Ferdinánd császárnak a csehek ellen a leírt időszakban folytatott küzdelmei bennünket csak annyiban érdekelnek közelebbről, amennyiben azok Bethlen sorsára és tevékenységére is mélyreható befolyást gyakoroltak s mivel azokban elég tetemes számú magyar haderők is részt vettek. Ennélfogva, mellőzve a lefolyt hadműveletek részletes taglalását és értékelését, melyek különben ezúttal is a már megszokott határozatlanság, vontatottság és szinte botrányos erélytelenség, valamint a főbb parancsnokok folytonos egyenetlenségének és irígykedésének jegyében folytak tovább, itt tisztán csak Bethlennek az e hadműveletekben részt vett magyar csapatok tevékenységével foglalkozunk behatóbban.

Bethlen a csehekkel a besztercebányai országgyűlés közben történt megegyezés után nyomban hozzáfogott hadainak összegyüjtéséhez, hogy a megállapított közös hadműveleti terv értelmében hadműveleteit minél előbb megkezdhesse. Ámde közben oly dolgok történtek, amelyek ezt a hadműveleti tervet egyszerűen halomra döntötték. A legnagyobb baj az volt, hogy Miksa bajor herceg nem várt gyorsasággal haladt előre és Linz elfoglalása után egész Felső-Ausztriát kikapcsolta a csehek érdekszférájából, amennyiben ezt a tartományt újból Ferdinánd hűségére térítette vissza. Bethlen a bajor herceg ügyes és elszánt fellépéséből származó bajokat előrelátva, azt tanácsolta az anhalti hercegnek, hogy az vesse rá magát a vele szemben álló Buquoyra, még mielőtt a bajorok vele egyesülhetnének.[1] Erre a kockázatos dologra Anhalti Keresztély azonban nem volt rábírható s egyelőre, miután eleinte úgy látszott, hogy Miksa herceg Linzből északnak vonulva, egyenesen Csehország felé tart, nyugodtan megmaradt a szintén az általa elfoglalt területen veszteg maradt Buquoyval szemben, de amikor a bajorok Kaplitzból hirtelen keletnek fordultak, nyilvánvaló volt, hogy ennek célja csakis a Buquoyval való egyesülés lehetett. Ezt Anhalti Keresztély gyenge idegzete már nem bírta ki, hanem felszedve sátorfáját, egyelőre északnyugatnak, tehát Csehországnak vett irányt, hanem aztán hamar meggondolta magát, már Drosendorfból keleti irányba, Znaim felé csapott át, ezzel kettős célt akarván elérni: egyrészt, hogy az immár egyesült bajor és császári hadsereget maga után vonva, azokat a féltett Csehország felől eltérítse, másrészt, hogy a Pozsony felé előnyomulásban levő Bethlennek kezet nyujtva, nagyobb lelki nyugalommal szállhasson szembe ellenfeleivel. Csakhogy ezek alaposan megzavarták Anhalti Keresztély cirkulusait, mert őt faképnél hagyva, most már igazán egyesült erővel elég gyors tempóban valóban Csehország felé vették útjukat. Anhalti Keresztélynek ily körülmények között nem volt mást mit tennie, mint hogy lehetőleg gyors iramodással igyekezzék a Csehország felé nem a legrövidebb úton haladó, hanem a némileg dél felé való kitérés által ha nem is nagy, de mégis időveszteséget szenvedő ellenség elé kerülni.

Csakhogy ily módon a Bethlen által is elfogadott és általa részben kibővített hadműveleti terv máról holnapra kútba esett és Anhalti Keresztély már szeptember 2-án arra a hírre, hogy a bajor sereg Zwettl felé tart, ezt Bethlen tudomására hozva, sürgős segélynyujtásra kéri szövetségesét.[2] A dolgok e nem várt fordulata természetesen Bethlent is új elhatározás elé állította. Amikor szeptember elején arról értesül, hogy Anhalti Keresztély Znaim környékére vonult vissza, eleinte összes haderejét a csehek segítségére akarta küldeni, de amikor megtudta, hogy ezek Taboron át Pilsen felé elvonultak, megváltoztatta elhatározását, mert a kiélt vidéket nem tartotta alkalmasnak arra, hogy azon át nagyobb sereget irányítson, hanem csak 8000 lovast küldött Péchy Simon parancsnoksága alatt Tabor felé.[3]

Sokan hibául rójják fel Bethlennek, hogy az anhalti herceg vészkiáltására nem egész seregével és nem személyesen sietett bajba jutott szövetségeseinek segítségére, de én azt hiszem, hogy Bethlen ezzel már mit sem segíthetett volna szövetségeseinek ekkor már végkép elvesztett ügyén s amellett ő a maga és egész Magyarország ügyét is kockára tette volna. Nem, Bethlen nem most, hanem akkor követte el a nagy hibát, amikor Anhalti Keresztély fantasztikus és egészen irreális tervét magáévá tette, holott neki akkor azt kellett volna proponálni és minden erélyét latba vetve kersztül is vinni, hogy ő rendelkezésre álló egész erejével az eggenburgi táborba vonul, ott személyesen átveszi az egyesült szövetséges hadsereg felett a parancsnokságot s azzal késedelem nélkül elementáris erővel és a feltétlen győzni akarás hevével veti rá magát a Horn tájékán még mindig izoláltan álló, vagy esetleg onnan bármely irányban visszahúzódó Buquoyra. Emellett a legnehezebben elintézhető kérdések egyike alighanem az egységes vezetésnek Bethlen kezébe való helyezése lett volna, mert biztosra vehetjük, hogy a büszke anhalti herceg nem egykönnyen mondott volna le a fővezéri állásról és az sem volt könnyen feltételezhető, hogy a cseh kormány és Pfalzi Frigyes Csehország élet-halál harcában a döntés kizárólagos jogát korlátlanul az idegen kezébe rakták volna le, viszont arra meg Bethlen nem lett volna kapható, hogy magát és egész seregét az általa az eddigi teljesítmények után méltán még csak közepes hadvezéri talentumnak sem tartott anhalti herceg korlátlan intézkedési jogának alávetette volna magát. Ezt a kiválóan fontos és kényes kérdést tehát még a besztercebányai tárgyalások folyamán a végleges döntés megejtése előtt kellett volna tisztába hozni.

Azonban alighanem nemcsak a fentemlített és tisztán csak ürügyül felhozott ellátási nehézségek, hanem más indok is játszott közbe, hogy Bethlen az eredetileg igért hadaknak csak egy részét küldte el a csehek támogatására, akiknek ügyét talán most már félig-meddig elveszettnek látta.[4] Neki ily körülmények között egyik legégetőbb feladata az volt, hogy a besztercebányai királyi választás érvényét Magyarország ama területei által is elismertesse, amelyek egyelőre még ellenkeztek őt urukul tisztelni. A csehekből való kiábrándulás ezek szerint elég hamar következett be és csak azon kell csodálkoznunk, hogy ő ezt már akkor előre nem látta, amikor a besztercebányai országgyűlés folyamán arról kellett döntenie, hogy kinek a közreműködésével keresse ügyének végleges megoldását. Igaz, hogy a választás nem volt könnyű, mert valóban úgy állt a dolog, hogy az egyik irány csöbröt, a másik pedig vödröt tartott figyelmeztetőül a markában és én tényleg azt hiszem, hogy Bethlen valóban csöbörből vödörbe esett volna, ha a csehek és gyámoltalan vice-királyuk, Frigyes helyett a nagyravágyásban és telhetetlenségben határt nem ismerő és magyar országaihoz görcsösen ragaszkodó Ferdinánd mellé szegődött volna, hogy a vele való barátságos és végleges megállapodás révén keresse nagyratörő vágyainak kielégítését.

Most pedig a cseh hadsereg kötelékében küzdött magyar csapatok tevékenységéről néhány szót. Ismételten volt alkalmunk kiemelni és ezt az idegen írók is koncedálják, hogy a hadműveletek folyamán a páratlan elannal és elszántsággal dolgozó könnyű magyar lovasság úgyszólván mindig mintaszerűen tett eleget a reá bízott feladatoknak. Hogy emellett a keze ügyébe akadt ellenséggel és portyázásai közben a lakossággal sem bánt kesztyűs kézzel, azon nem nagyon csodálkozhatunk. Egyébként lovasainknak rendszerint kénytelenségből kellett a dúlás és fosztogatás vad módjához folyamodni, mert rendes ellátásban nem lévén részük, ily módon voltak kénytelenek szükségleteik fedezéséről gondoskodni. Különben e tekintetben a saját országukban működő morvák és csehek sem jártak el másképpen a saját földijeikkel szemben. A csapatainkat e tekintetben ért gáncs ennélfogva kellő mértékben leszállítandó.[5]

Nagy kedvteléssel vetik szemére a magyar csapatoknak a fehérhegyi csatáról történt menekülésüket anélkül hogy közbevágásuk által kedvező fordulatot előidézni igyekeztek volna. Erre nézve az a megjegyzésünk, hogy Korniss már csak akkor hagyta el csapatjaival a csatateret, amikor az előtte küzdő első és második harcvonal már halomra volt döntve. Igaz, hogy szép és jó lett volna, ha az akkor még intakt állapotban lévő harmadik harcvonalban álló magyar lovasság jó hírnevéhez méltó módon, nem törődve azzal, hogy vállalkozása úgyis hiábavaló, igaz magyar virtussal közbevetette volna magát az egyensúlyukat már teljesen elvesztett szövetségeseik megmentésére, de itt enyhítő körülményül fel kell említenünk, hogy a magyar lovasságnak nem is az volt a rendeltetése, hogy nagyszabású, komoly, az egész hadjárat sorsát eldöntő, élet-halál harcot involváló ütközetekben és csatákban, vállvetve és egy sorban a többi csapatokkal keljen birokra az ellenséggel, mert hiszen erre őt különleges fegyverzete és harcra való kiképzése sem képesítette; az ő kenyere csak a könnyű, portyázó hadviselés és az e közben felmerülő kisebb futólagos csatározás és rohamozás volt.[6]

Egyért azonban jogos szemrehányás illeti a magyar lovasságot. Nem biztos, de a jelek arra vallanak, hogy Korniss lovasságát akkor, amikor Anhalti Keresztély a sereget a fehérhegyi állásba vezette vissza, parancs ellenére, önkényesen tartotta vissza a Fehérhegy lábánál. Tetézte hibáját még azzal is, hogy csapatjait, alighanem a megelőző nagy fáradalmakra való tekintettel az ellenség közelsége dacára Rusin helységben elszállásolta és a földerítő és biztosító szolgálatot nem az okvetlenül szükséges körültekintéssel és alapossággal végeztette, vagy az sincs kizárva, hogy a fáradt csapat a kiadott intézkedések ellenére túlságosan átengedte magát a kényelemnek és gondtalanságnak, ami aztán Gauchier ezredesnek alkalmat adott meglepő és bravúros rajtaütésének végrehajtására. De utóvégre ily sajnálatos lapszusok és hibák még a legkiválóbb csapatok történetében is előfordulnak.

[1] Gindely, Okmánytár, 89.

[2] Anhalti Keresztély Eggenburgból 1620 szept. 2-án Bethlenhez intézett levelében ezeket írja (Gindely, Okmánytár, 216). „Regiae vestrae Majestati quam celerrime hoc significandum duximus eam obnixe rogantes, ne cum collecto suo exercitu diutius subsistere et commorari sed quam citissime nobis in auxilium properare velit.”

[3] Gindely, Gesch. des 30. jähr. Kriegs, III, 280. nyomán Olchváry id. m. 532. – Szeptember 17-én Bethlen ezt írja Rákóczynak és Bornemisszának, a cseh táborban levő magyar csapatok parancsnokainak: „Christian herceg tanácsomat, hogy a császáriakkal mielőtt még a bajor herceg és a spanyolok hozzájuk csatlakoznának, ütközzék meg, nem fogadta meg s a drága idő kihasználatlanul telt el. Most nem küldhetek neki segítséget, mert hadaim távol tőlem és különböző helyeken harcolnak; de még ha nálam is volnának, és bár magyar módra sietnének is, hat nap alatt még sem érhetnének kívánsága szerint Prágába. Kérem a herceget, hogy ha nem érzi magát elég erősnek, ne fogadja el a csatát, hanem várja meg, míg tőlem segítséget kap.” (Bethlen levele, gróf Mikónál, I, 324.)

[4] Gyalókay id. m. 318.: „Az ellenség két csoportjának egyesülése akadálytalanul megtörténvén, Bethlen körülbelül tudhatta, hogy a csehek sorsa meg van pecsételve. Most már óvakodott is tőle, hogy kidülőfélben levő fához támaszkodjék s bár segítőcsapatokat küldött – több részletben – az anhalti hercegnek, ő maga nem szándékozott többé a cseh harctéren szerepelni.”

[5] E nézetünk támogatására hadd álljanak itt Gindely id. m. III, 319. old. foglalt következő sorai: „Das Rauben und Plündern wurde, in grösserem Masstabe betrieben als je, vor allen aber thaten sich Ungarn hervor, die sich ohne dies mit der Beute bezahlt machen mussten und deshalb dem fangene so wurden diese gewönlich nacht ausgezogen, wie sie denn bei einem Uberfall eine Anzahl bairischer Offiziersfrauen nicht bloss alles Geldes und Schmuckes, sondern auch sämmtlicher Kleidungstücke beraubten.” Azonban néhány sorral lejjebb ezt is olvashatjuk: „Alle Dörfer, in denen das böhmische Heer (mely természetesen túlnyomó többségben csehekből és morvákból állott) seit Ende September einquartiert gewesen war, verschwanden fast spurlos . . . Nach den Versicherungen der Frau Elisabet Zerotin, die hierüber an eine Anverwandte berichtete, sach es in allen ehemaligen Lagerplätzen so leer aus, als ob die Gegend mit einem Besen ausgekehrt worden würde.”

[6] Erre nézve megint csak Gindelyt kell idéznünk (id. m. III, 34.) aki a magyar lovasság fehérhegyi szerepléséről a következőket írja: „Es wäre unbillig die Ungarn mit dem Vorwurfe der Feigheit brandmarken zu wollen, sie hatten seit Monaten ununterbrochen den Gegner angegriffen und Dutzende kleinerer und grösserer Erfolge errungen, aber sie waren nicht ordentlich geschult und verstanden es nicht, gegen geschlossene Reihen zu kämpfen und hatten ein bitteres Lehrgeld erst in der vergangenen Nacht gezahlt. Es kann demnach nicht Wunder nehmen, wenn sie die Entschlossenheit in dem Augenblicke verliess, wo die vordern Reihen zu weichen begannen. (Maximilian an Papst Paul V., dd. 12. Nov. 1620. Expeditionis in utramque Austriam et Bohemiam ephemeris, Skála IV, 341. – Münchner Staats–Archiv, Thurns Bericht.)