1608. augusztus havában Báthory ügyét úgy a szultánnal, mint Mátyás királlyal, utóbbival igaz hogy csak látszólag, rendbe hozta.[1] A törökkel jó hosszú ideig nem is akadt baja, sőt annak részéről még támogatásban is részesült, de a bécsi udvar és annak sugallatára Mátyás király, keresve kereste az alkalmat, hogy a Bocskay felkelése által hatalma alól kisiklott Erdélyt ismét magához ránthassa. És ez az alkalom nem túl sokáig váratott magára. Báthory Gábor ugyanis mind hivatalos, mind magánügyeinek intézése közben a féktelen erőszakosságnak és zsarnokoskodásnak oly visszataszító eszközeivel élt, hogy e miatt csakhamar igen sokan bosszút forraltak ellene. Főleg a katholikus főbb urak haragudtak rá, mivel nem tartotta meg Forgách tábornoknak adott szavát, hogy messzemenőleg támogatni fogja a katholicizmust, ha ez a fejedelmi trónra segíti. De volt legtöbbjének még egy más, magántermészetű vérlázító sérelme is, mely abból állott, hogy a kicsapongásra hajló, meggondolatlan fejedelem az urak közül többeknek nejeit vagy leányait elcsábította s ezáltal az illető családok becsületét meggyalázta. Az elégületlenek és sértődöttek, akik között Kendy István kancellár, a három Kornis, Boldizsár, György és Zsigmond, továbbá Sennyey Pongrác, Borbély János, Sarmassághy Zsigmond és még más tekintélyes urak neveit találjuk, ezért élete ellen összeesküvést szőttek és a merényletet 1610 március 24-én éjjel, amikor a fejedelem a következő napon Besztercén megtartandó gyűlésre utaztában Széken megpihent, akarták végrehajtani, de az idő előtt kitudódván, Kornis Boldizsár és György elfogatván, kivégeztettek, a többiek pedig Magyarországba menekültek. Ugyanekkor a jezsuiták is, félvén Báthory bosszújától, a Havasalföldre menekültek. Ebben a fejedelem bűnrészességük világos bizonyságát látván, gyulafehérvári rendházukat lefoglalta, majd a kevéssel utóbb ugyanott tartott országgyűlés által a katholikus papságot törvényen kívül helyezettnek nyilváníttatta és azt Erdélyből kitiltatta.[2]

Azonkívül Kolosvári Jánost, akit azzal gyanusítottak, hogy Kornisnak és Kendynek az országgyűlés előtti védelmét magára vállalta, Báthory hirtelen elfogatta és minden törvényes eljárás mellőzésével a besztercei kapu előtt felakasztatta. Azt is beszélték, hogy Kendynek Kamuthi nevű szolgáját Szamos-Ujváron a fejedelem parancsára ágyú elé kötözték és úgy lőtték darabokra.[3]

Mátyás a Magyarországba menekült urakat pártfogásába vevén, megbízásából Thurzó nádor a tavasz végén Szatmárra sietett, mely város és Tasnád között a király-daróci mezőn június 8-án személyesen is találkozott Báthory Gáborral, de megegyezésre jutniok nem sikerült, mert a fejedelem a Magyarországba menekült urak kiadatását, a nádor pedig azt követelte, hogy a fejedelem még a török ellen is szövetkezzék a királlyal[4] s miután a tárgyaló felek egyike sem akart a tőle követelt kívánságnak eleget tenni, az alkudozás ezúttal eredmény nélkül végződött. Ennek félbeszakítása után Báthory a hajdúkat igyekezett a maga számára megnyerni, Thurzó pedig az augusztus elején Kassán tartott kis-országgyűlésen a nemesség felkelését mondatta ki, úgy hogy már-már polgárháborúra került a dolog, amidőn Mágócsy Ferenc kassai főkapitány és Sennyey Miklós közbenjárására a király és a fejedelem között 1610 augusztus 15-én végre létrejött az egyezség.[5] De a béke mindkét részről csak színleges volt s a visszatérő követek végzett munkájától sem a király, sem a fejedelem nem volt valami nagyon elragadtatva. Mátyás minden áron Erdélyt is szorosabban Magyarországhoz akarta kapcsolni, Báthorynak pedig igen messzemenő tervei voltak; mindenekelőtt Havasalföldet és Moldvát akarta akár jó szerivel, akár a fegyver hatalmával fenhatósága alá hajtani, hogy aztán III. Zsigmond lengyel királlyal leszámolva, ennek koronáját tegye a maga fejére. E célból Báthory élénk összeköttetésben állott azokkal az elégületlenekkel, akik 1606 óta Zebrzidowszky és Radzivill vezetése alatt veszedelmes mozgalmat szítottak a lengyel király ellen,[6] de miután Zsigmond 1607 nyarán a felkelőket Guzovnál legyőzte, Báthory esélyei most már sokkal rosszabbakká váltak.[7]

Lengyelország sorsával szoros összefüggésben állott Moldva helyzete és hovatartozandósága is, mert a tartomány városaiban lengyel őrség állomásozott, a gyermekkorú Mohila Konstantin vajda pedig a lengyel király vazallusa volt. Utóbbival Báthory 1608-ban szövetségre lépett, aki nemcsak segítséget, hanem évi 8000 forintnyi ajándékot is igért. Csakhogy a vajda nem tudott fizetni, mire Báthory megharagudott s 1609 június havában a szövetséget fenyegetések közben felbontotta. Erre a megrémült vajda kincstartójától ajándékokat és 2000 forintot küldött a fejedelemnek az adósság törlesztésére, de ez a pénzt nem fogadta el, a kincstartót pedig letartóztatta.[8]

Ugyancsak 1608-ban, május végén Serbán Radul oláhországi vajdával is szövetséget kötött Báthory, de ennek se volt komoly bázisa. Amikor ugyanis a fejedelem a Thurzóval való sikertelen daróci találkozás után a két vajdát segélynyujtásra szólította fel, a moldvai vajda egyáltalában nem küldött csapatokat, az oláhok pedig oly későn érkeztek, hogy már nem lehetett hasznukat venni. Ezért Báthory rettenetes haragra gyúlt, főleg Serbán Radul ellen.[9]

A vajdák elleni támadást a fejedelem 1610-re tűzte ki, de mielőtt ezt a hadjáratát megkezdte volna, előbb a neki nem nagyon engedelmeskedni akaró szászokat akarta megbüntetni, mert azok az általa követelt nagy összegeket és sok hadiszert nem voltak hajlandók rendelkezésére bocsátani. Sőt még más szempont is közrejátszott; neki Nagyszebenre szüksége volt; ezt akarta fővárosává megtenni, mert onnan a meghódítandó két vajdaságot könnyebben vélte kormányozhatni, mint Kolozsvárról. A szebenieknek gyanus volt a nagy készülődés, de Báthory megnyugtatta őket s így azok önként megnyitották kapuikat előtte, amiért a szász nemzet közvéleménye ispánját, Melmert és a szebeni polgármestert árulással, vagy legalább is megbocsáthatatlan gyöngeséggel vádolta.[10] Erre Báthory 1610 december 11-én néhány ezer emberrel megszállotta a várost, ahova december 17-ikére országgyűlést hívott egybe, mely kimondotta, hogy a város egész vagyonával együtt a fejedelem birtokává lett, majd a város tanácstagjait elfogatta s mint hűtleneket halálra ítéltette, utóbb azonban 57.000 forint váltságdíj ellenében szabadon bocsátotta. Ugyanekkor 147 polgárt azon a címen, hogy Kendy Istvánnal és Radul oláhországi vajdával a fejedelem ellen irányuló összeesküvésben gyanúsakká váltak, vagyonuk elkobzására ítéltek. Végül a lakosoknak a birtokukban levő összes fegyvereket a piacra, a fejedelem szállása elé kellett vinniök és ott átadniok.

Ezek után Báthory, Szeben megszállására erős magyar őrséget hagyván, Oláhországba Serbán Radul ellen vezette hadait. Azonban Weiss Mihály, utóbbinak jó barátja, titokban tudatta vele, hogy mi készül ellene[11] s így a válogatott lovassággal előre küldött Bethlen Gábor már nem foghatta el a vajdát, aki kincseit összeszedve, még idejekorán Moldvába menekült. Ellenben az ugyancsak tetemes kincsekkel menekülő édesanyját és a bojárok egy részét az üldözésre kirendelt csapatnak mégis sikerült elfognia. Báthory a sereg zömével 1610 december 26-án indult el Szebenből és 1611 elején érkezett Oláhországba, ahol oláh fejedelemnek címeztette magát s Trigovistból, ahol főhadiszállását fölütötte és ahonnan három hónapig kegyetlenül pusztíttatta kiküldött portyázó különítményei által az elmenekült vajda tartományát,[12] január 7-én Keresztesi András lugosi és karánsebesi bánt 18 tagú fényes küldöttség élén Konstantinápolyba küldte azzal a meghagyással, hogy az ottani köröket megnyerje a maga tervei számára. Oláhországot elsősorban magának s ha ez akadályokba ütközne, András nevü testvére számára követelte. A moldvai vajda helyébe János vajdának fiát Istvánt ajánlotta,[13] s végül Keresztesinek el kellett hitetni a portával, hogy urának nagy pártja van Lengyelországban, miért is, ha a maga erejével, valamint a moldvai és havasalföldi segédcsapatokkal s a szultán parancsára hozzá csatlakozó tatárokkal most támadhatná meg az oroszokkal elfoglalt Zsigmond királyt, úgy könnyű szerrel megszerezhetné magának Báthory István egykori koronáját, sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy hamarosan még a magyar koronát is megszerezhetné magának.

„A Portán – írja Angyal (id. m. VI. 96.) – igen kedvezőtlen benyomást keltettek Báthory tervei. Eddig csak néhányan ismerték azokat s talán azok sem tudták, hogy hova törekszik a nagyravágyó vazallus. Nagyon megköszönték Báthorynak a jó szolgálatot, de félre nem érthető módon tudatták vele, hogy ne fáradjon a vajdaságok osztogatásával. A portának már vannak jelöltjei. Oláhországot a Konstantinápolyban nevelkedett Michne Radulnak szánták, Moldvát pedig egyelőre nem akarják bántani. A török el volt foglalva Perzsiával, az európai dolgok minél simább elintézését kívánta s csupán ez okból is kelletlenül fogadta Báthory nyugtalan terveit. A kajmakám csodálkozva kérdé Starzertől, Mátyás követétől, hogy tulajdonképpen kiben bízik Báthory, mikor ellenségeivé teszi a moldvát, az oláht, a lengyelt s a törököt. Fiatal bolondnak, bolondos királynak nevezték a portán a fejedelmet, kinek hatalma a havasalföldi hadjárat óta meg volt rendítve.”[14]

Úgy az országából megfutott Radul, mint a szászok Mátyásnál kerestek segítséget s kérelmeiket mind a Báthoryt személyesen gyűlölő Thurzó nádor, mind Forgách Ferenc bíboros támogatta; utóbbi nemcsak azért óhajtotta Báthory megbuktatását, hogy Erdélyben a katholikus vallás szabad gyakorlatát helyreállítsa, hanem mivel az erdélyi vajdaságot öccsének, Forgách Zsigmond országbírónak s felsőmagyarországi főkapitánynak akarta megszerezni. Mátyás, bár épp ez időtájt Csehországba készült hadaival,[15] annál szívesebben kapott az alkalmon, hogy Báthoryt megbuktassa, mivel megtudta, hogy a porta is rossz néven vette ennek Oláhországba való betörését s így amikor ő maga Csehországba indult, a Báthory elleni hadjárat vezetését a nádorra bízta s fővezérévé Forgách Zsigmondot nevezte ki.

Báthory megtudván, hogy mi készül ellene, az új oláhországi vajda, Michne Radul mellett Lugossy Jánost mindössze 400 lovassal visszahagyván, ő maga 1611 március 16-án[16] sok zsákmánnyal megrakodva tért vissza Oláhországból Nagyszebenbe, ahova április 23-ikára összehívta az országgyűlést, amelyen a rendek 10 forint adó megszavazása után elhatározták, hogy „minden jószágos és címeres nemes ember . . . személy szerint tartozzék felülni . . . Akik pedig hódolt faluban laknak, kik szinte úgy mint a jobbágyok az töröknek szolgálnak, személyükről négyen egy jó puskás gyalogot bocsássanak, ü magok pedig otthon maradhassanak. A jószágos özvegy asszonyok, valamint a hadra alkalmatlanok négy kapuról állassanak egy lovast; a magyarországi atyafiak pedig régi mód szerint . . . A hajdú vitézek napszámos gyalogokat állítsanak ki és sem nemes, sem székely ezek zászlai alá ne menjen, hanem a nemesség és székelység zászlaja alatt szolgáljon.[17] A befolyó pénzekből Báthory Nagy Andrást mintegy 7000 hajdúval nyomban zsoldjába fogadta és Brassó megvételére rendelte, majd június elején Deáki Mártont azzal az utasítással küldte Konstantinápolyba, hogy ott oláhországi hadjáratát megindokolja és a portától, ha Mátyás által megtámadtatnék, segítséget kérjen.

Serbán Radul, mihelyt megtudta, hogy Báthory visszatért Erdélybe, a közben maga köré gyüjtött moldvai kurtányokkal (kvartianok, sorkatonák) és lengyel csapatokkal nyomban vajdai székének visszafoglalására indult s miután az oláhok legnagyobbrészt őhozzá pártoltak, Michne Radulon és Lugossy csekély hadán könnyű szerrel döntő győzelmet aratott, mely alkalommal a magyar vezér is fogságba került és lefejeztetett. Michne Radul pedig Gyurgyevoba, majd Nikápolyba menekült.[18] E győzelme után Serbán Radul Erdélybe készült betörni, ahova Weiss Mihály, Brassónak ezidő szerinti tanácsosa, majd később király-bírája[19] is hívta, mely város ellen Báthory, mint tudjuk, a szolgálatába fogadott Nagy Andrást rendelte ki hajdú hadával. Weiss Mihály ugyanis, bízva abban a segítségben, amelyet egyrészt Magyarországból, másrészt meghitt bizalmasától és pártfogójától, Serbán Radultól kapni remélt, nehogy az ő városa, Brassó szintén Szeben sorsára jusson, az egész szász nép nevében bontotta ki zászlóját a zsarnok fejedelem önkényeskedései ellen és minden lehető intézkedést megtett városának védelmére. Sőt még ennél is tovább ment; Thurzó nádor befolyása által támogatva, sikerült neki az ellene küldött hajdúkat megvesztegetni, úgy hogy azok, anékül hogy Brassó városán és lakosságán valami említésre méltó kárt tettek volna, csakhamar teljesen elpártoltak Báthorytól és további működésüket beszüntetve, egyszerűen hazamentek.[20] Ezek után Weiss Mihály két brassói szenátorral, köztük Benkner Jánossal, Serbán Radulhoz utazott, akivel megbeszélte Báthory ellen indítandó közös hadjáratuk tervét s aztán megbízható vezetőket, kalauzokat hagyván nála, visszatért városába.[21]

Báthory június 20-án érkezett Feketehalomra a Barcaságra s másnap Imreffyt 200 lovassal Brassó felé küldte, de ez a város kapuit zárva találta. A következő napok egyikén Báthory arra a hírre, hogy Serbán Radul Erdélybe betörni készül, főhadiszállását Prázsmárra tette át és hogy a vajda mozdulatairól biztosabb híreket szerezzen és az oláh hadak betörését megakadályozza, július elején Török István és Mocsai Gergely, illetve Deli Kosmos nevü rác parancsnoksága alatt egy-egy csoportot a Tömösi és Törcsvári szorosokba tolt előre. A csapatok többi része ezalatt a közelfekvő falvakban garázdálkodtak s Brassó külvárosait és kertjeit sem kímélték, de nyilt ellenségeskedésre még nem került a dolog. „A fejedelem táborából – írja Mika (id. m. 128.) – többen bejártak a városba s a polgárok részéről nem tapasztaltak ellenséges gyűlöletet. Azt, hogy a város a fejedelemtől elpártolt és az ország ellenségeivel szövetkezett, gyanítani sem lehetett.[22]

Weiss és társai Radul megérkezése előtt nem tartották tanácsosnak nyiltan hadat üzenni, sőt, hogy a fejedelmet eláltassák, nem haboztak némi előzékenységet tanusítani. Élelmiszereket küldtek a fejedelem táborába s a város adója fejében egy pár ezer forintot. A fejedelem további követeléseit azonban, hogy a táborba 600 embert, 1000 puskát, 80 tonna lőport és golyót küldjenek, s hogy még 40.000 forintot fizessenek, megtagadták.”

Serbán Radul a megállapított tervhez képest 1611 június vége felé 7000 lovasból és 1500 gyalogosból álló hadával[23] az Ó-sánci szoroson, tehát nem ott, ahol Báthory várta, kelt át a határhegységen s július 8-án Török, Mocsai és Fóti tömösi csoportját megvervén, a következő napon Brassó falai alatt ütött tábort. Megérkezése oly váratlanul történt, hogy nemcsak a fejedelem táborában, hanem Brassóban is nagy meglepetést váltott ki. „A vajda – írja Mika id. m. 130. old. – egy pár napi nyugalomra számított, de a két napi nehéz menetben kifáradt és kiéhezett csapatok alig egy pár óráig pihenhettek. Báthory hadai közeledésére Radul őket kivonta Bolonyából s a fejedelmi hadak előtt észrevétlenül Ó-Brassón keresztül vezetve, az Ó-Brassó és Szent-Péter közt elterülő síkon csatarendbe állította . . .[24] Báthory prázsmári táborában értesült Serbán Radul váratlan megérkezéséről és a Tömösi szorosnál elhelyezett előcsapatainak visszaszoríttatásáról. Erre a hírre július 9-én Hermányon és Szent-Péteren keresztül azonnal megindult Brassó felé, hogy Radult megelőzze és a havasalföldi hadsereg bevonulását megakadályozza, de már elkésett. Mire ő Szent-Péterhez érkezett, már Radul a városban volt. Délután 2 és 3 óra között, amikor hadait szét akarta bocsátani, egyszerre csak észreveszi, hogy Ó-Brassó felől csapatok nyomulnak előre, mire a fejedelem a Szent-Péter és Brassó között elterülő síkságon csatarendbe állította hadseregét, melynek számát a szász évkönyvírók bizonyára túlozva, 22.000-30.000-re,[25] míg egy magyar író[26] 15.000-re teszi.[27] A jobb szárnyon Bethlen Gábor foglalt állást az Elek János kapitány alatt a fejedelem mellett megmaradt hajdúkkal, az udvari gyalogosokkal s Ördög Boldizsár alatt nemes csapatokkal. A balszárnyon állott Rácz György, e korszak tipikus zsoldosvezére, a Pető István, Béldi Kelemen, Begröli István, Dániel Mihály és Geréb András vezette székely csapatokkal,[28] míg maga a fejedelem a kíséretében levő főurakkal, azok csapataival és 4 középnagyságú ágyúval a középen helyezkedett el. – A Szent-Péter és Brassó között elterülő síkság ma Erdélynek legszebb és legműveltebb terei közé tartozik. A talaj egészen egyenletes, észrevétlenül emelkedik Brassó felé s csaknem közepén egy az év legnagyobb részében sekély vízű patak medre metszi át. Ez időben azonban, egykorú írók megegyező leírása szerint, a Barcaság tere másképpen nézett ki. Műveletlen föld terült el Szent-Pétertől Brassó felé, tele tüskékkel, árkokkal és mocsarakkal, úgy hogy az egyenetlen, megszakgatott terep a magyar hadsereg, különösen a lovasság előnyomulását és visszavonulását egyaránt megnehezítette. Bethlen Gábor ajánlotta is, hogy, tekintve a talaj kedvezőtlen voltát, válasszanak más csatatért; de ajánlatát nem fogadták el. Valószínűleg nem is volt erre idő, mert mindjárt dél után Radul hadserege kibontakozott Brassó északi elővárosából, Ó-Brassóból s a város és az északnyugatra Vidombák község felé fekvő papirosmalom között foglalt állást. Radul hada, melyhez a brassói darabontok is csatlakoztak, túlnyomóan lengyel és magyar lovasokból állott; ezekből válogatott 2000 ember a papírmalom mögé rejtőzött el. Gyalogságát moldvai és havasföldi oláhok képezték. Mint Báthory, úgy Radul is a tüzérséget csaknem teljesen nélkülözte. Csupán 3 ágyúja volt; ezeket is a brassaiaktól kapta.[29] A támadást délután 3 óra körül Radul kezdette meg; de gyalog csapatai az erdélyi hadak előtt nem állották meg a sarat. A balszárnyon állott székelyek által visszaveretve, visszavonulásuk rendetlen futássá változott, melybe Radul is környezetével együtt belesodortatott. A vajda mindent vesztve hivén, megeresztette lova gyeplőjét és egészen a belvárosig futott vissza. Gyalogságát az üldöző székelyek iszonyúan megtizedelték; az életben maradottak a vajdával együtt a belvárosig szaladtak, s a falak és bástyák alatt kerestek menedéket. Sokan közülük a nagy sietségben és az eszeveszett tolongásban a belvárost környező árkokba hullottak; a belváros és a fellegvár között elterülő tér tele volt menekülő oláh lovasokkal és gyalogosokkal. A székelyek rohama oly hirtelen verte vissza az oláh had támadását, hogy a brassói tüzérek egyetlen egyszer használhatták ágyúikat; mielőtt másodszor tölthettek volna, a megszaladt oláh had őket is a város felé visszaragadta. A csata kedvező menetét látva, felkiáltott a fejedelem: „Nekünk adta Isten a diadalt!” De e diadalkiáltás még korai volt. A győzelemmel együtt a rend és a fegyelem megbomlott a fejedelem hadseregében s míg a katonák rendetlenül zsákmányt hajhászva az elesettek holttesteit fosztogatni kezdették, Radulnak a papiros malom közé rejtőzött lovasai a csata sorsát hirtelen megváltoztatták.[30] Felhasználva a fejedelmi hadsereg csatasorának bomlását, egy jól kiszámított, gyors támadással a győzőket zavarba hozták. A fejedelem kapitányai most már hasztalan igyekeztek a megbomlott csatarendet helyreállítani. Az udvari gyalogosok ellődözték volt már porukat és golyóikat és a sietségben, mellyel a győzelmet kiaknázni akarták, senki sem gondolt új lőkészlet kiosztására, vagy talán többel már nem is rendelkeztek. A székelyekre számítani többé nem lehetett; ezek csatarendje az üldözés és zsákmányolás alatt teljesen szétbomlott. E közben Radul is újra támadott. Brassó falai alatt összeszedte embereit, vezérei, miután egy pár embert, kik előremenni vonakodtak, levágtak, új rohamot intéztek s a fejedelem kezéből a győzelmet kicsikarták. „Fusson, aki futhat” kiáltották először a székelyek, s elhányva kopjáikat, menekülni kezdettek. Futásuk maga után vonta a fejedelmi hadsereg többi részének teljes bomlását, s az árkokkal átszeldelt mocsaras térségen az üldöző kozákok és kurtányok (oláh lovasok) iszonyú vérontást vittek végbe. Maga a fejedelem is a legnagyobb veszélyben forgott; egy Sifka nevű lengyel tiszt már nyomában volt, midőn a fejedelem egyik kísérője egy jól irányzott lövéssel az üldözőt földre terítette. Báthory most, hogy föl ne ismerjék, eldobta fehér darutollforgóját; s előbb Szent-Péterre, onnan Kőhalmon keresztül, hol Weyrauch Dávid királybíró vendégszeretőleg fogadta s friss lovakkal látta el, Szebenbe menekült. – Az üldözés késő estig tartott a Székelyföld felé s éjjel húsz felgyújtott székely falu lángját szemlélték a brassói fellegvár falairól. Az elesettek számát a szász évkönyv-írók valószínűen túlozva 7000–10.000-re teszik. Az elesettek közt volt Imreffy János is, a fejedelem legmeghittebb tanácsosa, kit Szent-Péter mellett lováról lebukva, saját embereinek lovai tiportak a mocsárba.[31] Elesett Rácz György is; fejével Radul szövetségeseinek, Brassó városának kedveskedett. A brassóiak az általuk még Basta idejéből mélyen gyűlölt zsoldosvezérnek fejét diadaljelvényül a klastromkapun póznára tűzték ki. Elesett továbbá Károlyi György, Szegedi Miklós, Simándi Gáspár, Kapi Miklós és többen mások. Az elfogottak között voltak: Elek János hajdúkapitány és Ördögh Boldizsár, kiket a vajda pár nappal később Brassóban lefejeztetett, továbbá Dániel Mihály és Geréb András székely kapitányok, kik később nagy összeggel váltották ki magukat. Sokan azonban a fogságba került urak közül a váltságdíjat nem tudták hamarjában összeszedni; ezeket az oláhok a klastromkapu előtt a szemétdombon lekaszabolták. – De az oláh hadsereg is roppant veszteségeket szenvedett; nevezetesen gyalogsága csaknem teljesen megsemmisült . . . A lengyel tisztek közül is sokan estek el … Ily körülmények között a győzelem teljes kiaknázására, a fejedelem erélyes üldözésére Radul nem érezte magát elég erősnek s csapatainak pihenést engedett. Másnap, vasárnap reggel a brassói szenátorok kilovagoltak hozzá, hogy megköszönjék a segítséget . . . Radul kegyelmesnek mutatkozott a szövetséges várossal szemben; nem vette vissza a Báthory által tőle elzsákmányolt s Brassónak ajándékozott ágyúkat; megelégedett azzal, hogy megkapta a csatában a Báthory ágyúit, melyeket a fejedelem különben szintén a havasalföldi hadjáratban szerzett volt. A csatatéren, melyen most már másodízben aratott diadalt, egy cifrán kifestett fakeresztett állíttatott fel, melyre diadalainak rövid történetét oláh nyelven feliratta. „De mivel – mondja a brassói krónikás – abban a székelyek árulásáról és más gonoszságairól is szó volt, azért a székelyek később kivágták.”[32]

Serbán Radul a brassói csata után július 15-én Höltövény alá vonult, ahol seregével tábort ütött. Itt egy felette kellemetlen hír lepte meg a vajdát. Amíg ő ugyanis a brassói csatában Báthory fölött döntő diadalt aratott, azalatt saját országát ismét elveszítette. A porta ugyanis távollétében Mijchne Radult, az általa pártfogolt vajdát megfelelő török hadak által újra Tirgovistba kísértette és ott fejedelmi székébe visszahelyeztette. Ezáltal Serbán Radul igen kellemetlen helyzetbe jutott. A saját érdeke úgy kívánta, hogy mielőbb Havasalföldre visszatérve, Mijchne Radult ismét elkergesse, másrészt Weiss Mihály folyton ösztökélte és könyörgött neki, hogy folytassa Báthory elleni hadjáratát, hogy azt végkép megbuktatni lehessen. Erre most annál biztatóbbak voltak a kilátások, mert ekkor már útban voltak a magyar király hadai Forgách Zsigmond vezetése alatt, aki június 29-én indult el mintegy 5.000 főnyi haddal Kassáról. Kíséretében voltak többek között Homonnay György, Dóczy Endre, Rákóczy Lajos, Pálffy István, Czobor Mihály, Bosnyák Tamás, Keczer András, Perényi György és Gábor, Lónyay István és Endre s mindazon erdélyi urak, akik a mult évben Erdélyből Magyarországba menekültek. Tokajnál a Tiszához érve, Forgách Nagy Andrást találta magával szemben, aki azonban nem tudta a folyón való átkelést megakadályozni, sőt ennek megtörténte után július 6-án mintegy 10.000 hajdújával maga is a király zsoldjába állott[33] s mindjárt azzal kedveskedett Forgáchnak, hogy a Báthory birtokában lévő Sarkadot, Kerekit, Telegdet, Jákát, Szeresteget és még néhány más kisebb biharmegyei erősségeket hajdúival hatalmába hajtván, azokat a királyi fővezérnek átengedte. Az ugyancsak Tokajban jelen volt Thurzó nádornak nem tetszett a dolog, mert ő nem bízott a hajdúvezér és embereinek állhatatosságában, de az erősen optimista gondolkodású Forgách megmaradt eredeti felfogása és a hajdúkhoz való ragaszkodása mellett.

Tovább előnyomulva, Forgách Váradot akarta hatalmába ejteni, amiben Thurzó is tőle telhetőleg támogatta, de ez semmikép sem sikerült, mert az ottani kapitány, Rhédey Ferenc „megfelelt tisztének hazája és nemzete javáért”, noha oly beteg volt, hogy a maga erejéből mozdulni sem tudott.[34] E hiábavaló kísérlet közben Forgách serege zömével Szabolcson, Szatmáron és a Szilágyságon át Kolozsvár felé sietett, hogy Serbán Radullal minél előbb egyesülhessen, akinek Báthory fölött kivívott döntő győzelméről Zilahon kapott értesítést. Innen Forgách Sennyey Pongrácot és Kornis Zsigmondot sietve előreküldte Kolozsvár elfoglalására, de amikor ő maga is utánuk akart indulni, seregében lázadás ütött ki; a felső-magyarországi nemesség ugyanis nem akart tovább menni, azt hozván fel indokul, miszerint nincs rendjén, hogy katholikusok törjenek Báthoryra, azt is hangoztatván, hogy szégyen magyarnak az egyetlen magyar fejedelem ellen támadni, aki semmit sem vétett a király ellen. Ennek a hangulatnak a felülkerekedése folytán sokan elhagyták a tábort, az ott maradtak pedig csak immel-ámmal követték Forgáchot, aki július 21-én ért Kolozsvár alá, mely néhány napig ellenállt ugyan, de július 25-én meghódolt a király vezére előtt. Itt aztán az erdélyi urak közül többen hozzácsatlakoztak ugyan, de a többség inkább Báthory pártján maradt, aki az oláh vajda hosszas tétlensége folytán időt és alkalmat nyert, hogy újból összeszedje magát és Szeben köré ismét számottevő haderőt gyűjtsön, mi célból a vármegyéket és a székelyeket hűségre intvén, felszólította őket, hogy hadaikat rendelkezésére bocsássák. Azonkívül követeket küldött a temesvári és boszniai pasákhoz, nemkülönben a Havasalföldön táborozó tatár kánhoz, hogy sürgősen nyujtsanak neki segítséget.

Ezzel szemben Forgáchot közben újabb csapás érte. Nagy András és hajdúi ugyanis Báthory által csalogatva, ismét az ő pártjára állottak; egyrészt állítólag azért, mivel a túlnyomó többségben a protestáns hitfelekezethez tartozó hajdúk nem szívesen látták Forgách zászlóin a Szűz Mária képet s másrészt Nagy András megtudván, hogy Bosnyák Tamás az ő tulajdonát képező Bajom várát elfoglalta, a hajdúvezér nyomban visszafordult Magyarországba, ahol Bosnyák Tamást, Pálffy Jánost és Forgách Miklóst, akik további erősbítésekkel útban voltak Forgách Zsigmondhoz Erdélybe, Diószegnél szétugrasztotta.[35]

Forgách Zsigmondnak a Thurzótól vett utasítás szerint Kolozsvárott meg kellett volna állapodnia, de ő tovább ment s miután az üresen talált Gyulafehérvárt megszállotta, augusztus 5-én Szerdahelynél ütött tábort. Közben augusztus 4-én Serbán Radul is megkezdte előnyomulását a Báthory által erősen megszállva tartott Szeben felé[36] és érintkezésbe lépett Forgách-csal a további teendők megbeszélése végett, de megfelelő gyalogság és tűzérség hiányában egyikük se tartotta tanácsosnak az erős Szeben komoly megtámadását.[37] hanem ehelyett mindkét sereg Medgyes felé húzódott, ahol augusztus 24-én tábort ütöttek. A két sereg létszáma a 25.000 főt minden esetre meghaladta. A következő napra Forgách Medgyesre országgyűlést hívott össze, amelyen Erdély fejedelmévé akarta magát választatni, de ott a rendek oly kevés számmal jelentek meg, hogy a gyűlést megtartani nem lehetett.[38]

Miután a székelyek nem akartak Báthorytól elpártolni, ezt az oláh vajda ürügyül használta fel a székely föld feldúlására, amiben Forgách is segített neki. Tizenkét napi dúlás és fosztogatás után a vajda és Forgách egyesült csapatai Serbán Radul ajánlatára szeptember 8-án Brassó alá szálltak, ahol megtudták, hogy Báthory elhagyta Szebent és Szászsebes elfoglalása után immár Medgyes felé tart. Forgách eléje akart menni Báthorynak, de az oláhok, azt hozván fel indokul, hogy nekik országukat a törökök és tatárok ellen kell megvédelmezniök, szeptember 16-án a székelyektől szerzett zsákmánnyal kitakarodtak Erdélyből.[39]

Az oláhok eltávozása után Forgách fizetetlen hadában is igen erős bomlás indult meg, mely a fővezérnek s alparancsnokainak, Czobor Mihálynak, Nyáry Istvánnak, Melith Péternek és Bocskay Miklósnak minden igyekezete ellenére napról napra nagyobb arányokat öltött s végül Forgách, hogy csapatjait lehetőleg mégis együtt tartsa, a brassóiaktól 15.000 forint kölcsönt vett fel, zálogba hagyván ágyúit. Majd miután a várost Mátyás király iránt hűségre kötelezte, s igéretet tett, hogy nemsokára tetemes segítséget hoz, szeptember 18-án ő maga is Serbán Radul nyomában Törcsvár felé haladva s Erdélyt elhagyva, oláh területre lépett.[40] Midőn aztán innen nemsokára újból vissza akart fordulni Erdélybe, katonái azzal fenyegetőztek, hogy megkötözik s egyenesen Báthorynak szolgáltatják ki s így Forgáchnak nem maradt egyéb hátra, mint hogy továbbra is Serbán Radulhoz szegődve keresse a hínárból való kijutás lehetőségét, minek azonban meglehetősen gyászos vége lett. „Szeptember 29-én érkezett Forgách Serbán Radullal a moldvai határhoz. A következő napon egy erdőben a tatárok és oláhok Forgách táborára törtek, elvették összes ágyúit és szekereit. Radul most elvált Forgáchtól. Ekkor a megfogyott csapatok vezére a legrövidebb úton szeretett volna hazajutni. Egy kalugyer s egy Mármarosban születet szatmári katona megigérték, hogy a hegyeken át Mármarosba vezetik a sereget. Forgách nagy jutalmat igért nekik. Azonban a vezetők maguk sem ismerték az utat. Tíz napig bolyongott a hadsereg úttalan utakon. A hideg, az éhség s a fáradtság miatt az emberek és lovak nagy része elpusztult. A fejedelemség keresésére indult főuraknak lóhús volt a tápláléka. Egyszerre a kalugyer is eltűnt, már azt hitte a kimerült csapat, hogy nem menekül ki a hegyekből. Végre két pásztorra akadtak, akiktől megtudták, hogy Mármarostól ugyan messze vannak, hanem a moldvai Kimpolung nem messze van tőlük. Innen azután Szucsavába tértek, ott kissé felfrissültek s november 19-én, a lengyel határszélen át a homonnai úton Kassára érkeztek.”[41]

Ekkor már itt sem voltak irígylésreméltók az állapotok, mert Nagy András diószegi győzelmének általános hajdúlázadás lett a következménye, amelynek elfojtására Thurzó nádor az augusztus végén Kassán tartott kis országgyűlésből fegyverbe szólította ugyan a nemességet, de az, attól tartva, hogy Báthory ellen akarják vinni, csak kelletlenül és lassan gyülekezett. Azonkívül Thurzó, amennyire tellett, zsoldosokat fogadott és Mátyástól és a lengyel királytól is kért segítséget, de valami nagyon sokra ezzel se ment. A vérszemet kapott hajdúk egy csapata szeptember elején Tokajt támadta meg, de ezt Thurzó hamarosan felszabadította s a hajdúkat nyomon követve, Püspökladánynál döntően megverte. A kivívott győzelem után Thurzó hada a hajdúkat saját székeikben akarta megtámadni, azonban szeptember 13-án most meg ez szenvedett vereséget Hajdú-Böszörménynél. Október közepén Nagy András mintegy 6000 hajdúval a Bosnyák Tamás és Forgách Miklós által védett Kálló várát támadta meg, de az ostrom sokáig elhúzódott s így a segélyért sürgetett nádornak alkalma nyílt, hogy az urak, nemesek és a városok hadával Tokajba sietve, onnan Széchy Tamást Kálló felmentésére küldje, ami október végén tényleg sikerült is. A hajdúk ezúttal még nagyobb vereséget szenvedtek, mint annak előtte Püspökladánynál.

Ámde most újabb bajok támadtak. A nádor táborában levő rendek hírét vevén Forgách Zsigmond szégyenteljes kudarcának, nagyon felzúdultak, nemcsak utóbbi, hanem a nádor ellen is, mindkettőjüket azzal vádolván, hogy személyes érdekből szították a háborút s így november 2-án kelt beadványukban azt követelték Thurzótól, hogy azonnal bocsátkozzék békealkudozásokba a Nagyváradon tartózkodó erdélyi fejedelemmel, Forgách hadának visszatérő romjait pedig nyomban oszlassa szét. Thurzó engedett a közóhajnak, mert azzal nem mert ellenkezni s habár a királytól segítségére küldött Dampierre néhány ezer főnyi haddal már útban volt hozzá, 1611 november 20-án megkezdte Báthoryval az alkudozást, aki a maga részéről is szívesen ragadta meg az alkalmat a kiegyezésre, mert ő viszont most már végkép le akart számolni az egész szászság élére állott Brassóval, illetve annak nagy befolyású és hihetetlen energiájú királybírájával, Weiss Mihállyal. A megegyezés a nádor és a fejedelem között december 27-én Tokajban a következő feltételek mellett létre is jött: mindkét fél azonnal leteszi a fegyvert; a végleges béke megkötése céljából Báthory a jövő országgyűlésre teljhatalmú követeket küld; addig is a hajdúk közé állott jobbágyokat haza ereszti, a régi hajdúkat pedig saját körleteikben csendességben tartja: végül az elfoglalt javak kölcsönösen visszaadatnak s az okozott károk megtéríttetnek.[42]

[1] Lásd a 76. oldalon.

[2] Katona id. m. XXIX, 324. – Hidvégi Mikó Ferenc id. m. – Sepsi Laczkó Máté Krónikája, gróf Mikónál III, 125. – Bojthi, De reb. gest. Gabr. Bethlen, Engel monumentáiban, 272. – Kazy id. m. I, 99.

[3] Mikó Ferenc id. m. 187, 243. – Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI, 176. – Gróf Kemény József, Deutsche Fundgruben N. F. 213. – Segesvári Krónikája (Mikó és Szabó, Erd. Tört. Adatok, IV, 174.)

[4] Hidvégi Mikó id. m. 272. – Weisz Mihály, Liber Annalium, 214. – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. 168. – Báthory levelei Thurzóhoz, 1610. (Act. Thurz. Fasc. 95 Nr. 3, 4 és 8.) – Thurzó 1610-iki levelei nejéhez, II. K.

[5] Sepsi Laczkó Máté és Mikó Ferenc id. h. – Zavodszky, Katonánál id. m. XXIX, 329.

[6] Schmidt Vilmos, Báthory Gábor és Bethlen Gábor viszonya a lengyel koronához. (Századok, 1887. évf. 28.)

[7] Lubienski Stanislai Opera Posthuma Historica, 103, 104, 119, 132. – Torma Károly cikke Magyar Tört. Tár, XIII, 127.

[8] Schmidt Vilmos id. m. 19. – Weiss, Liber Annalium, 204. – Zsigmond levele Rudolfhoz, Hurmuzakinál, Documente privitore la Istoria Romanilor, Vol. IV, Part. I, 417. és Suppl. II, Vol. II. 359.

[9] Weiss, Mihály id. m. 204–213. – Mika Sándor, Weiss Mihály, 87. – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. VI. 131. és Báthory Gábor, 89.

[10] Teutsch, Geschichte der Siebenbürger Sachsen, IV. Heft, 469. – Seivert, Die Grafen der Säshsischen Nation, Ungar. Magazin, III, 153.

[11] Benkner krónikája (Chronicon s. historia Benknerii). Kézirat a brassói ágost. ev. gymnasium könyvtárában.

[12] Sepsi Laczkó Máté id. m. 127. – Nagy Szabó Ferenc Memorialéja, gróf Mikónál, I, 11. szerint a portyázó hadak még a templomokat is feldúlták és kirabolták, melyekből elvitték az arany és ezüst edényeket, felverték a sírokat és a szentek koporsóit, melyekből a drága ékszereket magukkal vitték. Főleg az argesi zárdában találtak töméntelen kincset, miután a templom ólomfedelét és kupoláját leszedték.

[13] Hamer-Purgstall id. m. II, 73.

[14] Báthory két levele a szultánhoz és Jussuf pasához, Hurmuzakinál, id. m. IV, P. II, 313. év VIII, 337. – Mika Sándor, Weiss Mihály 119. – Bojthi id. m. 275.

[15] Lásd a 79. oldalon.

[16] Bánffy Péter naplója, 253.

[17] Erdélyország Történeti Tára, II. 12, 165–174.

[18] Mikó Ferenc id. m. 195. – Weiss Mihály id. m. 220. – Bojthi id. m. 281. – Benkner krónikája. – Trausch, Chronicon, I, 243.

[19] Weiss Mihály 1600 óta volt Brassó tanácsosa, 1608-ban városi kapitánnyá (Stadthan) nevezték ki, de e hivatalát egy év múlva letette és 1612-ig újból egyszerű tanácsos volt, amikor király-bírónak választották meg.

[20] Hegyes naplója, 260. – Bánffy naplója, 253. – Segesvári Bálint Krónikája, 176.

[21] Benkner Krónikája az id. h. – Nössner Simon, Deutsche Fundgruben, N. F. 66. – Mika id. m. 127.

[22] Mikó Ferenc id. m. 197.

[23] Bojthi id. m. 287. becsülte ennyire a vajda seregét, míg egy brassói krónikás (Bánfi naplója, 254.) 12.000 embert említ. – Szilágyi id. m. 138. szerint a vajda serege mintegy 10.000 emberből állt, melynek magvát 800 kopjás lengyel és 500 kozák képezte.

[24] Lásd a XV/2. számú mellékletet.

[25] Bánffi id. m. 254. old. 22.000-et, Benkner id. h. 30.000-et, Krauss pedig 32.000-et mond.

[26] Bojthi id. m. 287.

[27] Szilágyi id. m. 138. még ezt is sokalja, azt mondván, hogy az 12.000-nél aligha volt több.

[28] Szilágyi id. m. 139. old. szerint ép megfordítva, Bethlen hada a jobb, Ráczé pedig a balszárnyon állott volna.

[29] Szilágyi id. m. 139. szerint „Radul Ó-Brassó előtt a papírmalom felé állította seregét csatarendbe, mely 33 kis csapatot formált. Balon a lengyel kopjások és nyilasok, némi oláh csapatok s Halmágyi István bujdosó által vezetett két magyar zászlóalj, a jobb szárnyon lengyel, moldvai és kozák csapatok; középen maga állott bojárjaival, gyalogjaival s a brassóiaktól kapott 3 ágyúval. Serege legjavát, 2000 embert, s ezek közt a kurtányokat s kozákokat a papírmalom mögött búvatta el, mialatt maga előnyomult a támadásra.”

[30] Szilágyi id. m. 140. szerint: „Most a papirmalom mögül előront az odarejtett kurtány és kozák csapat, s egy erős sortűzzel megzavarja a magyar hadat.”

[31] Borsos Tamás önéletírása, Erdélyország Tört. Tára, II, 39.

[32] Mikó Ferenc id. m. 197. – Bojthi id. m. 287. – Krauss, Siebenbürgische Chronik. Fontes rerum Austriacarum. Ser. III, 14. – Brevis consignatio tumultuum bellicorum in Transillvania. 244 (Kiadva Trausch, Chronicon Fuchsio–Lupino–Oltardinum P. I, 239.) – Benkner krónikája. – A szemtanu Seybriger brassói aranyműves Naplója; kiadta Kurz, Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde, 1843. évf. 229. – Szilágyi–Angyal id. m. VI, 96. – Gróf Kemény József, Deutsche Fundgruben, I, 255. – Szalárdy János, Siralmas Magyar Krónikának Kilenc Könyvei (Pest. 1852.) 24.: A fejedelem „ . . . igen megverettetvén, és a főrendeknek, nemességnek egy része elhullván, Imreffy János főtanácsosa, a sáros patakba tapodtatván, maga is valami kevesedmagával Kőhalomban ottvaló királybíróhoz Dávid deákhoz, ki igen magyarszerető, becsületes és tisztességes szász, de jó magyar ember vala és a fejedelem apjának tartja és hívja vala őket, csak alig szaladt vala.”

[33] Laczkó Máté Krónikája, 127.

[34] Komáromy András, Rhédey Ferenc, (Hadt. Közl. 1894. évf. 431.) – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. VI, 50. – Thurzó, levelei nejéhez. II, 291. – Szilágyi–Angyal id. m. VI, 98.

[35] Laczkó Máté id. m. 128. – Kazy id. m. I. 99.

[36] Weiss, Brevis Consignatio, 245. – Hegyes naplója, 67. – Bánffi naplója, 254. – Krauss. id. m. 15.

[37] Viszont Szilágyi id. m. 151. old. szerint „az ostrom, mindkét csapat megérkezvén, megkezdődött. A vajda dél felől, Forgách napnyugoton, Kisfalu mellett ütöttek tábort. A küzdelem, számtalan apró csatározások dacára, mindig siker nélkül folyt, mert a várban is derekas védserege vala Báthorynak, ki 2000 emberből álló őrséget visszatérte óta is folytonosan szaporítá, úgy hogy a várban az ostrom alkalmával, mintegy 6000 emberrel rendelkezett. Ezenkívül, hogy pénzzel is kellőleg el legyen látva, újra megsarcolá Szebent, s a fizetni nem tudó, vagy nem akaró előljáróságot elzáratta. (Archiv, Neue Folge, III, 215.)

[38] Bánffi Péter naplója, 255. – Mikó id. m. 210.

[39] Hegyes naplója 67. – Bánffi naplója 255.

[40] Brevis Consignatio, 246. – Mikó Ferenc id. m. 213. – Bánffi naplója, 255. – Tartler-Trausch, Collectanea zur Geschichte der Stadt Kronstadt. I, 36. – Mika Sándor, Weiss Mihály 139.

[41] Forgách jelentése (Hurmuzaki id. m. IV. Part. I, 447.) és Teutsch, Gleichzeitige Berichte (Archiv des Vereines für siebenbürgische Landeskunde, N. F. XX, 345.) nyomán Szilágyi–Angyal id. m. VI, 101.

[42] Mátyás aug. 28-án kelt levele Albert főherceghez és kassai naplók Hatvaninál, Brüsseli Okmt. IV, 43. – Kazy id. m. I. 99. – Katona id. m. XXIX, 344. – Nagy Szabó Ferenc Memoriáléja, gróf Mikónál I, 104. – Sepsi Laczkó Máté Krónikája. u. o. III. 127. – Sárospataki Krónika, Tört. Tár IV. 73. – Bojthi id. m. 272. – Felmer id. m. 216. – Szalárdy id. m. I, K. VI. r. – Szilágyi, Okmányok és levelek az 1611. év történetéhez. – Thurzó levelei nejéhez. II. 288–298. – Szilágyi, Erd. orsz. Eml. VI, 211. – Teutsch, Gleichzeitige Berichte, id. h.