Mialatt Lippay és Némethy hajdúkapitányoknak Kassa városába szerencsésen bejutniok sikerült, Bocskay maga kiküldött hajdú-csoportjai útján több más fontos helyiségen kívül Szádvárt, Kállót és Szendrőt ejtette hatalmába[1] s egyúttal Korláth István megbízottját az Esztergom alól Belgrád alá visszatért Lala Mohamed nagyvezírhez külde segélynyujtás céljából, aki a szultán megbízásából még október havában fejedelmül ajánlotta Bocskayt az erdélyieknek.[2]

Utóbbi naponként szaporodó hadával a Tiszán átkelvén, november 12-én ünnepélyes fogadtatás közben szintén bevonult Kassára,[3] ahova erre a napra Lippay és Némethy kapitányok által már előzőleg meghivatta a szomszéd vármegyék rendeit, hogy „az igaz hitért s országunk szabadságáért” a szükséges intézkedéseket jószerivel megtegyék.[4] Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, mert Eperjes, Kisszeben, Késmárk, Lőcse nyomban Bocskayhoz csatlakoztak, akit az ország megmentője és megszabadítójaként üdvözöltek s így a nyomban megtartott gyülés készségesen szavazta meg a szükséges hadi adót, a katonai segélyt és a hadviseléshez szükséges egyéb eszközöket. A fenti városokon kívül hamarosan a többi városok is csatlakoztak a mozgalomhoz s így alig egy hónap alatt már Felső-Magyarország legnagyobb része Bocskay pártján állt, ellenben a többi vidékek főurainak legnagyobb része egyelőre csak jóakaratú semlegességet tanusított az üggyel szemben. Végre azonban Bocskay buzgó fáradozása és helyes, céltudatos magatartása folytán ezekkel szemben is megtört a jég. Ilyenformán a hajdúk mellett mindenekelőtt „a nemzet egy másik fontos eleme, a polgárság is csatlakozott a fölkeléshez, mely ezzel mindinkább általános, nemzeti jelleget nyert. Bocskay általában államférfiúi tapintattal járt el s a legkülönbözőbb elemeket, mindenkit, aki csatlakozni akart zászlajához, készségesen fogadott s védelméről biztosított. Ő, a buzgó kálvinista, a vallásüldözés e kegyetlen napjaiban nem kérdezte, kinek milyen a vallása, hanem szívesen látott mindenkit s a katholikus papoknak épúgy adott biztosító levelet, mint bárki másnak. Ez volt az egyik főoka a mozgalom rohamos terjedésének.”[5]

Sokkal gyorsabban, mint a kétkedő és várakozó állásponton álló főurakkal, jött létre az álmosdi ütközet után tömegesen Bocskayhoz csatlakozott erdélyi bujdosók közvetítésével a törökkel való megállapodás. Korláth István már november 19-én megkötötte az egyezséget a nagyvezírrel, amelynek értelmében ez nyomban utasította a hadiszínhelyhez közelebb eső török várak és erősségek parancsnokait, hogy Bocskayt tőlük telhetőleg támogassák, majd november 20-án Kassára érkezett Lala Mohamed követe, aki a szultán nevében az athname-val együtt az erdélyi fejedelemség jelvényei gyanánt zászlót, kardot, buzogányt és kaftánt (díszköntöst) adott át Bocskaynak[6] „A török támogatás e biztosításával – írja Acsády id. m. 591. – Bocskay tekintélye még inkább gyarapodott ugyan, de Erdélynek egyelőre csak névleges fejedelme volt, ámbár sikereinek hatásai ott is nyomban mutatkoztak. A mozgalom hírére Rudolf erdélyi biztosai egyszerűen fejüket vesztették. Az egyik rémülten futott ki összeharácsolt kincseivel biztosabb helyre, a másik kettő Fejérvárról az erős Szebenbe menekült. Bocskay azzal az éles ésszel, melynek első sikereit köszönte, készítette elő ügyét Erdélyben is. Ott szintén a tömegekhez fordult s a székelyeket igyekezett megnyerni. Egykori szabadságuk visszaállításával biztatta őket s ez nem olyan Báthory Zsigmond-féle áltatás volt. Őszintén, komolyan tette s meg is tartotta igéreteit. Nemcsak a jobbágyságra vetetteket szabadította fel, hanem utóbb, mikor csak neszét vette, hogy a nemesek háborgatják őket, rögtön védelmükre kelt, sőt azt is megtiltotta, hogy a szabad székely önként álljon be jobbágynak. Hónapok kellettek ugyan hozzá, míg az annyiszor csalatkozott székelység hitelt adott szavának. De végre megmozdult s Bocskayt 1605 elején a vármegyei nemességgel Erdély fejedelmévé kiáltotta ki.”

A Bocskay-fölkelés, vagy ha úgy tetszik lázadás, megdöbbentőleg hatott az udvari körökre s különösen Mátyás főherceg erősen sürgette, hogy azt minden rendelkezésre álló erővel minél előbb végkép el kell nyomni. Ezzel szemben Rudolf a Basta parancsnoksága alatt álló császári fősereget továbbra is a török elleni hadjárat számára akarta megtartani s Bocskay ellen csak néhány ezer embert akart kirendelni. Végül azonban mégis az történt, amit Mátyás főherceg jónak látott és az Esztergomnál álló Basta parancsot kapott, hogy 9400 német gyalogossal és 5000 lovassal[7] nyomban induljon el a lázadás leverésére és azonkívül Kassát, a tiszai részeket és Erdélyt foglalja vissza.

A vett parancs folytán Basta november 4-én Esztergomból elindulva, 12-én, tehát ép azon a napon, amelyen Bocskay Kassára bevonult, más Losoncnál, a következő napon pedig Füleken állott, ahol tudomására jutott, hogy egy erős hajdú-csapat Osgyánnál áll, ami tényleg meg is felelt a valóságnak. Bocskay ugyanis még Kassára történt beérkezése előtt intézkedett, egyrészt Belgiojoso további üldözése iránt, másrészt hogy az említett város, amelyet székhelyül szemelt ki, előretolt csoportok által kellőleg biztosíttassék. Ebből kifolyólag Lippay Balázs hajdúival Belgiojoso nyomában „Szepesvár alá ment és a várat a kassai császári fegyvertárból és a Lőcséről odaszállított ágyuk segítségével ostrom alá fogta; a hajdú-sereg azonban az ostrommal nem sokra ment s miután a megszállás harmadnapján megkísértett megrohanás visszaveretett, Lippay az ostrom folytatására szükséges erőket Szepesvár alatt visszahagyván, Kassára visszatért, innét pedig Bocskay parancsára, ki Basta közeledéséről már értesült, a hajdúság zömével Szendrőn át a Sajó völgyébe vonult, nyilván azzal a feladattal, hogy a közeledő császári seregnek útját elállja.”[8]

Lippay csapatjainak zömével Sajó Szent Péternél állott fel, ahonnan Rozsnyó, Rimaszombat és a Mátra felé erős különítményeket tolt előre. Rimaszombat felé Némethy Balázs ment mintegy 1000 hajdúval, akikhez azonban előnyomulás közben annyi fölkelő nép csatlakozott, hogy számuk Rimaszombatnál már a 4000-et is meghaladta. Ez a csapat volt az, mely Osgyánt megszállotta s melyről Basta jelentést kapott.

[1] Hogy ez elég simán ment, az legjobban kitűnik Lippay Balázs és Németh Balázs hajdúkapitányoknak Bethlenfalvi Thurzó György szepesvármegyei főispánhoz intézett leveléből, melyben többek között ezeket írják: „A végvárakat, Kállót, Tokajt, Ónódot, Sárospatakot, Diósgyőrt és Szendrőt, a németeket kibocsátván belőlők . . . kezünkhöz vettük.” (A cs. és kir. bécsi haditanács Exped. Acten; Nov. 11; Nr. 71. és 109. nyomán Gömöry Gusztáv, Miképpen esett Szendrő vára a hajdúk kezeibe 1604-ben. Hadt. Közl. 1895. évf. 550.)

[2] Gróf Mikó Imre id. m. III, 319.

[3] Ortelius id. m. I, 380. szerint a bevonulás már nov. 11-én megtörtént: „Den 11. Nov. zog Stephanus Botschkay von Kyssmaria mit grossen Triumph und ansehnlicher Begleitung (10 Fahnen Heyducken) hertzlich und Fürstlich in die Stadt Caschau ein, welchen die Bürgerschaft mit grosser Solennität und Ehrerbietung (jedoch die Teutschen mit betrübtem Hertzen) empfingen und einbegleiteten.”

[4] Katona Hist. Crit. Reg. Hung. XXVIII. 271.

[5] Károlyi, Magyar Orsz. Emlékek, XI, 83. nyomán Szilágyi–Acsády id. m. V, 589.

[6] Szilágyi és Szilády, Török-Magyarkori Emlékek, III, 46.

[7] Ortelius id. m. I, 379. old. 14.000 gyalogost és lovast említ.

[8] Rónai-Horváth id. m. 593.