| « b) Az erdélyi események. | KEZDŐLAP | 13. Az 1603. évi hadjáratok. » |
Az 1602. évi pozsonyi országgyűlésnek két igen érdekes határozata van; az egyik az, mely rásütötte a személyes fölkelésre a nem sokat érés bélyegét, amiből azt következtethetjük, hogy ez az intézmény már alaposan kezdte magát túlélni, amennyiben a folytonos háborúskodásban kifáradt nemesség, belátván, hogy hadakozásának kézzelfogható eredménye úgy sincsen, már nem oly szívesen és azzal az önfeláldozással sereglett a király, illetve többnyire szerencsétlen kezű hadvezéreinek zászlói alá, ahogyan azt annak előtte évtizedeken, sőt évszázadokon át tette. A személyes fölkelés megszüntetésének másik indoka pedig egész meztelenségében tünteti fel az udvari körök ama évszázadokon végighúzódó és immár megrögzötté vált tévhitet, hogy a magyarságot, akár az erdélyiről, akár a magyarországiról lett légyen szó, az uralkodóház szempontjából sohasem tartották eléggé megbízhatónak, sőt úgyszólván mindig is féltek tőle. Holott ennek az országgyűlésnek másik, Mátyás főhercegre vonatkozó határozata ép ellenkezőleg a magyarok félreismerhetetlenül lojális érzéséről és szinte bolondos jó szívéről tesz újabb élénk és kétségbe nem vonható tanúságot. Mert nem bámulatra méltó-e, hogy ez a szegény, nemcsak a török, tatár, hanem a zsoldosok sáskahada által is már teljesen kiszipolyozott nyomorult magyar nép, mely évről-évre hiába könyörgött az udvari körök által mindúntalan lábbal tiport ősi jogainak és szabadságának visszaállításáért és tiszteletbentartásáért, az uralkodóház egyik tagja részéről iránta megnyilvánult jóakaratnak legelső gyenge szikráit is elegendőnek tartja ahhoz, hogy úgyszólván utolsó garasát, koldustarisznyájának utolsó falatját is odaadja annak a Mátyás főhercegnek, aki a magyarság érdekében folyt legutóbbi harcokban nemcsak emberül, hanem vitézül is megállta a helyét. Oly szép faji jellemvonás ez, melyre méltán büszkék lehetünk s amelyet bármely más nemzet méltán megirigyelhetne tőlünk.
Végezetül nekem ehhez az ügyhöz még csak egy megjegyzésem van, – erősen hangsúlyozva, hogy ezúttal sem Mátyás főherceg személyéről, kinek sikeres működését a 362. oldalon már érdemszerűen méltattuk, hanem tisztán elvi kérdés és szempont leszögezéséről van szó – csodálkozásomat akarom ugyanis kifejezésre juttatni, hogy a fenhéjázó, büszke és alapjában véve dúsgazdag Habsburg-ivadéknak volt szíve-lelke hozzá, hogy ezeket a koldús-garasokat elfogadja és tulajdonképpen érdemtelenül, – mert hiszen amit tett, azt úgy sem a magyarok kedvéért tette, – zsebrevágja.
Végül a pártatlan igazság érdekében a fentiekkel kapcsolatban még egy általános érvényű megállapítást akarok itt leszögezni. A magyar nemzet sajnálatraméltó nagy tragikuma az, hogy ritka kivételektől eltekintve, mint aminő általában Mária Terézia és többek között I. Ferenc József uralkodásának 1867 után következő időszaka volt, a kölcsönös megértés és bizalom rendszerint nem állt a kívánt fokon, de ennek nem annyira az uralkodók, mint inkább azok magyarfaló tanácsadói, sőt valljuk be őszintén: nem ritkán a keménykötésű, önérzetes és térdet hajlítani nem nagyon szerető magyar vezető férfiak voltak az okai, aminek elsősorban természetesen maga a nemzet, de közvetve tulajdonképpen az egész Habsburg-birodalom is vallotta kárát, mert útját állotta annak, hogy az külpolitikai téren még eredményesebben, még nagyobb sikerrel érvényesülhessen, amit az ebből keletkező sajnálatos örökös súrlódások elkerülése mellett egészen biztosra lehetett volna venni.
Hadügyi téren a bécsi haditanács és a prágai udvari körök részéről ez évben is a már megszokott nembánomságot tapasztaljuk. Hogy ezeknek a mértékadó köröknek míly nagy volt a lassúsága és nehézkessége, az már abból is kitűnik, hogy a Mercoeur halálával megüresedett főparancsnoki állás betöltése majdnem negyedfél hónapig késett és hasonló volt az állapot minden téren, mert hiába, kórságos fejedelem mellett kórságosak a közállapotok is.
Azt majdnem biztosra lehetett venni, mert hiszen Hasszán már 1601-ben Székesfehérvár alól történt elvonulásakor fennen hirdette, hogy jövő évi legelső és legfontosabb teendőjének az elveszett fontos vár visszavételét tekinti, amit az utóbb beérkezett hírek még jobban megerősítettek. És ennek dacára Szkesfehérvár sorsával nem sokat törődtek, illetve annak érdekében nem túlsokat tettek, nemcsak a tél folyamán, hanem még akkor sem, amikor a nagyvezír már a vár kapuján kopogtatott, illetve annak komoly vívásához hozzáfogott. Székesfehérvárnak ugyanis a bécsi és prágai körök korántsem tulajdonítottak oly nagy fontosságot, mint Győrnek, avagy Kanizsának, amely várak elvesztését az említett körök annak idején tudvalevőleg eleven húsukba ütött szögnek tekintették, még pedig azért, mert azok elvesztése az osztrák örökös tartományokba nyíló egy-egy fontos kapunak az elvesztését jelentette, míg az ősi koronázó és nemzeti királyaink sírjai által megszentelt Székesfehérvár csak a magyaroknak volt dédelgetett gyermeke. Ezért sem a prágai udvar, sem Mátyás főherceg, s azonképpen a sereg újonnan kinevezett fővezére sem igen siet annak megmentésére, bár a védőrség parancsnoka ismételten jelentette, hogy sokáig már nem tarthatja magát. A Mátyás főherceg elnöklete alatt tartott július 24-iki haditanács is csak a városnak lőszerrel és élelemmel való bőséges ellátását határozza el, de csapatokkal való megsegítésről avagy pláne felmentésről e haditanácson szó sem esett, de sőt a nemsokára bekövetkezett török ostrom első időszakában sem nyilatkozott meg az erre való hajlandóság. Végre Ruszworm tábornagy, alighanem a táborában levő magyar vezérek sürgető kéréseinek és ócsárló kijelentéseinek hatása alatt, augusztus 23.-án, amikor a törökök által ostromolt vár sorsa már nagyon kétségessé kezdett válni, elhatározza, hogy három nap múlva, ami ebben az esetben eső utáni köpönyeget jelentett, felekerekedik az erősen szorongatott város megsegítésére. Azonban ezt is ama macska módjára szándékozik megtenni, mely nem igen mer az előtte álló forró kásához egyenesen hozzányúlni; vagyis Győrből nem egyenesen és a legrövidebb úton, hanem Pápán és Veszprémen át nagyot kerülve akar Székesfehérvár közelébe eljutni, amint ez a tábornagynak augusztus 23.-án Mátyás főherceghez intézett és sok más tekintetben is érdekes leveléből kitűnik. Ez a levél következőleg hangzik:[1]
„Fenséges Főherceg, legkegyelmesebb Uram!
Ha minden erőmből megfontolni és meggondolni igyekszem azt a veszedelmet, mely Székesfehérvárt és oly sok becsületes ember életét fenyegeti, különösen pedig a kicsinylő híreket, melyeket a tudatlanok Fenséged és mi mindnyájunk fölött terjesztenének, ha ezen hely így elveszne, azt találom, hogy Fenséged hírneve és mindnyájunk becsülete azt kívánja, hogy ne maradjunk tovább tétlenül és így az időt el ne veszítsük. E célból tehát teljesen eltökéltem és elhatároztam, remélve, hogy ez Fenséged tetszését is megnyeri, (miután ez éppen Fenséged magas hírneve érdekében történik), ezen augusztus hó 26.-án, mely jövő hétfőre esik, felkerekedni és az egész táborral utamat Pápa felé venni, hogy az ellenséget valamivel megközelítsem és Veszprém felől jobb alkalmat nyerjek vállalatom kivitelére. E vállalat által az élelmiszerek szállítása elősegíttetnék, sok idő lenne nyerhető[2] és a Győrből utánunk jövő csapatok csatlakozása is megkönnyíttetnék. Az ellenség nem gondol velünk s bár számra csekélyek leszünk, Isten velünk van! Saját tapasztalataimat és eszemet, az állás és annak előnyei kihasználásával úgy akarom felhasználni, hogy bennünket kár ne érjen; hiszem, hogy isteni segítséggel a várat, vagy elgalább is a becsületes embereket, kik benne vannak, meg fogjuk menteni és nem adunk okot arra, hogy rossz nyelvek Fenségedről és másokról rosszat mondjanak. Megérkezésünk bizonyára meg fogja ijeszteni az ellenséget (?!),[3] a mieink szívét pedig megerősíteni és Fenségednek, valamint nekünk többieknek is örök, olthatatlan fényt fog szerezni. Mégegyszer kérem Fenségedet, ne aggódjék semmit e fölött, mert én hála Istennek ismerem az embereimet, kik nálam vannak, valamint az ellenséget, mely ellen indulok és az ország viszonyait is.[4] A többit majd Isten adja. Fenségedet csak az úthoz szükségesek előmozdítására kérem. Először is az élelmiszereket és hozzá két kocsit, a lőszereket és lövegeket, továbbá a magyarok bevonulását, úgy Nádasdi, mint Durschó (Thúrzó) és Pockrani (Pogrányi) hadához; hogy Nádasdi csapatával e hó 30.-án okvetlenül Pápa alatt álljon Durschó és Pogerani [5] azonban mindjárt hozzám a táborba jöjjenek, hogy velem együtt indulhassanak. Ha Durschó esetleg nem akarna eljönni,[6] úgy az ő embereit is mind Pogerani-nak kellene adni. A magyar fölkelésnek is azonnal hozzám kell csatlakoznia; erre nézve osztom Nádasdi véleményét, hogy mindenki vagy egy lovast, vagy két gyalogost állítson. A még utánunk jövő ezredeket Fenséged egyenesen Pápára s úgy utasítsa, hogy menetüket lehetőleg gyorsan eszközöljék. – Schermitzky lovasaival, amint beszélik, csak sétálgat. Ilyen ezredesek igazán büntetést érdemelnek, mert nem tartják be az időpontot, melyet igértek; szükséges, hogy Fenséged ez okból Bécsből parancsot küldjön az ő táborába. Kérem, hogy Asserborn Péter századával szintén elküldessék. A vízre való holmikat kérem készíttesse el Fenséged, mert ezekre nézve még más gondolataim és terveim vannak.[7] A nagy szükség még azt is megkívánja, hogy Fenséged az ezredek zsoldját is megszerezze, mert azok nagyon el vannak szegényedve és a zsoldosok hiányt szenvednek. Épígy a 3 század francia számára is kell a zsold, kiknek azt meg kellett igérnem, hogy becsületben helyt álljanak. Még az is szükséges lenne, hogy Fenséged egy titkárt küldene a táborba, kivel mindent megbeszélhetnénk. Némi pénzzel is el kell látva lennie, hogy ha esetleg valamely alkalommal pénzre van szükségem, azt megkaphatnám. Mert én már több mint 300 tallért kiadtam azoknak, kiket hirszerzésre küldtem és híreket hoztak, de az én fizetésem nem oly nagy (sic!),[8] hogy ilyesmit az én pénzeszacskómból folytathassak. Fenséged Isten segítségével meg fogja érteni, hogy még ebben az évben Victoriát és nagy tisztességet aratunk. Fenségednek kegyelmébe ajánlván magamat, 1602. augusztus 23.-án, Fenséged alázatos szolgája
Russworm m. p.“
Eddig a levél; azaz hogy még nincs vége, mert a folyton mélázó szerelmes asszonyok leveleihez hasonlóan ez sem zárulhatott le utóirat nélkül. Lássuk tehát ezt is.
„P. S. Hírt vettem, hogy a mieink tegnap kirohanást intéztek és nagyszámú törököt elfogtak. Egy hírszerző csapatom a város alatt járt, parancsnoka jelenti, hogy a mieink több ágyúval lőttek ki, mint az ellenség be a várba. Adja Isten, hogy ne szenvedjenek hiányt lőporban. Még egy 200 lóból álló csapatom van kint, adjon Isten szerencsét nekik; látszik, hogy az ellenség meg van ijedve (?), mert még egyszer sem mutatkozott Palota előtt és igen keveset portyázik.“
Ez az igazi korrajz-számba menő levél valóban többet mond és többet árul el, mint hogyha az általa érintett eseményeket számos oldalon végig pertraktáltuk volna. Az émelygősen hízelgő, magát folyton dícsérő és egyben másokat – elsősorban természetesen a nála levő magyar vezéreket – gyanusító bekezdés nemcsak az e korbeli, hanem úgyszólván a mindenkori pökhendi császári tábornokok tipikus alakját és gondolatmenetét varázsolja elénk. És a tulajdonképpen hivatalos jelentés-számba menő levél tartalma, meglehetősen hosszú terjedelme dacára, meglehetősen üres és bombasztikus. A sok üres frázis mellett igazi pozitívum alig van benne.
E levéllel kapcsolatban mindjárt itt tisztázni akarom Russworm tábornagy egyéniségéről alkotott véleményemet. Ő mint katona és csapatvezető ismételten tanújelét adta rettenthetetlen bátorságának és kisebb viszonyok között kiváló ügyességének is, azonban egész seregek vagy seregrészek sikeres vezetését biztosító igazi hadvezéri képesség nem igen lakozott benne. Ezt mutatja Buda ez évi ostromának egész lefolyása is. A szép kezdő sikerek után elbizakodottá, lanyhává, kapkodóvá, Mátyás főhercegnek a budai táborba való megérkezése után pedig teljesen önállótlanná válik.
Szó sincs róla; Buda ostroma a török védőrség kiválóan ügyes és szívós magatartása mellett nem volt könnyű feladat; még nehezebbé vált az Hasszán pasa visszaérkezésének időpontjától kezdve, de amikor a nagyvezír végleg eltávozott Pest környékéről, akkor ügyes, célszerű, egyöntetű és erélyes fellépés és az összes erőknek céltudatos latbavetése mellett hamarosan fel lehetett volna tűzni Budavár ormára a császári, illetve a magyar lobogót. Ezt még a török történetírók is koncedálják. Igy többek között az egyik jeles török történetíró, Hadsi Kalfa, más néven Kjátib Cselebi, Fezleket-ettevárikh című munkája I. kötetében dr. Karácson fordítása szerint[9] az ostrom utolsó fázisáról, a következőket írja: „Ezután a hitetlenek a Bécsi-kapunál aknákat kezdtek ásni s egyik napon minden erejüket összeszedve, a vár ellen egy-két ezer ágyúlövést tettek s a falakat döntögetve olyan nagy réseket nyitottak azokon, hogy ha akkor rohamot is intéztek volna, a helyzet válságossá vált volna. Azon éjszaka tehát az iszlám csapatok egymástól elbúcsúztak és elszánták magukat a halálra.“
Hogy ez mikor volt, biztosan meg nem állapítható, de a november 3. és 9.-ike közötti időben történhetett, mert a nagyvezír november 3.-án indult el Pest alól, november 9.-én pedig Mátyás-főherceg már beszüntette az ostromot.
Az október 22.-iki általános nagy rohamra Kjátib Cselebi fenti megállapítása nem igen vonatkozhatik, mert akkor Lala Mohammed, aki a török történetíró szerint a kritikus napot követő reggelen a várból nagy kitörést hajtott végre, még nem volt a várban.
Hogy az október 22-iki roham kudarccal végződött, az legfőkép a zsoldos csapatok kishitűségének és renitenciájának tudható be, amin a most is a legelső vonalban küzdő Russworm könyörtelen fellépése sem tudott segíteni. Hiába! minden sikernek legelemibb feltétele a jó csapat és a jó vezetés. Ezúttal a csapat teljesen felmondta a szolgálatot, de a vezetés sem állott a helyzet magaslatán, mert az engedelmességet megtagadó csapatokat nyomban megbízhatóbbakkal kellett volna felcserélni, nem pedig tűrni, hogy a csütörtököt mondott csapatrészek révén a többi csapatokra is átterjeszkedjen és erőt vegyen az általános csüggedés.
Azt viszont az igazság kedvéért el kell ismernünk, hogy az október 3-iki első támadás remekül volt megtervezve és ugyanúgy végre is hajtva. Helyes volt, hogy Russworm Budát, Pestet és a köztük levő hidat egyszerre támadta meg, miáltal a különálló ellenséges csoportok kölcsönös támogatása úgy ebben a harcban, mint nemkülönben a híd elrongálása folytán, a későbbi időben is lehetetlenné vált. Az is helyes volt, hogy a tábornagy ezen első siker után nyomban Pest megvételét tűzte ki célul, minek sikeres végrehajtása után immár egész ereje a főcél, Buda megvételének szolgálatába volt beállítható. Helyes volt a szentendrei szigeten való hídverés is, miáltal lehetővé vált a szükséges számú csapatoknak a Duna egyik partjáról a másikra való gyors eltorlása.
Ellenben az ostrom-munkálatok és maga az ostrom már meglehetős lanyhán folytak. Ebben az időszakban az ostromlottak sokkal tevékenyebbek voltak, mint az ostromlók.
Végül egyes történetírók még egy nagy hibát sóznak Russworm tábornagy nyakába. Én is megemlítem, bár nem tulajdonítok nagy fontosságot a dolognak, mert nem tartom bebizonyítottnak, hogy a tábornagy annyira rabja lett volna a kocka- és kártyajátéknak, hogy még akkor is űzte volna, amikor az a hadi eseményekkel és a harcászati helyzettel összeegyeztethető nem volt. Dr. Karácson cikkében[10] erre nézve a következőket olvassuk: „Russworm tábornoknak gondatlanságára és könnyelműségére legjobban világot vet és az egész hadvezetés jellemzésére következtetést enged Istvánfi Miklósnak az a kis megjegyzése, hogy mikor a csata tüzében levő egyik hadosztálynak, mely budai várból kirohanást intéző törökökkel erős küzdelmet vívott, a legjobban szüksége lett volna segítségre, akkor a császári tábornok sátrában kocka- és kártyajátékkal töltve az időt, az ellenségnek tért engedett, hogy mindazt megtehesse, amit akar.[11]
És most nézzük az ellenfél működését. Hasszán pasának, mint már fentebb említettük, már 1601 ősz óta az volt a feltett szándéka, hogy 1602-ben Székesfehérvárt minden áron visszaveszi. Ez elhatározás végrehajtása körül némi bonyodalom támadt, amikor az Erdélyben megvert Székely Mózes a Belgrádban időző Hasszán pasa nagyvezír segítségét kérte Erdély visszafoglalására. Erről Pecsevi Ibrahim török történetíró, aki maga is részt vett az ez évben Buda körül lefolyt harcokban, a következőket mondja:[12] „Erdély főemberei közül Székely Mózes télen elszökött és a szerdárhoz jött s hódolatát bemutatva oltalmat kért tőle és Erdély elfoglalásának könnyű módját jelölte meg. Onnan Pécsre jött és az ott telelő tatár khánnal találkozott. Én is (t. i. Pecsevi) jelen voltam akkor a khán őfelségének divánjában. – Jemisdsi Hasszán ennek a szerencsés hitetlennek beszédjét jóakarattal fogadta és Erdélyország elfoglalását kezébe vette. Elhatározta, hogy Belgrádból Erdélybe megy, csakhogy mivel Székesfehérvár a hitetlenek kezében volt, világos dolog, hogy míg Székesfehérvár a hitetlenek kezén van, addig Budán sem lehet senki biztonságban, azért először Székesfehérvárra kellett menni.“
Bár Erdély felszabadítása Basta uralma, illetve a német császár és magyar király hatalma alól legelsőrendű török érdeknek volt tekinthető, mert hiszen ebben az esetben ez a tartomány ismét török fennhatóság alá került volna, azért Hasszán ezek szerint mégis megmaradt eredeti elhatározása mellett és elsősorban Székesfehérvár visszavételét és csak másodsorban tűzte ki Erdély visszafoglalását ez évi hadjáratok céljául. Hogy ez helyes volt-e, afölött legalább is disputálni lehetne. A könnyebb feladat mindenesetre az erdélyi lett volna, mert ott a magyarság által gyűlölt Bastának csak igen csekély hadereje volt, míg Székesfehérvárnál a tavalyi tapasztalatok szerint mindenekelőtt maga a vár bizonyult előreláthatólag elég kemény diónak, amihez még a császári fősereggel való leszámolás eshetősége, illetve esetleges szükségessége is hozzájárult. Hogy mind a két tényező aránylag oly könnyen lesz az útból eltakarítható, arra Hasszán még legmerészebb álmában sem mert volna gondolni, mert ki mondhatta volna meg előre, hogy Székesfehrvár árulásnak lesz az áldozata és hogy a kiválóan fontos vár megmentésére a közelben rostokoló császári fősereg úgyszólván még a kisujját sem mozdítja meg? Csakis így eshetett meg, hogy a már természeti fekvésénél is, mert mocsaras terület által védett Székesfehérvár rövid 18 nap alatt Hasszán kezébe került.
Ha a nagyvezír következetes maradt volna fentemlített eredeti tervéhez, akkor most nyomban, vagy legfeljebb 1–2 napi pihenő után elindulhatott volna Erdélybe, de ő máskép cselekedett; alighanem attól tartva, vagy legalább is feltételezve, hogy a Győrnél álló császári sereg hamarosan elindul Székesfehérvár visszavételére, ő maga seregével Székesfehérvár és Buda között várakozó állásba helyezkedett, hogy onnan a Székesfehérvár felé előnyomuló ellenséget oldalba támadhassa. De a császári sereg csak nem akart megmozdulni s így történt, hogy Hasszán pasa augusztus 30-tól szeptember 14-ig teljes 14 napot töltött tétlenül utóbbemlített táborában.
Ezek előrebocsátása után könnyebben megérthetjük Pecsevi török történetíró alábbi ép oly érdekes, mint becses feljegyzéseit:[13] „Mikor pedig Székesfehérvár Isten segítségével ismét a mieink kezébe került, Székesfehérvárról azonnal[14] Erdély felé indultak s Budán a hídon keresztülmenve, a pesti mezőre szállottak, Budának élelmi készletét és egyéb hadi felszerelését és őrségét kiegészítették s azután elhatározták az Erdélybe menetelt. – A pokolravaló hitetlenek Esztergom átellenében Dsigerdelen (azaz Párkány) mellett táboroztak[15] s lesték, hogy az iszlám sereg milyen irányban megy. S miként az iszlám seregnek hasonlíthatatlan szokása, hogy reggel és este Allah, Allah kiáltással Istent magasztalja, ők is Jézus nevét kiáltották… és ágyúikat minden reggel és este elsütötték. – Senki sem találta helyesnek, hogy az ellenséget így mögöttünk hagyva, Erdélybe menjünk, de a szerdár makacsságában el nem tért tervétől. Szufi Szinán pasa Buda őrizetében básbuggá rendeltetett, Kadizáde Ali pasa volt a budai béglerbég, Kodsa Habil efendi pedig a budai kadi. Ezek egyik napon valamennyien a szerdárhoz jöttek s a szokásos üdvözlések után így szóltak: „Mikor a hitetlenek ágyúikat a fülünk töve mögött sütögetik el, akkor az iszlám sereggel másfelé messze távolba menni, szörnyűséges hiba.“ Haszszán erre azt válaszolta: „Hiteles értesülésem van róla, hogy az ellenség ereje csak öt-hat ezer hitetlenből áll s nincs is arra erejük, hogy valamely helyet megtámadjanak. Legyetek tehát csak nyugodtak“ Ilyenféle célozgatásokkal vigasztalta őket.[16] Ali pasa azonban azt felelte: „Ez éjszaka a hitetlenektől egy kémem érkezett. Régi emberem már, azért megbízható. Ő azt bizonyítja, hogy a hitetlenek táborában[17] 40 nagy ágyú és 80.000-nél több ember van. Ha ez a szavam hazugság lenne és távozásuk után ők Budát nem vennék ostrom alá, íme! itt van a tábori kádi és foglalja jegyzőkönyvbe e szavaimat, az esetben a legkegyetlenebb módon öless meg engem.“ – Hasszán azonban makacs albán ember volt és feltett szándékától el nem tért, hanem azt felelte Ali pasának: „Ez a dolog nálunk általános híresztelés és csupán az a célja, hogy az iszlám seregnek Erdélybe menetelét késleltesse. Ebben az évben azonban ők sem várat ostromolni, sem ellenállni nem tudnak.“
„Az elbizakodott nagyvezír – írja dr. Karácson (id. m. 25.) – seregével már az Alföldön Békésmegyében járt, amikor Budáról futárok érkeztek utána és sürgetve kérték, térjen vissza Budára, mert a vár veszedelemben van. Hasztalan marasztalta őt Székely Mózes és hiába hívogatta őt Erdélybe, a nagyvezír nem merte magára venni a felelősséget, ha Buda vára keresztény kézre kerülne, azért sietve indult vissza Budára. A sietve visszatérő seregnek az a nehéz feladata volt, hogy Pestet visszafoglalja és Budát az ostrom alól felmentse s ehhez a feladathoz hiányzott nála a legszükségesebb dolog, az élelmiszer a katonaság számára.“
Igy bosszulta meg magát a kölcsönös viszonyokat figyelembe nem vevő makacsság. Szarvason, ahol a budai küldöttség utolérte, Hasszán pasa határozottan felette nehéz dilemma előtt állott. És mindenesetre különös, hogy az eddig oly makacs nagyvezír most egyszerre és oly könnyen beadta a derekát és az előzmények után úgyszólván szégyenszemre tért vissza Buda mellé. Pedig ha előre látta volna, hogy a császári sereg az eddigi kísérletekhez hasonlóan, ezúttal sem boldogulna az elég erős és igen jó kezekben levő Budával szemben, alighanem most is megmaradt volna makacssága mellett, ami minden valószínűség szerint azzal az előnnyel járt volna, hogy Erdélyt tényleg sikerült volna a meglehetősen gyenge Basta kezéből kiragadni és újból a szultán fennhatósága alá helyezni. De másrészt viszont arról is meg volt győződve Hasszán, hogyha Buda esetleg mégis a keresztények kezébe kerül, akkor ezért neki a szultántól feltétlenül az a bizonyos selyemzsinór jár ki jutalmul. Ily helyzetben és ily viszonyok között gyenge lelkek inkább a maguk, mint a haza és a közjó előnyét tartják szemük előtt és Hasszán pasa is így cselekedett.
De vajjon az új elhatározás nyomán mi lett volna a teendő? Bizonyára nem az, amit Hasszán maga elé tűzött: Pest visszavétele, mert ez a jövendő hadműveleteknek csupán egy epizódját képezhette. Az ő legelső és legsürgősebb feladata az lett volna, azt a tényezőt, mely Buda biztonságát veszélyezteti, megtámadni és tönkretenni; ez a tényező pedig a Russworm parancsnoksága alatt álló sereg volt. Egy másik fontos kérdés annak eldöntéséből állott, hogy ezt a célt hogyan és miképpen lehetne és kellene végrehajtani. Ha volt kilátás arra, hogy a császári sereget a Duna innenső, bal partjára át lehet csalni, úgy a Duna bal partján Pest, ha pedig ennek valószínűsége nem állott fenn, akkor a jobb parton Buda környéke jelezte az egyedüli helyes irányt és hadműveleti célpontot. Hasszán az előbbit választotta, de nem azért, hogy nyílt mezőben összemérje kardját ellenfelével, hanem hogy az elveszett Pestet ostromolja. Csakis ilyenformán ismétlődhetett meg nagyjában az a régi német adoma, hogy:
Zwei chinesische Generale
Manovrierten in einem Thale,
Der eine herüber,
Der andre hinüber:
Beide vorüber.
Budának és Pestnek, a két testvérvárosnak ez az egyidejű ostroma a két különböző ellenfél által, valóban ritkaságszámba menő játéka a sorsnak. Ilyet csak a gimnazisták vagy inkább csak az elemisták szoktak produkálni játékváraik megostromlása alkalmával. Ennek megfelelő volt a mindkét fél által végül elért eredményt is, amely úgyszólván még a null-fokot sem érte el. Hasszán pasának legalább az az egy vígasztaló érzése maradt, hogy őneki ezt megelőzően sikerült Székesfehérvárt hatalmába ejteni, de Ruszworm és Mátyás főherceg csupán csak keserű tapasztalatokkal lettek gazdagabbak.
Az erdélyi események, a Basta és Székely Mózes között Gyulafehérvár mellett lefolyt csatát sem véve ki, alig mutatnak fel katonai szempontból érdekesebb jelenségeket. Beszterce ostromát is csak azért tárgyaltuk részletesebben, mert az tanulságos képet nyújt az akkori züllött állapotokról és a hadvezérek és egyéb mértékadó személyiségek mentalitásáról. Báthory Zsigmond végre utolsó kártyáját is kijátszotta, Basta pedig csak most kezdte igazán kimutatni a foga fehérit. Többek között ezzel is hálálta meg a sorsnak ama kedvezését, hogy a már Erdély felé útban volt Hasszánt, aki őt seregével együtt talán pozdorjává törte volna, ismét visszatérítette a magyarországi hadiszíntérre.
[1] Gömöry Gusztáv fordítása; Hadt. Közl. 1892. évf. 631.
[2] Ezt talán maga Ruszworm se hitte el, mert ez nem időnyerést, hanem időpocsékolást jelentett.
[3] Igy csak az beszél, aki maga is nagyon meg van ijedve.
[4] Felsőbb helyre küldött komoly előterjesztésben ez a sok öndicséret valóban visszataszító. Ezért nem is csoda, hogy Mátyás főherceg nem nagyon kedvelte tábornagyát.
[5] Az is jellemző, hogy a magasabb rangú császári tisztek és a hadsereg törzsének német és más idegen ajkú tisztjei minő ellenséges lábon állottak most és mindenkoron a magyar nevekkel és kifejezésekkel, hogy Pogrányit előbb Pockrani-nak, de egy sorral alább már Pogerani-nak írták.
[6] Nemde, ez is kedélyes.
[7] Talán nem tévedünk, ha e kijelentés nyomán azt hisszük, hogy Ruszworm Székesfehérvár folyton halasztgatott felmentését egyáltalában nem vette komolyan, hanem már kezdettől fogva egy annál nagyszerűbb és minden esetre nagyobb dicsőséget igérő eszme, Buda megvételének megkisérlése motoszkált az agyában. Ehhez kellettek a „vízre való holmik.“
[8] Ez legalább is fizetés-emelés iránti gyengéd célzás akart lenni.
[9] Dr. Karácson Imre id. m. 29.
[10] Id. m. 20.
[11] Istvánffy id. m. XXXIII.: „Ferunt Rosswurminum eo tempore alea et chartis pictis in tabernaculo udendo… sicque tempus terendo, hosti, spatium exequendi quae volebat concessisset.“
[12] Pecsevi Tarikhja nyomán dr. Karácson Imre id. m. 21.
[13] Dr. Karácson id. m. 22.
[14] A fentiekből tudjuk, hogy ez nem azonnal történt. A török történetírásnak ugyanis a hely és idő pontos megállapításának sokszor teljes hiánya egyik legnagyobb gyöngéje.
[15] Ez ilyen formában nem felel meg a valóságnak, mert tudjuk, hogy Russworm tábornagy csak szeptember 20.-án indult el Győrből a sereggel, de nincs kizárva, sőt valószínű, hogy abban az időben az esztergomi helyőrség egy része tényleg a szemben levő Párkányban volt.
[16] Kétségtelen, ogy Russworm és seregének tétlensége ringatta a nagyvezírt e felette nagy biztonsági érzés tudatába.
[17] Biztosan a győrit és nem a párkányit értve alatta.
| « b) Az erdélyi események. | KEZDŐLAP | 13. Az 1603. évi hadjáratok. » |