Azok után, amit Belgiojosoról az előző fejezetben említettünk, nem lephet meg bennünket az az elhatározása sem, hogy az eléggé jól kiépített, elég erős és előnyösen védelmezhető Nagyváradon sem érezte magát biztonságban, hanem sietve a Tisza védő szárnyai mögé, a tokaji erődített táborba igyekezett eljutni. Csakhogy a hajdúk folytonos kellemetlenkedése folytán immár a rakamazi illetve tokaji tábort sem tartotta elég biztos menedékhelynek s így nem rég otthagyott székhelyére, Kassára gravitált, ahol elvonulása előtt életnek és halálnak feltétlen ura volt. És ime mire oda ért, a csalódások legnagyobbikával találta magát szemtől-szembe, mert nem ellenséges csapatok, hanem a város polgársága, mely röviddel ezelőtt még csak szisszenni se mert törvényellenes és erőszakos intézkedéseivel szemben, tagadta meg tőle az ura és császára által számára állandó székhelyül kijelölt városba való bevonulást. Hát ez valóban szomorú, sőt majdnem tragikus sors és esemény színében tűnik fel, de nem férhet hozzá kétség, hogy ez a gyávalelkü pipogya katona teljes mértékben meg is érdemelte ezt a nagyfokú megaláztatást. Szégyenteljes kudarca a prágai kormányt is annyira felbőszítette, hogy a tehetetlen hadvezetőt alig egy évi itteni alkalmazása után ismét spanyol szolgálatba tereltette vissza.[1]

Kassának mint Felsőmagyarország fővárosának és a felsőmagyarországi főkapitányság és királyi kamara székhelyének birtokba vétele mind politikai, mind hadászati tekintetben igen nagyfontosságú, jelentőségteljes esemény volt Bocskayra és az általa képviselt ügyre nézve és Lippay Balázs nagyon helyesen cselekedett, hogy bár csapatjainak befogadása érdekében a városra erős nyomást gyakorolt, de azért céljának elérése érdekében még sem nyult fegyveres erőszakhoz, amitől zsákmányszomjas hajdúit visszatartani nem valami könnyű feladat lehetett.

[1] Gömöry, Az álmosdi ütközet, Hadt. Közl. 1891. évf. 711. és utána Rónai-Horváth id. m. 591.