Amikor az erdélyi rendek a fejedelmükké megválasztott és Kolozsvárra bevonult Báthory Gábort 1608 március 27-én virágvasárnapján őszinte örömmel és igaz szeretettel üdvözölték, azt kívánták neki, de egyben saját maguknak is, „érje föl nagy tettekkel Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretettel Endrét.”[1] Azonban sajnos, e kívánságok egyike se ment teljesedésbe. Az ifjú fejedelem, alig hogy fejedelmi székét elfoglalta, úgy a közügyek, mint a magán élet terén a zsarnoki önkény oly magas fokára hágott, hogy e miatt csakhamar mindenkit, utóbb még legjobb híveit és barátait is, engesztelhetetlen ellenségeivé tette. Ez a folyton folyvást rosszabbodó alaptónus jellemzi az érzelmei felett uralkodni nem tudó fejedelemnek úgy az erdélyiekkel, mint a külföldiekkel szemben elkövetett magatartását és úgyszólván minden cselekedetét. Ezért, ha néha-néha sikerül is valamelyik ellenfelével megállapodást kötni, az ennek révén keletkezett béke és nyugalom soha sem volt tartós és állandó. Élvhajhászaton alapuló kicsapongásai miatt természetesen családi élete sem lehetett boldog s neje, Palocsay Anna, csakhamar faképnél is hagyta, illetve jobban mondva a gyöngédtelen férj, miután nem szerette, hogy a fejedelemnő az ő sokféle piszkosabbnál piszkosabb kalandjainak tanúja legyen, a szerencsétlen asszonyt elátvolította magától.[2]

Ily erkölcsi fogyatkozások birtokában nem csoda, hogy Báthory messzemenő bel- és külpolitikai tervei egymásután dugába dőltek.

A terv, amelynek elérésére és végrehajtására Báthory vállalkozott, határozottan nagyszabásúnak mondható. A két szomszédos oláh vajdaság elnyerése után mindenekelőtt a lengyel s utána a magyar királyi koronát is a fejére akarta tenni. Mielőtt e nehéz és küzdelmes útnak első stációjára, a szomszédos oláh vajdaságok leigázására elindult volna, előbb szükségesnek tartotta, hogy magának itthon, Erdélyben biztos alapot teremtsen, mire nézve legfontosabb feladatául a szászok megfékezését tekintette. Hogy miért, ezt Szilágyi id. m. 104. oldalán következőleg indokolja meg: Báthory „még mint apród sokat hallhatott Bocskay udvarában egyes erdélyi uraktól, kik tanui, részesei voltak az eseményeknek, a szászok cselszövényeiről. Hívei voltak Rudolfnak Erdély fejedelmei ellen, szövetségesei Mihály vajdának s részesek Básta eljárásában és az alkotmány felfüggesztésében. Nem Erdélyt, hanem a Király-földet tekintvén hazájuknak, mindig azon voltak, hogy ezt az imperiummal hozzák összeköttetésbe. A három nemzetről szóló alkotmánycikk előttük nem összefűző lánc volt a más két nemzettel, hanem őt azoktól elválasztó törvény. Csak külön érdekeik voltak, a közöst csak kényszerítve ismerték el. Hűségöket színleltnek festék a fejedelem előtt, – kiket csak az erő és hatalom tesz alázatosakká, mikor aztán nem késnek fitogtatani a ragaszkodás jeleit. Pénztáruk ilyenkor nyitva állt; máskor soha. Ilyeneknek tartá Báthory a szászokat; s úgy hivé, hogy politikai és stratégiai érdekek egyaránt tanácsolják, hogy uralmát a fundus regiuson megerősítse. Vállalata sokkal kényesebb természetű, hogysem háta mögött titkosnak és oly szívósnak hitt ellenséget megszívlelhetne. Ha hadjárata Havasalföldén balul üt ki, a szászok könnyen elzárhatják mögötte az utat a magyaroktól, székelyektől és hajdúktól, kiktől segélyt szerezhetne, vagy akiknél oltalmat remélhetne. Leverni hát a natiot, hatalmába keríteni földjét, helyreállítani az ország kormányzatában az egységet, ezt tekintette első feladatának. De ez csak erőszak által volt elérhető.” A szebeniekkel csel és furfang útján még boldogult, a brassóiak azonban a szebeniek szomorú sorsán okulva, már óvatosabbak voltak. Részükről már igen erős ellenállásra lehetett számítani, s így Báthory jobbnak látta megelőzően az oláh vajdával való leszámolást. És csakugyan, első gyors és meglepő fellépése Serbán Radul ellen sikerrel járt, de ez a látszólagos siker utóbb inkább hátrányára, mint előnyére vált. Az oláh vajda ugyanis nem sokáig maradt adósa s a hadvezetésben való jártassága és ügyessége révén a Brassó körül lefolyt hadműveletekben és harcokban főleg a következő momentumok érdemelnek figyelmet: Mindenekelőtt a Serbán Radul és Weiss Mihály által az Ósánci szoroson át választott kedvező hadműveleti irány, ami Báthorynak tökéletes meglepetését tette lehetővé. Magában a brassói csatában az oláh vajda ismét gyors elhatározása és helyes vezetőképessége által tűnik ki. Különösen célszerűnek kell jeleznünk ereje egy jelentékeny részének a Papír malom mögött födötten általános illetve fő tartalék viszonyban történt felállítását, aminek nagyrészt köszönhette, hogy a tulajdonképpen már elvesztett csatát a számbelileg túlerőben levő ellenséggel szemben végeredményben mégis fényesen megnyerte. Viszont Báthoryékra a fosztogatás, rablás és zsákmányolás mohó vágya vált ezúttal is a végzetes csatavesztés szülőokává. A csapatoknak ez a rút szokása a hadtörténelem tanuságai szerint ritkán szokott bosszulatlanul maradni s így nem csoda, hogy a végzet most sem tudott illetve nem akart kivételt tenni. Nagy hibát követett el Báthory azáltal is, hogy ahelyett, hogy seregének felfejlődése után nyomban támadásba ment volna át a Brassóból kibontakozó oláh hadak ellen, ezeknek nemcsak időt engedett a rendes csatarendbe való felfejlődésre, hanem még a csata kezdeményezésének előnyét is Serbán Radulnak engedte át. Mindent összevéve, bátran kimondhatjuk tehát, hogy a hadvezetés terén az oláh vajda jóval ügyesebbnek bizonyult ellenfelénél, akinek talán legkiemelkedőbb katonai jó tulajdonsága a személyes bátorság volt, de ez egymagában véve még ebben a korban sem biztosíthatta a sikeres és eredményteljes seregvezetést. Mindenesetre nagy szerencséjének tekinthette Báthory, hogy ellenfelei, Serbán Radul, Weiss Mihály és Forgách Zsigmond nem léptek fel egyöntetűen és a kellő nyomatékkal és energiával vele szemben, mely esetben az ő helyzete igen könnyen reménytelenné válhatott volna.

Forgách Zsigmond szégyenteljes kudarcához az elmondottak után nem igen van hozzátenni valónk. Ennél rosszabbul csapatot, sereget vezetni már alig lehet.

[1] Szilágyi Sándor, Báthory Gábor fejedelem története, 41.

[2] Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor, 78: „Báthory az 1610. év elején már nem élt nejével . . . Úgy látszik, hogy ez az érdekházasság már elébb sem volt boldog; de a szakadás csak ekkortájban lett nyilvánossággá. A fejedelemné az udvarból már teljesen el volt távolítva, s mint ura rendelé, hol Görényben, hol más várban tartózkodott.” (V. ö. Nagy Szabó id. m. 104. és Engel, Monumenta VII, 287.)