Hogy a bécsi és prágai körök túlkapásai és törvénytiprásai folytán végkép elkeseredett magyarság oly tömegesen és oly gyorsan állott Bocskay mellé, azon nincs mit csodálkoznunk, az általa képviselt eszme úgyszólván minden igaz magyar szívében visszhangra talált. Erre különben alább visszatérünk még és ezúttal csak a tisztán katonai dolgokkal akarunk kissé behatóbban foglalkozni.

Mátyás főherceg a trón várományosa, nyomban tisztában volt a Bocskay-féle mozgalom fontosságával s kivált Kassa elvesztését oly rettenetes csapásnak gondolta, hogy annak visszavételére nyomban minden rendelkezésre álló erőt latba kívánt vetni. Hogy e tekintetben az ő és nem Rudolf álláspontja volt a helyes, ahhoz nem férhet kétség. Sőt még az elől sem zárkózhatunk el, hogy a Basta számára kitűzött feladat sikeres megoldásához, Erdély és a tiszai részek visszafoglalásához, a neki rendelkezésre bocsátott erőket inkább keveselnünk, mint sokalnunk kell.

A kapott feladatok közül Basta mindenekelőtt a legelsőt és legfontosabbat, Kassa visszafoglalását tűzte ki legközelebbi céljául. Esztergomból oda az út az Ipoly–Sajó völgyén át vezetett és Bocskay nagyon helyesen cselekedett, amikor megfelelő erők előretolása által úgy a Sajó, mint a Rima völgyét elzárni igyekezett. De talán még ennél is helyesebben cselekedett volna, ha mindjárt egész erejével eléje ment volna a császári hadvezérnek, hogy ne adjon neki alkalmat, miszerint az előretolt hajdú-csoportokra viszonylagos túlerővel vethesse rá magát. Hogy Lippay és Némethy hajdú-kapitányoknak Bocskay minő utasításokat adott, elvárta-e tőlük, hogy az ellenséges túlerővel döntő összeütközésbe bocsátkozzanak, avagy csak az volt a feladatuk, hogy ez elől kitérve, csupán késleltessék és megnehezítsék a császári csapatok előnyomulását, azt megállapítani nem tudjuk, de az kétségen kívül áll, hogy a két hajdú-kapitány közül az egyik, Némethy, túlmerészen, a másik, Lippay, túl lagymatagon igyekezett feladatát megoldani s az elkövetett hibáért végeredményben mind a kettő életével lakolt. Némethy cselekedete már nemcsak a vakmerőséggel, hanem az esztelenséggel volt határos; 1000 hadban jártas és megbízható emberrel 14.000 főnyi kiváló csapatnak nyilt mezőn a harcot felkínálni, nem volt okos dolog, annál kevésbbé, mert az 1000 hajdúhoz csatlakozott, rosszul felfegyverzett, hadakozásban járatlan és fegyelmezetlen 3000 fölkelő nem hogy segítségére lett volna, hanem inkább hátráltatta a hajdúvezér minden elhatározását és cselekedetét.

Osgyán tulajdonképpen nem is feküdt Basta menetvonalán, s hogy ő Fülekről mégis oda letért, az azért történt, mert nem hagyhatta további előnyomulása folyamán az osgyáni ellenséges csoportot baloldalában illetve hátában, mely esetben hova-tovább igen könnyen két tűz közé kerülhetett volna. Basta osgyáni kitérése tehát feltétlenül indokoltnak mondható. Épígy helyeselnünk kell határozott támadó fellépését is, amire utóvégre a nagy erőbeli különbségnél fogva igen könnyen határozhatta el magát. Mennyivel helyesebben cselekedett volna Némethy, ha a döntő összeütközés elől kitérve, lassan és az ellenséget folyton csipkedve és körülrajozva, a Sajó Szt. Péternél álló főerő felé húzódott volna vissza, ahogyan azt alárendeltjei tanácsolták is neki.

Az osgyáni eset igen erős befolyást gyakorolt az események további menetére. A kivívott győzelem a császáriakra felvillanyozólag, a Sajó völgyében álló magyarokra pedig felette deprimálólag hatott. Mindazonáltal Basta feladatának nehezebbik része, tudván azt, hogy Osgyánnál csak egy gyengébb erejű ellenséges csoportot sikerült megvernie, csak ezután következett. Ennek tudatában a vadnai szoroson való átkelés közben a császári fővezér elhatározásait és cselekedeteit már nemcsak hogy friss és erőteljes támadólagos szellem nem lengi át, hanem ellenkezőleg, hova-tovább olyannyira kishitűvé válik, hogy már mindent veszve lát és kétségbeesésében önkezüleg véget vet serege egyik legfontosabb tartozékának, a podgyászt szállító vonatnak is. És november 27-én a minden oldalról ellenség által körülfogott császáriak helyzete valóban kétségbeejtő volt. Ha ebben a pillanatban az ellenség csak félig-meddig a helyzet és feladata magaslatán állott volna, akkor Belgiojosohoz hasonlóan Basta is csak alig egynéhány hirmondóval bontakozhatott volna ki a vadnai szorosból. Most bosszulta meg magát a lehető legérzékenyebben, hogy Bocskay mint az egész hadnak fővezére nem volt a tett színhelyén, a máskor oly merész és vakmerő Lippay pedig, nem tudni mi okból, úgy tett, mintha nem is vette volna észre ellenfelének kínos-keserves vergődését s mintha készakarva időt akart volna engedni, hogy Basta és hadserege újból összeszedje magát s újból visszanyerje immár teljesen elveszített önbizalmát s ennek további folyományaként ahelyett, hogy keményen közbevágott volna, nemcsak a szorosból, hanem annak közvetlen közeléből is visszaparancsolja és visszavezeti csapatjait Edelény tájékára, ahol nemcsak ő, hanem a közben beérkezett Bocskay is a köd leple alatt szégyenszemre csúfondáros módon meg hagyja magát lepni az ellenség által, mely, miután a szorosban ránehezedett lidércnyomástól megszabadult, immár lendületes támadással csakhamar halomra dönti a védelmi állást és az azzal kapcsolatos védelmi harcot nem nagyon kedvelő hajdúságot, majd az úgyszólván utolsó lehelletig derekasan és vitézül kitartó törököket is. Akárki mit mond, Bocskayt e napon teljesen elhagyta hadvezéri szerencséje, sőt ne vegye tőlem senki rossz néven, ha ezúttal bátran kimondom, hogy amily nagy és elsőrendű csillag volt Bocskay mint politikus és államférfi, hadvezéri minőségében, a hadműveletek intézése, nemkülönben az ütközetek és csaták vezetése körül alig tudott még csak közepesnek is mondható eredményeket felmutatni. És én azt hiszem, hogy nem tévedek, ha utólag még azt is kimondom, hogy az 1595. évi oláhországi hadjárat fényes sikere sem annyira neki, mint akkori főparancsnoknak, hanem inkább a csata színhelyén szintén jelenlevő és máskor is ellenállhatatlan akaraterőt tanusított Báthory Zsigmondnak volt betudható. Nem szabad továbbá figyelmen kívül hagynunk, hogy a sikeres álmosdi ütközetben, mely jövendő nagyságát úgyszólván megalapozta, Bocskaynak csupán közelléte bizonyítható be kútfőszerüleg és nem egyúttal jelenléte és az ütközetben való tevékeny részvétele is. Ezt a nagy horderejű szép eredményt Bocskay majdnem kizárólag a melléje állt hajdú-vezetők felette ügyes, elszánt és merész munkálkodásának köszönhette és ő a 10. oldalon foglaltak szerint csak a bevégzett tény után jelent meg a küzdelem színhelyén, hogy aztán a hajdúkkal együtt Debrecenbe húzódjék vissza, holott egy kis merész és ügyes folytatólagos közbevágás az alaposan megriadt Belgiojoso derékhadát alkotó csapatok közé, alighanem egykettőre még az álmosdinál is szebb eredményeket érlelt volna meg, ami az első szép siker igazi betetőzését jelentette volna. Mindezt nem azért, hogy Bocskaynak személyét és érdemeit kisebbítsem, hanem tisztán csak az igazság kedvéért voltam kénytelen leszögezni.

A megnyert edelényi csata után immár nyitva állott Basta számára az út egészen Kassáig, de itt a város és vár lelkes parancsnoka, az erélyes Sennyey Miklós akadályozza meg, hogy a császári fővezér Kassa megszállása által tulajdonképeni célját elérje. És miután helyzete napról-napra kellemetlenebbé válik, fanyar kedvvel kénytelen nem győzelmes hadvezérhez méltó, hanem inkább szerény és alázatos koldust jellemző módon, még pedig jelentékeny és feladatával teljes ellentétben álló engedmények árán, Eperjes városába és Sáros várába való bebocsáttatását kieszközölni, hogy a hadidicsőséget megelégelt, fáradt és kedvetlen csapatjainak a kívánt nyugalmat megadhassa. Eszerint ez a hadjárat is remis-vel végződött. Ezt az ügyes Bocskay annyiban a maga előnyére akarja kihasználni, hogy békepropozíciókkal lép ellenfele elé, de a kétszeri győzelmére büszke császári hadvezér fölényes módon kikosarazza ellenfelét.

Duskayék huszárcsínye és a Kollonics lovasai ellen intézett rajtaütés bővebb fejtegetést nem igen igényel. Mindkét dolgot egy kis jóakarattal az akkori felfogást és szokásokat jellemző epizódnak minősíthetjük.