultak, mert az ő szemükben utóbbi időben a Bethlen név és a Bethlenek által inaugurált erőskezű uralom már úgyszólván a vörös posztó jellegét öltötte magára; a bécsi udvar szintén ki nem állhatta s helyette inkább katholikus vallású és érzelmű fejedelmet szeretett volna Erdély kormányzatának élén látni s végül, hogy a pohár csordultig megteljen, még saját fia és veje is ellene fordult, akik inkább Sárospatak nagyvagyonú és erőskezű ura, Rákóczy György mellé állottak, mert ő benne látták azt a férfiút, akitől a jövőben a legtöbbet remélhették úgy a maguk, mint szűkebb hazájuk, Erdély és a hozzá kapcsolt részek számára.

A különböző pártok küzdelmeinek és az azokban szereplő személyek méltatása egyébként nem tartozik e munka keretébe, az előfordult hadiesemények pedig oly jelentéktelenek, hogy azokkal bővebben foglalkozni nem igen érdemes, sőt a méltatásukhoz szükséges közelebbi adatok hiányában nem is igen lehet.