Ausztriában a sereg kiállítása toborzás vagy fölkelés útján történt. A főjutalékot a zsoldosok táborozása szolgáltatta, mely nemét a seregszállításnak kivált Wallenstein emelte igen magas fokra. A császár, később egy ennek nevében Wallenstein által kibocsátott pátens, hadi dolgokban jártas férfiaknak is jogot adott, hogy gyalog vagy lovas ezredeket toborozzanak és megszervezzenek. E férfiak felhívására igen sok gazdátlan, munkakerülő, kalandvágyó nép, különféle életmódú, nemzetiségű és nyelvű emberek állottak busás bérért a császár zászlói alá, kiket különben a toborzó tiszt, kinek a toborzás végrehajtására egy meghatározott területet jelöltek ki, nagyobbára furfang vagy erőszak által bírt rá a seregbe való belépésre. Nem sokban különbözött ettől az újoncozási eljárás sem, melyhez rendszerint csak akkor nyúltak, ha az ellenség már saját területre tört be. Ez esetben a veszély nagyságához képest vagy minden fegyverképes embert, vagy csak minden századik vagy harmincadik embert vonták be fegyveres szolgálatra.

Az osztrák császári sereg ezredekre, ezek pedig századokra vagy zászlócskákra (Fähnlein) tagozódtak. Az ezred törzse, melyet a magas hivatalok karának (Staat der hohen Ämter) is neveztek, az ezredesből, alezredesből, főstrázsamesterből, szállásmesterből, hadíróból (Schultheiss), káplánból, titkárból (segédtisztből), kocsi- és eleségmesterből és a foglárból állott. Az altisztek alkották a „Prima plana”-t. A századok vagy zászlócskák ereje gyakran változott; a gyalog századok rendszerint 300, a lovas századok pedig 100 főből alakultak. A 30 éves háború második felében a muskétások folytonos szaporítása folytán egy-egy gyalog század 120 pikásból, 20 alabárdosból és 160 muskétásból állott. A pikások védőfegyvere a mellvért és a sisak volt. Az 5–6 méter hosszú pika ébenfából készült; kívüle a pikásoknak még egy-egy hosszú kardjuk is volt. A muskétások védőfegyverül csak a vasból készült fejsisakot (Bückelhaube) használták; öltözetük posztóból vagy bőrből készült; felszerelésükhöz tartozott továbbá a kanóclobbantyús nehéz villamuskéta, melynek lőszere (golyó és dugózacskó, fa-töltőedénykék, puskaporpalack, kanóc) a vállövön csüngött. A pikások tisztjei pikákat, a muskétásoké partizánokat (kb. 2 m hosszú, rövid félhold alakú pengékkel ellátott pikák), továbbá mindannyian kardot, mellvértet, sisakot vagy bokrétás kalapot viseltek. Aranyláncok és vállövszerűen viselt övek voltak ezenkívül a tisztek különös ismertető jelvényei. A gyalogság tábori jelvényül zászlókat, a lovasság lobogókat használt, melyeken különféle rajzok és jelmondatok díszelegtek. A császári sas csak a 30 éves háború végén vált zászló és lobogó-dísszé.

A csapatoknak egyforma ruhájuk még nem volt, ellenben az ezredesek saját ezredeiknek különös jelvényeket, nagyobbára különféle színű tábori öveket ajándékoztak.

Harcrendben az egyes gyalogcsoportokat (egy vagy több ezredet), vagy az ezred egyes részeit) zászlóaljaknak, batagliáknak, vagy tertiáknak nevezték.[1] A felállítás eleinte igen mély alakzatokban történt, később ezek fokozatosan mindig sekélyebbekké váltak.

A lovasság vértesekre és arkebuzásokra, továbbá horvátokra és dragonyosokra tagozódott. A horvátokat irreguláris, könnyű lovas fegyvernemnek tekintették. A dragonyosokat még mindig inkább lovasított gyalogság szellemében alkalmazták, az arkebuzásokat pedig rendszerint 24-enként egy-egy vértes századhoz osztották be. A lovasság harcászati egysége a svadron (Escadron) volt, mely több századból (Compagnie) alakult. Az ezred egy, gyakran több svadronra tagozódott, viszont néha egy svadron két ezredből is állott. Több svadronból alakult a dandár.

A tüzérség, kivált Wallenstein unszolására, igen jelentős fejlődést mutatott fel. Minden gyalogezredhez 2–2 hatfontos löveg nyerte beosztását. A nehéz tábori lövegekből minden sereg 30–70 darabot vitt magával, melyek rendszerint különböző szerkezetűek és ürméretűek (12–14 fontosak) voltak. Lőszer gyanánt tömör golyók mellett már gránátok, továbbá kézi gránátok, világító-, ízzó- és láncgolyók, nemkülönben kartácsok voltak használatban.

Különleges műszaki csapat (hadmérnök-, utász- vagy hidász-csapat) ugyan még nem létezett, de ezek helyett a seregnél mérnököket, híd- és útmestereket alkalmaztak.

Legfőbb vezetés. A seregnél a legmagasabb méltóságot eredetileg a vezérhadnagyi rang (General-Lieutenant) – a hadvezér helyettese – képviselte, aki az udvari haditanács (Hofkriegsrath) fönnhatósága alatt állott. Wallenstein és Tilly utóbb a generalissimus címet kapták és mint ilyenek már nem voltak többé az udvari haditanácsnak alárendelve. A vezérhadnagyi rang után mint legmagasabb a tábornagyi (Feldmarschall) és ezredesi (Oberst) rang következett. – A főszállásmesterek (General-Quartiermeister), a fő-őrmesterek (Generál-Wachtmeister), továbbá a főhadsegédek (General-Adjutanten) általában véve ama ügyek legnagyobb részét végezték, melyek jelenleg a vezérkar hatáskörébe tartoznak. A legfőbb közigazgatási szolgálatot a seregnél a vezértábori hadbiztosságok (General-Feldkriegscommissariate) látták el.

Ellátás. Ha a sereg téli szállásokon volt, akkor a csapatoknak az illető kerületek szolgáltatták ki az élelmezést. Hadműveletek közben nyáron a sereg az időszak elején harácsolásból, később raktárokból élt. Az élelmezés kiosztásáról a vezér-élelemmesterek (General-Proviantmeister) és a vezérkocsimesterek (General-Wagenmeister) gondoskodtak.

A zsold meglehetősen magas volt és felényi részben rendszerint természetbeni cikkekben járt ki.

A sereg podgyászvonata igen jelentékeny volt és nagyon hátráltatta a hadműveleteket.

A katonai igazságszolgáltatás a Landsknecht-időszakában dívó formában maradt meg és felette szigorú volt.

[1] Az ezred közigazgatási, ellenben a zászlóalj harcászati fogalmat fejezett ki változó létszámmal (Rüstov, Geschichte der Infanterie, II, 28.)