Fura egy gondviselés az, amikor mindkét fél a nyár derekáig kénytelen várni a hadműveletek megkezdésével, mert sem a hosszú tél, sem a tavasz kezdete nem volt elég ahhoz, hogy a hadjáratban résztvenni kijelölt csapatok a gyülekezési helyeken megjelenjenek, ahogyan az úgy a keresztények, mint a törökök részén ebben az évben megtörtént. Még különösebb színben tűnik ez fel, ha tekintetbe vesszük, hogy ezek a csapatok, az állandóan fegyver alatt lévőket kivéve, mind már első levélhulláskor alig várták és ha nem jött meg, sokszor kierőszakolták a lefúvás jelét, amely nekik a következő évig békét, biztonságot és ami után a legtöbben leginkább vágyakoztak, – szabad rablást, garázdálkodást és fajtalankodást biztosított. A hadműveletek számára rendelkezésre álló oly rövid terminus mellett természetes, hogy a hadjárati és hadműveleti célok is csak igen rövid lélegzetűek, kicsinyesek lehettek. Egy-egy vagy legfeljebb egymásután több erődített helynek a megszerzése volt az egész, amire a keresztényeknél a 40–80 ezer főnyi, a törököknél pedig a gyakran százezrekre menő seregek törekedtek. Hogy ezt méltán már egész alapjában elhibázott hadviselésnek kell deklarálnunk, abban a tekintetben azt hiszem mindenki egyetért velem. De hiába! Ez és ilyen volt az akkori kor felfogása, vagyis más szóval a magát egy idő óta túlélt katonásdi elkorcsosodott és szinte a nevetségességig alásüllyedt hóbortos divatja, melynek lenyűgöző hatása alól, a mértékadó körök és vezető egyének szűkkeblűsége és ostoba nagyzási mániája folytán, még a józanul gondolkozó és nagy tettekre hivatott férfiak és hadvezérek sem tudták magukat kivonni és emancipálni. És bennünket magyarokat büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy a mi e korbeli jeles hadvezéreink – Pálffy, Zrinyi György, Nádasdy Ferenc, Báthory Zsigmond és még sokan mások – az esetenként megtartott haditanácskozások alkalmával kivétel nélkül mindig a nyílt mezőn való döntő küzdelem, mint egyedül célhoz vezető hadakozási mód mellett emelték fel szavukat.

Hiszen szó sincs róla, Győr visszavétele magában véve elég nagy és fontos esemény volt, különösen Bécs biztonsága szempontjából, ez pedig a prágai udvarnál és az összes német parancsnokoknál döntő szerepet játszott, de az igazi nagy eszmét, a kereszténység és elsősorban Magyarország megszabadítását a pogányok igája alól egy jottányival sem vitte előbbre a végcél felé. Örvendetes volt a győri eset már azért is, mert ezúttal Schwarzenberg és Pálffy itt aránylag szerény eszközökkel és mindössze 5000 emberrel még nem is egy egész nap alatt oly eredményt értek el, aminőkért máskor a százezer főt megközelítő keresztény, sőt az e számon is jóval túlmenő török seregek hetekig, hónapokig hiába fáradoztak, szenvedtek és vesztettek 10–12 ezer, sőt még ennél is több főre menő veszteségeket. És ezt a rendkívül szép és nagy győri eredményt egy eszesen kigondolt és ügyesen alkalmazott gépezet, a pokoli erejű és a várőrségből mindenkit ámulatba ejtő petárda idézte elő. Csak az volt a baj, hogy az ilyen trükk, az ujdonság hatása és varázsa alatt legfeljebb egyszer-kétszer sikerült. Első ízben Tatánál és utána Győrnél ez a petárda-támadás valóban fényesen bevált, de már Pestnél csütörtököt mondott, mert időközben a kiállított őröket és embereket kellően kioktatták és figyelmeztették, hogy ne üljenek fel a támadás sikerét biztosító, sőt elengedhetetlen feltételét képező mindenféle mese-mondáknak.

A győri támadás időpotja kétségtelenül helyesen volt megválasztva, mert ilyenkor a korai évszakra való tekintettel a török védőrségek egyike sem gondolt még nagyobbszabású komoly ellenséges támadásra, miért is a védőrségekből felváltva rendszerint igen sokan kimentek övéikhez s gyakran március végéig az illető váron kívül tartózkodtak és mulattak. Azonkívül osztatlan elismerést és dícséretet érdemel a gondos előkészítés és a pontos, gyors és lelkes végrehajtás. Nekünk magyaroknak még azért is kedves a győri győzelem, mert azt végeredményben Pálffy Miklós döntötte el lóról leszállított lelkes huszárjai élén.

De nemcsak a győri, hanem a július végén a rendes és szokásos eszközökkel, ostrom, követés és utána következő roham árán megvett Tata körül kifejtett céltudatos és sikeres tevékenység is becsületére válik a Schwarzenberg–Pálffy-csoportnak. Tatánál Schwarzenberg különösen a tűzérség célszerű és helyes alkalmazása révén tűnt ki.

Ezzel ellentétben Buda elkésett és sikertelen ostroma nagyfokú csalódást okozott az egész kereszténység számára. A babona ugyan csak a kevésbé művelt emberek és népek képzeletére szokott döntő hatást gyakorolni, de tény és való, hogy ezekben a XVI. század végi hadjáratokban valahányszor valamelyik Habsburg-főherceg állt a keresztény sereg élén, azok a hadjáratok és a velük kapcsolatos hadműveletek mindig balúl ütöttek ki. Igy volt ez most is. A szerencsés győri és tatai kezdés után nyomban a budai kudarc következett, mihelyt Mátyás főherceg vette kezébe az események intézésének gyeplőjét. És tudjuk, hogy ép oly peches, hogy ne mondjuk szerencsétlen volt Miksa főherceg is minden egyes vállalatában. Hiába! ahhoz, hogy valaki jó hadvezér legyen, nem elég, hogy főhercegnek született; ez a szerencsés véletlen a vele járó nagy tekintélynél és hatalomnál fogva csak nagyfokú előnyt jelent, de csak akkor, ha az illető valóban nagyra termett férfiú és kiváló katona-egyéniség, míg ellenkező esetben ez a tekintély és hatalom, annak ferde és rossz alkalmazása folytán, inkább az ügy hátrányára, mint előnyére válik.

A budai sikertelen ostromnak egyetlen kiemelkedő momentuma a fővezérségtől folyton elütött és természetesen ezúttal is mellőzött Pálffy által végrehajtott október 13-iki éjjeli nagy dunai vizi csata, mely a mi naszádosaink remek győzelmével végződött. Ime Pálffy most is megmutatta, hogy nemcsak a szárazföldön, hanem a vizen, a vizi hadműveletek és ütközetek intézésében is legelsőrendű kapacitás és mindannak dacára neki, az udvari körök rövidlátása és rosszmájúsága folytán, továbbra is csak alárendeltebb szerepkör jut.

Báthory Zsigmond újabb beszámíthatatlan tettének méltatása, mint nem tisztán katonai vonatkozású cselekmény, kívül esik e munka keretén, de legalább az erélynek eme újabb megnyilatkozását az ő részén, amelynek eddigi katonai sikereit is köszönhette, újból ki kell emelnünk. Ha ő normális ember lett volna, akkor bizonyára mint hadvezér is nemcsak maradandó, hanem esetleg az egész kereszténység szempontjából világraszóló és döntő sikereket is mutathatott volna fel. De így többet ártott, mint használt hazájának és nemzetének és legkivált szűkebbkörű tartományának, Erdélynek.

Szulejmán temesvári pasa és Szaturdzsi Mohammed másodvezír hadműveletei egyik oldalról sem mutatnak fel valami különösen említésre méltó jelenséget. Magyarok, németek vallonok, törökök és tatárok az e hadműveletekkel kapcsolatos harcokban kevés kivétellel egyformán megállották helyüket. Ezt a pártatlan igazság érdekében nyomatékosan hangsúlyozni szükségesnek vélem. Ha mi a leírás folyamán ennek dacára kivált a magyarok által felmutatott kiválóbb tevékenységeket emeltük ki jobban, – így többek között Bárczy remek lugosi coup-ját, Nyáry Pál, a hősi halált halt Király György és ama bizonyos névtelen oroszlánszívű magyar asszony szereplését Nagyvárad ostroma közben – ezt az idegenek, akiknek forrásai és krónikái nyomán tettük ezeket a kiváló teljesítményeket szóvá, nem vehetik tőlünk rossz néven. Sőt én e helyütt igaz örömmel hajtom le az elismerés zászlóját ama sok ismert és ismeretlen nem magyar, tehát idegen hős előtt is, akik tehetségükkel, elszánt, bátor fellépésükkel és nagyon sokan közülük vérük hullásával minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a félhold hatalma a még érintetlen magyar részekre tovább ki ne terjesztessék; sőt áhítatos megemlékezéssel gondolok ama török hősökre is, akik életüket, mindenüket áldozták fel a nekik prédikált szent cél érdekében.