Ibrahim nagyvezír azzal, hogy a béketárgyalásokat ő kezdeményezte, nemcsak a szultán békevágyát juttatta kifejezésre, hanem az egyúttal biztos jele volt a törökök kezdődő kimerülésének is. Hogy ezt a szimptomát a prágai udvar offenzív módon való fellépésre akarta felhasználni, azt minden kétségen felül helyesnek kell elismernünk. Hanem ennek a helyes gondolatnak a kivitele helyesnek, vagy jónak éppenséggel nem mondható. Mercoeur herceg nagyon is helyes nyomon járt, amikor a rendelkezésre álló tetemes erőket egyetlen egy cél érdekében akarta sorompóba állítani; azonban ennek a célnak megválasztásában ő sem volt szerencsés, mert az ő fejében is csak holmi várostromok motoszkáltak; ő mindenekelőtt a kétségkívül kiválóan fontos Budát, majd utána Székesfehérvárt s utoljára Kanizsát akarta visszafoglalni. Ezzel a különben derék és ügyes hadvezér egyszerre túlsokat akart markolni, mert hiszen ha visszaidézzük emlékezetünkbe az utóbbi évek eseményeit, csakhamar rájövünk, hogy egy-egy fontosabb és erősebb várnak a megvétele akár keresztény, akár török részről rendszerint egy egész évi hadjáratra szóló munkát adott. A másik jelenség pedig, amely folyton ismétlődött, az volt, hogy ha egy-egy ily fontos várnak a megvétele sikerült, sem az illető seregeknek, sem fővezéreiknek, attól tartva, hogy egy esetleges kudarc őket még az eddigi előnyöktől és dicsőségtől is megfoszthatná, nem igen volt kedvük hozzá, hogy még egy újabb kockázatosabb dologba belefogjanak. Amit pedig a prágai udvar kieszelt: megosztott erőkkel egyszerre három irányban és egymástól rengeteg távolságra fekvő hadműveleti céltárgyak, Erdély, Székesfehérvár és Kanizsa felé támadólag fellépni, az még a rossznál is rosszabb volt. Ezáltal a felállítandó elég tekintélyes haderő szétforgácsolódott s így döntő siker kivívására a priori tulajdonképpen egyik seregcsoport részéről sem igen lehetett számítani. Hogy ennek ellenére Székesfehérvár megvétele aránylag mégis oly könnyen és gyorsan sikerült, ez meglehetősen rendkívüli körülményeknek tudható be. A török védőrség, az ellenség által évek hosszú során át békében hagyva, egyáltalában nem számított nagyobbszabású hadműveletekkel kapcsolatos komoly megtámadtatásra, minélfogva őt az ostrom a legnagyobb fokban meglepte és úgyszólván teljes készületlenségben találta, másrészt a Ruszworm által nagy ügyességgel és elszántsággal végrehajtott és részleteiben is sok érdekes momentumot felmutató átgázolás a mindenki által feneketlennek tartott mocsáron, valamint annak megtörténte után a helyzet kényszere folytán csupán egy maroknyi emberrel nagy bravúrral véghezvitt hajnali támadás oly elementáris erővel hatottak a különben is meglehetősen kis számban levő és tűzérséggel alig rendelkező törökök lelki állapotára, hogy azok higgadt megfontolásukat és egyensúlyukat elveszítve, hirtelenében még azt a külső városrészt is odahagyták, amelyet az ellenség még csak nem is veszélyeztetett. Ezzel azonban semmikép sem akarjuk Mercoeur herceg érdemeit kicsinyíteni, sőt készségesen és örömmel elismerjük, hogy ő ezúttal mint hadvezér minden tekintetben teljes ember volt a talpán.

A 334. oldalon közölt összeállítás számadatait közelebbről szemügyre véve, feltűnik, hogy mindhárom seregcsoportban míly kevés számmal volt a magyar elem képviselve, holott a kérdéses háború magyar területeken és elsősorban magyar érdekekért folyt. A székesfehérvári csoportnál 35.000 emberből csak 6000, vagyis kereken a létszám egyhatoda volt magyar; a kanizsai csoportnál 18.500 emberből mindössze 2500, vagyis csak valamivel több, mint a hetedrész volt magyar; végül az erdélyi csoportnak több mint harmadrésze volt ugyan magyar, de úgy ennél, mint a székesfehérvári csoportnál figyelembe kell vennünk a hajdúk nagy számát, akik tudvalevőleg nem rendes zsoldért, hanem búsás zsákmányra számítva vállaltak szolgálatot. Pedig az ezidei országgyűlés sem fukarkodott jobban, mint máskor az emberek és a hadiadó megszavazása tekintetében. Valahol tehát hibának kell lennie a kréta körül; vagy a kimutatások számadatai hibásak, – a bécsi és prágai körök ugyanis előszeretettel kicsinyítették és tűntettek fel kisebbarányúnak a magyar nemzet által hozott áldozatokat –, vagy az országgyűlés által megajánlott pénz és emberhalmaz nem találta meg oda az utat, ahova rendeltetéséből kifolyólag jutnia kellett volna; illetve nincs kizárva, hogy ez a megajánlás csak ígéret volt, amelyet még távolról sem tartottak be elég lelkiismeretesen.

Érdekes a székesfehérvári csapatoknál az a kikötés, hogy még a büszke, gőgös Mátyás főherceg is Mercoeur herceg parancsa alá helyeztetett. A főherceg eddigi kudarcai révén bőven rászolgált erre a majdnem megszégyenítőnek mondható rendszabályra, de viszont ő úgy segített magán, hogy mindenféle ürügyek alatt csak akkor vonult be a sereg táborába, amikor az már kitűzött feladatát meg is oldotta. Mily kár volt, hogy Ferdinánd főherceg mellé, illetve fölé nem állítottak egy hasonló kalíberű parancsnokot, mint amilyen Mercoeur herceg volt. Akkor talán ezt a csoportot sem érte volna oly nagy világraszóló szégyen és gyalázat.

Egyébként Mátyás főherceg mostani elhatározásai és személyes magatartása nemcsak kifogásra nem adnak okot, hanem azoktól nem tagadhatjuk meg dícsérő elismerésünket sem. Helyes volt, hogy Székesfehérvár megvétele után első gondolata az volt, hogy a Kanizsa előtt nagy nehézségekkel küzdő Ferdinánd főherceg segítségére megy, de amikor megtudta, hogy a harcias Hasszán nagyvezír hatalmas sereggel Székesfehérvár visszavételét célozza, előbbi elhatározását és tervét meg kellett változtatnia, mert semmi körülmények között sem volt megengedhető, hogy a kiválóan fontos Székesfehérvár újból török kézre kerüljön. Azt is feltétlenül helyeselnünk kell, hogy a közeledő török sereggel szemben a főherceg seregét Csókakő mellől a fenyegető város tőszomszédságába, még pedig attól délre, mely irányból az ellenség előnyomulása jelezve volt, állította harckész állásba s végül biztosító csapatoknak a Dunaföldvár–Simontornya–Koppány által jelölt vonalba való előre tolása szintén igen helyes és célszerű intézkedésnek mondható. Itt azonban úgy látszik, egy nagy lapszus történt, amennyiben a dunaföldvári biztosító csoport talán minden ellenállás kifejtése nélkül kitért a közelgő ellenséges hadsereg elől, minek folytán az feltartóztatás nélkül, sőt bizonyos tekintetben talán észrevétlenül is juthatott egészen Adonyig előre anélkül, hogy a keresztény hadsereg ez ellen bármit is tett volna. Sőt még nagyobb lett a baj és meglepetés, amikor az ellenséges hadsereg, alighanem Ruszworm e napi nem eléggé határozott és tevékeny fellépése folytán, egészen bántatlanul Mátyás főherceg serege és a vár közé ékelhette be magát. Ezáltal egyrészt Székesfehérvár ki volt szolgáltatva az ellenség tetszésszerinti támadásának, körülzárásának és ostromának, másrészt a főherceg seregének, mely eredetileg dél felé néző arccal készült az ellenséggel való leszámolásra, immár ép ellenkező irányba, észak felé kellett arcot váltania, ami minden esetre elég kellemetlen érzést és sok fáradságos munkát okozott úgy a vezetőség, mint a csapatok szempontjából s amellett az ellenség most már a következő hadműveletek tekintetében teljesen szabad kezet nyert. Ha úgy akarta, Mátyás hadserege ellen, annak lekötve tartása céljából csupán egy megfelelő erejű és összetételű csoportot rendelhetett ki, míg a többivel teljes erővel rávetette magát a csak gyengén megszállt Fehérvárra; avagy megfordítva, a vár körülzárására hagyhatott vissza egy gyengébb csoportot és a még mindig jelentékeny túlerőszámba menő többivel vethette rá magát a főherceg seregére. Hasszán pasa az utóbbi módot választotta, de eleinte, október 10.-én egy erősebb csoportot rendelt ki földerítés és puhatolódzás céljából a főhercegi sereg felé előre, melynek végeredményben a nagy túlerővel támadólag fellépő ellenséges sereg elől vissza kellett vonulnia.

Hasszán pasa erre vonatkozó elhatározását és intézkedését nem helyeselhetjük, mert hiszen neki már előzőleg elég alkalma volt a jövendő magatartásához szükséges adatok beszerzésére s így legjobban tette volna, ha az említett napon nemcsak egy résszel, hanem teljes erővel vetette volna rá magát a főherceg seregére, melyet alighanem nemcsak visszaszorítani, hanem döntőleg megverni is alkalma nyílt volna, mert hiszen tudjuk, hogy az október 10-iki harcok még így is oly nagy erőfeszítéseket és elég súlyos veszteségeket is okoztak a keresztényeknek, hogy azok az első csata napján este már csak 10.000 főnyi harcképes csapat felett rendelkeztek.

Hogy a keresztény hadsereg az ellenség támadására erélyes ellentámadással felelt, az mindenesetre elismerést érdemel, az azonban nem volt célszerű, hogy ehhez az erők fokozatosan dobattak be a harcba, ami eleinte ismételten alkalmat adott az ellenségnek, hogy az első ellentámadó csoportokat túlerővel megrohanva s azoknak elég érzékeny veszteségeket okozva, hamarosan visszaverje. Igy történt aztán, hogy az első napi harc, bár látszólag a keresztények teljes győzelmével végződött, végeredményben mégis több haszonnal járt a törökökre, mint a keresztényekre. Az e napi harcok révén ugyanis Hasszán pasa megtudta, amit megtudni akart; igaz, hogy ezt ez előrerendelt csoport veresége révén érhette csak el, de azért erejének zöme még teljesen rintetlen és veszteségmentes volt; nem így állt a dolog a keresztényeknél, akiknek összes csapatai az igen érzékeny veszteségektől eltekintve, már az első és semmi esetre sem döntő harcok alkalmából igen nagy mértékben elcsigázódtak.

Hogy a keresztények az október 10-iki csatát követő két napon semmiféle nagyobb vállalatba nem fogtak, az az elmúlt elég veszteségteljes és megerőltető, az egész sereg testi és lelki erejét igénybevevő harcokra való tekintettel elég indokoltnak látszik, de hogy Hasszán pasa miért nem ismételte meg mindjárt másnap támadását, még pedig az egész sereggel, azt nem igen tudjuk megérteni. Nincs kizárva, hogy a kérdéses két napon ő számított a keresztények támadására és csak miután ez be nem következett, lépett fel ő, most már úgyszólván majdnem az egész sereggel támadólag, amit az aznap reggel az egész környéket elborító sűrű köd hathatósan elősegített. Ez a támadás különben, főiránynyal az uraló magaslati vonulat, illetve délfelé hosszan elnyúló dombsorozat mentén az ellenség jobb szárnya, jobb oldala, majd annak háta ellen intézve, igen helyesen volt megtervezve és a tűzérség hathatós közreműködése mellett igen ügyesen végre is hajtva és hogy az végeredményben sikerre még sem vezetett, az valóban egyrészt a keresztény hadvezetés, másrészt keresztény csapatok minden dicséretet felülmúló ügyességének, kitartásának, friss, egészséges támadó szellemének és példás harctevékenységének tulajdonítható s legkevésbbé sem esünk túlzásba, ha a keresztények által ezúttal alkalmazott ellentámadást mind tervezés, mind végrehajtás tekintetében mintaszerűnek tűntetjük fel. De nem is férhet hozzá kétség, hogy a legalább ötszörte nagyobb ellenséggel szemben csakis ily mintaszerű tevékenységgel lehetett sikerre számítani. A többi körülményeken kívül ez a nagy erőbeli különbség is érthetővé teszi, hogy Mátyás főherceg megelégedett a csata megnyerésével s annak befejezte után az ellenség üldözésétől egészen eltekintett. Ez viszont a töröknek alkalmat adott, hogy hátrább fekvő s az ellenség által meg nem támadt táborában hamarosan ismét összeszedje magát.

Mátyás főherceg legközelebbi elhatározása ellen, hogy immár eléggé megviselt seregét teljesen elszigetelt helyzetéből hátrább és célszerűbben fekvő táborhelyre és harcterületre vezeti vissza, szintén nem emelhetünk kifogást. Ő ezt már az október 13-iki csatára következő napon végre is akarta hajtani, ámde egy kisebb erőkkel az elővéd ellen végrehajtott ellenséges támadás elég volt ahhoz, hogy a tervezett hadműveletet teljes egészében halomra döntse. Hátha még az egész török erő lépett volna fel október 14.-én is támadólag ahelyett, hogy a megbolygatott méhrajhoz hasonlóan csak az ellenséges tábor körülrajzásával és apróbb csípkedésekkel igyekezett volna az előző napi kudarc miatt mérgének és dühének kifejezést adni.

Az október 14-iki kudarc még inkább megerősítette a keresztény vezérek ama elhatározását, hogy a helyváltoztatást a sereggel, ha törik vagy szakad, de másnap okvetlenül végrehajtják. Ez pedig az ellenség közvetlen közelében végrehajtandó oldalmenetet jelentett, amit már ősidőktől fogva a hadműveletek egyik legveszedelmesebb nemének tekintettek, főleg ha azt nem titokban, hanem mint a jelen esetben, az ellenség által már előre felfedezve és annak szemeláttára kellett végrehajtani. Még nehezebbé vált a jelen esetben a helyzet azáltal, hogy az ellenség a keresztények szándékáról tudomást szerezve, az általuk használandó útvonal legfontosabb pontjait már előzetesen megszállották.

Az ily oldalmenetek végrehajtásának már ősidőktől kialakult sémája abból áll, hogy a menetoszlopot az ellenség felőli oldalon egy megfelelő erejű és összetételű, lehetőleg erős oldalvédcsoporttal kísértetjük, melynek még a legnagyobb önfeláldozás árán is meg kell védeni az oldalmenetet végrehajtó oszlopot az ellenség támadásai ellen. Ily oldalvéd-csoportnak a kikülönítését Mátyás főherceg a jelen esetben mellőzte, vagy jobban mondva elmulasztotta. Hogy miért? Annak ő és tanácsadói a megmondhatói. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az oldalmenet támadásnak volt kitéve és szinte csodával határos, hogy ennek elenére a nagy és veszélyes vállalat végeredményben mégis sikerült. Ennek oka nem a véletlenben, hanem a törökök hibás magatartásában keresendő, akik ahelyett, hogy összes erejükkel egyidejűleg rontottak volna neki az oldalmenetet végrehajtó sereg teljesen védtelenül álló jobb oldalának, az csak apránkint, kisebb csoportokkal támadtatták meg,[1] mely támadásokat, ha nem is könnyen, de végre mégis szerencsésen paralizálni lehetett a szükséghez képest esetről-esetre jobbra kifelé harcba dobott capatok által. Ily módon a nap folyamán a részletharcok egész sora fejlődött ki, míg ha az egész török sereg egyszerre és egységesen támad, akkor az egész keresztény seregnek igen nehéz viszonyok között kellett volna jobbra előre csatához fejődnie, amelynek kimenetele a keresztényekre fennálló felette hátrányos viszonyok és mellékkörülmények mellett már előre igen magas százalékarányban a törökök javára lett volna elkönyvelhető, így pedig a győzelem pálmája a keresztényeké lett, akik e napi tevékenységükre büszkék lehettek.

Most aztán az volt a kérdések kérdése, hogy Hasszán pasa az október 15-iki csata után mit fog csinálni? Megtámadja-e a keresztény sereget új táborában is, avagy Székesfehérvárt fogja-e komoly ostrom alá venni? Az első hírek az utóbbi eshetőség mellett szólottak. A nagyvezír ugyan mindkét eshetőséget fontolóra vette, s akármelyiket szívesen fogadta volna el további hadműveleteinek iránypontjául, de a seregvezetés gépezete a csapatok ellenkezése folytán felmondta a szolgálatot s így csakhamar ama még örvendetesebb jelentést vette a főherceg, hogy a török sereg Fehérvár alól végkép elvonulni készül. S miután az tényleg megfelelt a valóságnak, ezzel a nagyvezír elég szegénységi bizonyítványt állított ki magáról és serege ezévi működésének eredményéről. Végeredményben ugyanis Hasszán hadjáratával semmit sem ért el; sem Székesfehérvárt vissza nem foglalta, sem az annak védelmére a vár tőszomszédságában felállott s az övénél számra nézve sokkal kisebb ellenséges sereget döntőleg meg nem verte, sőt ha őszinte akart lenni magával szemben, inkább azt kellett bevallania, hogy a többet vesztett és majdnem megvert fél tulajdonképpen ő volt. A seregében ismételten kitört lázongás újabb bizonyítékot szolgáltatott amellett, hogy az iszlám csapatok feltétlen megbízhatóságára többé számítani nem lehet s így a szerdár kénytelen-kelletlen elrendelte a visszavonulást.

Most aztán itt lett volna a kedvező alkalom, hogy a keresztény sereg eddigi harcias és katonás szellemét továbbra is megtartva, bősz iramodással rávesse magát a testi-lelki bántalmaktól gyötört ellenségre, mely fölött a végső győzelmet talán most már nem is lett volna nehéz kivívni; Mercoeur és Ruszworm ajánlottak is legalább ehhez hasonló magatartást, de a többség leszavazta őket s így az ezévi hadjárat eredménye is, főleg ha Ferdinánd főherceg kanizsai kudarcát és Bastának Erdélyből történt kényszerű kivonulását is figyelembe vesszük, majdnem null fokig süllyedt alá.

Az erdélyi politikai események és bonyodalmak méltatása kívül esik főleg katonai vonatkozású munkánk keretén. Az itteni katonai eseményekhez sincs sok megjegyezni valónk. A hadműveletek lassan, vontatottan folytak. Báthory Zsigmond már nem volt az a merész, határozott és szerencsés hadvezér, mint aminőnek az azelőtti évek hadjárataiban mutatkozott. Épígy nem mutatnak valami különös vagy zseniális vonást Basta és Mihály vajda hadműveletei sem. A goroszlói csata is elég vontatottan folyik reggeltől-estig, míg végre Báthory, illetve Székely Mózes elejétől fogva passzív módon viselkedő seregét túlszárnyalni sikerül s ezzel a csata sorsa az utóbbiak hátrányára dűl el. A többi hadműveleti és harcászati tevékenységek pedig oly sablonosan játszódtak le, hogy azok bővebb fejtegetésére, taglalására és méltatására nem érdemes időt pazarolni.

[1] Ezt Hammer-Purgstall is hibáztatja, id. m. II. 648. old. mondván: „… am 15. Oktober, als Mohammed Kiaja, ohne den Statthalter von Ofen, Mohammed Mankirkuschi, zu benachrichtigen, allein angriff, fiel er, und bald darauf der Statthalter von Ofen selbst, und die Schlacht war verloren.“