| « 16. A Rákóczyak, Zrinyiek és Thököly Imre első küzdelmeinek korszaka (1630–1682). | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |
Alig hogy Bethlen Gábor behúnyta szemét, udvarában nyomban igen magasra szökött fel az egyenetlenség és viszály lángja. Az özvegynek, Brandenburgi Katalinnak unszolására, aki titkon még férje életében a katholikus vallásra tért át, a gyenge és erélytelen Bethlen István kormányzó szintén hozzájárult ahhoz, hogy Kemény János már a fejedelem halála napján Eszterházy nádorhoz, Pázmány érsekhez és a királyhoz Bécsbe küldessék, intézkednének a királyra visszaszállandó hét vármegye átvétele tekintetében, miből kifolyólag Alaghy Menyhért országbíró december közepén Kassán megjelenve, azt a többi városokkal és vármegyékkel együtt átvette Bornemissza János kapitánytól a király nevében.[1]
Ez a dolog sehogysem volt Murtéza budai pasa inyére, aki összhangzásban Bethlen Gábor élete utolsó éveinek intencióival, arra akarta rávenni Bethlen István kormányzót, hogy a hét megyét, vagy legalább az elhunyt fejedelem hódításainak tiszántúli részét ne adja át a császárnak. E szándék alátámasztása céljából Murtéza Papazogli Mohammed egri pasát 400–500 lovassal Debrecenbe küldötte, sőt a többi végbeli pasákat is fegyverre szólította. Miután mind a fejedelemnő, mind a kormányzó attól tartottak, hogy ebből a bécsi udvarral könnyen háborús bonyodalmak keletkezhetnének, Bethlen István kormányzó kérelmére, majd ismételt sürgetésére Murtéza visszavonta fenti rendelkezéseit.[2]
Alig hogy ez a veszedelem elmúlt, új borús fellegek jelentkeztek a gyulafehérvári fejedelmi udvar láthatárán. Brandenburgi Katalinnak és szűkebb környezetének sehogy se tetszett, hogy a kormányzónak felettük ellenőrző hatásköre van. Ennek a szűkebb környezetnek, a katholikus ellenzéknek a feje a fejedelemnő kegyence, a Bécsben nevelkedett, akkor 26 éves Csáky István volt, aki a kegyvesztett Zierotin Dietrich morvaországi protestáns száműzött helyébe lépve, fiatal szerelmesét szinte megigézett rabként kezelte, mert az semmiféle kérése teljesítésének ellenállni nem tudott.
Csáky pedig – mint Angyal írja[3] – mindenekelőtt „azon volt, hogy megtörje a gyűlölt Bethlen-család hatalmát. Hadakat fogadott a saját s kis részben barátjai pénzén. A fejedelemasszonytól is kapott néhány ezer forintot.[4] Kegyetlen iróniája volt a sorsnak, hogy abból a féltékenyen őrzött kincsből, melyet Bethlen a nevét viselő dynastia hatalmának megalapítására gyűjtött, özvegye katonákat toborzott a Bethlenek ellen. Különben ez úton Csáky nem boldogult. Barátjai nem támogatták, okosabbnak tartották megbékülni a kormányzóval a fiskális jószágok árán, melyeket másrészt Brandenburgi Katalin is vesztegetett, hogy pártot gyüjtsön magának”.[5]
Csáky mesterkedéseit azzal kezdte, hogy a kormányzó mezei kapitányát, Kovács Pétert, aki hadaival a Csákyval tartó Szunyogh Gáspár kővári kapitány oltalma alatt Kővár vidékén volt elszállásolva, megvesztegette. Bethlen István a fondorlatról tudomást szerezvén, Toldalaghy Mihályt bízta meg, hogy a marosszéki hadakkal az esetleg Erdélybe benyomulni akaró Kovács Pétert az erdélyi határból elűzze, amit az január 9-én Zsibónál eredménnyel végre is hajtott s aztán pártütő Szunyogh Gáspárt is kirekesztette Kővárból. Csákyt ez annyira megijesztette, hogy gyorsan Almásra futott, de csak azért, hogy ott tovább gyüjtse a hadakat, melyekkel a fejedelemnővel egyetértve, a kormányzót az 1630 január 25-ikére Gyulafehérvárra hírdetett országgyűlésen, mely napon egyébként Bethlen Gábor temetése is végbe volt menendő megbuktatni szándékozott.[6] Emellett „Csáky – mint Horváth mondja (id. m. V, 352.) – két kártyával játszék. Míg egyfelől a fejedelemasszonyt biztatta, hogy őt tartja meg a fejedelemségben, másfelől Prépostváry Zsigmondot, – kit a nádor s kassai főkapitány is feltolni óhajta a fejedelmi székbe, – hitegeté megválasztásával, a kettő között pedig magát akarta megválasztatni”. Csakhogy Bethlen István erről is tudomást szerzett s így a szándékolt puccsot megelőzni akarván, az ország rendeit nyomban összehívta Gyulafehérvárra, akik január 15-én a következő megszorító feltételek alatt mutatták be hódolatukat a fejedelemasszonynak: fejedelmükül csak addig ismerik el, amíg boldogult uruk nevét viseli s ez alatt Fogarast, Munkácsot és Tokajt bírja özvegyi bér gyanánt; a neki adott jogot más fejedelemre át ne ruházza s a fölött alkuba senkivel se bocsátkozzék; a kormányzás Bethlen Istvánt és a melléje rendelt 12 tanácsost illeti, akiknek tudta nélkül a fejedelemasszony a közügyekben semmit sem végezhet, követségeket nem fogadhat, a közjövedelmek felett nem rendelkezhetik; idegen a tanácsban nem foglalhat helyet és se kapitányságot, se más tisztséget nem viselhet; idegen katonaságot a várakban nem helyezhet el; Bethlen István halála esetén az új kormányzót a tanács választja meg; a négy bevett vallás szabadsága és kiváltságai csorbulást ne szenvedjenek; épígy az úri és nemesi rendnek, a székely és szász nemzetnek jogai és kiváltságai sem; a fejedelemnő igéretet tesz, hogy a Portától nem szakad el s hogy azon esetre, ha a közbéke s a tartomány nyugalma ezt szükségessé tenné, úgy a fejedelemasszony lemond a fejedelemségről és kiköltözik Erdélyből.[7]
Mindezek a dolgok nagyon megviselték és elrémítették Brandenburgi Katalint. „A gyönge elméjű s állhatatlan lelkű asszony idegrendszere – írja Angyal id. m. VI. 428. old. – megsínylette a sok izgalmat. Valami súlyos betegség is gyötörte, melynek természetéről sokat fecsegtek az emberek titokban. Schulitz, vagy Scultetus Weikhard, Bethlen Gábor volt udvari orvosa, gyógyította a beteg fejedelemasszonyt, és rémülve látta, hogy betegének lelki orvosságra is szüksége van. Segítségül hívta a papokat, Gelei Istvánt és Alstedet. Az orvos és papok meg voltak győződve, hogy Brandenburgi Katalint az ördög szállotta meg. A beteg istentelenül szitkozódott s látta a fenyegető sátán borzasztó arcát. Alsted, Gelei és Schulitz imádkoztak és zsoltárokat énekeltek, hogy elűzzék az ördögöt. Huszonnyolc óráig küzdött a beteg a sötétség fejedelmével; végre csillapultak idegei s ekkor kijelentette, hogy elhagyta az igaz hitet, de bánja bűnét s visszatér ősi hitéhez”.[8]
Most aztán néhány napra helyreállt a béke a kormányzó és a fejedelemasszony között, de már a január 25-iki országgyűlésen kitűnt, hogy a rendek többsége már megunta a Bethlen-féle erőskezű kormányrendszert és sóvárogva visszakívánta ama köztársasági formát, mely kevesebb áldozatot követelt tőlük s nagyobb tért engedett az egyéni nagyravágyás érvényesülésének.[9] Ilyenformán állandó békére és nyugalomra számítani nem lehetett és az áskálódások az egész vonalon tovább folytak. Június elején kitudódott, hogy a fejedelemasszony újra pénzt adott Csákynak, akit egyszersmind munkácsi és tokaji uradalmának gondviselőjévé is kinevezett. Bethlen István ezt magára nézve sérelmesnek és veszedelmesnek itélvén, rávette Katalint, hogy július 10-ikére rendkívüli országgyűlést hívjon össze Meggyesre. Itt a két fél majdnem fegyveres kézzel támadt egymásra, amidőn Toldalaghy és Borsos közbenjárására végre mégis annyira helyre állott a nyugalom, hogy a rendek megkezdhették a tanácskozást. Az országgyűlés most újból szabályozta a kormányzónak és a fejedelemasszonynak egymáshoz való viszonyát és hatáskörét, amivel azonban Katalin legkevésbbé sem volt megelégedve, mert az egyik törvénycikk szerint neki erdélyi és magyarországi magánjövedelmét közcélokra a kincstárnak kellett kiszolgáltatnia s másrészt a fejedelmi tanács július 16-iki határozata Csákyt kitiltotta a fejedelmi udvarból és egyszersmind figyelmeztette, hogy ne merészeljen fegyveres kisérettel az országgyűlésen megjelenni.[10]
Csáky tényleg elhagyta Erdélyt, de a nyugalom a kormányzó és a fejedelemasszony között még sem állott helyre, mert utóbbit most már a bécsi udvar kezdte mindjobban bátorítani és ösztönözni, hogy a kormányzót lerázza a nyakáról. Látván a nemzet többségének idegenkedését Katalinnal és szűkebb környezetével szemben, most már az a terv merült fel, hogy Prépostváry Zsigmondot ültetik a fejedelmi trónra. Megegyeztek tehát Bornemissza János kassai kapitánnyal, hogy mintha csak a kállai és szatmári végházak látogatására menne, közeledjék Prépostváryval a határszélekhez s onnan vett értesítésre Szamosujvárra menjen, ahova a fejedelemasszony augusztus 28-ikára a rendeket és a kormányzót is oly szándékkal hivatta meg, hogy ha utóbbi a Prépostváry-féle tervet ellenezné, akkor őt egyszerűen elteszik láb alól.
Ámde Bethlen István ezt is még idejekorán megtudta és e miatt már augusztus 4-én panaszt emelt Eszterházy Miklós nádornál, tudatván vele, hogy Bornemissza támadásának elhárítása céljából felhívta a budai pasát, tartsa készen hadait és hogy ő maga is az erdélyi hadakkal elszántan száll majd szembe a támadóval.[11] Ehhez képest mind fiának, ifj. Bethlen István váradi kapitánynak, mind vejének, Zólyomy Dávidnak meghagyta, hogy Bornemisszát, ha az a határokat tényleg átlépné, támadják meg. Ámde a heves ifjak be sem várták, hogy az ellenség a határt átlépje, hanem eléje menve, Tokaj közelében megtámadták és visszaverték Bornemissza mintegy 3000 főből álló hadát.[12] Ennek megtörténte fölött a kormányzó és az országtanács nyomban sajnálkozását fejezte ki a nádor előtt, kijelentvén, hogy a dolog tudtukon kívül és akaratuk ellen történt, miért is nagyon sajnálnák, ha a nádor ezt fegyverrel akarná megtorolni.[13]
E veszélyes és kétes állapotoknak véget vetendők, a kormányzó és az országtanács elhatározták, hogy Kolozsvárra országgyűlést hírdetnek s azon a fejedelemasszonyt lemondásra bírván, új fejedelmet választatnak.
Bethlen István kétségkívül maga vágyott a fejedelemségre, de a meggyesi gyűlésen szerzett tapasztalatok után nem igen volt reménye arra, hogy a rendek többségének szavazatát megnyerje. Nehogy azonban a kormányzói méltóság az ellenpárt kezébe kerüljön, István fia és veje által Rákóczy Györgyöt szólította fel, tenne most már komoly lépéseket a fejedelemség elnyerésére.
Közben az országgyűlés megnyílt és miután a fejedelemasszony szeptember 28-án heves vitatkozás és ellentmondás után a fejedelemségről lemondott, Bethlen István mégis magát választatta meg fejedelemmé, de mindjárt hozzátette, hogy ha az általa felbíztatott Rákóczy tartana igényt a fejedelmi méltóságra, ő hajlandó lesz azt neki jó feltétel alatt átengedni. Ez az engedékenység annál indokoltabb volt, mert most már ifj. Bethlen István és Zólyomy Dávid, vagyis a fejedelem fia és veje is nyiltan Rákóczy mellett foglaltak állást. Ehhez képest Bethlen István és Rákóczy György között megindultak a tárgyalások és október 23-án egy Topa nevű falunál egyezségre került köztük a dolog. Abban állapodtak meg, hogy december 1-ig, mely időpontig új fejedelemválasztó gyűlés tartandó, fegyverszünet legyen. Bethlen megigérte, hogy e gyűlésen feloldja híveit a neki tartozó hűség és engedelmesség fogadalma alól s nekik az új választásnál szabad kezet enged. Ennek fejében Rákóczy őt atyjának fogadja, Fogaras kiváltásában segíti és Huszt várának birtokában nem háborgatja.
„Bethlen – írja Angyal id. m. VI, 432. old. – november 26-ikára Segesvárra hívta össze a fejedelemválasztó országgyűlést. Időközben igérete ellenére mindent elkövetett Rákóczy megbuktatására. Hatni akart a törökre, de fia s veje már korán megnyerték a budai pasát Rákóczy ügyének. Rákóczy igért és költött. Brandenburgi Katalin is pártját fogta, mert örült, hogy a kormányzón bosszúját töltheti. Követe, Kemény János volt az első, ki december elején a segesvári gyűlésen Bethlen István példáját követve Rákóczyra szavazott. A nagy többség a két lemondott fejedelem után indult.”[14] Elsőnek ugyanis Bethlen István s utána Katalin is Rákóczyra adta le szavazatát.
Érdekes megemlíteni, hogy a gyűlésre Ali arnauta két fermánt is hozott magával; az egyikben a szultán meghagyja a rendeknek, hogy Rákóczyt, a másikban, hogy Bethlen Istvánt válasszák meg fejedelemmé. Hogy melyik fermán kerüljön felolvasásra, annak eldöntése Katalinra volt bízva.[15]
[1] Katona, Hist. Crit., XXXI, 367, 432. – Kemény János, Önéletirása, 153.
[2] Kemény János, Önéletirása, Rumynál 153. – Török-Magyarkori Államokmánytár, II, 158. – Óváry, Oklevéltár Bethlen Gábor diplomáciai összeköttetései történetéhez, 784. – Magyar Történelmi Tár, X, 41. és 1884. évf. 480, 694. és 698.
[3] Szilágyi–Angyal, Milléniumi történet, VI, 428.
[4] Horváth Mihály, Magyarország történelme, V, 352. erre nézve mondja, hogy Csáky erre a célra Katalintól Bethlen hátrahagyott kincseinek egy részét a Fogarasban őrzött 40.000 aranyat csalta ki.
[5] Deák Farkas, Gróf Csáky István életrajza, 109. – Tört. Tár, 1896. 467. – Ötvös Ágost értekezése a Magyar Akadémiai Értesítő, II. 1861, 178. old.
[6] Szalárdy János, Siralmas magyar krónika, 66. – Kemény János, Önéletirása, 160. – Toldalaghy emlékirata, gróf Mikó Imre, Erd. Tört. Adatok, I, 240.
[7] Constitut. Adprobatae et Compil, az 1630. évre. Katonánál id. m. XXXI, 423.
[8] Schulitz jelentése: Tört. Tár, 1883, 253. – Gelei Katona levele: Tört. Tár, 1896, 458. – Knesebeck jegyzete u. o. 475. – Kemény id. m. 173.
[9] Tört. Tár, 1882, 255. és 1896, 467. – Szilágyi bevezetése az Erd. Országgyűlési Emlékek IX-hez 25–31.
[10] Deák Farkas id. m. 243. – Szalárdy id. m. 67. – Kemény János id. m. 186. – Ötvös Ágost értekezése, id. h. 190. – Krauss, Siebenbürgische Chronik, 86.
[11] Bethlen István 1630 augusztus 4-iki levele a kismartoni levéltárban.
[12] Kemény id. m. 190. – Toldalaghay emlékirata id. h. 241. – Horváth Mihály id. m. V, 354. Szilágyi Sándor, I. Rákóczy György 1593–1648, 156.
[13] A kormányzó és az országtanács 1630. aug. 7-én kelt levelei a kismartoni levéltárban.
[14] Szilágyi Sándor, A Rákóczyak kora Erdélyben – Illésházy Gáspár emlékirata, Tört. Tár, 1891, 559. – Szilágyi Sándor, I. Rákóczy György, 163–181.
[15] Kemény János id. m. 202.
| « 16. A Rákóczyak, Zrinyiek és Thököly Imre első küzdelmeinek korszaka (1630–1682). | KEZDŐLAP | Megjegyzések, elmélkedések. » |