Az 1604 február 3.-ára Pozsonyba hirdetett országgyűlést ismét Mátyás főherceg nyitotta meg. A rendek hangulata most még elkeseredettebb volt, mint a mult országgyűlésen. Közben ugyanis Rudolf november 11.-én kelt rendeletével meghagyta Kassa város tanácsának, hogy a Szent-Erzsébet templomot, melyet az evangélikus hitfelekezet már mintegy 50 év óta a sajátjának vallott, az Egerből odamenekült katholikus káptalannak adja át. S miután városi tanács ezt megtenni nem volt hajlandó, a Bastát Kassán helyettesítő gróf Belgiojoso János Jakab Barbiano főkapitány 1604 január 6.-án Rudolf parancsára karhatalommal szerzett érvényt a fentemlített rendeletnek, s azonkívül az evangelikus lelkszeket kiűzte s jószágaikat az államkincstár javára lefoglalta. Ez volt az ellenreformációnak[1] első megnyilatkozása Magyarországon, mely mozgalomnak főfészke nem a bécsi, sem a prágai, hanem a gráci udvar volt, aki mint az úgynevezett külső-ausztriai tartományok – Stiria, Karinthia, Krajna stb. – ura, már több év óta fáradozott a katholicizmusnak a többi vallásfelekezetek rovására leendő föllendítésén, mely eljárást, illetve rendszert a főherceg ismételt ösztönzésére Rudolf Magyarországon és Erdélyben is igyekezett meghonosítani, de ez ellen az immár nagy befolyással bíró evangelikusok kézzel-lábbal tiltakoztak. Mátyás főherceg, aki már most áhítozott a magyar koronára, mindenféle hitegeteéssel, többek között, hogy szószólójuk lesz a király előtt, tőle telhetőleg igyekezett a protestáns rendeket megnyugtatni, mire aztán az országgyűlés a mult éviekhez hasonló adót és hadisegélyt megajánlotta.

Mátyás főherceg az országgyűlésen letárgyalt 21 törvénycikket a király elé terjesztvén, egyben javaslatot tett, hogy azokhoz még egy a rendek által nem tárgyalt 22-ik cikk is csatoltassék, mely a katholikus vallás fensőbbségét biztosító régi törvényeket megerősítve, a jövőre nézve tiltsa el a protestáns sérelmeknek az országgyűlésen való hánytorgatását és tárgyalását, mely kívánságnak a prágai udvar örömmel eleget is tett.[2]

Ennek az önkényes eljárásnak szinte beláthatatlan következményei voltak. Az északkeleti megyék rendei, akiket Homonnay Bálint a szentesített törvény értelmében a megajánlott pénz- s hadisegély kivetése végett Gálszécsre összehívott, a törvénytelen 22. cikk miatt az egész törvénykönyvet érvényelennek jelentették ki s egyben kijelentették, hogy a megajánlott pénz- és hadisegélyt mindaddig ki nem állítják, míg e sérelmes és törvénytelen cikket ki nem törlik s a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot nem engednek.[3]

Ezáltal a kassai főkapitányhelyettes és a magyarság között már amúgy is felette feszültté vált viszony még jobban elmérgesedett.

Közben III. Mohammed szultán 1603 december 22.-én elhalálozván, trónját fia, a 14 éves Achmed foglalta el. török birodalom belső és külső bajai ez időben még az eddigieknél is nagyobb arányokat öltöttek, mert a lázadásokhoz a perzsa háború is hozzájárult. Ezért az ijfú uralkodó kormánya által a prágai udvarnak békét ajánlott. Ennek megvitatására a megbízottak Pesten 1604 február 14.-én összejöttek, de miután a török megbízottak Esztergom és Győr, a mieink pedig Eger és Kanizsa visszaadását követelték, a megegyezés sem most, sem az újabb tárgyalások alkalmával nem jöhetett létre. Ebben bizonyos tekintetben része volt annak is, hogy a pápa és a spanyol király a háború folytatására ösztönözték Rudolfot, aki azt kürtölte világgá, hogy maga áll a feállítandó sereg élére s hogy ez minél nagyobb legyen, fűhöz-fához fordult csapatokért és pénzért. De amíly kevéssé volt komoly az a kijelentés, hogy személyesen száll táborba, ép oly lanyhán folyt be a külföldi segély,[4] Rudolf azonban fenti szándékáról hamarosan lemondott s ekkor fővezérséget nem Mátyásnak, akivel viszálya időközben nagyon elmérgesedett, hanem Miksa főhercegnek ajánlotta fel, de ez csak abban az esetben volt hajlandó azt elfogadni, ha a csapatok ellátására elegendő pénzt kap s ha Russworm helyett Bastát adják melléje. Miután a pénzkérdés áthidalása leküzdhetetlen akadályokba ütközött, végül mégis csak Mátyás főherceg kapott megbízást, azonban melléje nem Russwormot, hanem Bastát rendelték. De a sereg, mint rendesen, most is csak felette lassan gyülekezett, ellenben a hajdúk ezalatt alaposan kitettek magukért, mert portyázásaikkal egészen Belgrád közeléig jutottak. Viszont a török, miután május derekán Kanizsát élelemmel ellátta, Szécsi-Sziget és Dobri erődöt vette meg s utóbbit teljesen el is pusztította és sok foglyot ejtett, ellenben Szemenye erősséget nem tudta megvenni. Ezután a Muraközre, melyet akkoriban Zrinyi-szigetnek is neveztek, vetette rá magát, melyet, bár annak árvizes állapota nagyon hátráltatta hadműveleteit, jóformán egészen elpusztított.[5]

Az igazi háború azonban csak ezután következett. Miután a béketárgyalások eredményre nem vezettek, a nagyvezírré kinevezett Lala Mohammed parancsot kapott, hogy mintegy 70.000 főnyi sereg élén, de mire kivitelre került a dolog, ez a szám jó erősen megcsappant, újból Magyarországba vonuljon. A nagyvezír a rendes úton előnyomulva, miután Eszéknél a Dráván átkelt s a Duna jobb partján tovább folytatta útját, mindenekelőtt Földvár és Adony megvételére fordította figyelmét. Azután Buda alá megérkezve, helyreállíttatta a keresztények által lerombolt Buda és Pest közötti hajóhidat.[6] Ez a dolog nagyon kellemetlenül érintette a pesti védőrséget. Itt pótlólag meg kell jegyeznünk, hogy amikor Russworm 1603 őszén Pest alól elvonult, eltávozása előtt Gaisperger ezredest rendelte néhány száz gyalogossal a pesti erődbe. Ámde az ezredes pár nap múlva a tábornagy tudtán kívül kivonult Pest városából, ahol csak a tiroli Römer maradt vissza 5 nyomorult, éhező zászlóaljával, melyből mindössze 700–800 ember volt egészséges és harcképes.[7] 1604 nyarán Römert Jägenreitter Wolff Ehrenreich főkapitány váltotta fel, „ki azonban annak hírére, hogy a török hajóhadával Pest ostromára közeledik, félelmében – minden megtámadtatás nélkül – 5 zászlóalj gyalog és 6 szakasz lovas őrségével szeptember 5.-én gyáván kivonult belőle, egy csomó lőszert és élést hagyván hátra, miután – némi előrelátó gondosságot akarván fitogtatni – felgyújtotta a házakat s beütötte a boroshordók fenekét, hogy az ellenség hasznukat ne vegye. Az üresen maradt erődöt a budai törökök másnap minden ellenállás nélkül megszállhatták.[8] Igy jutott a pesti erőd kardcsapás nélkül ismét török kézre.[9]

Pest odahagyásának hírére a hatvani vár parancsnoka, Radislav Vilmos is annyira megrémült, hogy a vár és házak aláaknázása után azokat védőrsége által felrobbantatta s azután Vác felé elvonult, melynek őrsége a város felgyújtása után szintén odébb állott. Ugy Hatvant, mint Vácot a törökök természetesen szintén nyomban megszállották.

Lala Mohammed előnyomulásának hírére a császári hadak élére állott Basta azokat Párkányra vezette és az Esztergom előtti sáncokba Kollonics Ferdinándot rendelte ezredével, a Szt. Tamás hegy megszállására pedig Mansfeld grófot utasította.[10] Utóbb Basta Párkány és Esztergom között hidat vervén, mintegy 20.000 embert számláló erejével[11] átvonult Esztergomba, miután híre jött, hogy az ellenség annak ostromára készül.

A hír valónak bizonyult, mert a török sereg elővéde már szeptember 18.-án Esztergom alá ért, követve a mintegy 40.000 főnyi zöm által. Ez táborát eleinte a várhoz túlközel ütvén fel, a keresztény tűzérség által hathatós tűz alá vétetett, úgy hogy nemsokára Visegrád felé félmérföldnyire hátrább vonulni kényszerült. Ebben a hátrább fekvő táborban az ellenség 4 napig nyugodtan viselkedett; sőt közben újabb békeajánlatot is tett. Miután azonban a tárgyalások most sem vezettek eredményre, Lala Mohammed szeptember 27.-én hajnalban tűz alá vétette tűzérsége által a Dunán vert hidat, amelyet hamarosan szétrombolnia sikerült.

Ugyan e napon a törökök a Vaskapun levő blokkházat is megrohanták, de visszaverettek. Erre a nagyvezír úgy ezt, mint a várat élénk tűzérségi tűz alá vétette anélkül, hogy azokban nagyobb kárt okozhatott volna.

Szeptember 28.-án a mieink az ellenség sáncmunkálatainak megzavarása céljából nagyobbszabású kirohanást hajtottak végre, azonban rövid harc után vissza kellett húzódniok. Ez alkalommal a törökök 500, a mieink 200 embert vesztettek, az elesettek közt voltak Hohenlohe Kázmér és Solms grófok, valamint Ammon százados.

Október 2.-án mintegy 60 török sajka és egyéb vizi járómű közeledett Esztergom felé, de azokat tűzérségünk a tovább vonulásban megakadályozta. Ugyan e napon Lala Mohammed a blokkház ellen általános rohamot akart intézni, de a kirendelt janicsárok megtagadták az engedményességet.

Október 8.-án az ellenség másfél óra hosszáig a Szt. Tamás hegyet támadta meg, de 500 főnyi veszteséggel ismét vissza kellett húzódnia.

Ugyan e napon az ellenség sáncaiban néhány tonna lőpor a levegőbe repült, amit a mieink este egy nagyobbszabású kitörés végrehajtására használtak fel, de jelentősebb eredményt ez sem vont maga után.

Erre a nagyvezír újabb békeajánlatot tett, de a tárgyalások most is meddők maradtak.

Közben Basta seregének létszáma újabban beérkező csapatokkal lényegesen megerősödött.

Október 9.-én az ellenség újra megtámadta a blokkházat, azonban ismét eredmény nélkül. Közben a mieink rájöttek, hogy a török az erőd alá ásott aknában 24 tonna lőport helyezett el, amit titkon eltávolítani sikerült, úgy hogy amikor a törökök másnap az aknát fel akarták robbantani, az természetesen csütörtököt mondott.

A következő napon a Szt. Tamás hegyen fúrt aknát robbantották fel a törökök, de nagyobb kárt ez sem okozott. Épígy nem sikerült a robbanást követő támadásuk, valamint a blokkház ellen intézett hatodik rohamuk sem.

A nagyvezír mindezekből meggyőződvén, hogy sem a vár ellen nem boldogul, sem a békét meg nem kötheti, az október 11-ikére hajló éjjel tűzérségét és csapatjait az ostromvonalból kivonván, seregével Budára, majd utóbb innen Belgrád alá húzódott vissza. Az ostrom ideje alatt a törökök állítólag mintegy 8000, a mieink mindössze 700 embert vesztettek.

Kollonics Siegfried huszárjaival és egy csapat hajdúval üldözőbe vette ugyan az elvonuló ellenséget, de nagy kárt abban nem tehetett.

Három nappal a törökök elvonulása után végre Mátyás főherceg is megérkezett a táborba, ahol azonban sok intézkednivalója már nem akadt.[12]

[1] Ellenreformáció alatt azt a rörekvést, illetve küzdelmet értjük, mellyel a katolicizmus azt a tért, amelyről a folyton terjedő és megerősödő protestantizmus által leszoríttatott, nemcsak vallási, hanem társadalmi téren is visszaszerezni igyekezett. Az ellenreformáció az 1545. év dec. 13.-án megnyílt tridenti zsinattal kezdődött s a harmincéves háborúval együtt 1648-ban ért véget. Hazánkban az ellenreformáció tulajdonképpen csak Rudolf trónralépésével, vgyis 1576-ban kezdődött s legkíválóbb alakja Pázmány Péter volt, aki a magyar főurak nagy részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s leginkább ezáltal sikerült neki hazánkban is a katolicizmus jövőjét és hatalmát biztosítani. (Pallavicini Sforza, Istoria del concilio di Trento. – Swoboda, Der Konzil von Trident und die kirchliche Renaissance. – Maurenbrecher, Geschichte der katholischen Reformation. – Wolf, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Gegenreformation.

[2] Corpus Juris Hung. I. 637. – Istvánffy id. m. XXXIII. 806. – Lampe. (Ember Pál), Hist. Eccl. Reform. in Hung. et Transsylv. 332. – Ribini, Memorabilia Aug. Conf in. r. Hung. I. 319.

[3] Szirmay, Notit. Hist. Comit. Zemplén, 109. – Istvánffy id. m. XXXIII. 814.

[4] Szilágyi–Acsády id. m. V. 534.

[5] Zrinyi 1604 május 22-iki levele, Hadt. Közl. 1896. évf. 351.

[6] Hammer-Purgstall id. m. II. 679.

[7] Russworm 1603 nov. 12.-iki budai és 20-iki hatvani jelentése a bécsi hadi levéltár, Wiener Hof-Kriegs-Rath 95. fasc. No. 78. Exp. – Althan ezredesnek Esztergomból 1603 dec. 21.-én Mátyás főherceghez intézett jelentése a bécsi állami levéltár Turcica osztályában.

[8] Istvánffy id. m. XXXIII. 495. – Ortelius id. m. I. 360.

[9] Dr. Veress Endre id. m. 416.

[10] Tájékoztatásul lásd a XIV/11. számú mellékletet.

[11] Ezt a számot a keresztény sereg létszámát rendszerint kicsinyítő, az ellenségét pedig következetesen nagyító Ortelius említi id. m. I. 362. oldalán. Viszont a veszteségek felsorolásánál ép fordítva szokott eljárni ez a jámbor krónikás.

[12] Ortelius id. m. I. 366. – Istvánffy id. m. XXXIII. 803. – Rudolf levele Albert főherceghez, Hatvaninál, III. 165.