| « 8. Az 1598. évi hadjáratok és az ezekkel kapcsolatos főbb események. | KEZDŐLAP | b) Buda sikertelen ostroma. » |
XIV/1. és XIV/19. számú melléklet.
Miután előrelátható volt, hogy a küzdelem 1598 tavaszán ismét kiújul, Rudolf az említett év január 25.-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek ez egyszer nem minden porta, hanem minden ház után ajánlottak fel 100–100 denárt s azonfelül 50 denárt a házhely földesurának vagyonából. Az utóbb említett összeget érettkorú, jól felfegyverzett lovasok felfogadására szavazták meg, akik június 1.-től számítva 6 hónapig legyenek kötelesek a megyék zászlóit követni. Azonkívül minden jobbágy a végvárak körül 6 napi munkára köteleztetett.[1]
Az 1598. évre a prágai udvar gróf Schwarzenberg Adolf tábornagy és Pálffy Miklós tanácsára és ismételt sürgető kérésére Győr megvételét jelölte meg hadjárati cél gyanánt, mely várnak akkori képét a XIV/19. számú melléklet mutatja. A megadott engedélyre Schwarzenberg Bécsben nagy titokban végeztette az előkészületeket; petárdákat, mozsarakat, hágcsókat, hídrészeket stb. készíttetett.[2] Ezeket Sprinzenstein március 20.-án hajókra rakatta és Komáromba úsztatta, ahol az említett hó 26.-án az ott rendelkezésre álló hídanyaggal hozzáfogtak a Duna áthidalásához. Már ezt megelőzően Schwarzenberg egész csendben magához vonta Pálffy dandárát Esztergomból és Don Lopez embereit Komárom körüli téli szállásaikról s ezekhez még 10 század francia-vallon, 3 század magyar és 4 század német gyalogost, továbbá 11 század francia-vallon, spanyol és német lovasságot s végre 1000 huszárt adván, az egyelőre még titokban tartandó vállalathoz körülbelül 2000 magyart és 3000 más nemzetiségű, vagyis összesen 5150 embert helyezett készenlétbe.
A Duna hídja március 27.-én délelőtt elkészülvén, a csapatok délután 1 órakor átkeltek a Dunán, két petárdát, valamint a szükséges hídrészeket és létrákat szekereken magukkal hordva. A csapat előnyomulásának leplezése céljából úgy Győr, mint Tata felé sűrű járőrmeneteket küldtek ki, s aznap estig a had a legnagyobb csendben és elővigyázattal menetelve, a Bakony érig, Bana tájékára jutott el, ahol néhány órára nyugovóra tért. Másnap, március 28.-án a hadosztály még nagyobb elővigyázattal a Vének helységgel szemben a Kis-Duna mentén fekvő cserjésekig nyomult előre, ahol szintén csendben húzódott meg. Csak itt közölte Schwarzenberg a menet célját és szándékát a csapatok parancsnokaival és tisztjeivel és egyúttal kiadta a végrehajtásra vonatkozó pontos utasításokat. Miután előző kémszemlék alapján tudva volt, hogy a törökök a fehérvári kapu előtti hidat a várárok ellenpartján (contre escarpe) csak farács-ajtóval szokták elzárni, s hogy a felvonó hidat is, különösen ha, mint a jelen esetben is, Buda felől élelmi szállítmányt vártak, gyakran szintén leeresztve hagyják, az erre alapított végrehajtási utasítás Kozics szerint következőleg hangzott:[3] „Mihelyt a sereg a vár közelébe érkezik, a kapu bedöntéséhez és a netaláni áthidaláshoz szükséges eszközök a legnagyobb csendben lerakatnak és a rögtöni használatra elkészíttetnek. Azután 5 huszár, ki a török nyelvben jártas,[4] előre lovagol, hogy az őrséget azon ürügy alatt, mintha a várt eleség-vonat a falak előtt állana, a híd lebocsátására bírja; ha ez nem történt meg, Vobécourt százados a kisebb petárdával nyissa meg a rács-kaput és amíg a készletben tartott anyaggal a gyors áthidalás elkészül, Cawiasch hadmérnök a nagyobbik petárdát hordó szekeret előre tolatja, míg vele a kapuhoz ér, azután onnét leemelvén, ahhoz erősítteti és meggyújtatja. Ha a nagy petárda felrobbant, a kapuboltozatot Vobécourt százados fegyvereseivel azonnal elfoglalja. Utóbbinak támogatására Obernbruck alezredes 2 század francia és 2 század vallon gyalogsággal következik és a jobbkézre eső utcákat szállja meg, azután ismét 4 század francia és vallon zsoldos következik, kiknek feladatuk lesz a kaputól balra eső utcákat elfoglalni és a bécsi kapuig nyomulni. Ezek után a magyar hajdúk jönnek Örsi Péter esztergomi hadnagy vezetése alatt és a vár-gátat jobbra-balra a kaputól, különösen a magyar és szentdombi bástyákat fogják kézrekeríteni és megvédeni, míg Don Lopez százada utánuk nyomulhat, hogy munkájukban támogathassa őket. A hajdúk és Lopez után Strassoldo lovas százada fog benyomulni és a kaputól balra alkalmas helyen állást foglalni és abban a főparancsnok további rendeletéig megmaradni. Végre maga Schwarzenberg a hátralevő francia, vallon és német gyalogsággal és Hoin lovas századával fog érkezni és a főtérig fog haladni, hogy csapatait, ahol a szükség kívánná, azonnal megsegítse. Az utolsó csapat De Verling lovas százada lesz, ki is a vár-gát és házak közt egész a Duna-kapuig nyomul, hogy az ellenség gyülekezését megakadályozza. Pálffy 1000 huszárból és 2 század német lovasból álló dandára a kapun kívül marad és a falak körül cirkáltatja járőreit, hogy vár környékét szemmel tartsa. A társzekerek és poggyász lovasság védelme alatt szintén kívül marad és a főparancsnok rendeletéig helyét el nem hagyhatja. Azonkívül a fővezér meghagyta a parancsnokoknak, hogy népeiket kötelességeik teljesítésére és vitéz magatartásra serkentsék; fegyelem dolgában szigorú parancs adatott ki, különösen a rablás vagy zsákmánylás ellen; ki a sorokból kilép, vagy lakásba behatol, azonnal fölkoncolandó; ellenben megígéri a fővezér a harcosoknak, hogy ha a vár „Isten gondviselése és az ő vitézségük által“ elfoglaltatik, az összes zsákmány egyenlő arányban fog közöttük kiosztatni.“
A hadosztály napnyugta után indult el a Vének körüli táborhelyről, mert a szándék az volt, hogy a várőrséget éjfél után 1 és 3 óra között kell meglepni s a csapatoknak, nehogy a várbeliek által észrevétessenek, délnek nagy kerülőt téve, árkon-bokron át kellett haladniok s így a menet mintegy 5 órányi időt vett igénybe. A vár közelébe érve, a csapatok a még szükséges előkészületek megtétele céljából nagy csendben rövid időre megállapodtak, mire Schwarzenberg Pálffy Mikóst néhány huszárjával maga mellé véve, a hadosztály élére lovagolt és nagy vállalatát Isten nevében megkezdendő, a csapatokat újra elindította.
„És valóban – folytatja Kozics leírását – az ég jóvoltából, minden kedvezően folyt le; a beállott sötétség segélyével az elől lovagló öt huszár a fehérvári kapu előtti farácsig jutott; ekkor a kapu fölötti török rájok kiáltott és kilétöket tudakolá, mire ők el lévén már készülve, azt felelék, hogy Budáról várt élelem megérkezett a falak alá s hogy még az éjjel a várba kívánnak avval jutni, nehogy valami váratlan baj érje a szállítmányt, mi végett sürgették a híd lebocsátását, hogy azon a szekerekkel azonnal bevonulhassanak a várba; s hogy a törököket még nagyobb biztosságba ringassák, előadták, hogy híreket hoznak Budáról, Áron agától, Győrött tartózkodó menyasszonyának. E beszélgetés közben a petárdás szekér és kezelői is elérkeztek a rácsajtóhoz, mely egyszerű rázásra kinyílt; azonnal tovább nyomulva az árkon át vezető hídon, úgy találták, hogy a vonó-híd is le van eresztve, mivel a törökök már napok óta várták a budai szállítmányt. Most a lehető legnagyobb óvatossággal a kapuhoz közeledtek, a petárdát gyorsan annak jobb szárnyához erősíték s a kanócot meggyújták. E művelet alatt azonban a kapuőrség már gyanakodni kezdett, hármat a petárdával foglalkozók közül lelőtt és lármát csapott; – de már későn: A petárda tüzet fogott, fölrobbant, s a kapu felét belökte. Vobécourt embereivel azonnal ott termett s a másik szárnyat is benyomván, a kapu alá nyomult, annak őrségét lekaszabolá s a nyomában járó Obernbruckkal a városba hatolt. Követték őket a hadosztály csapatai a már ismert rendben s ki-ki iparkodott az előre kijelölt helyet elfoglalni. A tanyáin és szálásain mély álomban nyugvó török várőrség a zajra fölridat, fegyvert ragadt s a szabadba sietett; de rendezett védelemről már szó nem lehetett. Eleinte egyenkint, sokan egy szál ingben, harcoltak életükért; majd nagyobb csapatok verődtek össze s bősz elszántsággal rohantak a támadókra, s különösen a főtéren és a környező utcákban dúlt az ádáz harc és mészárlás, mely majd öt óra hosszán tartott. Időközben a magyar gyalogság a legközelebbi bástyákat foglalta el, a lovasság is benyomult és növelte a zavart, mi a törökök sorakozását és a rendszeres ellenállást meghiúsította; most a belső várból (várkastélyból) Ali, a várparancsnok tört elő válogatott embereivel s hősies elszántságában csodát művelt, mint Kinizsi Pál, két kézzel harcolt, mind a két kezében forgatva az acélt, – de minden erőlködése kárba veszett, s végre halálos sebekkel borítva rogyott le; fejét később a győztesek a magyar bástyára tűzték ki diadaluk jeléül. Már órákon át dúlt a harc, s ha az ellenállás egy ponton lankadni látszott, egy másik utcában vagy térségen a harc tüze újra föllobbant. Mindenki, ki valaha egy utcai harcban részt vett, tudni fogja, hogy az a legjobb csapatot is kemény próbára teszi: a csapat kisiklik vezetői kezéből, a fegyelem kötelékei megbomlanak, az egységes és vezényszó után való működés megszűnik s kiki magára hagyatva, oda fordul, hova őt jó-, vagy balsorsa viszi; képzeljük ehhez a helységgeli ismeretlenség és a sötétség által fokozott zavart, s némileg meg fogjuk érteni a nehéz feladatot, melyet a keresztény hadaknak megoldaniok kellett; – elképzelhetjük, hogy a támadókra nézve többször igen válságos percek álltak elő, mert a törökök a fenti körülményekből hasznot húzva, egyre nagyobb tömegekben folytatták a küzdelmet, miközben háromszor nyomták vissza a támadókat. Egyszer a janicsárok egy zárt csapata már a fehérvári kapuig hatolt és a harc a keresztényekre végzetessé kezde válni; de Schwarzenberg, kinek már semmiféle tartalék sem állott rendelkezésére, kiüzent Pálffyhoz, hogy huszárságát lóról leszállítván, azokkal nyomuljon a városba. Pálffy személyesen vezette be huszárjait, a janicsárokat megtámadta s visszaszorította. E rohammal a várőrség sorsa el volt döntve s minden kilátás a győzelemre, vagy menekülésre elenyészett; minden török csak a puszta létért küzdött ösztönszerűleg; az életben maradottak az északnyugati és északkeleti bástyák felé szoríttattak; különösen ez utóbbi ponton, az úgynevezett szentdombi bástyán 300 török védelmezé magát kétségbeesetten, de a huszárok, vallonok és németek megrohanták őket és oly mészárlást vittek végbe, hogy a vér a bástyákról patakzott.[5] Itt történt, hogy néhány janicsár, a hasztalan küzdelem kimenetelén kétségbeesve, tüzet vetett a lőportárba, minek folytán a bástya légbe röpült, romjai alá temetve a vitéz védőket és 300 keresztény harcost is.[6] A várkastélyban még Omár aga tartotta magát makacs elszántsággal és a hozzá intézett fölhívásra sem akarta magát megadni; de amidőn kivilágosodott s a keresztények a közeli bástyáról néhány ágyút szögeztek feléje, reményt vesztve meghódolt. – A győzelem teljes volt; mire március 29.-ike megvirradt, a város és belső vár (várkastély) a győzők kezében volt; 188 különféle nagyságú ágyú és mozsárágyú, 2 darab kerekeken szállítható, vascsövű orgona, nagymennyiségű golyó, bomba, lőpor, salétrom és fegyverzet, 700 nemesvérű paripa, továbbá arany- és ezüstpénz, ékszerek, drága prémek váltak zsákmánnyá; – végre bőség mutatkozott liszt-, rizs- és mézben, valamint szárított húsban és török süteményekben. Több mint 1500 török hullája hevert az utcákon, 400 keresztény rab nyerte vissza szabadságát; de a támadók közül is 600-an vesztették életüket, legtöbbje a szentdombi bástya fölrobbanása alkalmával.“ A védők közül alig 4–5-nek sikerült Budára elmenekülnie.
A fehérvári kapuban a győzők egy következő török felírású követ találtak: Győr vára kulcs, mellyel a török a kereszténység összes várait ki fogja nyitni; a vizi kapu tornyán pedig érckakas állt, melyet a törökök abban a meggyőződésben tettek oda, hogy a magyarok majd csak akkor kapják vissza Győrt, ha majd ez a kakas megszólal. És íme a kakas megszólalt, sokkal korábban, semmint a török bölcsek gondolták volna, mert ezt a várost és várat mindössze 3 évig és 7 hónapig tudtak hatalmukban tartani.
Az ügyesen kigondolt, kiváló gonddal előkészített és nagy következetességgel és erős akarattal végrehajtott vállalat fényesen sikerült. „Nagy volt az öröm nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák tartományokban, sőt egész Európában, különösen Rómában és Velencében, hol mindenütt hálaadó isteni tiszteletekkel ülték meg a nagyjelentőségű diadalt. A császár elismerése jeléül Schwarzenberget Győr vár parancsnokává és kormányzójává nevezte ki és címerébe török fejet marcangoló hollót[7] adott emlékül; egyúttal megengedte, hogy az egész zsákmány a győztesek közt egyformán osztassék fel. Pálffy Miklósnak az ausztriai rendek arany serleget ajánlottak fel hála jeléül, mit szívesen vett, minden más jutalmat ellenben visszautasított, mert – úgymond – „amit tettem, azzal hazámnak adósa voltam, tehát jutalomra való igény nélkül tettem.“[8]
Schwarzenberg a megrongált kaput és erődítményeket gyorsan helyreállíttatta, hogy annak őrsége bizalommal szembeszállhasson egy esetleges török támadással. Egyébként a tábornagy, Pálffy és Nádasdy e szerencsés kezdet után azt ajánlották a prágai udvarnak, hogy késedelem nélkül Buda ostromára tegye meg intézkedéseit, de a császár előbb a, mint rendesen, most is lassan gyülekező német birodalmi hadak beérkezését akarta bevárni s azonkívül a fővezér személye körül is nehézségek merültek fel, mert az Erdély kormányzójául kiszemelt Miksa főherceg időközben már Kassára távozott.
Mindazonáltal Schwarzenberg és Pálffy, hadaik emelt hangulatát kihasználva, július végén Szent Márton és Tata megvételére indultak, ami rövid idő alatt sikerült is nekik. Hasonlóképpen alig nyolc napi diadalmenetben a megrémült törököktől nagyobb nehézség nélkül visszafoglalták Gesztest, Veszprémet, Palotát, Nagy-Vázsonyt és a Bakony-vidék még több kisebb várát.[9]
Az említett hadműveletek és vállalatok közül legfontosabb és legérdekesebb Tata megvétele, melyet a Hadtörténelmi Közlemények egyik névtelen cikkírója következőleg ír le:[10] „Báró Schwarzenberg Adolf császári tábornagy Komáromból 1598 július 30.-án indult Tata megvételére. A had, melyet Tata alá vezetett 4 ezred vallon és francia zsoldosból, 1400 huszárból, 1000 Kollonics magyar lovasból, 700 vallon vértesből és 16 lövegből állott. A tikkasztó hőség és víz hiánya miatt azonban a sereg – az elővédet képező 600 huszár kivételével, kik Tata előtt még aznap este megjelentek, – csak másnap, július 31.-én d. u. 4 órakor ért a vár alá. A gyalogcsapatok a várnak a város felőli árka előtt ütöttek tábort s futó-árkokat vonva, a tüzelést a vár ellen rögtön megkezdték.[11] Ugylátszik igen közel juthattak a vár alá, mivel a jelentések szerint a 230 főből álló török őrség a tüzet alig viszonozta, hanem visszavonult s magát hosszabb ideig nem mutatta. Schwarzenberg tábornagy a védőrség félrevezetése céljából ugyanez oldal előtt 30 sánckosarat állíttatott fel s tüntető munkássággal több löveggátony építésébe kezdett. A hatás nem is maradt el, mivel rövid idő múlva a vár ágyúi ez oldalon állottak s meg is kezdték a tüzelést. Az éj beálltával azonban a sánckosarakat egész csendben a vár déli oldalán, a nagy melegforrás, illetőleg a tó mellett fekvő magaslatra (jelenleg a tóvárosi úgynevezett tópart-sétány) vitette s ugyanott egy 10 nehéz ütegből álló üteget helyeztetett el. Ez intézkedések szerint a támadás célja a vár jobb szárnyát képező – most már romban levő – bástya lett.
„Augusztus 1.-e hajnalán a tűz a nagy ütegből és az oldalékok pásztázására felállított 6 lövegből teljes erővel megkezdetett s reggel 6 óráig szakadatlanul folyt. Ekkor a bástyán már oly nagy rés mutatkozott, hogy az árok részben betemetve s a bástya létrák nélkül is megmászható volt. A négy ezredes ekkor sorsot húzott, hogy melyik jut elsőnek rohamra; a sors Mörspurg ezredest találta, ki ezrede első zászlóaljának élén a rohamot megkezdte; a nagy üteg ez időre a tüzet megszüntette. De a török védőrség elszántan védelmezte a rést s a rohanó oszlopot részint heves tüzeléssel, részint kövekkel, égő szurokkal stb. fogadván, visszaverte. Nem volt szerencsésebb a másik három zászlóalj sem, melyek egy óra lefolyása alatt egymás után szerencsét próbáltak. Ekkor szünet állott be, mit Schwarzenberg ügyesen felhasználva, a rés körül összetömörült törökökre mind a 16 lövegből össztüzet adatott. A hatás nagyszerű volt; a törökök egy része elesett, más része a réstől elhúzódott s Mörspurgnak most alkalma nyílt egy újabb és sikeresebb rohamra; az nem is késett s a vallonok rövid pillanatok múlva a résen, majd a mellvéden állottak. A törökök a folyton utántóduló vallonoknak ellenállni képtelenek lévén, a torony (fellegvár) irányában futásnak eredtek; de csak mintegy 100 jutott a toronyba, a többi bevágatott. A parancsnokló bég szökést próbálva, kötélen a vár árkába ereszkedett, de észrevétetvén, lelövetett. A torony hozzáférhetetlen lévén, a 100 török ott egész nap biztonságban volt; éjjel azonban a megmászásra minden előkészület megtétetvén, augusztus 2.-án reggel a torony is a mieink kezébe jutott, akik a törököket fölkoncolták.
„Mörspurg ezrede csak a résnél 30–40 halottat s több mint 100 sebesültet veszített. A törökök közül csak 3 menekült el. A várban 36 löveg esett zsákmányul. Schwarzenberg az árkot kitisztíttatta, a rést beépíttette s az egész erődöt védelemre újra berendeztette. Majd 40 hajdúból és 25 vallonból álló csekély védőrséget hagyva vissza, a következő éjjel Gesztes alá vonult“, mely mint föntebb láttuk, hamarosan szintén megadta magát.
[1] Corpus Juris Hung. I. 604.
[2] Ortelius id. m. 231.: „zu Wien allerley Kriegs-Instrumenten, von Brücken, Sturmlaitern, Petarden, Pőlern und anderen Sachen einen ansehenlichen Vorrath zurichten lassen.“
[3] Ortelius id. m. 231–232. nyomán Kozics László, Győr vár 1594-től 1598-ig. Hadt. Közl. 1891. évf. 696. Lásd a XIV/19. számú mellékletet.
[4] Ezek természetesen törökül tökéletesen tudó huszárok voltak, akik törököknek adták ki magukat.
[5] Most e hely „Vérhalom“ nevet visel.
[6] Ez alkalommal állítólag egy török lovas oly szerencsésen repült a levegőbe, hogy a közeli Dunába esett, melyből aztán szinte hihetetlen szerencsével lovastúl megmenekült.
[7] Győrt németül Raabnak hívták s azért kapott Schwarzenberg címerébe „Raabe“-t, vagyis hollót.
[8] Patuzzi, Geschichte Osterreichs, II. 39.
[9] Schwarzenberg és Pálffy levelei, Praynál, Epist. Proc. III. 250., Hatvaninál, Brüsseli Okmt., III. 91, 192. – Rudolf levele a pápához, Magy. Tört. Eml. V. 204. – Istvánffy id. m. XXX. 718. – Illésházy feljegyzései.
[10] Tata megvétele a töröktől 1598 augusztus 1.-én. Hadt. Közl. 1888. évf. 490.
[11] Tata képe a mult év óta nem sokat változhatott. Lásd a XIV/16. számú mellékletet.
| « 8. Az 1598. évi hadjáratok és az ezekkel kapcsolatos főbb események. | KEZDŐLAP | b) Buda sikertelen ostroma. » |