| « b) Az osztrák illetve német császári seregek szervezete. | KEZDŐLAP | Források. » |
Erről a tárgyról Olchváry oly jelen tanulmányt írt,[1] hogy szinte felesleges annak újabb feldolgozására sok időt vesztegetni, miért is az alábbiakban Olchváry cikkét némi stiláris módosításokkal és megfelelően rövidítve, de egyébként szószerinti szövegezésben vesszük át.
Bethlen Gábornak II. Ferdinánd ellen viselt hadjárataiban nagyszabású döntő csaták vagy ütközetek nem fordultak elő; a hadműveletek és harcok, melyek által nagyobb eredményeket vívott ki, inkább a portyázó hadviselés jellegével bírnak. A kevésbbé maradandó, mindazonáltal megkapó siker, melyet ezen hadjárataiban észlelünk, a politikai és hadi viszonyokban, a harceszközök sajátságos voltában, de elsősorban Bethlen Gábor kiváló egyéniségében találja magyarázatát. Bethlen Gábor ama ritka államfők közé tartozik, kikben a hadügyekben való jártasság a hadvezéri tehetséggel s a diplomata ügyességével párosult; háborúit a diplomáciai tevékenységgel szoros kapcsolatban tartotta; mint diplomata s hadvezér a kezdeményezést megragadva, műveleteiben számító s óvatos volt s ellenfeleit okkal-móddal kijátszani igyekezett, mi neki majd mindig sikerült is. Benne a hadvezér s körmönfont diplomata megtestesült egyediségét találjuk, ki mindig alkudozik ellenfeleivel, s az így teremtett kedvező helyzetet értékesíteni, vagy a kínálkozó alkalmat megragadni soha el nem mulasztja; még a harctéren is békét ajánl, de seregeit ekközben támadásra vezeti, vagy kisiklik ellenfele körmei közül. Habár politikai és hadviselési módszerében követett eljárása – korunk fogalma szerint – nem kifogástalan, helytelen volna őt álnokság, vagy szavának megbízhatatlan volta miatt elítélni; ellenfelei sem voltak jobbak; de Bethlen azoknál szemesebb, módszerében következetesebb, hadi s politikai eljárása a viszonyokhoz mért volt; ellenfelei nyiltan és alattomban fondorkodtak ellene; védura és szövetségese, a török, elhatározásaiban s igéreteiben változó s mindenekfölött kapzsi, magyarországi pártfelei kevésbbé kitartók s áldozatkészek, a csehek, morvák gyámoltalanok voltak; egyéb szövetségesei csak igéretekben s bíztatásokban voltak bőkezűek. E megbízhatatlan viszonyok dacára Bethlen Gábor éles esze, politikai előrelátása, eszélyessége, hadban való jártassága s hadvezéri tehetsége által a rendelkezésére állott eszközök korlátolt volta dacára Erdélynek nyugalmas jólétet, anyagi és szellemi fölvirágzást, saját trónjának biztos alapot, önmagának az európai viszonyokra számottevő befolyást vívott ki s ellenfelei szemében félelmes ellenség, érdektársai előtt keresett szövetséges volt. 17 éves kora óta a hadi pályán tanulta az élet iskoláját megismerni s 42 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt.[2]
Viselt háborúi közül reánk nézve politikai és hadtörténelmi szempontból legfontosabbak, legérdekesebbek s legtanulságosabbak ama hadjáratok voltak, melyeket II. Ferdinánd magyar király s római császár ellen viselt; legfontosabbak, mert e hadjáratokat – az ember nagy alkotásainak rajongója, az egyéni dicsvágytól eltekintve – a magyar alkotmányos szabadság s a lelkiismeret szabadsága, mint nemkülönben az európai egyensúly érdekében indította; legérdekesebbek, mert azok korának egyik leghatalmasabb s kiválóbb koronás feje s az általa képviselt felekezeti nagy párt túlhatalma ellen viselte; legtanulságosabbak, mert hadműveleteiben oly nagy kiterjedésű hadiszíntéren mozog, melyen a hadiesemények változatos panorámája – történelmi adatok hiányos volta dacára – lehetőleg világos képet ad nemzetünk hadiszervezete, hadviselési módszere, valamint a hadakozó felek s hadvezéreik hadi képességéről. Minthogy a hadviselés módszere a hadiszervezeten alapszik, szükséges, hogy mindenekelőtt ezzel s a vele kapcsolatban álló egyéb tényezőkkel megismerkedjünk.
Bethlen Gábor hadserege lovasságból, gyalogságból és tűzérségből állott. A lovasság főfegyvere volt a kopja és kard, azonfelül tőr és pisztoly. A gyalogság főfegyvere a puska (muskéta) és a kard volt. Hogy volt-e Bethlennek lándzsás gyalogsága, az adatokból nem tűnik ki; egyébiránt a sereg fegyvernemeiről szóló adatok gyakran általánosak vagy határozatlanok. A hadi népet nevezik gyalognak, fegyveresnek, kopjásnak, lovasnak, hajdúnak; ezekből a fegyvernembeli különbséget megállapítani nem lehet. A tűzérség ez időben még mindig kezdőkorát élte; a kisebb-nagyobb űrmértékű lövegek (álgyúk, tüzes szerszám, lövőszerszám) kezelése nehézkes, a harctéren, ütközetekben használandók hordtávja csekély, tovaszállítása nehéz volt. Az ágyúkat a szükséghez képest nemcsak lovak, de ökrök által is vontatták.[3]
Bethlen Gábor hadfeleinél, de ellenfeleinél is, általában véve ugyanazon hadieszközöket találjuk. A fegyverzet s harcmódból ítélve az erdélyi fejedelem gyalog és lovas hadait a könnyű csapatok közé sorolhatjuk, ugyan így a török, tatár, valamint a moldvai és oláhországi hadakat is.[4] A II. Ferdinánd zsoldjában harcoló magyar hadak, mint nemkülönben a Lengyelországban toborzott lovas kozákok hasonlóan könnyű csapatok lehettek, ellenben a német birodalomban, Cseh-, Morvaországban, Sziléziában stb. toborzott, valamint a nyugati szövetségesek által küldött gyalog és lovas hadak a nehéz csapatok közé sorolhatók. Ez utóbbiak közt találunk lándzsás és muskétás gyalogságot, lovasított muskétásokat, az úgynevezett dragonyosokat és kopjás lovasságot. A dragonyosok egyébiránt a sereg létszám-kimutatásaiban hol gyalogosok, hol lovasokként szerepelnek.[5] E csapatok mozgása vértezett fölszerelésüknél fogva ugyan nehézkes volt, de harcfelállításokban, alaki mozdulatokban és a fegyver kezelésében rendszeresen begyakorolt katonaságszámba mentek. Ilyen „erős német gyalogot” iparkodott Bethlen zsoldba venni, ilyen „vasas lovast” ajánlott Eszterházy Miklós II. Ferdinándnak a magyar csapatok mellé fogadni.
A csapatok harcászati és közigazgatási tagozása általában kezdetleges, kevésbbé céltudatos volt. A harcászati egységek megállapításánál ugyan a vezethetőség s a harcban való helyes alaki fölállítás kívánalma volt irányadó, mindazonáltal ezen egységek létszáma változó, bizonytalan volt.
Nyugati szomszédainknál az ezred, zászlóalj, század elnevezést illetve beosztást találjuk. Azonban az akkor dívó seregszervezeti viszonyokból tudjuk, hogy a csapat-, osztály- és alosztály-tagozat a nyugateurópai államok gyalog és lovas csapatainál még nem volt biztos létszámmal megállapítva; a gyalog ezred létszáma 2–3000 közt váltakozott, de ennél több vagy kevesebb is lehetett és 8–10, sőt 24 századból is állott. A lovas ezredek 5–8000 lovast számláltak, 50–100 főre menő századokkal.[6] A század, zászló (Compagnie, Fähnlein) elnevezések az ezredek változó létszámú alosztályait jelezték. Bethlen Gábor csapatainak osztályait több helyen seregnek nevezi, vagy egyszerűen a létszámot említi.[7] Az ő seregében is változott a harcászati tagozat és a csapatok létszáma; az általa seregnek nevezett lovascsapat alatt 300–500 főből álló s egy kapitány parancsnoksága alá tartozó lovas osztályt érthetünk, ami jelenleg 2–3 századból álló lovas osztálynak felelne meg.[8] Az 500 főből álló gyalog csapat körülbelül a mai fél zászlóaljjal vehető egyenlőnek. Egyébiránt azon időből néha még a bandérium elnevezéssel is találkozunk, ami egyébként a csatlakozó nemesség hadára vonatkozott.
A tűzérség Bethlen Gábor seregében alárendelt szerepet játszott, de a rendelkezésére álló ágyúk kezelő legénységgel, lőszerkészlettel ellátva, a hadsereg kiegészítő részét alkották.
Valamint a csapatok harcászati tagozata, azonképpen a fegyvernemek közti arány sem volt biztosan megállapítva; ez függött a hadviselés módjától, a harcászati céltól és sok esetben a hadfogás, illetőleg a hadkiegészítés eredményétől. Hazánkban a lovasság szembeszökően túlnyomó volt; a lovas és gyalogcsapatok közti arányt 3:1-hez, 2:1-hez, s csak kivételesen 1:2-höz találjuk; sőt a várak és városok helyőrségeiben is az 1:1-hez arány túlnyomó.[9] A tűzérségnek a másik két fegyvernemhez való viszonya nem kevésbbé határozatlan s rendesen a hadi cél szerint változott. Mint a föntebbi arányból is kitetszik, a lovasság képezte a főfegyvernemet.
Bethlen Gábor seregét zsoldosok fogadása, részben a hozzá szító magyar főurak hadnépe és a fölkelő megyei hadak által egészítette ki; hadseregének java része azonban zsoldosokból állott; ezek – nevezetesen az állandó hadak – eleinte magyar és székely vitézekből, kivált pedig a hivatásszerűen katonáskodó hajdúságból, utóbb más nemzetiségekből is, s első sorban a hozzászegődött német ezredekből vette. A hajdúság saját kapitányai alatt, már magában véve gyalog és lovas csapatokat állított síkra, miért is a hadakozó feleknél mintegy önálló, harcképzett és minden időben zsoldba vehető hadnépnek volt tekinthető. Az erdélyi fejedelem által vezérelt hadseregben találunk azonfelül török, tatár, moldvai és oláhországi segélyhadakat is.
Azon időben az ellenfél zsoldosait átcsatolni szokásban állott; Bethlen Gábor és II. Ferdinánd hadnépe közt ez kölcsönösen előfordult; a magyar csapatok több ízben s önként átpártoltak Bethlen seregéhez.[10] A fogadott zsoldos hadak, valamint az állandó és megyei hadak időszakonként „mustra”-nak voltak alávetve, mely alkalommal a ruházatot, fegyverzetet és fölszerelést, mint nemkülönben a hadi képzettséget is megvizsgálták; ilyenkor járt ki a havi zsold is.
A csapatok fegyelme általában véve kedvezőnek nem mondható; ez a dolog természetében rejlett. A zsoldos, ki a megélhetés s meggazdagodás reményében szegődött el, a rablást, zsarolást – melyre gyakran a zsold hiányos fizetése miatt is volt utalva – a hadi foglalkozással járó mesterségnek tartotta. E tekintetben ugyan érdemes kivételre találunk Bethlen Gábor seregében, ki hadait rendesen fizette, s „Isten és az ő szent angyalai előtt protestál, hogy mindjárt az egész vármegyét elégetik, a népet és mindent amit kapnak elprédálnak”; de ez csak a magyar hazában volt így, külföldön a hadjárat szokás szerint pusztítással járt; azonban kétségtelen, hogy mint korunkban, úgy azon időkben is a közvélemény fölháborítása céljából az ellenfél Bethlen Gábor és hadserege ellen kígyót-békát kiáltott.
A csapatok élelmi készletét a vonatjárműveken szállították; minthogy azonban e járműveket ökrökkel is fogatolták, gondolható, hogy a vonatoszlop szerfölött megnehezítette a sereg mozgását. Bethlen Gábornak 1623 július 25-én kiadott hadfölkelési parancsa szerint 20 gyalog vagy 20 lovas legényhez egy hatökrű, élelemmel megrakott szekeret kellett kiállítani.[11] E szerint 1000 emberre 50 ökörös szekér jutott; ha egy ilyen előfogatot – beleértve a térközöket – egyre-másra 20 lépéssel számítunk, máris 1000 lépés hosszú vonatoszlopot nyerünk. A 30 éves háború szakában különben minden hadseregben, de főleg a császáriaknál a podgyász szerfölött nagy volt.
A vonat töméntelen nagysága s nehézkes voltának dacára Bethlen Gábor hadműveleteit gyorsan s meglepően intézte; ez csakis a vonatjárművek visszahagyása által volt eszközölhető, mely esetben más élelmiszerek beszerzése vált szükségessé; ezekről a megyéknek, városoknak illetve a közigazgatási hatóságoknak kellett gondoskodniok, mialatt a vonat lassan követte a sereget. Kétségtelen, hogy messzire kalandozó lovas csapatnak egy-két napi élelmiszert – és pedig minden harcos saját személyére – magával kellett vinnie, s a fogyatékot harácsolás, még inkább zsákmányolás útján beszereznie, habár a szerte zsákmányoló csapatoknak olykor a zsákmány tovaszállítására mégis járművekről is kellett gondoskodniok.
Mint a hadrakészülés, azonképpen a háború is soká tartott. A hadműveletek általában a portyázó hadviselés képét mutatták; a hadiszínhely több pontján folyt a küzdelem s a csekély létszámú hadak vagy kisebb harcokban viaskodtak egymás ellen, vagy várak ostromával foglalkoztak; a döntő csaták, melyek szükségét a hadvezérlet sok esetben belátta és kereste, csak hosszabb vajúdás után következtek be. A hadviselésnek biztos rendszere nem volt; nevezetesen a hadműveleti tárgy megválasztásában, melynek a hadjárat menetére döntő, vagy legalább fontos jelentőségűnek kellett lennie – nagy ingadozást, gyakran céltalan erőpazarlást észlelünk – s ha olykor a hadművelet céltudatos irányban haladt, csakhamar visszacsapott erőket szétforgácsoló módszerébe. Nem mondhatjuk, hogy a hadviselés helyes irányát ama kor hadvezérei föl ne ismerték volna, de ez a módszer az idők szellemében feküdt s közelebbről tekintve, az általános helyzetben találja magyarázatát. Az ország védőképességét elsősorban a várak védelmére alapították; az e célból épült számos vár, a haderők s jövedelmek jelentékeny részét igénybe vette, s nagyobbszabású csaták, ütközetek vívásához szükséges haderő fogadására nem volt elegendő pénz; ezekből kifolyólag ütközetek alkalmával a harcba vitt csapatok ellenálló képességét, erejét, futólagos erődítés által iparkodtak megkétszerezni s a vezérlet – még támadó vállalatokban is – mindinkább a védő hadakozás módszeréhez hajlott. A gyöngébb fél, ki nem volt elég merész, hogy egy csapással nyerni akarjon, várainak védelmére szorítkozott, vagy legjobb esetben erős védő állásba menekült, kényszerítve ellenfelét hosszadalmas, szívós küzdelemre, melyben azután a támadó, sőt a legtöbb esetben mindkét fél, kimerülve belement s vagy békét kötött, vagy más hadműveleti cél után látott.
Bethlen Gábor a portához intézett, általunk annak idején szintén közölt levelében jellemzően s a bosszúság árnyalatával írja, hogy „30–40 napig kevés dolgot viszen véghez az ember a némettel, aki mindenkor sáncba, lyukba szokta magát ásni, mihelyt látja, hogy az ellenség őnálánál erősebb.”[12] Az erdélyi fejedelem e nyilatkozata világot vet egyszersmind saját hadvezéri szellemére, ki – mint általában minden kiváló hadvezér – szabad területen kereste a nagy eredményt; „mert a meddig mezőn való harc által dolgunk el nem válik – írja Thurzó Imrének – hiában való dolog várak alatt való tekergésünk.”[13] De nem kevésbbé jellemzi a hadvezért s korát, Bethlennek Rákóczy Györgyhöz intézett – s utóbbi helyzetéből kifolyólag – a gyöngébb fél magatartásához utasításként szolgáló következő, s annak idején már szintén közölt nyilatkozata: „az okos hadviselő emberek a harcot sok okból mindaddig kerülik, valamíg egyéb lehet benne, először minden külső stratagémákkal szoktak élni, és a harcot utolsó szükségre, mikor egyéb nem lehet benne, szokták hagyni.”[14] Természetes, hogy ily viszonyok között a küzdelem ott folyt, ahol folyhatott s a hadvezérlet, nevezetesen a kikülönített alvezérek, hogy az idő cselekvés nélkül ne múljon, jelentéktelen vállalatokra adták magukat, melyek célja volt ellenséges területen hódoltatni, zsákmányolni s az ellenséges haderőket kisebb diadalok által megfélemlíteni, fogyasztani, elűzni; az említett célok közül ahhoz láttak, amely közelebb vagy útban volt, s amelynek végrehajtásához megfelelő erővel rendelkeztek.
Bethlen Gábor az imént említett hadműveleti elveket II. Ferdinánd ellen viselt háborúiban ügyesen és szerencsével tudta érvényesíteni; mindazáltal – bár mindhárom nagy vállalatában az elhatározó vagyis döntő ütközetet várta és kereste – a hadjáratok – majd az egyik, majd mindkét fél hadászati helyzeténél fogva – a portyázó, vagyis erőtlen, végső döntést nem hozó hadviselés jegyében folytak le.
A csapatok harcát tekintve kevés adat – helyesebben támpont – áll rendelkezésünkre, melyek alapján a harc módszerét megállapíthatnók. A lovasság nemcsak hazánkban, de más államokban is a főszerepet vitte; olykor a lovas zsoldost könnyebb volt nálunk fogadni, mint a gyalogost;[15] a nemzet hajlama ezen fegyvernem iránt, a lóanyag bősége, az ország nagyobb részének lovassági harcra való kedvezőbb volta, mint nemkülönben az a körülmény, hogy a török uralom alatt elszegényedett nép megélhetés céljából intézett vállalatait lóháton nagyobb sikerrel űzte, végre a török ellen viselt egykori portyázó vállalatok a lovasság harcmodorának tökélyetesítéséhez nagyban hozzájárultak s a magyar lovasság nemcsak nyilt területen vívott harcokban, de várak ostrománál s védelménél is elsőrendű szerepet játszott…
Tudjuk, hogy a lovas roham sikeréhez egyik föltétlen követelmény a csapat zárkózottsága, s bizonyára nem tévedünk, ha Bethlen lovasságának harcmodorát a zárkózott sorok szálfegyverrel való küzdelmében keressük; habár e rohamok nem a mai kor szabatosan körvonalazott elvei szerint hajtattak is végre, mindazáltal kedvező területen elvitázhatatlan fölényt biztosítottak a magyar lovasságnak a lassan tüzelő muskétásokkal, vagy éppen a nehézkes dragonyosokkal szemben.
Bethlen Gábor a fősúlyt a kopjás lovasságra fektette, és méltán; lovas hadakkal vívta ki legszebb sikereit nyilt harctéren; sőt várak ostrománál is; nyilt harcokban a lovasság, körülkapdosva az ellent, hirtelen támadt oldalba, hátba; lovassága a várból kitörve, az ellenség táborára ütött s elfogta az odaszállított élelmiszereket; lovas hadának hirtelen rajtaütése és kapdosása mentette föl a várat az ostromzár alól, s lovas hadak akadályozták meg az élelem beszállítását a körülzárolt várba, erődített táborba. A harc ezen módszeréhez véve a hadmozdulatok gyorsaságát – melyek által Bethlen Gábor ellenfeleit a hadműveletekben megelőzte, akadályozta, utolérte – mindezek együttvéve érthetővé teszik lovasságának fölényét.
Hogy védő állásokban, várak védelménél a lovas katona szükség esetén lóról leszállva, tűz- vagy szálfegyverrel kezében (már t. i. amije volt) is harcolt a sáncon vagy bástyákon, ahhoz kétség annál kevésbbé férhet, amennyiben a várak védőrségének jelentékeny számát lovasság képezte; ép úgy várak, vagy elsáncolt táborok ostromához a lovasság csak szükségből szállt le a lóról, midőn ugyanis a vezérletnek elegendő gyalogsága nem volt.
Bethlen Gábor hadműveleteiben a gyalogságnak hiányát gyakrabban érezte s ennek több ízben adott kifejezést; így például 1621 március 12-én Pozsonyból írja Thurzó Imrének: „a gyalogságot ne felejtse, mert arra volna nagyobb szükségünk”; alább: „ha csak 4000 német gyalogom érkeznék is.”[16] A portához intézett egyik levelében pedig írja: „ha sok százezer lovas vagyon is egy hadban, de ha gyalogja nincsen, kevés dolgot vihet véghez az ember, szoros helyeken és várak alatt kopjával, nyíllal, az mostani időben, mikor az ellenség sáncba ássa magát.”[17] Bethlen Gábor e nyilatkozatával elismeri a gyalogság fontosságát s egyszersmind megjelöli ennek tulajdonképeni hivatását; e szerint a gyalogos főleg ott harcol, hova a lovas nem férkőzhetik.
Mint fentebb említettük, a gyalogság főharceszköze a muskéta volt, melynek nehézkes kezelése, – a lassú tüzelés s a találat bizonytalansága e fegyvernemet a lovasságra utalta, vagy helyhez kötötte – s míg helyi harcokban fontos szerepet játszott, nyilt területen magára hagyatva, a lovassággal szemben gyámoltalan volt. Erre nézve jellemző, amit Bethlen 1621 március 5-én Thurzó Imréhez írt levelében mond, amit annak idején szószerint közöltünk.[18] Ebből az idézetből kiviláglik, hogy Bethlen gyalogsága – mely az említett esetben tűzharcát a hadi szemléken szokásos szabatossággal vívta – zárt alakzatú csapatban nyert alkalmazást s mint ez a tény is igazolja, kitűnően fegyelmezett és begyakorlott gyalogság volt. A kék, veres stb. gyalogság azonban, melyről az említett esetben szó van, a fejedelem állandó hadát képezte, melynél a fegyelem, kiképzés, fölszerelés, a kor színvonalán állott.
Kevésbbé előnyösen nyilatkozhatunk a megyei fölkelő hadakról, melyek hadnagyaik alatt csak ritkán kerültek mustra alá, mint nemkülönben az időszakonként fogadott zsoldosok felől, kiknek harcképzettsége, osztagokban való alkalmazása, hadfogadáskor tartott mustra alkalmával tétetett próbára, s megtörtént, hogy a zsoldba vett harcos hadiszerszámát a mustrához kölcsön kérte, szemle után pedig tulajdonosának visszaadta, s a szükség helyén fölszerelés nélkül maradt.[19]
A tűzérség – Gusztáv Adolf korszakalkotó újításáig – általában harmadrangú szerepet játszott; annál inkább egy oly hadseregben, melynek fő alkotó elemét a lovasság képezte. Bethlen Gábor mozgékony lovassága s a nehézkes ágyúk még – úgyszólván – idegen elem voltak egymásra nézve; míg a lovasság merész vállalatokra indult, a lövegek mint nehéz podgyász követték a sereget. – Az ágyúk hatásköre tulajdonképpen várak és elsáncolt táborok ostrománál kezdődött. – Igen természetes, hogy a tűzérség nagyobbszabású ütközetekben – midőn ugyanis a sereg mindhárom fegyvernembeli csapatai egyetemleges harcfelállításba léptek – megfelelő alkalmazást találhatott; azonban erre Bethlen Gábornak II. Ferdinánd ellen viselt háborúiban alig nyilt alkalma; mondhatjuk, hogy ott, hol az ágyúk léptek alkalmazásba, a küzdelem helyi harc jelleget öltött, vagy pedig a harc folyama, a terep alkotásánál fogva, leginkább ágyúharcra szorítkozott.
A három fegyvernem együttes harcáról megfelelő képet adatok hiányában nem állíthatunk össze, ellenben a lovasságban túlnyomó hadsereg harcának általános módszerét Bethlen Gábor levelezései teljes világításban tárják elénk. Erre vonatkozólag két jellemző adatot említünk. 1619 december 13-án kelt levelében írja a fejedelem Rákóczy Györgynek, hogy a Homonnay hadai elől zárkózzék pataki várába, élelmet a Bodrogközről szállítson, az erősségből vigyázzon, az ellenséget csaták által éjjel-nappal fárassza, fogyassza, hadszállásaiban ha lehet éjszaka verje föl, egy-két falu fölégetésével ne törődjön, gyujtsa nyakába; de ha a szükség kívánja, saját hadát erős helybe vigye.[20] Vagy 1620 április 15-én Kassáról ezt írja Thurzó Imrének: „12.000 magyarral bizony 40.000 németnek életét elveszem, táborából kijárni sehova sem engedem, éjjel-nappal az szüntelen való csaták által fenn ültetem táborostól, elfárasztom és semmivé teszem.”[21]
1621-ben Érsekujvár védelme, 1623-ban Montenegroi Karafa Jeromos hadseregének Gödingnél történt körülzárása, s 1626-ban Wallenstein nagy seregének pusztulása, Bethlen Gábor e teóriáját a gyakorlatban is fényesen igazolták.
Igy festi az utóbb említett dolgokat kissé nagyon is rózsás színben Olchváry, tudjuk azonban, hogy ha Bethlen tényleg mindig vagy legalább az éppen említett esetekben oly bravúrosan viselkedett volna, ahogyan azt alárendeltjeinek tanácsolta, úgy Gödingnél a teljesen passzíve viselkedő ellenséggel szemben, mint az 1626. évi hadjárat végén már teljesen letört Wallensteinnal és szánalmas állapotba jutott seregével szemben, még remekebb sikereket könyvelhetett volna el a maga javára. Az azonban elvitázhatatlan, hogy ő ellenfeleit vállalkozó szellem és erély tekintetében igen nagy mértékben fölülmúlta.
[1] Olchváry Ödön, Bethlen Gábor hadseregének szervezete s hadviselési módszere a II. Ferdinánd ellen viselt háborúkban. Hadtört. Közlemények, 1888. évf. 601–616.
[2] Katona, id. m. XXX, 481.
[3] 1623. szept. 17-én kelt tudósítás, Szilágyi S., Erd. Országgyül. Eml. 8. köt. 166.: „Trecenti insuper boves, pro vectura tormentorum bellicorum et artellarum postulati.“
[4] Erre vezethető vissza Bethlen ama folytonos igyekezete és sóvárgása, hogy megfelelő számú nehéz gyalogságot is szerezzen.
[5] Rüstov, Geschichte der Infanterie, II, 18.
[6] Galitzin, Allgemeine Kriegsgeschichte, Der dreissigjährige Krieg, I, 18.
[7] Bethlen polit. lev. 183, 197, 333, 334.
[8] Az 1621 június 18-án a gönci táborból Thurzó Imréhez intézett levelében mondja, hogy amikor Szécsy a breznóbányaiakra ment, 600 főből álló 8 zászlónyi lovasa és 2 zászlóalj fizetett (zsoldos) gyalogja volt. E szerint egy-egy lovas zászlóalj 75 lovasból állott (Bethlen, Polit. Lev, 334.)
[9] Török-Magyarkori Államokmánytár, 471.
[10] Theatrum Europ. I. – Khewenhiller, id. m. IX. – Gróf Eszterházy Miklós, II. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, II.
[11] Szilágyi, Erd. Orsz. Eml., 160.
[12] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 362.
[13] Bethlen Polit. lev. 141.
[14] Bethlen, Polit. lev. 159. – Hogy ez nem valami nagyon megszívlelésre és követésre méltó hadászati álláspont, azt már annak idején kifejtettem.
[15] Gróf Eszterházy Miklós, II, 301.
[16] Bethlen, Polit. lev. 272.
[17] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 362.
[18] Lásd az 598. számú lábjegyzetet.
[19] Szilágyi, Erd. Országgy. Eml. VII, 546.
[20] Bethlen, Polit. lev. 159.
[21] Bethlen, Polit. lev. 199.
| « b) Az osztrák illetve német császári seregek szervezete. | KEZDŐLAP | Források. » |